Misha
Van valami megmagyarázhatatlanul lenyűgöző abban, ahogy egy vastag farönkből mit ki nem hozhat az ember? Egy kis gyalulás, fűrészelés, vágás és csiszolás mire nem képes, figyelni, hogy a durva göcsörtös fa egy gyönyörű macska alakját veszi fel, ajkamon halvány mosollyal figyelem a majdnem kész művet, borostyán szemem elégedetten csillog, felpillantok az órára, ami már majdnem éjfélt üt. Lustán nyújtózom el és ropogtató fejkörzést végzek. Jóleső sóhaj szakad fel torkomból, órák óta csak faragok, teljesen elmacskásodtak az izmaim.
Mozdulat közben megállok, a tarkómon feláll a szőr, közeledik valaki, inkább érzem, mint hallom. Az út irányába nézek, még messze jár, ide tart. Mindeddig csak egyetlen valakire reagált a testem még mérföldes távolságokból is. Ösztönösen tudom, hogy ki jön felém, de az elmém aligha hiszi el.
Ruganyosan kelek fel a kis székről, kisétálok a nyirkos hidegbe, bakancsom alatt ropog a fagyott avar. Fejem oldalra döntöm, ajkam félmosolyra húzódik. Ujjaimmal megragadom ingem alját és a gombolással mit se törődve áthúzom a fejemen, fürgén csatolom ki az övemet, még gyorsabban rúgom le a bakancsom. A hideg vékony párát képez a bőrömön, felmordulok az érzésre, teljesen meztelenre vetkőzve a testem megkezdi az átalakulást. A művelet fájdalommal jár, de hozzá lehet szokni, a csontjaim ropognak, ahogy más formára nyúlnak. Néhány pillanat csupán, a gerincemen izgalom fut végig, az erdő felé iramodom, amin keresztül a kanyargós hegyi út vezet felfelé.
Az érzés szédületes, a bundám megóv a hidegtől, a mancsom alatt érzem a földet, tudom, ki közeleg, ó igen!
Hallom az autó motorjának a berregését, a kerekek bizonytalan fordulatát a csúszós autóúton, lassan vezet, óvatosan. A távolság egyre csökken. Átszáguldok ötszáz métert, majd egy hosszabb, egyenes útszakaszon egyszerűen kisétálok a fák közül az út közepére. Nem váltok alakot, nagymacska maradok, az autó fényszórói és ködlámpája messzire elvilágít, fény csillan a bundámon, az autó sofőrje pedig gyök kettőre veszi vissza a sebességet. Minden izmom pattanásig feszül, a kocsi lassan gurul, két méternyire tőlem megáll. Érzem a levegőben a félelmet és a megilletődést, de nem látom a fényszórók kereszttüzében. Egy roppant kecses ugrással rugaszkodom el a talajtól, hogy aztán karmaim karistolva érkezzenek meg a motorháztetőn. Fülemet egy nyikkanás üti meg, torkomból mély morgás tör elő. Nem száll ki, mozdulatlanná dermed, kezei görcsösen markolják a kormánykereket.
Három éve láttam utoljára, amikor üvöltöztünk egymással, hozzám vágta az első kezébe kerülő dolgot, egy szobanövényt, a cserép hangos reccsenéssel tört szét, ahogy elütöttem és a padlóra zuhant. A fülem még ma is belecseng a hangerőbe, ahogy elküldött engem a halál faágára.
Vajon miért van itt? Mit akarhat? Miért nem száll ki, hogy elmondja? Nem teszek fenyegető mozdulatot, sőt, meg sem mozdulok, egész addig, míg kicsit közelebb nem hajol a szélvédőhöz, ekkor a fejemet én is előre nyújtom, orrunkat egy-két centi, ha elválasztja az üvegtől és egymástól.
Csodaszép még mindig, azokat a szemeket soha nem lennék képes elfelejteni, ha behunyom a szemeimet még most is kísért, ahogy érintése a bőrömön, illata az orromban, teste az enyém alatt…
Alighanem ő sem felejtett el, a tekintete még most is azt a lenyűgözöttséget tükrözi, amit mindig, ha tigrisként látott engem. Már magában is elképesztő élmény, ha ez ember egy nagymacska bundájába túrhatja az ujjait, közelről találkozhat vele és megússza a találkozást ép bőrrel.
Kezét lassan a kocsi mennyezetébe épített kis lámpához emeli, a belső térben fény gyúl, ami megcsillan aranyszőke tincsein, aztán megnyom még egy gombot és a biztonsági zár kipattan az anyósülés felől. Nem tudom mennyi idő telt el a farkasszemezés alatt, talán pár másodperc, talán negyed óra, ki tudja és nem is érdekel. Halkan mordulva neki oldalt fordulok és egy huppanással az úton termek. A kocsi eleje, amit eddig lenyomtam a súlyommal, most visszaemelkedik, serényen átalakulok emberré, majd az ajtóhoz lépve feltárom azt. A hely szűkös, ezért össze kell hajtogatnom magam az ülésen, becsukom magam mögött az ajtót, hogy ne szökjön ki annyi meleg. Hajam félre söpröm a szememből és Nessy felé fordulok. Karcsú testét kifakult farmer és egy szürke, több számmal nagyobb kapucnis pulóver fedi. Pontosan tudom, mi van azok alatt a ruhák alatt, számtalanszor volt alkalmam feltérképezni minden porcikáját. Az illata ugyanolyan finom, mélyet szippantok a levegőből. Bámul engem, nem szól semmit, így féloldalasan elvigyorodom.
- Elvitte a cica a nyelved?
Ez megteszi a hatását, enyhén megrázza magát, hogy kitörjön a bűvöletből.
- Szia, Misha – köszön tétován.
- Helló Nessy – köszönök illedelmesen én is, a hangom egy oktávval mélyebbre veszem, szinte búgom a becenevét.
Várom, hogy beszéljen, mégsem jönnek a szájára a szavak. Segítek neki.
- Feltételezem jó okod volt rá, hogy meglátogass – dőlök hátra az ülésen és hosszú lábaim kinyújtom, amíg a hely engedi. Bal karom lazán az ülésének támlájára vetem. – Azok után, hogy olyan csúnyán dobtál, feltételeztem, hogy látni sem akarsz többé.
- Öhm… Izé… A dolgok kicsit… összekuszálódtak körülöttem.
- Komolyan hangzik – elcsípek egy szőke tincset és lassan az ujjamra csavarom.
- Az – vesz mély levegőt. – Én csak… Tudom, hogy a hátad közepére kívánsz, de… Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék.
Félelem csapja meg az orrom és halkan felmordulok, meglepve pillog, elszokott a reakcióimtól.
- Bántott valaki? – szemem veszélyesen villan.
- Nem – rázza meg a fejét, de vigyáz, hogy az ujjam által fogva tartott tincsét ne húzza meg. – Vagyis… Nem annyira engem.
Szemöldököm felszökik, még egyszer végigfuttatom szemeim az arcán a lámpafényben. Szemei alatt fekete táskák, kimerült. Nem itt kellene ezt megbeszélnünk. Rövid mérlegelés után elengedem a tincsét, kinyitom az ajtót és a kocsit megkerülve a sofőr üléshez megyek. Feltépem az ajtaját, mire kerekre tágult szemekkel pillog fel rám.
- Ülj át – adom ki az utasítást, mire kicsatolja az övét és átmászik az anyós ülésre, ahol az előbb még én voltam. Beülök a helyére és a kocsit mozgásba hozom. Én már nem vagyok az a csiga sofőr, magabiztosan lépek a gázpedálra és viszem fel magunkat a faluba, azon is keresztül az én kis tanyámra. Időről időre magamon érzem Nessy pillantását, ahogy az éles szaglásommal a fel-feltámadó vágy hullámait. Belül elégedetten mosolygok a dolgon.
- Nem fázol? – utal az Ádámkosztümre.
- Nem.
Percek alatt leparkolok a házam mögött, hogy a kocsi takarásban legyen, kiszállok és otthagyom a kis egérkét. A műhely előtt felszedem a ruháimat, de a műhelyben már csak a farmert veszem vissza. Itt elég meleg van, kisvártatva megüti a fülem a kocsiajtó csukódás, a bizonytalan léptek, a műhely üvegajtajának nyikorgó zsanérjai.
- Hűha – pihegi tekintetét végigfuttatva az ácsolt, faragott bútorokon és díszeken. – Még mindig gyönyörű dolgokat készítesz…
Elképedve jár körbe a műhelyben, minden tárgyat élénken megszemlél, párat még meg is érint, az egyik faragott szekrény ajtaján tenyerével simít végig, a testem megfeszül, ahogy a szememmel követem karcsú ujjait.
- Mi elől menekülsz? – szakítom ki a révületből, miközben felülök a munkaasztalra.
- Ki mondta, hogy menekülök? – fordul felém, haja lebben a mozdulatra, az illata pedig elkúszik az orromig. Még mindig ugyanazt a dinnyés sampont használja.
- Az éjszaka közepén beállítasz egy veszélyes tigrishez, dacolva azzal, hogy foglak fogadni. Nem vagyok hülye, szóval? Mibe keveredtél?
Karba fonom a kezeim, bicepszeim megfeszülnek, Nessy arca másodpercek alatt sötétedik el, lassan ül le az egyik szarvas mintás kész székre, mélyet sóhajt, arcát összegörnyedve tenyerébe temeti.
- Nagy bajba – motyogja. – Én nem csináltam semmit… - felnéz rám, tekintete megértésért könyörög. – Véletlenül voltam rosszkor és rossz helyen!
Elkeseredésére érzem, ahogy a karmaim a bőrömnek feszülnek, ahogy szeretnének előbújni, állkapcsom megfeszül, figyelek.
- Még mindig ugyanabban a kórházban dolgozom, de kellett a pénz, ezért magán személyekhez is feljártam, nem volt olyan megterhelő, injekciókat beadni, gyógyszert kiadagolni egy hétre, ellenőrizni az alapvető értékeket, mint vérnyomás, ilyesmi… De láttam valamit, amit nem kellett volna és most… Most el akarnak tenni láb alól – öleli át magát. – Nigelt már elkapták, azt mondták, ha nem adom fel magam önként, akkor…
Nem fejezi be, de a ki nem mondott szavak ott lógnak a levegőben.
- Nigel? – a hangom színtelen.
- A párom – leheli gyengén.
Olyan apró, kicsi és törékeny, ahogy azon a széken gubbaszt. Egyszerre morogni akarok rá, mert már más öleli ezt a puha kis testet, és ugyanakkor meg magamhoz szorítani, éreztetni vele, hogy nincs semmi baj, nem eshet baja mellettem.
- Tehát a legnagyobb szörnyeteghez jöttél, akit csak ismersz – szűröm le a lényeget.
Nessy felnéz rám, könny fátyolos szemei makacs szikrákat szórnak.
- Tudom, hogy mire gondolsz most!
- Valóban? – vonom fel a szemöldökeim kétkedőn.
- Igen, hogy miért segíts valakinek, aki megbecsüli azt, ami neked nem kellett!
Torkomból mély morgás tör fel, de ettől ő is felpattan, magabiztosan elém lép, épphogy egy lépésnyi távolságot tartva.
- De ha szerettél engem egy kicsit is, akkor segítesz nekem. Kérlek! Te vagy a legerősebb és legveszélyesebb lény, akivel valaha találkoztam, a rossz fiúknak esélyük sem lenne ellened! Ez most nem Nigelról szól, hanem rólam! Nem neki segítesz, hanem nekem, szeretem Nigelt és ha a rendőrségre megyek, ő meghal!
A közelsége elemi erővel hat rám, legszívesebben megragadnám a csípőjénél, felültetném az asztalra és… khm.
- Ne nézz így rám! – fenyeget felborzolva a tollait.
- Hogy nézek? – villannak a macskaszemeim.
- Úgy! – pirul el.
- Hogy? – hajolok közelebb átszelve a kettőnk közötti távolságot. Még mindig kicsike ahhoz képest is, hogy én most ülök, orrunk majdnem összeér, tekintetem az ajkára tapad.
- Fejezd ezt be! – emeli fel a kezét és mutatóujját kimeresztve rám mutat.
Egy hirtelen mozdulattal felé kapok, a fogam hangosan összekoccan, villámgyorsan húzta el arcom elől a kezét. Döbbent hitetlenkedéssel mered rám.
- Meg akartál harapni?! – az elképedéstől emelkedő hangsúllyal von kérdőre.
- Ha akartam volna, már nem lenne ujjad – görbül mosolyra a szám sarka.
Sértődötten elhátrál tőlem, aztán a haragja elillan, helyét átveszi az előbbi letargia és kétségbeesés.
- Szóval… Akkor segítesz? – néz fel rám azokkal az ellenállhatatlan kölyökmacska szemeivel. Én vagyok az utolsó reménye, ismeri a képességeimet, tudja, hogy mire számíthat és bízik bennem. Ez a gondolat végigsimít a gerincemen. Nem máshoz fordult, hanem hozzám, tőlem vár támaszt, a régi szeretője karjába futott. Belém bújik a kisördög.
- Milyen pasid van, ha egy pillanat alatt elintézik, hm? – döntöm oldalra a fejem. – Neki kellene megvédenie téged.
- Nigel sem tökéletes – rándul meg, mintha megütöttem volna. – Kissé macsós, akinek sokszor feleslegesen jár a szája és gyakran meggondolatlan, de rendes srác! – kel a védelmére. – Nem tart engem bezárva, nem követ, nem mondja meg, mikor találkozhatok a barátaimmal…
- Ezzel áltatod magad, amikor mégis az én karomba szaladsz? Érzem a vágyadat, Nessy, le sem tagadhatod, a „párod” bűnözők túsza és te egy másik férfi után epedsz.
Csatt, egy jól irányzott pofont kapok, amit meg is érdemlek, de felmordulva elkapom a kezét, a sértett, dühös tekintetét ijedt pillantások váltják fel. Egy pillanat múlva már ő ül a munkaasztalon, lábát szétterpesztve lépek hozzá és gyakorlatilag végigfektetem az asztalon, ráhajolok, a szerszámok eléggé nyomhatják a hátát, de nem érdekel, kezeimmel a feje két oldalán támaszkodom meg, hogy aztán a számat az övére szorítsam.
Felnyög a felháborodástól és a meglepődéstől, tenyereit a mellkasomra feszíti, úgy próbál meg letolni magáról, viszont az ereje semmi az enyémhez képest, pár másodpercnyi küzdelem után a vágy fűszeres illata tölti meg az orrom, ízlelem ajkait, nyelvemmel bebarangolom szája belsejét a tiltakozó hangok apró nyöszörgésbe csapnak át, a mellkasomon taszigáló kezei gyengéd simításra váltanak, egyik keze átsiklik a hónom alatt, tenyerével a tarkómra simít. Belemorgok a csókba, egyik kezem lassan végigvezetem a testén és combjára szorítok, a körmeim az anyagon keresztül a bőrébe vágnak. Aprót nyikkan, mire elhúzódom tőle pár centire megszakítva a csókot. A tekintete zavart és ködös, arca piros, akár a dinnye belseje.
