|
Erdő herceg
Hogy ki vagyok én?
Senki, s egyszerre mindenki.
Én vagyok a fa és a szikla,
A patak és a hegy mélyén rejtőző forrás.
Én vagyok a róka, a csendben szundító őz
És a milliónyi szorgos hangya,
Kiket talán észre sem veszel lenn az avarban.
Ott vagyok mindenhol, mégsem láthat senki sem,
Magányos napjaimat töltöm a zsibongó rengetegben,
Figyelve, tanítva és tanulva, mint egy gyermek, aki még tudatlan,
De tekintetében millió évnyi élet bújik meg csendben, titokban.
Én vagyok aki hűvös öleléssel temeti el azt ami halott,
S ad életét mindennek ami új és szép.
Egyszerre vagyok gyilkos és teremtő,
Ki pusztítja mindazt ami neki kedves,
És ki féltőn óv minden madarat és egeret.
Nevemet súgja a szél, s engem hívnak a tücsök is,
Szomorú hegedű szavuk csal könnyet mindenki szemébe.
Ennek a világnak vagyok én a hercege,
Ki egyszerre szelíd mint az ártatlan őz gida,
S ki egyetlen neszre ugrik, támad
S harcol ha kell utolsó lélegzetéig.
Testet öltve róvom a köröket szeretett fáim tövében,
Hol mint egy madár, vagy farkas,
Vagy éppen valami más, valami idegen.
Hajam fekete, arcom holtfehér.
Testemet falevelek és gyökerek borítják,
Léptem nesztelenek, mintha nem is érinteném a földet.
Agancsos sisakomat arcom elé húzom,
S szemein át lesem a lombokon átszűrődő fényeket.
Mellkasom megemelkedik, átjárja testemet a hideg levegő,
Az avar édes illata, és valami új... Valami ismeretlen.
Táncoló délibáb libben elő a bokrok mögül,
Karcsú testét harmat lepel fedi,
Haja vörös, mint szeretett állatai vére.
Arca pirospozsgás, ajkai ravaszul mosolyra húzódnak.
Ki ez a teremtés? Még sose láttam ezelőtt...
Félnem kellene tőle, ettől az angyali lénytől,
De csak állok, s várok míg egyre csak közeledik felém.
Zöld szemeiben mintha magamat látnám,
Egy szebb jövőt, egy. Szép ígéretet.
Nyájasan mosolyog rám, s kezét nyújtja felém,
Bátorítón felkacag s játszani hív,
De mielőtt megérinthetném, elszalad.
Boldogan futok utána,
Nevetése betölti az erdőt,
Ami eddig szürke volt most ragyog és tündököl,
S a madarak is új erőre kapnak.
Hol eltűnik, hol elő bújik,
Incselkedve kacag fel, de mielőtt elérném, újból eltűnik.
Hová lett? Tán elveszett? A föld nyelte volna el?
Hirtelen újra előttem terem.
Mosolya édes, illata az orromba kúszik,
Lassan hajol egyre közelebb és még közelebb.
Szemeit behunyja, puha ajkai az enyémeket érintik.
Nagyot dobban a szívem,
S vele együtt az összes állaté ki bennem él.
Mind döbbenten mered maga elé,
Majd egyre bódultabbá válik,
Ahogy tudatosul bennem, ez nem álom.
Lehunyva szemem csókolok vissza,
Mire éles fájdalom hasít belém.
Varjak tucatjai rebbennek fel károgva,
Ahogy végig cikázik bennem a fájdalom.
Rémülten nézem, ahogy ez az angyalinak látszó,
Démoni teremtés markában tartja még dobogó szívemet...
Miért?
Villan át az agyamon
Remegve nézek a mellkasomon tátongó fekete lyukba,
Melyből lassan csordogál sár szerű vérem.
A démon csak nevet,
Ajkaihoz emeli lüktető szívemet és bele mélyeszti tűhegyes agyarait.
Sikoltanék, ha lennének hangszálaim,
De csak némán tátom szét remegő ajkaim.
Remegő térdekkel rogyok az avarba,
Arcomra pánik ül, sisakom a porba hull.
Rémülten kúszok egyre hátrébb,
De ő csak nevet tovább,
Felém haladva válik az angyaliból szörnyeteg,
Kinek szeme fekete s vér folyik belőle.
Teste eltorzul, groteszk tartása akár a holtaké.
Lépte nyomán lángba borul minden,
Az állatok vagy halottak vagy fejvesztve menekülnek.
Egyik kezébe tört ránt, másikban szívemet szorongatja...
Itt a vég... De miért így? Mért kell rettegve meghalnom?
Még egy utolsó pillantás vet rám,
Majd pengéjét a szívembe mártja.
Hirtelen hasad szét a testem,
s megszűnök élőnek lenni.
Nem vagyok már semmi sem...
Nem vagyok erdő, sem avar sem szarvas.
Nem vagyok már odvas tölgyfa, csak lángoló fatörzs,
Elpusztult vad és hamu.
Halott vagyok...
Minden halott, ami én voltam...
De talán mégsem...
A tűz lassan kialszik, a füst elszáll...
A földet hamu borítja,
Melyből aztán új fák sarjadhatnak.
Tavasszal a vándormadaraim is hazatérnek,
S újra éneküktől lesz hangos a rét.
Lelkem parányi darabkáiból egy új herceg születik majd,
Ki erősebb lesz mint én valaha is voltam...
Na és te, démon? Elég erős leszel, hogy újra megölj?
|