- Segítek neked, de csak azért, mert az enyém voltál és mindig az is maradsz.
Felegyenesedem és ellépek tőle, a zavart pillantást a harag és a sértettség ismert villanásai váltják fel, ahogy észbe kap a vágy ködének felszállása után. Felül, aztán le is pattan az asztalról.
Johannes
Hátamat hátradöntve húzom fel magamhoz a lábaim, míg ujjaim közt a félig feltöltött vacutainert forgatom. Szükségtelen rázogatnom, hiszen a vér nem alvadna bele eleve, de egyszerűen kell valami, bármi, amivel a figyelmemet leköthetném. Körülöttem a csend megnyúlik, rávetül a fehérre meszelt falakra, s olybá tűnik, hogy múlhatatlan marad, ahogyan az ereimben zsibongó bénultság is. Előregörnyedve hajlok rá felhúzott térdeimre, míg lopva körbepislogok, de a folyosón honoló csend érintetlen marad, s csak a szellőző csendes búgása ad némi tompa zörejt, ahogy a benne felrakódott port felkavarja.
Türelmetlen vagyok, és ez a türelmetlenség most egészen pattanásig feszíti minden izmomat. A kórház pár órányi lezárása után minden ment ugyanúgy a maga medrében, mintha nem történt volna semmi. Pedig végül is csak egy ember halt meg, egy orvos, akit szerettek és tiszteltek annak ellenére, hogy én rájöttem a titkára. Több belső vizsgálatot is indítottak már, hogy felfedjék a vérraktárból eltűnő tasakok hollétét, aztán rövid időn belül már nem csak az okozott problémát, hanem ugyanúgy a szerveknek is lába kélt, amivel a kórházban minden felborult és a feje tetejére állt. Az itt dolgozók nyugtalanok, és ezt megérzik azok is, akik vizsgálatokra jönnek és beavatkozásokra, de nem tehet senki semmit, és nem szólhatok én sem, mert azzal mindössze a magam helyzetén rontanék. Dr. Bianchi hibája kihat a kórházi dolgozókra, de legfőképpen rám.
Körmömet piszkálva cibálom le kis híján az ujjbegyig, míg arra várok, hogy a központi laborból hívjanak. Leadom a vért, aztán indulok, sikerült elcserélnem az éjszakai műszakomat, így kilencnél tovább nem maradok, ami tekintve a kialakult helyzetet, nem olyan nagy baj. Szükségtelen a jelenlétem, és Nigel is úton van már értem. Ő az egyedüli, akit beavattam a részletekbe is. Abba, amit láttam, nem elég, hogy szervcsempész a kórházban, de mellé még kiderül az illető kiléte is, akit aztán záros határidőn belül meggyilkolnak, amihez én biztosítottam a nézőközönséget. Sóhajtva egyenesedem ki, mikor a telefon kétszer megcsörren röviden. Belső hívás, így szükségtelen felvennem ahhoz, hogy tudjam, honnan keresnek és ki. Megdöntöm a vérvételi csövet, felrázom, aztán a táskámat felmarkolva már lépek is le. A váltás majd jön, vannak elegen a túloldalon és egyébként is este van. Alszik már mindenki, ha meg valakinek baja van, az átbotorkál a szemközti folyosón lévő pulthoz. Ülnek ott is elegen.
Nyúzottságom másodlagos és halvány mosolyra késztet annak a tudata, hogy a labor ablakán felbukkanó nő talán még tőlem is fáradtabb és stresszesebb.
- Sietsz?
- Meglehetősen – biccentem leolvasva hangosan a címkéről a nevet. Korábban már feladtam a gépben, tudták előre, hogy hozom.
- Szörnyű, ami történt. Te bukkantál rá, mi? Jó orvos volt, kár érte, de tudhatta volna, hogy előbb-utóbb így végzi majd.
- Ez most már tökéletesen lényegtelen – adom át neki a csövet.
- Ha te mondod. Nigel még nem ért ide?
- Késő van, óvatosan vezet. Meglehet az is, hogy dugóba keveredett – vonok vállat. - Egy pillanat – mosolygok rá telefonomat kivéve a zsebemből. Az üzenet feladója ismerős, Nigel az, de az SMS maga üres. A következőnél már egy számomra semmitmondó képet is csatol egy régi gyárépület alakzatáról, aztán egy címet. Összezavarodva tárcsázom fel a számát, de a harmadik csöngés után a vonal megszakad és csak csendesen búg.
- Baj van?
- Azt hiszem – biccentem felhúzva kézfejemen túllógó pulóverem ujját.
Kíváncsian méreget, epekedve az újabb hírértékű pletykáért, ujjaival árkot vés a pultba, ahogy előrébb dőlve igyekszik velem felvenni a szemkontaktust. Számat elhúzva grimaszolok, de ez a grimasz is csak egy olcsó utánzat. Aggodalmasan szorítom mellkasomhoz a táskám, elől parkolok, a fizetősbe, így legalább ennyivel időt spórolok, és valamennyire azért szem előtt is leszek, ahogy átvágok a többi autó közt a sajátomhoz. Tavaszodik, de a fagy olybá tűnik, örök időkre beette magát a földbe. Vajon, ha felhívnám őt, szóba állna velem egyáltalán? Elhagytam őt és a búcsúnkat sem a barátságunk tette emlékezetessé. A kerekeken még a téli gumi feszül, így aránylag zökkenőmentesen kapaszkodik fel a meredekben a jármű, bírja a strapát, még annak ellenére is, hogy régi és átvizsgálva sem most volt. Egy völgyesebb résznél a köd egészen tejszerű, kénytelen vagyok felkapcsolni a lámpát, nehogy az egyik csapádnál elém vágódjon egy vad. Tudom, hogy tud már az érzekésemről, de a szándékot még nem ismeri. Nincs forgalom, így mehetek a magam tempójában, már éjfél is elmúlt. Feszengve markolok rá a kormánykerékre, míg kapkodva a fékbe taposok, mikor a távolból egy nagyvad alakját vélem felismerni. Gyönyörű, félelmetes, hatalmas. A motorháztető fájdalmas jajdulással enged testének súlya alatt. Körmeivel a fényes lakkozást karistolja, és én halkan nyikkanva egészen belelapulok az ülés párnáiba. Évekig hitegettem magam, hogy jó döntést hoztam meg azzal, hogy őt elhagytam. Bemagyaráztam saját magamnak, hogy nincsen rá szükségem, hogy megvagyok én nélküle is, aztán tessék. Hová máshová mehetnék a bajban, ha nem őhozzá? Várakozva figyel, szemei aranysárga szikraként parázslanak, de a teste mozdulatlan dermedtségben áll. Vajon tényleg ő az? Előrehajolva szorítom össze az ajkaim, az öv széle belevág pulóveremen át is a bőrömbe, de szükségem van arra, hogy lássam őt. Kell, hogy megbizonyosodjak róla.
Mereven fürkészem busa üstökét, nem mozdul, s nem hallatja a hangját, mintha jelen sem volna. Csak egy álom, egy illékony ábrándkép.
Ő szeretett engem, de vajon én magam szerettem őt valaha is? Eltöprengek, s az ajkain vonalába megreszket egy halvány mosoly. Máskülönben mit keresnék itt? Óvatosan mozdulok, bizonytalanul, s azzal a harsány kis kattanással a jármű belterére halvány fény borul. Újabb gombot nyomok, s a zár is feloldódik az anyósölés felől, némán figyelve bámulom, ahogy immár emberként tépi fel az ajtót. Alakja így meztelenül csak még látványosabb, ahogyan száraz bőre alatt húzódó formás, feszes izmai is.
Gyönyörű, tökéletes, lehengerlő...
Engem néz azokkal a sárga, villámló szemekkel, pupillái lehetetlenül nagyok.
Mosolya villanásszerű, akárcsak a vaku szemkápráztató fénye. Pillanatnyi csupán, s mégis lehetetlen nem rácsodálkozni.
- Elvitte a cica a nyelved?
Elkomorulva ocsúdok fel kérdése hallatán.
- Szia, Misha.
- Helló, Nessy – köszön ő is, mélyen búgó hangja egészen elfeledett emlékképekkel árasztja el az elmém. A régi becenevemet használja, ami jóleső forrósággal önt el.
Nem beszél, és az igazat megvallva nem is várom tőle el, hiszen én kerestem őt fel. De nem tudom szavakba önteni ezt az egészet. Mégis hogyan kérhetném őt arra, hogy segítsen nekem? Hogyan várhatnám el tőle, hogy megtalálja azt, aki a helyébe lépett az életemben?
- Feltételezem jó okod volt rá, hogy meglátogass – dől hátra kinyújtóztatva hosszú lábait is. Combjain az izmok kidagadnak, s megfeszülnek, ahogyan a karjában is. - Azok után, hogy olyan csúnyán dobtál, feltételeztem, hogy látni sem akarsz többé.
- Öhm...Izé...A dolgok kicsit...összekuszálódtak körülöttem.
- Komolyan hangzik – tekeri ujjaira egyik tincsem.
Talán tudatában sincs annak, mit tesz.
- Az – lélegzem fel mélyebben. - Én csak...Tudom, hogy a hátad közepére kívánsz, de...Nem tudtam, ki máshoz fordulhatnék.
Nem tudom azt sem, mi tévő lehetne ő maga? Segítene egyáltalán? Megtenné? Mégis mi oka lenne rá? Hiszen olyanokat vágtam a fejéhez, amiket meg sem érdemelt. Magára hagytam, s éveken át nem kerestem. Erre visszajövök, mikor bajban vagyok, és a segítségét kérem, mintha mi sem történt volna.
Morgásának hangjára kíváncsian pislogok rá fel, egészen elszoktam már a jelenlététől, s tetteinek, hangulatának kiszámíthatatlanságától.
- Bántott valaki? - villannak felém a szemei élesen.
- Nem – rázom meg a fejem. Olyan értelemben nem, mint ahogy gondolja. - Vagyis... Nem annyira engem.
Megemelkedik a szemöldöke, de nem tudom hogy máshogy magyarázhatnám ezt neki el. Újra végigmustrálja az arcom, mérlegel, aztán dönt és kiszállva a kocsiból tesz egy kerülőt, majd az ajtót felrántva lebámul rám. Megilletődötten pislogok rá fel.
- Ülj át – utasít.
Övemet kicsatolva engedem neki át a helyem, valamivel bonyolultabb átverekednem magam a másik ülésre, de vigasztaló, hogy legalább ez az egy nem jelent olyan nagy kihívást nekem. A én vezetési szokásaim közel sem olyan látványosak, mint az övéi, hosszasan figyelem az előttünk kitárulkozó tájat, hajladozó fák görnyednek fölénk, karcos árnyakat festenek Misha meztelen bőrére.
- Nem fázol?
- Nem.
Feszélyezve érzem magamat mellette. Régen volt már, hogy ennyire közel voltam hozzá, és mégis olyan, mintha ez az egész csak nekem nyújtana emlékeket. Egészen hangtalan minden, ahogy leparkol a ház előtt, míg a műszerfalat babrálom, ő már odakint jár, s a korábban levetett ruháit szedi fel a földről. Régen jártam itt. Mintha életekkel korábban lett volna minden.
Kiszállok, aztán magam mögött becsapom az ajtót és utána kóválygok.
- Hűha – nézek körül a műhelyében, szikkadt fa illata, s friss faragások nyomai mindenütt. - Még mindig gyönyörű dolgokat készítesz...
Puhán, szinte csak alig érintve simítok végig egy-egy munkáján.
- Mi elől menekülsz?
Megdermedek, és ő nesztelenül foglal helyet a munkaasztalán.
- Ki mondta, hogy menekülök? - fordulok felé kíváncsian. Emlékeim szerint nem mondtam ezt neki egy szóval sem.
- Az éjszaka közepén beállítasz egy veszélyes tigrishez, dacolva azzal hogy foglak fogadni. Nem vagyok hülye, szóval? - Mibe keveredtél?
Karba fonja a kezét, amitől csak még inkább ellehetetleníti azt, hogy őszintén és igazán megnyíljak neki. Teljesen igaza van, mit is gondoltam, mikor eljöttem ide hozzá. Fáradtan rogyok le az egyik díszesen faragott székre, aztán sóhajtva temetem arcomat a tenyereimbe.
- Nagy bajba – motyogom. - Én nem csináltam semmit...- pillantok rá fel, hogy legalább próbáljon megérteni. - Véletlenül voltam rosszkor és rossz helyen! Még mindig ugyanabban a kórházban dolgozom, de kellett a pénz, ezért magán személyekhez is feljártam, nem volt olyan megterhelő, injekciókat beadni, gyógyszert kiadagolni egy hétre, ellenőrizni az alapvető értékeket, mint vérnyomás, ilyesmi… De láttam valamit, amit nem kellett volna és most… Most el akarnak tenni láb alól – ölelem magamat át. – Nigelt már elkapták, azt mondták, ha nem adom fel magam önként, akkor…
Nem tudom mi mást tehetnék még. Idejöttem, a segítségéért esedezem, de erőszakkal sem tudnám őt rávenni semmire, amit nem akar.
- Nigel? – kérdez szárazon.
- A párom – felelem vérszegényen.
Legkevesebb, amit érte megtehetek, hogy őszinte vagyok vele. Ennyivel tartozom neki, ahogyan ő is nekem a segítségével.
- Tehát a legnagyobb szörnyeteghez jöttél, akit csak ismersz – összegzi.
Bánatosan pislogok rá fel. Téved megint, de rajta kívül senki másom nincs, akihez fordulhatnék. Aki a segítségemre lehetne.
- Tudom, hogy mire gondolsz most!
- Valóban? – vonja fel a szemöldökét.
- Igen, hogy miért segíts valakinek, aki megbecsüli azt, ami neked nem kellett!
Morgásának hangjára bosszúsan pattanok fel ültemből én magam is.
- De ha szerettél engem egy kicsit is, akkor segítesz nekem. Kérlek! Te vagy a legerősebb és legveszélyesebb lény, akivel valaha találkoztam, a rossz fiúknak esélyük sem lenne ellened! Ez most nem Nigelról szól, hanem rólam! Nem neki segítesz, hanem nekem, szeretem Nigelt és ha a rendőrségre megyek, ő meghal!
Meg sem próbáltam felkeresni a hatóságot, hiszen úgysem tehetnének semmit. Nem találnák őt meg, csak, ha már halott lenne, s az enyészet enné a testét. Az üzenetekből, melyek a telefonomra érkeztek Nigel számáról, egyértelműsítették a helyzetet, s azt, mit is várnak tőlem egészen pontosan el. De hogyan adhatnám fel magam? Menjek el önszántamból, hogy aztán megölessem magam?
Bosszúsan szűkítem résnyire a szemeimet, mikor a szemeibe nézek.
- Ne nézz így rám!
- Hogy nézek? - kérdez vissza.
- Úgy! - forrósodik fel az arcom.
- Hogy? - évődik tovább, közelebb hajol hozzám, egészen közel és a lélegzete egészen új keletű forrósággal önti el a bensőm, hát még mikor felfedezem, hogy a figyelmét az ajkaimon kívül nem is igazán ragadja meg semmi más.
- Fejezd ezt be! - bökök felé az ujjammal.
Meghökkenek, s hátrahőkölök, mikor állkapcsa nem messze csattan össze rámeresztett ujjamtól. Döbbenetes.
- Meg akartál harapni? - háborodom fel.
- Ha akartam volna, már nem lenne ujjad – mosolyodik el.
Újabb tétova léptekkel távolodom tőle el.
- Szóval… Akkor segítesz?
- Milyen pasid van, ha egy pillanat alatt elintézik, hm? – billenti oldalra a fejét. – Neki kellene megvédenie téged.
- Nigel sem tökéletes – morgom. – Kissé macsós, akinek sokszor feleslegesen jár a szája és gyakran meggondolatlan, de rendes srác! Nem tart engem bezárva, nem követ, nem mondja meg, mikor találkozhatok a barátaimmal…
- Ezzel áltatod magad, amikor mégis az én karomba szaladsz? Érzem a vágyadat, Nessy, le sem tagadhatod, a „párod” bűnözők túsza és te egy másik férfi után epedsz.
Én ezt nem állítottam egy szóval sem. Nem mondtam neki, hogy epedek utána, ahogyan emlékeim szerint viszontlátásunkkor sem omlottam remegve a karjai közé. Tenyerem csípősen csattan az arcán, s az ütés emléke egészen végigbizsergeti a tenyerem. Olyan hirtelen kap a kezem után, hogy szinte alig marad időm felocsúdni az iménti meglepett döbbenetemből. Pofon vágtam. Őt, akiben az utolsó reményem maradt. Érintése a testemen apró szikrákat szít a bőröm alatt, megrökönyödve hagyom neki, hogy felültessen az asztalára, oda, ahol korábban még az ő teste pihent. Oldalamba élesen belevág az egyik szerszáma, összeszorítom az ajkaim, mikor ő hozzám hajolva furakszik a combjaim közé, s csókol meg. Gyenge igyekvéssel próbálom őt magamtól eltaszítani, felnyögve feszítem neki ujjaimat széles mellkasának, aztán kisvártatva ráérzek csókjának az ízére, s tarkójára felsimítva magamhoz vonom őt. Testemen simít végig és belemordul a csókba, majd utána éles karmaival karistolja ruhán keresztül is végig a combjaimat. Felszisszenve mozdulok meg az asztalon, és ő meghátrál.
- Segítek neked, de csak azért, mert az enyém voltál és mindig az is maradsz.
Elképesztő a magabiztossága, és az, hogy mindezt ennyire határozottan közli velem, noha aligha adtam annak bármi jelét, hogy vele óhajtok maradni és, hogy ténylegesen is az övének tartom magam.
Feszülten kászálódom le az asztalról, ruhámat lesimítom, aztán fintorogva tapogatom ki hátamat. Itt-ott biztos vagyok benne, hogy gazdagodtam néhány színes folttal, egészen megfeledkeztem már Misha hevességéről.
Értékelem, hogy segítesz, de ne rugaszkodjunk el a valóságtól, ha megkérhetlek rá – villannak rá bosszúsan a szemeim.
Nem változott semmit, és én most mégis itt vagyok vele. Kétségbeejtő, hogy az aggodalom mi mindenre rá nem tudja venni az embert.
- Miért hozzám jöttél?
- Már mondtam...
- Na ne nevettess, Nessy. Ismerlek, megoldottad volna a problémád, szóval...?
Megvonom a vállam, aztán újra helyet foglalok a faragott székben. Most ugyan mit mondhatnék erre neki? Azzal egyetértek, hogy kereshettem volna valaki mást is, aki segít, de az nem lenne eredményes. Olyan valakire van szükségem, akiben megbízhatok, akire számíthatok és akivel őszinte lehetek.
- Baj az, ha te jutottál elsőként eszembe?
Újabb mosoly, sötét és vonzó, ami egészen ledermeszt.
- Mindig is az őszinteségedet értékeltem a legnagyobbra, Nessy.
Magas alakját sejtelmes fénysugarak vonják be, melyek a plafonon függő búra nélküli lámpából szökkennek elő. Fejemet lehajtva támaszkodom meg könyökömmel a kartámlán, míg egészen magam elé bambulok, s csak akkor zökkenek vissza, mikor Misha az ajtót kitárva jó adagnyi hűvös levegőt záporoztat be a műhely falai közé.
- Kelj fel onnan, aztán indíts befele – támasztja ki lábával az ajtót.
Morogva tápászkodom fel, végtagjaim már egészen elzsibbadtak, mintha apró hangyák curikkolnának a bőröm alatt fel, s alá. Megborzongok, ahogy mellette ellépve megérzem bőrének, s ruháinak azt az egészen különleges elegyét, ami kizárólag csak rá jellemző. Nincs rá szükségem, hogy mutassa nekem az utat, hiszen volt idő, mikor még én magam is otthonomnak tekinthettem ezt a házat, ismerem már minden pontját. Bent az épületben a hőmérséklet is jóval kellemesebb, mint odakint, vagy a műhelyében. Cipőimből kibújva emelkedem lábujjhegyre, hogy bokáimat kiroppantva felfedezőútra induljak a ház falai közt. A szobák stílusosak, meleg színek dominálnak, bár a kényelem kapja az elsődleges hangsúlyt, és csak aztán jön a dekor.
Széles vigyorral lököm ki hálószobájának az ajtaját, számítottam némi változásra, de a látvány ledöbbent. Mintha mi sem történt volna, hümmögve nyitogatom ki szekrényeinek az ajtaját sorra, a ruhái ugyanúgy rendezetten sorakoznak vállfákra pakolva, mint régen.
- Zavarok?
- Nem, maradj csak nyugodtan – simítok végig az egyik ingének ujján.
Egészen puha az anyaga, de nem ismerem, így újonnani vásárlás során keveredhetett a szekrényébe.
- Elmondjam a részleteket? - fordulok vissza felé.
Hátamat a szekrény ajtajának döntve húzom el a számat, ajkain a mosoly szokatlanul éles, mintha kényszerből, holmi ostoba maszkként viselné, s nem azért, mert ténylegesen is mosolyogni szeretne. Nem válaszol érdemlegesen, helyette a vállát vonja, aztán megrázza nemlegesen a fejét.
- Ráérünk, későre jár. Holnap lesz időd elregélni részletesen mindent.
- Mennyire óhajtod részletesen? - vigyorodom el.
Ismerem már őt nagyon jól, jobban, mint azt bárki hinné, ugyanakkor mégsem tudok róla szinte semmit. Mintha az a férfi, akivel életem nagy részét leéltem, szinte nem is létezne. Mintha elmém szüleménye lett volna, hogy ezzel óvjam önmagam a csalódástól és a magánytól. Túl tökéletes volt, aztán a láncai, melyekkel akaratlanul is magához kötött, szinte megbéklyóztak és halálra rémítettek.
- A segítségemet várod...
- Szóval ne pengessem nálad a húrokat – bólintok rá megértőn.
- Megváltoztál – csóválja meg a fejét, olyan, mintha szemei mélyén némi bánat is felcsillanna.
- Három év akárhonnan nézzük is hosszú idő.
Túl szokatlan, kellemetlen és nyomasztó ez a frissen kialakult légkör ahhoz, hogy megmaradjak a szobában vele összezárva. Mintha nem lenne már éppen elég pocsék ez a napom, és nem elég, hogy vele kényszerülök újra kettesben lenni itt van annak a tagadhatatlan ténye is, hogy a történtek ellenére sem változott semmi. Nem érzek gyűlöletes haragot iránta, ahogyan mélyről feltörekvő undort sem. Innen nézve az a három év, mintha nem is létezett volna, mintha az elválásunk valami illékony álom, ahogyan az életem is csak holmi ócska tréfa. Pedig Nigel veszélyben van, és nekem szükségem van a létezésére, az életének bizonyosságára.
- Megyek és főzök teát – suttogom rezignáltan.
Nem gátol és nem akadályoz meg még akkor sem, mikor az ajtót kicsapva otthagyom őt egymagában.
Gyönyörű és boldog viszontlátás, félelmetes, hogy két ember, akik valaha egypár voltak, mennyire el tudnak távolodni egymástól. Ha nem lett volna Nigel, kerültük volna egymást tovább, éltük volna mindketten a magunk életét, és ez az egész a lehető legidegesítőbb ebben az egészben.
Kíváncsian fordulok körbe a konyhában, amit csak egy pult választ el a tágas nappalitól, igazán kedvemre való. Mindig is jobban rajongtam az ilyesmikért, mint a külön kis zugokért. Szék híján sámlit húzok a szekrény elé, és arra talpalva nyújtózkodom a szekrények irányába, hogy két teafiltert kicsenjek a dobozukból.
- Le fogsz onnan esni.
Ijedten rándulok össze, alattam vészesen és bizonytalanul meginog a sámli.
- Te csak ne félts – sziszegek vissza és tovább kotorászok.
Nem is hittem volna, hogy tart ilyesmiket idehaza még mindig. Emlékeim szerint nem rajongott értük túlzottan, hát akkor minek ennyi dobozzal ide? érthetetlen. Torkomban dobogó szívvel kerekednek el a szemeim, mikor alattam az a vacak meginog újra, ezúttal már a reflexeimnek köszönhetően sem sikerül visszabillentenem magam a stabilitás mezsgyéjére. Halkan szitkozódva érintem meg könyökömet, ahol az ideg is fut. Egészen belezsong az egész alkarom az éles fájdalomba.
- Én szóltam – mosolyog, sötét szemeit látva több, mint jól mulat a műsoron. - Na, most jobb?
- Fogd be – sziszegem karomat dédelgetve.
Misha
- Értékelem, hogy segítesz, de ne rugaszkodjunk el a valóságtól, ha megkérhetlek rá – bosszankodik.
- Miért hozzám jöttél? – kérdezem újra.
- Már mondtam...
- Na, ne nevettess, Nessy. Ismerlek, megoldottad volna a problémád, szóval...? – tudni akarom, miért hozzám rohant igazából. De belül azt hiszem, tudom, csak nem ismeri el.
Egyszerűen vállat von.
- Baj az, ha te jutottál elsőként eszembe?
Nem bírom és nem is akarom elfojtani az elégedett vigyoromat.
- Mindig is az őszinteségedet értékeltem a legnagyobbra, Nessy.
Míg én elpakolok, látszatra tudomást sem veszek róla, pedig a jelenlétével minden egyes idegszálam tisztában van. Akkor is segítenék neki, ha nem kért volna, nem tudom elviselni a gondolatát annak, hogy baja essen. Fejét lehajtva folyik szét a széken, amit azt hiszem, most már sosem fogok eladni. Ha kell neki egy szék, amire lerogyhat, hogy megtartsa a súlyát a bánat idején, akkor az övé. Hamar elrámolok, elég fáradt, itt az ideje nyugovóra térni, most már úgysem tehetnénk semmit, ha el is mondana mindent, és én elrohannék, nem érnék oda időben, márpedig az éjszaka a legjobb barátom a vadászathoz. Kitárom az ajtót, mire a beszökő hidegre ő is összerezzen.
- Kelj fel onnan, aztán indíts befele – kitámasztom neki a lábammal az ajtót.
Morog, tudom, hogy utálja, ha valaki parancsolgat neki, de ez valahogy nem izgat. Szüksége van rám, ezért nyugodtan bosszanthatom egy kicsit. Három éve elhajtott, egy kis élvezet nekem is kijár. Ő talán ki tudott gyomlálni az életéből, de én nem voltam képes rá. Párosodtam vele, akár akartam, akár nem, ez lett a kapcsolatunk veszte. Elmehet, ha akar, összejöhet mással – nem kis bosszúságomra. – de én örökre az övé maradok, míg ő az enyém. Nagyon fiatal volt még, mikor a kapcsolatunk elérte a tetőfokát, ez megrémítette őt. Talán, most három év után már rájön, hogy mit veszítettünk.
Ismeri a járást, nem sok minden változott, sőt, szinte semmi, mindent úgy hagytam, ahogy ő elment. Hagyom, hogy körbejárjon a házban, a ruháimat bedobom a fürdőbe, őt pedig követem a hálószobába. Épp olyan, mint ahogy itt hagyta.
- Zavarok? – érdeklődöm a saját hálószobámban.
- Nem, maradj csak nyugodtan – simít végig az egyik új ingemen. Sajnos az ingek fogyó eszközök nálam.
- Elmondjam a részleteket? – fordul felém, hátát a szekrénynek dönti, de a kényszeredett vigyorom látva száját húzza. Nem, ma éjjel már nem.
- Ráérünk, későre jár. Holnap lesz időd elregélni részletesen mindent.
- Mennyire óhajtod részletesen? – vigyorodik el a kis mocsok.
- A segítségemet várod... – figyelmeztetem.
- Szóval ne pengessem nálad a húrokat – bólint megértőn.
- Megváltoztál – csóválom meg a fejem. Ez már nem az a Nessy, akit ismertem, az én Nessym bárhol és bármikor képes volt ellenkezni velem, az apró vitáktól az ordítozásig is ment, és több pofont kaptam tőle, mint amennyit anyámtól kaptam valaha és még van képe engem erőszakosnak hívni! Hiányzik ez az idő, az én Nessym akarom, nem ezt a halvány árnyékot, azt a Nesst, aki küzd, kimutatja a karmait és visszaharap.
- Három év akárhonnan nézzük is hosszú idő – valóban az. - Megyek és főzök teát – suttog.
Mozgásteret hagyok neki, pontosan hallom, ahogy lemegy a konyhába. Tudja, hol találja a teát, én nem iszom, mindig csak ösztönösen veszek egy dobozzal minden vásárlásnál, aztán sorra ki is dobom őket. Erről az egy szokásról képtelen voltam lemondani, annyira az agyamba és a vérembe vésődött, hogy automatikus lett. Lemegyek és meglátom, hogy egy ingatag sámlin nyújtózkodik fölfelé.
- Le fogsz onnan esni – közlöm, de ismerem már annyira, hogy ne hallgasson rám.
- Te csak ne félts – sziszeg rám, továbbra is nyújtózva.
Aztán megtörténik a baj, a sámli megbillen, megtehetném, hogy reflexből elkapom, de nem teszem, ha nem hallgatott rám, viselje a következményét.
- Én szóltam – mosolygom szórakozottan. - Na, most jobb?
- Fogd be – sziszeg, ahogy a karját dörzsöli, önerőből feltápászkodik és mérgesen belerúg a sámliba.
- Bántott az téged? – kuncogok fel.
- Azt mondtam fogd be! – morog, a teát nem sikerült megkaparintania, tehetetlenül bámul fel a szekrény tetejére.
Nesztelenül mellé lépek és felemelve a karom egy pillanat alatt leemelem neki, pont a kedvencét. A kezébe nyomom, majd a hűtőhöz lépve belenézek, mi van valami ehető.
- Ettél már?
- Nem – feleli, mikor visszanézek, még mindig a dobozt nézi a kezében, gyanakodva figyeli a lejárati dátumot, de ezt talán a múlthéten vettem. – Rászoktál a teára?
- Nem szeretem – felelem, mire kiveszek neki egy doboz tojást és némi bacont hozzádarabolva omlettet készítek a tűzhelyen. Mellettem fájóan ismerős mozdulatokkal mozog Ness, tudja, hol a kanna, vizet rak fel, két tányért és villákat szed elő, megterít.
Annyira összeszokottan mozgunk egymás mellett, pár perc múlva már kész az éjjeli vacsora.
Leülünk egymással szemben, de én csak pár falatot eszem, inkább őt nézem, ahogy mélyen a gondolataiba merülve vacsorázik.
- Ness? – simítom meg a lábát a lábszárammal az asztal alatt, finoman noszogatva.
- Hm? – pillant rám, fáradt, kimerült és az idegei is kocsányon lógnak.
- Edd ezt meg, és menj zuhanyozni.
- Nem akarok… Majd reggel – rázza a fejét de én rámorgok.
- Ha kell, akkor beállok veled a zuhany alá, de akkor is lefürdesz. Nem engedlek úgy az ágyamba, hogy annak a másiknak a szagát viseled. Beszennyezi az ágyneműmet.
- Paraszt vagy! – morog rám. – Nem annak, hanem neki.
A hirtelen feltámadó haragja elég energiát ad neki ahhoz, hogy megegye a vacsoráját, elkortyolja a teát és sértődötten felmenjen fürödni.
A mosatlant csak a mosogatóba rakom, most lusta vagyok elmosni, a hálószobában egy tiszta pólómat dobom az ágyra, hogy abban aludjon, és kis kutakodás után még az egyik alsónadrágját is megtalálom, amit itt felejtett. Azt hiszem, akkor épp a szennyesben volt, a mosás után pedig nem vittem utána.
Mikor kinyílik a fürdő ajtaja, én a folyosón várom, karba tett kezekkel és lábakkal dőlök a falnak.
- Tiéd a háló, hagytam ott neked alvóst – mormogom, tekintetem végigsiklik karcsú alakján, a köntösöm alatt. Az én tigrismintás köntösöm túl nagy rá, ezért szorosan tekeri maga köré duplán a szárnyait.
- Oké. Jó éjt – bólint felém és eltrappol mezítláb a hálószobába. A haját nem mosta meg, csak feltűzte, engedi láttatni gyönyörű nyakát, amit legszívesebben végigharapdálnék.
Odalent a kanapén hallom, ahogy fent motoszkál, aztán minden elcsendesedik.
Minden idegszálam megfeszül a testemben, kipattannak a szemeim, érzem a félelem maró illatát a házban. Az ágyam odafenn a galérián átengedtem Nessynek, én lekényszerültem ugyan a kanapéra, de a halk nyöszörgések felszólítottak a lépcsőn. A talpam semmi zajt nem csap, megtanultam már idejekorán nesztelenül járni. A hold gyér fénnyel világít be az ablakon, egy normális ember ebből nem látna sokat még talán körvonalakat jó esetben. Én viszont látok a sötétben, az ágy szélén, a takaróba tekeredve pillantom meg Nessyt, mellkasa zihál, nyüszög és forgolódik, arany haja szétterül a párnámon. Ez nem a kellemes álomfajta, hanem egy rémálom. Összeráncolom a homlokom és feltérdelve az ágyra megrázom a vállát.
- Nessy! Ébredj!
Érintésemre felkiált, szemei kipattannak, ijedten csúszik fel, hogy beépüljön az ágy támlájába.
- Ne bánts!
- Ness! – mordulok rá mély torokhangon, mire összerezzen és a szemembe bámul. A légzése a riadt kismadáréból nagyon lassan kezd egyenletessé válni. Nagyot nyel.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, én csak…
- Rosszat álmodtál – fejezem be helyette.
- Igen – bólint. – Elfelejtettem, hogy világít a szemed…
- Az éjjeli lámpa ott van az éjjeli szekrényen tőled balra épp karnyújtásnyira – navigálom a kezét, mire egy kattanással halvány fény űzi el a sötétséget. Az én pólómat viseli hálóingként, a haja kócos, ujjaival csak még jobban szétzilálja a tincseit. Zaklatott, nyugtalan, nincs biztonságérzete.
- Elmondod mit álmodtál? – ülök le az ágyra.
- Azt hogy…. meggyilkoltak – temeti arcát tenyereibe, vállai megrázkódnak.
- Kit?
- Engem. Sikítani akartam… De nem jött ki hang a torkomon – remeg a hangja sós könny illata száll fel. Keserűn felnevet. – Azt mondtam neked, hogy megfojtasz a túlzott védelmező ösztönöddel… És tessék, most, hogy beüt a baj, nem itt vagyok? – elszégyelli magát.
Mit se törődve a formaságokkal, egyszerűen feltérdelek az ágyra és tarkóját megszorítva egy forró, fülledt csókkal hallgattatom el, azzal a fajtával, amivel mindig elértem, hogy két perc alatt kitárulkozzon nekem. Túl nagy a csábítás, belenyög a csókba, de most kevésbé ellenkezik, mint lent a műhelyben. Nyelvem végigfuttatom alsó ajkán, bebocsátást nyerek és a nyelvét egy forró keringőre hívom. Teste megremeg, a félelmet és a könnyeket a kéj összetéveszthetetlen illata váltja fel, pár ruganyos mozdulattal már fölötte fekszem, vágyik az érintés és a biztonság után, amit a karjaimban meg is kap. Ismerem a szája minden milliméterét de most lustán újra feltérképezem, egyik kezemmel vándorútra indulok a felsőtestén, a pólón keresztül megcsípem a mellbimbóját, mire felnyikkan, a szíve egyre hevesebben ver, aztán egész a póló aljáig siklik a kezem, ami fedetlen combjain ér véget. Csak egy egyszerű simuló alsónadrágot visel alatta, ujjaimat lassan bebújtatom a póló anyaga alá, apró köröket írva le a hasán, majd fölfelé haladva a mellkasán. Apró nyüszítést hallat, ahogy mutatóujjammal az egyik kemény bimbó körül játszom, elszakadva szájától ő hátrahajtja a fejét így lecsapok érzékeny nyakára. Hosszan végignyalom nyakszirtjét, finoman bőrébe harapok a fogaim közé csippentve egy pici felületet. Megrándul, a nyaka az egyik legérzékenyebb erogén zónája, nyalogatom, csókolgatom és finoman harapdálom. Nem mutat ellenkezést, ha valamihez, ahhoz nagyon értettem, hogy semmi másra ne gondoljon, csak rám. Elszakadva a nyakától lejjebb ereszkedtem valamivel, felhúztam a pólóját majdnem a nyakáig és nyelvemmel váltom fel az ujjamat a kemény mellbimbón. Édes hangjától dorombolni támad kedvem, játékosan megpöckölöm a nyelvemmel, majd megszívom. Ujjai a hajamba túrnak, lábait szemérmetlenül tárja szét és én közéjük fészkelem magam, olyan kemény, mint én.
- Nnnhh… Mi… Misha ezt… ahhh…. nem kéne… - próbál meg halványan és erőtlenül ellenkezni, de nem nagyon sikerül neki. A vágy olyan elemi erővel tör rá, hogy az minden érzékemet betölti és az őrületbe kerget.
Megállás nélkül ostromlom érzékeny pontjait, míg a szabad kezem combjára simítom, majd megcirógatva az érzékeny belső felét pont a két láb találkozásához érek. Hangos nyögés szakad fel belőle, szemeit összeszorítja, odalent szinte fájdalmasan lüktet, ordít a kielégülésért.
- Mit szeretnél? – lehelem a fülébe és finoman megharapom a fülcimpáját.
Nem mozgatom a kezem, csak ott tartom, mire a drága csípőjét megemelve dörgöli magát a kezemhez.
- Kérlek… kérlek… - zihálja közel a csúcshoz, a fülét harapdálom, míg a kezemmel végre megkegyelmezek neki és átsegítem őt azon a bizonyos határon. Háta ívbe feszül és egy hangos nyögéssel éri el a csúcsot. Ezt követően elvigyorodom, hiszen a srácot, mintha fejbe vágtam volna, elalszik. Elhúzom a kezem és visszarendezem a hálóruháját, külön szórakozva azon, hogy majd reggel mehet alsót mosni. Ha szerencsém van, azt fogja hinni, hogy álmodott nekem pedig nem áll szándékomban ennek ellent mondani. Hadd gondolja csak, hogy álmában együtt volt velem.
Nekem viszont most muszáj kimennem a házból a hideg levegőre, odakint alakot váltva elmegyek futni, hogy a felhalmozódott feszültséget levezessem. Szükségem van arra, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle.
Reggel kávét szürcsölgetve ülök a konyhaasztalnál, mikor lebotorkál, úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy ruhát cserélt, az én egyik fekete ingem viseli, ami a combja közepéig ér.
- Jó reggelt – köszönök neki, mire zavartan pillog rám, elpirulva.
- Neked is – automatikusan megy teát főzni, a filteres dobozt otthagytuk tegnap a pulton. – Figyelj?
- Hm? – pillantok rá a csészém fölött.
- Ugye nem jöttél fel tegnap éjszaka? – ráncolta a homlokát gyanakodva.
- Nem – hazudom szemrebbenés nélkül. – Habár közel álltam hozzá.
- Miért? – szűkíti össze a szemeit.
- Mert módfelett érdekes hangokat adtál ki… - vigyorodom el, gonosz kis fénnyel a szemimben. – Csak nem velem álmodtál?
Rohadj meg – közli negédesen.
Johannes
Csak fesd falra az ördögöt, s ő majd megjelenik teljes pompájában.
Ajkaim vonala megrándul, ahogy elfojtom a mosolyom, hiszen magamnak köszönhetem ezt is. Nem állíthatom, hogy ő nem szólt nekem előre. Megmondta, de az már nem törvényszerű, hogy én feltétlenül engedelmességgel tartozom neki. Könyökömet babusgatva kaparom magamat fel a földről, hogy aztán lábamat is fájlalni kezdjem nem sokkal utána, mert belerúgtam a székbe. Szándékos rongálásom következményét mindössze a lábfejem bánta.
- Bántott az téged?
Kuncogásának hallatán elfog egyfajta kellemetlen érzés. Nosztalgia, emlékek és a megmásíthatatlan ténye annak, hogy köztünk már vége mindennek.
- Azt mondtam fogd be! - morgok rá.
Igyekeztem, képes voltam még arra a vacakra is felkapaszkodni, aztán leesni, s mindeközben bezzeg pont azt nem sikerült megkaparintanom, amiért vért izzadva küzdöttem. Ez azt hiszem jellemző. De ettől még nem lesz ragyogóbb a kedvem tőle. Szótlanul szuggerálom, s néma rimánkodásom megtestesítőjeként Misha siet a segítségemre. Nyújtózkodás nélkül kapja le a szekrényről, majd nyújtja nekem át. Hát igen, kettőnk közül nem én vagyok az, aki hegyomlást megszégyenítő termettel rendelkezik. Nem várja, hogy köszönetet mondjak neki, különös, hozzá hasonlóval nem találkoztam soha se előtte, se utána. Mások mindig köszönetet, hálát és dicsszavakat vártak mindenért, míg ő egész egyszerűen segít, aztán az illetőt tökéletesen képes semmibe venni.
- Ettél már?
Ez akar lenni a beugratós kérdés? Ha azt mondom nem, akkor megtöm vajon vagy békén hagy? És én melyiknek örülnék jobban? Élvezem a társaságát, a jelenlétét, azt, ahogy a homlokát ráncolva bosszankodik, s közben őszinte örömmel csillognak a szemei.
- Nem – válaszolom őszintén. Szemeim a kezemben tartott dobozra siklanak, volt a szekrényben több is, így gyanút fogtam. Ismerem, szentimentális marha, aki raktározza az emlékeket, így nem csodálnám, ha találnék valami romlottat a cuccai között. - Rászoktál a teára?
- Nem szeretem – pakolja ki elém a hűtőt.
Így teljesen összezavar. Minek tárol belőle akkor ennyit, ha még csak nem is issza? Lenne vajon válasz a kérdésre? Elfintorodom, aztán melléfurakodva módszeresen előkutatom a nekem kellő edényt én is, míg ő a reggeli elkészítésére szánja minden figyelmét. Vizet teszek oda főni, aztán a fiókokat állok neki sorra kihúzgálni, mert míg a teáskanna hollétéről tökéletesen jól informált voltam, addig arról halvány sejtésem sincs, az evőeszközök merre lébecolhatnak. A villák után a tányérok felkutatása már sima ügy, óvatosan mozdulok, nehogy fejbe csapjam Mishát a szekrény ajtajával, aztán megterítek neki is, ahogy magamnak.
Asztalhoz ülve a gondolataim már egészen más vágányra kanyarodnak át, akaratlanul is hasonlítok és elemzek, de a következtetés levonásához én túl kevés vagyok. Olyan, mintha a Holdat és a Napot állítanám egymással szembe. Hogyan is hasonlíthatnám a két férfit össze? Nigel mellett normális életet élhetek, olvashatok, dolgozhatok és mindezt anélkül, hogy bárki is beleszólna abba, mit teszek és miért, míg Misha mellett önmagam lehetek, s önmagam lehettem mindig is, hiszen nem zárt korlátok mögé. Nem szabta meg, miként viselkedjek. Nevetségesen egyszerű volt vele minden és pontosan ez volt, ami halálra ijesztett benne.
- Ness? - puhatolózó nyomás érinti a lábam, de nem érzem magamon, hogy bosszús lennék miatta. Jogosan tette, hiszen egészen belemerültem a gondolataimba és róla teljesen meg is feledkeztem.
- Hm? - pillantok rá.
- Edd ezt meg, és menj zuhanyozni.
Na persze, mert ezt majd pont ő fogja nekem megszabni.
- Nem akarok...Majd reggel – rázom meg a fejem.
Felmordul. Méghozzá rám. Rám morog. Egyenesen az arcomba. Miközben parancsokat oszt.
- Ha kell, akkor beállok veled a zuhany alá, de akkor is lefürdesz. Nem engedlek úgy az ágyamba, hogy annak a másiknak a szagát viseled. Beszennyezi az ágyneműmet.
Ezt a bunkó pöcsöt.
- Paraszt vagy! - vonom le a következtetést. - Nem annak, hanem neki!
Magyarázhatnám én ezt neki napestig. Már eldöntötte, hogy Nigelt utálni fogja, s ebből már nem enged többé. Bosszantó, bár valahol egy hangyányit azért hízelgő is. Míg ő alig evett pár falatnyit tőlem elvárja szívbaj nélkül, hogy belapátoljam az egészet. Hol ebben az igazság?
Jó szakács még most is, mint mindig, és én észre sem vettem, hogy ennyire éheztem már valami laktatóra, amiben kivételesen tápérték is van. A gabonapehely után ez egészen mennyei.
Teámat már pörgősebben hajtom fel, meg is bánom hamar, mikor a forró folyadék nyelvemet leforrázva perzseli le ízlelőbimbóim nagyját. Elfintorodom újra, de azért az energiámból még futja arra, hogy emelt fővel távozzak az asztaltól és meghagyjam neki az elpakolás lehetőségét.
- Szép... – állok meg a teljes alakos tükör előtt, miután már megszabadultam minden ruhámtól és az ajtót is sikerült magamra zárnom - még egy kis kék, aztán a galaxis színárnyalatát tükrözné a lapockám.
A hajgumimat pulóverem ujjából hámozom ki, már el is felejtettem, hogy a csuklómra húztam fel, hozzászoktam, hogy elszorítja a vérkeringésemet. Úgy nagyjából feltekerem, aztán összefogom a hajam, beállítom a hőmérsékletet, aztán megnyitom a vizet és beállok alá. Hiányzott már ez az izmaimat ellazító forróság. Nem akarom pocsékolni itt a vizet, bőven megelégszem már annyival is, hogy levakarhatom magamról a mai napot, törölközőt nem kaptam, így az Ő köntösébe bújok bele. Kétszer akkora, mint én, magam köré bugyolálhatom teljesen, olyannyira, hogy ki se látsszak belőle. Zakatoló szívvel mérem végig izmos alakját, karjain az izmok megfeszülnek, ahogy összefonja mellkasán a kezeit.
- Tiéd a háló, hagytam ott neked alvóst – ragyogó szemei vonzanak, ahogyan az ő tekintetét is a testem.
- Oké. Jó éjt – bólintom otthagyva őt a gondolataival.
Édes ártatlanság a tudatlanság, megnyugtató, s békés nemlétbe zár, mintha a világ romlottsága holmi eszement tévképzet lenne. Mintha az éj sötétjében rejlő szörnyetegek csak az igazán kreatív emberek szárnyaló elméiből születtek volna meg,s valóságalapjuk csak a semmi lenne. Misha mellett így éltem én magam is. Békésen, oly annyira gondtalanul, hogy nem volt más választásom, mint elhagyni őt. Aztán jött ő...
fázós borzongással simítok fel karjaimon, átölelem magam és lesütöm a szemeim, hogy ne lássak magam körül semmit. Ne lássam az orvos vérbe fagyott testét, se azt a férfit, aki szinte lyukat éget kutakodó pillantásával a testemen. Retteg és fél, ódzkodik a lebukás veszélyétől, de hát én nem is szólnék róla senkinek. Néma sikolyra nyílnak az ajkaim, ahogy egészen körbeölel testének árnya...
- Nessy! Ébredj!
De hát ébren vagyok. Riadt vad módjára rándulok össze a vállaimon pihenő érintéstől. Elhátrálok, és falba ütközök.
- Ne bánts!
- Ness! - erélyesen mordul rám, mélyen, mintha egészen a lelke mélyéről szólna hozzám. Görcsbe feszülő izmokkal emelem rá a szemeim, tekintete aranysárgán ragyog, gyönyörű, magával ragadó. Nem e világi. Nagyot nyelve nyugtatom meg az idegeim.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, én csak...
- Rosszat álmodtál?
- Igen – bólintok rá. - Elfelejtettem, hogy világít a szemed...
- Az éjjeli lámpa ott van az éjjeliszekrényen tőled balra, épp karnyújtásnyira – halkan navigál, mire a szoba sötétjét halványan derengő lámpafény váltja fel. Pár pillanatig felkápráznak a szemeim, idő, míg a fényhez hozzászoknak.
Ujjaimmal túrom ki homlokomból a hajam, úgy ahogy elrendezem, de még ezek a pótcselekvések sem képesek mulasztani azt a nyomasztó érzést bennem, amit álmom utóhatásaként könyvelhetek magamnak el.
- Elmondod mit álmodtál? - telepszik az ágy szélére.
- Azt, hogy...meggyilkoltak – rejtem arcom a tenyereim mögé.
- Kit?
- Engem. Sikítani akartam… De nem jött ki hang a torkomon – remeg meg a hangom, ajkaimat összeszorítva tűröm szemeimben a könnyeket. - Azt mondtam neked, hogy megfojtasz a túlzott védelmező ösztönöddel...És tessék, most, hogy beüt a baj, nem itt vagyok? - szégyellem el magam.
Már önmagában hiba volt eljönnöm ide hozzá. Mocskos és aljas módszer, egyszerűen kihasználom a szeretetét, bűntudatot ébresztek benne, aztán kérek, pedig jogom sincs hozzá.
Ujjaival a tarkómra fogva vonja magához közelebb az arcom, csókjával több biztonságot nyújt nekem, mint bárki, bármi más a Földön. Nyelvével ajkaimat simítja, csókjának az íze az őrületbe kerget. Ösztönösen simulok hozzá közelebb, engedem, hogy közelsége és testének forrósága engem is elemésszen. Lehelete az enyémmel keveredik, ahogy kezével a pólóm alá simítva ingerel. Élesen szívom be a levegőt, látom szemeiben az élvezetet, mikor felnyögök. Ismerem a testét, ahogyan ő ismeri az enyémet, kutakodó ujjai a bőrömet perzselik, szenvedélye elhamvaszt engem is. Felszisszenek, ahogy ujjaival lassan végigsimít a hasamon, mellkasomon, finoman érinti mellbimbómat. Fejemet hátravetve sütöm le a szemeim, ajkaival a nyakamra hajol, bőrömet kóstolva csókol, s harap. Összerándulva szorítom össze a számat, minden sejtem utána kiált, pólómat felgyűrve ajkaival ujjainak vonalát kíséri. Nyelvének játékával felszítja bennem a vágyat, hajába túrva csókolom őt mohó szenvedéllyel, míg Misha félig rajtam fekszik, a combjaim között, minden gondolatot kitörölve az elmémből.
- Nnnhh...Mi...Misha ezt...Ahhh...Nem kéne...
Nem felel, nem mond ő az égadta világon semmit. Helyette forró tenyerét a combomra simítja, aztán onnan át az ágyékomra, újabb elkínzott nyögés szakad fel testem legmélyéről.
- Mit szeretnél? - susogja közel a fülemhez, amit aztán ajkaival érint, s lágyan a fogai közé vesz.
Ösztönösen emelem a csípőmet, ösztönözve és vágyva az érintését.
- Kérlek...kérlek... - szégyentelenül könyörgök, míg ő tovább bódít, az ujjai körbefonnak, gerincem ívbe hajol a karjaiban és a gyönyör reszketegen ölel körbe...
Hajamba markolva köszörülöm meg kiszáradt torkomat, s ujjaimmal beledöngölöm éjszakai alvós pólómat a forró, mosóporral átitatott vízbe. Szégyen és szánalmas, amit itt leművelek, úgy viselkedek, mint egy felajzott tini, akinek mindenre feláll a farka, ami egy kicsit is vonzó vagy jól néz ki. A szekrényéből már vettem elő magamnak ruhát, azzal nincs probléma, ahogyan az alsóm állapota sem olyan vészes ahhoz, hogy ne tűrjem el addig, míg haza nem érek. Eljöttem ide, hogy a segítségét kérjem, de ez nem jelenti azt, hogy maradni is tervezek. Az élet nem áll meg és nekem munkám van, ami felelősséggel jár. Nem tehetem meg, hogy egyik napról a másikra csak úgy felszívódok.
A konyhában lent már zajlik az élet, friss kávé illata tölti meg a teret és Misha is már az asztalnál ülve kortyolgat egy adagot a csészéjéből. Otthonos minden, mintha az a három év meg sem történt volna, mintha Nigel nem is létezne. Számat elhúzva borzongok meg az álmom emlékképeitől.
- Jó reggelt – köszön udvariasan.
Bosszant a jelenléte, elvörösödve fordítom róla el az arcomat.
- Neked is – részesítem figyelmembe a tegnapi teás dobozt. - Figyelj?
Az, ami a dobozban benne van, nem volt rossz. Kellemes gyümölcsös íze van, üdítően hat a közérzetemre, ahogyan a hangulatomat is feldobja.
- Hm? - pillant rám a csésze fölött.
- Ugye nem jöttél fel tegnap éjszaka? - kérdezek rá homlok ráncolva.
- Nem. Habár közel álltam hozzá.
- Miért? - hunyorgok rá.
- Mert módfelett érdekes hangokat adtál ki... - vigyorodik el aljas módon. - Csak nem velem álmodtál?
- Rohadj meg.
Mosolyog, de nem azzal a tenyérbemászó, arrogáns mosolyával, hanem egészen egyszerűen ajkainak szegletében halovány ív lágyítja vonásainak az élét. Vonzó, és ezt tudja ő maga is. Óh, hogyisne tudná, hiszen tökéletesen tisztában van mindennel.
- Főzd meg a teácskád, aztán kezdheted a meséd.
Ujjaimmal kaparászom a pultra száradt kávécseppeket, ragad tőlük a bőröm is, de nincs ingerenciám arra, hogy megmossam a kezem, így inkább benyálazom az ujjam. Fő a higiénia. Megvárom, míg a víz forrni kezd, elzárom és a filtereket belepakolva várakozom és közben piszkálom tovább az ujjaimat.
- Mesélni így is tudok, de nincs sok információm. Igazából nincs semmim, amivel elindulhatnánk.
- Fejtsd ki, mi történt. Mi miatt jöttél el hozzám.
Megvonom a vállam, aztán, míg a filter ázik, döntök és leülök vele szembe.
- A kórházban adódtak némi problémák, ami miatt belső ellenőrzést is indítottak, aztán az egyik orvost lelőtték.
- Végignézted?
- Mi mást kellett volna tennem?
- Mit kerestél egyáltalán ott?
- Várakoztam, de eleve nem az a lényeg, hogy én mit kerestem ott.
- Jó veled beszélgetni...Miből gondolod, hogy annak az incidensnek köze van a szívszerelmed eltűnéséhez?
- Nézd ezt... - csapom le elé az asztalra a telefonomat, szemeiben felparázslik a kíváncsiság, nem habozik, nem szarakodik a képernyőzárral, feloldja elsőre, aztán átböngészi az üzeneteimet, aztán a hívásnaplómat is.
Bosszúsan fújom ki arcomba hulló tincsemet, a teafilter ázott már eleget, kihalászom, szemetesbe dobom, ízesítek és kitöltök magamnak egy bögrényit. Nem ülök elé vissza újra, helyette csípőmet a szekrénysornak támasztom, megvárom, hogy magától szólaljon meg, de az arcán futó ráncokból ítélve ez még eltart egy jó ideig. Fintorogva fújkálom meg a még mindig tűzforró italt, s közben szemrevételezem újra a konyhát és az azzal egybekötött nappalit. Tetszik, szép, otthonos és barátságos. Valahogy így képzeltem el kiskoromban is a tökéletes otthont, egy olyan otthont, ami sohasem lehet az enyém.
- Jutottál valamire? - kérdezek rá, mert túl hosszúra nyúlik köztünk a csend.
- Nem – tolja magától távolabb a készüléket.
- Jó...- gyűröm meg ujjaimmal a homlokom, hasogat a fejem. - Elmegyek abba a raktárépületbe.
- Mész te a francokat.
- Van jobb ötleted?
- Ennél csak jobb van.
- Nem győztél meg – mosolyodom el. - Jössz vagy maradsz, a te döntésed, hogy hajlandó vagy-e segíteni nekem a továbbiakban is.
- Nélkülem csak megöletnéd magad – morog feltápászkodva ültéből, s már indul a kabátjáért. Cipőbe lép, kocsikulcsomat az ujján pörgeti.
- Menne az veled is – nevetek fel röviden.
Övemmel babrálva igyekszem meg késleltetni, hogy ki kelljen szállnom a járműből, ami már jó tíz kerek perce mozdulatlanul parkol az útpadkán. Nem én vezettem, majd megfagyok, pedig csak pár lépés lenne az egész, hogy a saját házamba bemenjek, s keressek magamnak még valami kardigánszerűséget. Számat beharapva meredek ölemben összekulcsolt kezeimre, az én ötletem volt, hogy jöjjünk el ide. Én akartam, hogy körbenézzünk, történt-e valami látványos változás az otthonomban, mióta nem jártam benne. Misha bement, nem várt meg és nem kérdezte, hogy vele akarok-e menni. Odafigyel most is, mint mindig még a legapróbb reakcióimra is. Hülye barom, legalább egyszer az életben ne lenne velem ennyire elnéző, ennyire segítőkész. Hiszen neki nem kötelessége segíteni, ingerülten csatolom ki az övemet, a kocsiból kiszállva még becsapom az ajtót, aztán meggondolom magam és inkább a járdán felhalmozódott kavicsokat rugdosom szanaszéjjel. Némelyik egészen nagy, elképzelni sem tudom, hogyan kerülhettek ide, de nem is érdekelnek annyira, hogy ezen elmélázzak. Helyettük az már sokkal jobban lefoglal, hogy a szomszéd tinédzser mit legyeskedik az ajtóval bíbelődő férfi körül. Misha vonzó, egyedülálló, és ha én továbbléptem, hát ő miért is ne tehetné meg ugyanezt? Fogaimat csikorgatva szegezem tekintetemet a földön egy fix pontra, míg azok ketten jól mulatva beszélgetni kezdenek. A kiscsaj bevet mindent, dobálja a haját, kinyomja a melleit és illegeti-billegeti magát, mint akit csípnek a bolhák. Ajkaimat összeszorítva egyenesedem ki dacosan, mikor Misha szemeinek mélyén sötét, pajkos fény csillan. Közelebb hajol a lányhoz, hüvelykével a csuklóját érinti, lehetetlen, hogy ne vegyem észre, mit művel. Pont most, mikor annyival fontosabb dolgunk is lenne.
- Indulunk végre? - emelem fel a hangomat türelmetlenül.
Valamit a lány fülébe súg, aki csilingelve felkacag, újabb hajlebbentés, aztán beveti a műszempilláit is.
- Nálad a kulcs, Nessy. Szállj be nyugodtan, majd megyek én is.
- Ettől tartok én is.
- Hogy megyek..? - neveti el magát jóízűen.
- Hogy majd... - javítom ki morogva.
- Ne légy ennyire türelmetlen, addig tedd be a kocsiba a táskákat. Elvégre a tieid mind.
Résnyire szűkített szemekkel gyűröm ökölbe az ujjaimat, míg mellette a kiscsaj irritálóan felvihog, és egészen közel simul hozzá. Bosszantóan közel, mintha látta volna bármi jelét annak, hogy érdeklődik utána Misha is. Abszurdum. Képtelenség.
Azaz annyira azért mégsem az, bár én lepődnék meg a legjobban, ha neki tényleg bejönne ez a kikent cicababa. Nem is az esete. Ami azt illeti fogalmam sincs arról, milyen az esete. Semmi ilyesmiről nem beszéltünk, vele éltem évekig, de anélkül, hogy ismertem is volna.
Közelebb somfordálok hozzájuk, valami a gyomromban összerándul egészen apróra, s a gerincemen át körbeöleli a torkomat, mintha meg akarna fojtani. Keserű szájízzel figyelem kettősüket, Misha eleven arcát, ragyogó szemeit, boldog hangját és azt a széles mosolyt, amit én is csak alig-alig láthattam. Egy vadidegennek pár perc alatt megmutatta azt az arcát, amit én éveken át alig láthattam.
- Tudod mit, Misha? Bekaphatod - fonom magam köré a karjaimat.
Misha
- Főzd meg a teácskád, aztán kezdheted a meséd – mondom, mosollyal az arcomon.
- Mesélni így is tudok, de nincs sok információm. Igazából nincs semmim, amivel elindulhatnánk.
- Fejtsd ki, mi történt. Mi miatt jöttél el hozzám.
Vállat von és leül velem szemben.
- A kórházban adódtak némi problémák, ami miatt belső ellenőrzést is indítottak, aztán az egyik orvost lelőtték.
- Végignézted? – kérdezek rá élesen. Az nem jelent jót.
- Mi mást kellett volna tennem?
- Mit kerestél egyáltalán ott?
- Várakoztam, de eleve nem az a lényeg, hogy én mit kerestem ott – dehogynem, ez is fontos.
- Jó veled beszélgetni... Miből gondolod, hogy annak az incidensnek köze van a szívszerelmed eltűnéséhez?– attól, hogy valamit látott, még nem bizonyítja, hogy a pasiját elrabolták, lehet, hogy csak lelépett.
- Nézd ezt... – dobja nekem a telefonját és én kíváncsian bele is mászok a készülékbe. Míg Ness a teájával foglalkozik, én végigböngészem az üzeneteket, a fényképet az épületről, a hívásnaplót, és ez tényleg nem fest bizalom gerjesztően. Találok pár közös képet is Johannesről és az ő Nigelként nevezett bájgúnárról. Olcsó utánzatom csupán a fickó. Komolyan? Ez lenne a pasi, akivel összejött?
- Jutottál valamire? – kérdez, mire befejezem a leskelődést.
- Nem – eltolom a telefont.
- Jó… Elmegyek abba a raktárépületbe.
- Mész te a francokat – fejezem ki a véleményem finoman.
- Van jobb ötleted?
- Ennél csak jobb van.
- Nem győztél meg. Jössz vagy maradsz, a te döntésed, hogy hajlandó vagy-e segíteni nekem a továbbiakban is.
- Nélkülem csak megöletnéd magad – morgok, feltápászkodom és a fogashoz megyek a kabátomért, futólag ellenőrzöm a mobilom meglétét is. A fejemben már körvonalazódnak a tervek, de mivel még ilyen keveset tudok, nem árt, ha kicsit szaglászok és felhívok pár figurát a múltból, akik tartoznak nekem egy szívességgel. Nem akartam ezeket a szívességeket behajtani, de Nessy talán nagyobb bajban van, mint azt először gondoltam. Azt hittem, hogy csak meg kell pár embert agyalni, de ha ezek a fickók veszélyesebbek, akkor nem árt, ha nekem is van pár veszélyes ember a hátam mögött. Nessyért megéri felmelegíteni a régi barátságokat.
Vegyes érzelmekkel pakolok Ness lakásában, csupán pár napra dobálok neki ruhákat pár kisebb táskába, amit találok. Amikor ideértünk és én bejöttem, örültem, hogy kint marad, direkt nem is kérdeztem, velem jön-e. Egyrészt, mert arra számítottam, hogy a lakásban talán már várnak rá, de ennek kint és a hallban sem láttam nyomát. A lakásban csak két ember illatát érzem, Nessét és azét a piócáét. Idegenek kizárva, ami azért furcsa. Ha én lennék az üldözők helyében, minimum felforgatnám a lakást, lehetséges elrejtett bizonyítékok után kutatva, elhelyeznék pár rejtett kamerát, vagy poloskát. De itt semmi ilyesmi nincs, minden érintetlen. Különös.
Megrázom a fejem, igyekszem kizárni a mérgem, amit a vetélytársam illata okoz, de nem lesz sokáig az övé, ezt garantálom. Soha nem is volt az, csupán „kölcsönben” lehet nála, amíg Ness nem tér észhez.
Ahogy az ajtót akarom becsukni végül magam mögött, egy fiatal csitri áll le velem beszélgetni. Mi tagadás, gyönyörű dekoltázsa van, két szép sárgadinnye, amibe nagyon szívesen beleharapnék, persze csak egyszer, nem terveznék hosszabb távra.
- Szia, te ki vagy? – kérdez csillogó szemekkel, vágy illata száll fel a levegőben.
- Csak egy régi barát, és te, csinibaba?
- Barby – dobja hátra a haját. – Mondd, te is olyan vagy mint ők – biccent az ajtóra - vagy a nőket szereted?
- Az attól függ, mit adhat nekem az illető – vigyorodom el, és mi tagadás, tetszik a látvány.
- Hát, én tudnék neked mutatni pár szépet… - csábít.
- Azt nem kétlem – pillantok gyönyörű melleire, amit csak még jobban kidomborít. Hallom a közeledő lépteket, ahogy a düh és a féltékenység szikrázását is a levegőben. Ettől csak még jobban bedobom magam, hiszen Ness Nigellel van, elvileg, akkor miért is érzem úgy, hogy a szemeivel fel tudna engem nyársalni? Csak még jobban bosszantani akarom, nekem is lehet másokkal flörtölni, még egy-egy numera is belefér, külön élvezem a fagyi visszanyal esetet. Tetszik Ness dühös pillantása, duzzogva lebiggyesztett szája, szinte ordít róla a féltékenység, imádom ezt! Előre hajolok a lányhoz és a fülébe súgok.
- Én is tudnék mutatni pár nyalánkságot – a nyalánkságot szót érzékien megnyomom. A nő is felkacag.
- Indulunk végre? – csattan fel Ness.
Csak, hogy ingereljem, még Barby fülébe súgok.
- Van egy kis dolgom, de megejthetünk valamikor egy randit – a lány sem ellenkezik.
- Nálad a kulcs, Nessy. Szállj be nyugodtan, majd megyek én is – fordítok némi tettetett figyelmet a drágára is.
- Ettől tartok én is – morog, mint egy medve.
- Hogy megyek..? – nevetek fel.
- Hogy majd... – javít ki, nyilván azt hiszi, én bárhol, bármilyen körülmények között képes vagyok a szexre. Ez hízelgő és talán némi valóságalapja is van, de na.
- Ne légy ennyire türelmetlen, addig tedd be a kocsiba a táskákat. Elvégre a tieid mind.
Ha a pillantással ölni lehetne, Ness már megnyúzott volna elevenen. Barby felnevet és úgy hiszi, zöld utat kapott, mert csak közelebb simul hozzám.
- Tudod mit, Misha? Bekaphatod - maga köré fonja a karjait, és kicsit mintha elárult lenne a pillantása.
Felhúzom a szemöldököm, egyrészt, mert élvezem, hogy féltékeny, másrészt mert kettőnk közül épp nekem lenne jogom elárultnak lenni.
- Az már párszor megtörtént, de neked más kellett – szúrok oda, mire Ness szeme fenyegetően felvillan.
- Kezdem sajnálni, hogy hozzád fordultam segítségért! – fúj, mint egy felborzolt hátú macska.
- Most miért vagy kiakadva? Neked lehet másvalakid, de nekem nem? Kicsit túl sokat képzelsz magadról.
Legszívesebben pofon csapna, de a szomszéd miatt fékezi magát, sértődötten felkapja a táskáit és elviharzik, egy olyan pillantást küld a Barby felé, hogy még én is megrettennék, aztán eltűnik a látószögünkből. Még idebent is hallom, ahogy becsapja a kocsiajtót.
Felsóhajtok és végigsimítom a lány arcát.
- Mennem kell, van egy kis dolgunk, de ha mindennek vége, ezt akár folytathatjuk is.
Barby lelkesen belemegy, bár roppant mód sajnálja, hogy nekem egy hisztis primadonnát kell követnem.
Beszállok a kocsi sofőrülésére és elég egy oldalpillantást vetnem Nessre. Duzzogva bámul ki az ablakon, keze lába keresztbe, elzárkózva.
- Nem is az eseted – morog, mire csak elvigyorodom.
- Te sem voltál az, amíg nem találkoztunk.
- Miért, milyen volt az eseted?
Vállat vonok. Ez nálunk mindegy, mert lehet, hogy egy olyan párt találunk, aki homlok egyenesen más, mint akikkel addig randiztunk.
- Most hová megyünk?
- Te haza – mutatok rá. – Nekem van egy kis dolgom.
- A raktárhoz mész? – támad fel az érdeklődése és hajol is közelebb hozzám.
- Többek között – ismerem el.
- Veled megyek!
- Nem jöhetsz.
- Ezt már megbeszéltük!
- Ness, erről nem nyitok vitát. Azért nem kérdeztem meg, be akarsz-e jönni, mert tartottam attól, hogy a lakásodban várnak rád.
Csodálkozva nyílik el a szája és lázasan próbálja az agya feldolgozni az információt.
- De nem volt ott senki. A lakásban nem volt semmi jele idegenkezűségnek, nem járt ott senki. Ez gyanús, mert ha a helyükben lennék, minimum elrejtett bizonyítékok után kutatnék, feltennék pár kamerát, esetleg ott várnék, hogy felbukkanj. Ha el is indult érted a pióca a munkába, akkor út közben érhette a baj, és mivel egy orvost valaki lelőtt hidegvérrel, akkor nem kezdőkkel van dolgunk. Biztosak lehetnek benne, hogy oda fogsz menni a raktárhoz. Ha most odarohanunk, minden hátvéd nélkül, akkor végünk van, mert még én is kevés leszek ahhoz, hogy megvédjelek.
- Kihez akarsz fordulni? Ha a rendőrségre, akkor Nigelt… – tiltakozna, mire rámorgok.
- Te fordultál hozzám! Akkor fogadd el, hogy az én szabályaim szerint játszunk. Te azt teszed, amit mondok neked, vita nélkül, ha életben akarod visszakapni a bájgúnárt és túl akarod élni ezt a kalamajkát, amibe keverted magad! Elmegyek pár helyre, te addig otthon maradsz, bezárod magadra az ajtót és megvársz, nincs magán akció.
- Jó – fúj egyet, kieresztve az eddig benn tartott levegőt.
Látom rajta, hogy szíve szerint vitatkozna, de tudja, hogy nekem van igazam. Veszélyes alakokkal keveredett játékba és volt elég okos, hogy egy még veszélyesebb alakhoz fordult. Bár tigris vagyok és sokat tudok, egyedül még én is kevés vagyok ehhez a játékhoz. Szükségem van pár „barátra” akik fedezik a hátamat. Egy két napot igénybe fog venni a felkészülés, ez attól függ, amit majd a raktárnál kiszimatolok. Nem cselekedhetek elhamarkodottan.
A piros lámpánál megállok, Ness pedig ezt a pillanatot választja, hogy kiszakítson a néma tervezésből.
- Misha?
- Hm? – fordulok felé.
- Tényleg tetszett neked az a lány? – szándékosan nem néz rám.
- Egy éjszakára elmegy, de többre? Nem – rázom a fejem.
Egy perc múlva újra megszólal.
- Eszembe sem jutott, hogy várhatnak engem otthon…
- Ezért kell kivételesen mindenben engedelmeskedned nekem – felsóhajtok, majd a következő lámpánál felé fordulok. – Mindent el fogok követni, ami módomban áll, hogy megússzuk ép bőrrel ezt a kalandot, de a legtöbbet azzal segíted, ha bízol bennem.
- Bízom – motyogja halkan. – Csak össze vagyok zavarodva.
Erre nem mondok semmit, csak újra az utat figyelem. Megállok az egyik út szélén, kipattanok a kocsiból és megvárom, míg Ness a volánhoz mászik.
- Ígérd meg, hogy egyenesen haza mész, és megvársz engem – könyökölök a lehúzott ablakra.
- Nehéz lesz, de igen, megígérem – tudom, hogy nem hazudik, haza fog menni és vár.
- Amit mondtam, komolyan mondtam. Segítek, de több segítség kell. Ne tégy semmit elhamarkodottan, várj meg engem otthon.
- Mikor jössz? – szemei tele néma aggodalommal.
- Sietek – ígérem.
Azzal elhúzódom, figyelem, ahogy gyújtást ad és elindul hazafelé a kocsival. Addig nézek utána, míg eltűnik a látótérből, aztán az egyik kaszinó felé veszem az irányt. Puccos hely, az a fajta, ahová a mocskosul gazdagok járnak, még pár extra szolgáltatást is igénybe lehet itt venni.
Zárva, de nekem az nem jelent semmit, benyitok és a biztonsági őr egyből fel is tartóztat.
- Zárva vagyunk.
- A főnököd keresem.
- Nincs itt.
- De igen, itt van – érzem azt a méregdrága parfümjét. – Menj, szólj neki, hogy a tigris keresi.
Furán néz rám, de elszalad a főnökéhez. Pillantásom végigvezetem a helyen, ismerem, mint a tenyerem, hisz egy ideig én is itt dolgoztam fiatalabb koromban biztonsági őr és kidobó fiúként. Gyönyörű táncosnők pillognak felém, falatnyi bikiniben, a kaszinónak egyik része a hivatott szolgáltatást biztosítja, a klub része pedig az extrákat kínálja. Nem kell sokat várnom, alig fél perc alatt jön is a volt főnököm, elegáns öltönyben, mint mindig. Ötvenes éveit tapossa, korábban vékony volt, most némi pocakot eresztett, szőke haja most is divatosan nyírt, kék szemeiben csillog az értelem.
- No, fene, micsoda látogató! – tárja szét a karjait egy atyai ölelésre, amit elfogadok. – Mi járatban vagy, kistigris?
- Beszélni szeretnék veled.
- Hm, ez sosem jelent jót. Gyere az irodámba, egy pohárka mellett elregélheted a Papának, mi bántja a lelked.
Végigmegyünk a hátsó folyosón, fel a lépcsőn, egyenesen a luxus irodába. Míg lent mindent a kék és a galaxist idéző csillagok, minták dominálnak, itt a fekete és a piros. Piros falak, szőnyegek, fekete bútorok és padló.
- Csüccsenj le! – ül az egyik bőrkanapéra, míg én vele szemben.
Tapsol egyet, mire egy bikinibe öltözött csinos vörös libben be egy tálcával, rajta két pohár skót whiskyvel. Megvárom, míg kettesben maradunk és megízlelem a finom italt. Papa is így tesz, aztán nyelvével csettint.
- Hogy vagy mostanság? Csak nem meguntad a farigcsálást és meggondoltad magad? Visszajönnél hozzám dolgozni? Az ajánlatom még mindig áll, te lennél az egyik legfontosabb személyi testőröm.
- Köszönöm, de nem emiatt vagyok itt – hárítom el.
- Kár – ajkait lebiggyeszti. – Akkor hát miért nézel ki úgy, mint, aki citromba harapott?
- Belekeveredtem egy kis zűrbe és segítségre lenne szükségem – térek a tárgyra, mert sosem szerette, ha húzzuk az időt.
- Hmm, jó nagy zűr lehet, ha hozzám fordulsz.
- Inkább bonyolult – sóhajtok fel. – Amikor elváltak útjaink, azt mondtad, tartozol nekem és bármikor behajthatom.
Bólint.
- Igen, emlékszem, szóval, ki akar kinyírni?
- Nem engem, hanem a párom.
- A szőke egérke? – lepődik meg. – Azt hittem, hogy vele már vége – kortyol az italába. – Mikor is szakítottál vele? Három, négy éve?
- Három, de ezt honnan tudod? – sandítok rá, már rég elváltak útjaink akkor, amikor szakítottam Nessyvel.
- Tudod hogy van ez, Papa szereti figyelemmel kísérni a kedvencei sorsát – legyint. - Meséld el a sztorit.
Veszek egy nagy levegőt és mindenről beszámolok, hogy Nessy látott egy gyilkosságot, az eset körülményeit a kórházban, Nigel elrablását, azt, hogy Ness a segítségemet kérte és a tapasztalatokat a lakásával kapcsolatban. Papa figyelmesen hallgat, időnként bólint, és mire a végére érek a mesémnek, a poharaink is kiürülnek.
- Szép kis slamasztikában vagy, öregem – bólint elismerően. – Az a kis csibe összetöri a szíved, aztán amikor forró lesz a lába alatt a talaj, egyből hozzád lohol, te meg vagy akkora marha, hogy hanyatt homlok sietsz a megmentésére, mint valami szőke herceg a fehér lovon.
- Ez a helyzet – tárom szét a kezeimet.
- Ha mindez igaz, amit elmondtál, az egérke valóban nagy bajban van. Az ilyen fickók nem szórakoznak, nagyszerű harcos vagy, hisz jól kiképeztelek, de egyedül nem sokra mész. Jól tetted, hogy segítséget kérsz, mindig is okos fiú voltál – a tekintete kicsit elréved. – Még a mai napig emlékszem arra a kis kölyökre, aki betört a kaszinómba, hogy lopjon tőlem.
Elmosolyodom az emlékre.
- Igen, bár én utólag nem neveztem szerencsésnek a találkozást.
- Még csak a rendőröket sem hívtam rád – hökken meg.
- De úgy elvertetek, hogy két napig meg se bírtam mozdulni – nevetek fel.
- Valahogy meg kellett leckéztetni – von vállat. – De aztán nekem dolgoztál és tegyük hozzá, hogy jól gondodat viseltem.
- Ha ez azt jelenti, hogy loptam, csaltam, hazudtam, illetve verekedtem, akkor igen – bólogatok.
- Szemtelen kölyök! – vigyorog bosszankodva. – De jól megfizettelek. Apropó, haragudnom kéne a szöszire, amiért miatta döntöttél úgy, hogy elhagysz minket.
- Már ért a dolog egy ideje, Nessy csak az utolsó csepp volt, új életet akartam kezdeni vele.
- Jól alakult – kárörvend.
- Nem jött össze, de az asztalos és ácsmunkák remekül bejöttek.
- Igen, emlékszem mit össze könyörögtél, hogy elmehess megtanulni a szakmákat – nosztalgiázik. – De ha téged ez a munka boldoggá tesz – tárja szét a karjait. – Rendben, mivel annak idején megmentetted az életemet, most én is segítek megvédeni a te Nessydet.
Hálásan nézek Papára, aki valójában nem az apám, de hosszú ideig az volt. Tizennégy voltam, amikor betörtem az egyik kaszinójába, és ugyan megkaptam érte a magamét, mégis munkát adott nekem. Pénzelte a taníttatásomat, beíratott harcművészetekre, segített kamatoztatni az alakváltó képességeimet. Apaként viselkedett velem, még annak ellenére is, hogy amiket tettem, az többnyire kívül esett a törvényeken. Mielőtt megismertem Nessyt, megmentettem az életét egy alkalommal, amikor az egyik vetélytársa bérgyilkost küldött rá. Aztán, amikor találkoztam Johannessel, úgy döntöttem, kiszállok. Új életet akartam kezdeni vele, az élet napos oldalán, Papa pedig elengedett, a tartozását pedig nem felejtette el.
Nem maradok sokáig, megígéri, hogy elintéz pár telefont, körbekérdezősködik, és amint elrendezi a dolgokat, telefonál. Úgy terveztem, hogy még a raktárhoz is elugrom, de Papa óva int tőle. Holnapra megbeszélünk egy találkozót, ahová odaküldi az egyik emberét, aki jó barátom is volt, szinte testvérem a bandában. Ketten félelmetes párost alkottunk, holnap körbekémleljük azt a bizonyos helyet, ahol Nigelt tartják fogva. Sajnos nincs más választásom. Nessynek azt mondtam, kövesse az utasításaim, most nekem is követnem kell Papáét, hogy segítsen.
Elköszönök tőle és kint fogok egy taxit, a falu határáig vitetem magam, onnan pedig gyalog teszem meg a távot a házamig.
Minden csöndes, Ness kocsija a ház mögött áll, ő maga pedig odabent a kanapén ücsörög, felhúzott lábakkal, egy teásbögrét szorongatva.
- Megjöttél? – csillannak fel a szemei. – Mi volt? Ott van Nigel?
- Nem mentem a raktárhoz – felelem az igazsághoz híven. A kanapéhoz megyek és leülve hátradöntöm fejem, arcomat megdörzsölöm a tenyeremmel. – Holnap egy másik alakváltóval körbeszimatolunk, ő egy sólyom, nehezebb észrevenni, mint egy bazi nagy tigrist.
- Hol jártál? – nem felelek azonnal, így előre hajol és megérinti a kezemet. – Misha, kihez mentél? – kérdez, mire behunyom a szemem.
- Papához.
- Basszus – nyög fel. Tudja, ki ő, hiszen ismeri a múltamat. – Ennyit nem ér az egész, hagyd inkább, majd megoldom máshogy…
- Ezt már nem csinálhatjuk vissza – fordítom felé a fejem. – Papa elkezdett szervezkedni, megtaláljuk a módját, hogy felkészülten csaphassunk le, megmentjük Nigelt és bebiztosítjuk, hogy ne bánthassanak többé, de ahhoz, hogy minden szálat elvarrjunk, kicsit ravaszabb és hosszabb tervezés kell.
Még, ha ez azzal is jár, hogy talán visszaesek oda, ahonnét jöttem.
Johannes
Felhúzza a szemöldökét, kérdőn, s kíváncsian, mintha nem értené még ő maga sem, mire fel a türelmetlenségem.
Nevetséges vagyok. Szánalmas, mert ahelyett, hogy mély kussban örülnék annak, hogy talán túllépett rajtam, sértett önérzetem felülkerekedik és elviselhetetlenül marja lelkemet a féltékenység. Mintha nem lenne éppen elég bajom már anélkül is, hogy morognék minden Mishát megkörnyékező cicababára. Barby eltökélt, ismerem őt, akárcsak a tenyerem, nem egyszer rámozdult már Nigelre is, mert neki aztán bőven mindegy, kire akaszkodik rá, lényeg, hogy legyen farka az illetőnek és vonzó külseje.
- Az már párszor megtörtént, de neked más kellett – vág vissza.
Jogos. Annyira, hogy az már fizikailag fáj, de nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Nem várhatja el, hogy csendben tűröm, míg ő szépen lassan felfalja a szemeivel a kis csajt.
- Kezdem sajnálni, hogy hozzád fordultam segítségért!
- Most miért vagy kiakadva? Neked lehet másvalakid, de nekem nem? Kicsit túl sokat képzelsz magadról.
Kiakadva...
Mintha ez az egész csak arról szólna, hogy melyikünk éppen kivel kavar. Nem mintha túlzottan sok köze lenne a magánéletemhez... de ezzel együtt ugyanúgy érvényes rám is, hogy nincs közöm ahhoz, éppen kivel kavar. Felnőtt ember, és szakítottam vele. Nem tartozik nekem hűséggel, ahogyan én sem neki. És mégis belülről mar az a pocsék érzés. Ki akarom magamnak sajátítani úgy, hogy köztünk már mindennek vége. Táskáimat felkapva vetek még egy utolsó pillantást kettősükre, aztán véleményemet magamba fojtva beülök a kocsiba és magamra csapom az ajtaját. Pukkadjon meg mind a kettő.
Haragomat elfojtva fixálom tekintetemet az üvegen túli világra. Az aszfalt mentén repedések, s közülük feltörekvő zöldellő növényzet, fehéres foltok a betonon, sokáig elképzelni nem bírtam azok mik lehetnek, mígnem Nigel be nem avatott a nagy titokba. Rágógumik, kiköpött, szikkadt, aszfaltra olvadt undormányok.
Ujjaimmal az ülést kapargatva húzom el a számat, míg ő a volánhoz ülve rám pillant.
- Nem is az eseted – jegyzem meg dühösen.
- Te sem voltál az, amíg nem találkoztunk.
Érzem hangjából a vigyorát.
- Miért, milyen volt az eseted?
Megvonja a vállát érdektelenül. Csúcs. Még ő sem tudja.
- Most hová megyünk?
- Te haza – int rám. - Nekem van egy kis dolgom.
- A raktárhoz mész? - kérdezek rá zavartalanul.
- Többek között.
- Veled megyek!
- Nem jöhetsz.
Na persze, mert ki ő, az apám?
- Ezt már megbeszéltük!
- Ness, erről nem nyitok vitát. Azért nem kérdeztem meg, be akarsz-e jönni, mert tartottam attól, hogy a lakásodban várnak rád - elgondolkodom, kutatok a szavai mögötti jelentésen, de nem értem. - De nem volt ott senki. A lakásban nem volt semmi jele idegenkezűségnek, nem járt ott senki. Ez gyanús, mert ha a helyükben lennék, minimum elrejtett bizonyítékok után kutatnék, feltennék pár kamerát, esetleg ott várnék, hogy felbukkanj. Ha el is indult érted a pióca a munkába, akkor út közben érhette a baj, és mivel egy orvost valaki lelőtt hidegvérrel, akkor nem kezdőkkel van dolgunk. Biztosak lehetnek benne, hogy oda fogsz menni a raktárhoz. Ha most odarohanunk, minden hátvéd nélkül, akkor végünk van, mert még én is kevés leszek ahhoz, hogy megvédjelek.
- Kihez akarsz fordulni? Ha a rendőrségre, akkor Nigelt…
- Te fordultál hozzám! - mordul fel. - Akkor fogadd el, hogy az én szabályaim szerint játszunk. Te azt teszed, amit mondok neked, vita nélkül, ha életben akarod visszakapni a bájgúnárt és túl akarod élni ezt a kalamajkát, amibe keverted magad! Elmegyek pár helyre, te addig otthon maradsz, bezárod magadra az ajtót és megvársz, nincs magán akció.
- Jó – egyezem bele nagy sokára.
Hiába szállnék vele vitába. Ismerem már. A vége mégis csak az lenne, hogy nekem kuss, ő meg menne és tenné a dolgát. Mire elérünk a kereszteződéshez, már egészen befogadja gyomrom a történéseket, belenyugszom, hogy nélkülem megy el, ahogy megemésztem azt is, hogy szabad döntése van a saját élete felett. Nem szólhatok bele, kivel hozza magát össze.
Csak ne pont azt a csitrit szemelte volna magának ki...
- Misha?
- Hm? - fordul felém.
- Tényleg tetszett neked az a lány? - kerülöm el kutakodó szemeit.
- Egy éjszakára elmegy, de többre? Nem – mondja.
Megnyugszom. Gyűlölöm magam, de boldoggá tesz, hogy nem tekinti azt a lányt többnek, mint egyetlen éjszakányi kielégülés.
- Eszembe sem jutott, hogy várhatnak engem otthon…- szólalok meg újra, halkabban, esetlenebbül.
- Ezért kell kivételesen mindenben engedelmeskedned nekem - sóhajt fel felém fordulva újra. – Mindent el fogok követni, ami módomban áll, hogy megússzuk ép bőrrel ezt a kalandot, de a legtöbbet azzal segíted, ha bízol bennem.
- Bízom – motyogom halkan. – Csak össze vagyok zavarodva.
Nem szól semmit, helyette félrehúzódva a fékbe tapos, kiszáll, majd megvárja, hogy én csússzak át a volán mögé.
- Ígérd meg, hogy egyenesen haza mész, és megvársz engem – könyököl a lehúzott ablakra.
- Nehéz lesz, de igen, megígérem.
- Amit mondtam, komolyan mondtam. Segítek, de több segítség kell. Ne tégy semmit elhamarkodottan, várj meg engem otthon.
- Mikor jössz?
- Sietek – ígéri.
Elhiszem, bízom benne. Gyújtást adok, aztán ott hagyva őt az út szélén, elhajtok.
Csak a türelem, bizalom, szeretet, szerelem...Szerelem?... halkan felnevetek önön ostobaságaimon. Ugyan, dehogy szerelem, dehogy szeretet, egyszerű őrület vezérel. Ha nem tettem volna neki azt az ígéretet, most nem kényszerülnék rá az itt maradásra.
Idegesen döntöm hátra fejemet, s nyújtom ki lábaimat a kanapén. Otthon. Elmosolyodom. Vajon ugyanezt Nigel is megtenné értem? Szeret annyira, hogy kockára tegyen értem mindent? Hogy feldobja a saját magának tettígéretét, lemondjon az önérzetéről és attól kérjen segítséget, akit egyszer már elhagyott?
Felsóhajtok, pózt váltok, s a lábaimat lógatva hunyom le a szemeim.
Egek, hogy mi mindenre képes az aggodalom. Döntésre sarkallja az embert, ráveszi, hogy megalázkodva segítségért folyamodjon valakitől, aki akár tönkre is tehet mindent.
Misha miért segít?
Miért tesz meg értem mindent..?
Miért ilyen kedves, ennyire jószívű, nagylelkű, odaadó...
Meg sem érdemlem.
Újra felállok, mióta hazajöttem tétlenül lófrálok a házban, s időről időre újra visszatérek a kanapéra megpihenni. A bögrét újra az ujjaim közé szorítom, már nem olyan meleg, mint volt, de ez a kellemes langyosság is felmelegíti a szívemet.
- Megjöttél? - hát ez nyilvánvaló, mikor belép az ajtón. - Mi volt? Ott van Nigel?
- Nem mentem a raktárhoz – válaszolja. Leül, majd fáradtan az arcát gyűri. - Holnap egy másik alakváltóval körbeszimatolunk, ő egy sólyom, nehezebb észrevenni, mint egy bazi nagy tigrist.
- Hol jártál? - nem válaszol, előrébb hajolva érintem ujjbegyeimet a kézfejéhez. - Misha, kihez mentél? - kérdezek rá.
Lehunyja a szemeit.
- Papához.
- Basszus – szisszenek fel. - Ennyit nem ér az egész, hagyd inkább, majd megoldom máshogy...
- Ezt már nem csinálhatjuk vissza – fordítja felém az arcát. – Papa elkezdett szervezkedni, megtaláljuk a módját, hogy felkészülten csaphassunk le, megmentjük Nigelt és bebiztosítjuk, hogy ne bánthassanak többé, de ahhoz, hogy minden szálat elvarrjunk, kicsit ravaszabb és hosszabb tervezés kell.
- Nem éri meg akkor sem. Még csak nem is beszámítható az az alak.
Nem mondhatja, hogy nincs igazam, nem állíthatja, hogy hazudok vagy, hogy hülyeségeket beszélek. Ismerem a múltját, ahogyan ismerem azokat a személyeket is, akik jellemét formálták akarva-akaratlan. Az az ember eszelős, bosszantó és felháborító azzal a lagymatag, simulékony modorával. Mintha a világ érte létezne, s mindenki az ő kegyeiért küzdene. Ára van minden szívességének. De olyan ár, amiért nem éri meg, hogy kockára tegye értem a jelenlegi életét.
- Megbántad, hogy felkerestél?
Elgondolkodom a kérdésén, még akkor is, ha időhúzásommal csak tovább szítom benne a türelmetlenség lángját.
Hogy megbántam-e?
Annyi mindent megbántam már az életem során; az elmulasztott lehetőségeket, veszni hagyott reménysugarakat és barátságokat, amikért pusztán dacból nem küzdöttem. Kölyök fejjel sokkal könnyebb volt úgy tenni, mint akit nem érdekel semmi, egyszerűbb volt szőnyeg alá seperni a problémákat, s közben elhitetni a világgal, hogy minden tettnek magasztos oka volt.
Életem zöme másból sem áll, mint megbánások sorozatából, de ez az egy kivételesen jó döntés volt.
- Ha én nem lépek, megkerestél volna valaha is újra?
Elmosolyodik. És ebben a mosolyában benne van mindene, teste, lelke, gondolatai és érzései, benne van az élete és ő maga. Az a férfi, akit én ismerek, és nem csak egy olcsó utánzata önmagának.
Elmosolyodom én is, viszonozom tekintetének mélységét, s míg ő velem szemben őszinte, én játszom újra azt, amihez a legjobban értek. Hazudok, mert fikciók mögé rejtőzni mindig egyszerűbb, mint szembesíteni önmagunkat a valósággal.
De mi van, ha az álarc mögött nincsen semmi...?
Ha a maszk is csak a lélek ürességét rejti el?
Nem felel szavakkal, nem mondja a szemembe a fájó igazságot, s ezzel még inkább megsebez. Nem jött volna, nem keresett volna. Nem, miért is tenné? Helyette jöttem én, kínzom őt azután is, hogy már egyszer elhagytam, s most felkerestem, hogy aztán elhagyhassam őt még egyszer. Újra és újra.
- Sejtettem – mosolygok erőltetetten.
Minden hazug grimasz görcsbe rántja arcizmaimat, fájón lüktet és zsibong, félelmetes, mekkora hatalommal bír fölöttem saját gyengeségem.
- Az önmarcangolásnak van ennél finomabb válfaja is.
Halkan felnevetek, mikor arcát dörgölve hátradől a kanapén. Fáradtsága szembetűnő, ahogyan az arcát árnyaló borostája is. Felhúzom magamhoz a lábaimat én is, meztelen talpaim egészen elgémberedtek már, s fagyosak. Tenyeremmel dörzsölgetve kuporodom össze, míg másik kezemben a csordultig töltött bögrémmel egyensúlyozok.
- Megharagudnál, ha...
- Igen. Szóval ki ne merd borítani a bőrfotelomra.
- Azt se tudod, mit akartam kérdezni – húzom el sértetten a számat.
Feljebb ül, de anélkül, hogy pozícióján változtatna bármit is. Hosszú, izmos lábait ugyanúgy kinyújtja maga elé, s lusta, nagyragadozó módjára fürkészi az arcom, várva a választ. Nagyot nyelek, ahogy tekintetemet végigvezetem alakjának vonalán, vonzó még mindig a pokolba is, tökéletes, már-már fájdalmasan és valószerűtlenül az.
Lehajtom a fejemmel és az ujjamra tekerem egyik tincsemet, azzal bogarászok, míg számba veszem az események leforgását. Elképesztő, mennyi minden megváltozik alig pár nap alatt.
- Szerinted Nigel él még egyáltalán?
- Nem kértek váltságdíjat.
- Tessék?
- Rendszerint az emberrablásoknál mindig van egy indíték, ami javarészt a pénz. Fizetség egyik szeretted életéért. Legáltalánosabb módja ez a pénzszerzésnek, már ha derogál a hagyományos módszer és a munkaszerzéssel járó hosszas bonyodalmak.
- És ebből mire következtetsz?
- Küldtek egy képet, nyilván nem vették számításba, hogy segítséghez folyamodsz majd, helyette bekalkulálhatták akár azt is, hogy még aznap délután elmész oda.
- Miért tettem volna?
- Mert az aggodalom olykor felülírja a logikus elmét.
- Te mit léptél volna a helyemben? - kérdezek rá átpártolva hozzá. Óvatosan telepszem le mellé, anélkül, hogy az italt kilötykölném rá vagy a kanapéjára.
- Írtam volna egy megható búcsúbeszédet Nigel temetésére – vigyorodik el.
A humora olykor-olykor hagy még maga után kivetni valót.
- Nem így értettem – szűröm a fogaim közt összeszűkített szemekkel. - Ha én eltűntem volna,... te mit tennél?
- Nem tudhatom, míg nem kerülök ilyen helyzetbe – von vállat szenvtelenül.
Ez azt hiszem érthető. Mondhat az ember akármit úgy, hogy közben elképzelni sem tudja, hogy élesben mit élhet át az, akitől elszakítják azt, akit szeret. A legrosszabb az egészben a bizonytalanság, a tudat, hogy talán minden erőfeszítés hiábavaló, mert lehet, hogy már nincs is élet, amit meg lehetne menteni.
- Misha...? - hajtom fejemet a vállára fásultan.
- Hmm?
Kiveszi kezemből a bögrét, és elhúzódva lerakja azt a földre, vigyázva, hogy ne rúghassuk fel még véletlenül sem.
- Ölj meg, ha legközelebb szerelembe óhajtanék esni. Nem éri meg. Hiszen az egész egy örökké tartó félelem attól, hogy előbb-utóbb elveszítjük a másikat. Borzalmas, mazochizmus az egész.
Misha
- Nem éri meg akkor sem. Még csak nem is beszámítható az-az alak.
Tudom, hogy így van, de nekem sokáig az apám volt, neki köszönhetek mindent, amim van, adott nekem egy apa figurát. Tudom, milyen ember ő, mindezek ellenére.
- Megbántad, hogy felkerestél? – kérdezem kíváncsian.
Hosszan elgondolkodik, kissé bosszant, hogy ilyen hosszú listát kell készítenie magában.
- Ha én nem lépek, megkerestél volna valaha is újra? – felel inkább kérdésre kérdéssel.
Mosoly kúszik az arcomra, megkerestem volna? Azt hiszem igen, amikor túlságosan fájt volna a hiánya. Fájt, amikor elment, összetörte a szívemet, apró darabokra. Soha senkit nem fogok már szeretni úgy, mint őt. De ha erőszakkal megpróbáltam volna magamhoz láncolni, akkor megöltem volna mindkettőnket. Elengedtem, mert azt akartam, hogy boldog legyen. Ha megjelentem volna, mert minden vágyam titkon ez, csak mindkettőnket bántottam volna.
- Sejtettem – mosolyog hamisan.
- Az önmarcangolásnak van ennél finomabb válfaja is – mondom neki, hogy kicsit felvidítsam.
Halk nevetés hagyja el ajkait, én pedig fáradtan dörgölöm meg az arcomat, mellettem Nessy is helyezkedik, hamarosan pedig meg is hallom a várt kérdést. Tudom, hogy vágyik a társaságra, a szeretetre és a támogatásomra.
- Megharagudnál, ha...
- Igen. Szóval ki ne merd borítani a bőrfotelomra.
- Azt se tudod, mit akartam kérdezni –sértődik meg.
Fentebb tornászom magam, kinyújtom a lábaim, majd az arcát fürkészem. Nem tudom nem észrevenni apró nyelését, tisztában vagyok vele, mennyire kíván, hiszen épp úgy vonzódik hozzám, mint én őhozzá. Aranyos, ahogy egyik szőke tincsével kezd babrálni, szeretem nézni, hisz ilyenkor gondolkodik a legelmélyültebben.
- Szerinted Nigel él még egyáltalán? – kérdez félve.
- Nem kértek váltságdíjat – közlöm a nyilvánvalót.
- Tessék?
- Rendszerint az emberrablásoknál mindig van egy indíték, ami javarészt a pénz. Fizetség egyik szeretted életéért. Legáltalánosabb módja ez a pénzszerzésnek, már ha derogál a hagyományos módszer és a munkaszerzéssel járó hosszas bonyodalmak.
- És ebből mire következtetsz?
- Küldtek egy képet, nyilván nem vették számításba, hogy segítséghez folyamodsz majd, helyette bekalkulálhatták akár azt is, hogy még aznap délután elmész oda.
- Miért tettem volna?
- Mert az aggodalom olykor felülírja a logikus elmét – persze, ezt honnan is tudhatná, hisz az önzősége ennek a logikának az útjában áll. Mindig csak én, én, én, ilyen volt mindig, és én még ennek ellenére is szerettem, szeretem.
- Te mit léptél volna a helyemben? – kérdez, miközben mellém telepedik a kanapé sarkából, ügyelve a teájára.
- Írtam volna egy megható búcsúbeszédet Nigel temetésére – vigyorodom el.
- Nem így értettem – szinte hallom a fogcsikorgását és külön élvezem a szúrós pillantásait a szőke szempillái alól. - Ha én eltűntem volna,... te mit tennél?
- Nem tudhatom, míg nem kerülök ilyen helyzetbe – hazudom rezzenéstelenül, az igazság viszont az, hogy felkutattam volna őt, még ha az egész világot is kell átfésülnöm utána. Ha már nem élne, abba én belehalnék, a fájdalomba, amit az elvesztése okozna és a bánat szépen lassan megölné a lelkemet.
- Misha...? – hajtja a fejét a vállamra.
- Hmm?
Túlságosan féltem a kényelmes és szép bőrkanapémat ahhoz, hogy leöntse teával, ezért kiveszem a kezéből és távolra teszem a földre. Erre a kanapéra még a körmeimmel is vigyázok, tigris alakomban inkább a szőnyegen vagy a párnákon fekszem, de véletlenül se ugrom a bútorra, nehogy felhasítsam a karmaimmal. Ez igazi bőr, nem pedig olcsó utánzat.
- Ölj meg, ha legközelebb szerelembe óhajtanék esni. Nem éri meg. Hiszen az egész egy örökké tartó félelem attól, hogy előbb-utóbb elveszítjük a másikat. Borzalmas, mazochizmus az egész.
Mélyről jövő nevetés rázza meg a mellkasomat, a karom kinyújtom a feje fölött és átkarolva magamhoz vonom, teljes testével felém fordul, fejem az övére hajtom, tenyeremmel a haját kezdem simogatni lágyan. Szemeit becsukja, ujjaival az ingem markolja meg a mellkasomon.
- Nem hiszem, hogy örülnél neki, ha megpróbálnám megmondani, mit csinálj. Tíz körömmel esnél nekem és üvöltöznél, hogy hagyjalak békén, azt csinálsz, amit akarsz.
Ezúttal az ő vállai rázkódnak meg a nevetéstől. Tincseit lazán az ujjaim köré csavarom, játszom velük.
- Misha?
- Hmm? – mosolyodom el.
- Mit tennél, ha én meghalnék…?
Összeráncolom a homlokom és adok egy csókot a feje búbjára.
- Mennék utánad – súgom éppen, hogy hallja.
- Hmm… - félig már el is szundított, és én is fáradt vagyok. Sok kedvem nincs felkelni a kanapéról, de mindkettőnknek kényelmesebb lenne vízszintesen. Lassan a fejét simogató karom a háta alá, másik karom a térdei alá csúsztatom. Vele az ölemben egyensúlyozva indulok meg a lépcső felé, halkan mormog, fejér a vállgödrömbe temeti.
Szeretem ezt a kis hülyét, nagyon. Nem érdemelné meg, ezt is jól tudom, de ki tud parancsolni a szívnek? Megpróbáltam, amikor elment, szétvertem az egész műhelyt, hetekig, hónapokig csak futottam az erdőben, vadakra vadászva, utólag hálát adok érte, hogy egyik sem volt vérállat. De elengedtem, mert tudtam, ha nem teszem, megfullad mellettem. Most, hogy újra a karomban tartom, feltörnek a rég elfeledett érzéseim. Most, hogy visszatért, az élet adott még egy pofont, mert nem miattam jött vissza. Mégis vagyok akkora marha, hogy segítsek neki, meg fogom találni azt a gilisztát, de csakis azért, hogy Nessyt boldognak lássam. Hülye vagyok? Kétségtelen.
Beviszem a szobába és elfektetem az ágyamon, ráterítem a takarót, ő pedig átöleli a párnáját, az én párnámat. Nem maradhatok mellette, túl nagy lenne a kísértés, kelletlenül elhátrálok az ágytól, lekapcsolom a villanyt és résnyire hagyom nyitva az ajtót, hogy halljam, ha megint rémálom gyötri, de ez éjszaka nem kínozzák démonok így én is nyugodtan alszom egy emeletnyi távolságban.
Reggel kipattannak a szemeim, akárcsak a karmaim, valaki van a házban rajtunk kívül. Orrommal beszippantom az illatokat, de ahogy ráismerek az illetőre egyszerre nyugszom meg és idegelem fel magam. Leugrom a kanapéról és vasvilla szemekkel meredek a konyhába. A pulton egy ismerős figura ül, mezítláb, egy barna nadrágban és hozzá illő pulóverben feszít Jack, akivel szinte testvérekké váltunk Papa kezei alatt. A férfi szalmaszőke, hullámos hajjal és rikító kék szemekkel bírt, ruganyosan izmos, vékony teste tökéletesen passzolt vérállat oldalával, az északi sólyoméval.
- Jó reggelt – vigyorog kezében egy csésze kávéval. – Nagyon eltunyultál tesó, ha azért jöttem volna, már halott lennél – kortyol a feketéjébe.
- Biztosíthatlak róla, ha ártó szándékkal közeledtél volna, már rég talpon lennék – morgok, de igaz, ami igaz, elbódította a szaglásom Nessy édes dinnyés illata. Ez a rohadék pedig úgy tud lopakodni, mint egy macska, hangtalanul. Frusztráltan lépek a konyhába és töltök magamnak kávét.
- Mérget vettem volna rá, hogy Papa téged küld ide.
- Örülsz nekem? – vigyorgott vidáman. – Mert nekem hiányoztál, sőt! Mindannyiunknak hiányoztál, borzasztóan sajnáltuk, hogy leléptél, de tudtuk, hogy egy nap ismét jössz, szóval nem aggódtunk.
- Remek – morgom az orrom alatt, ahogy elkészítem a saját kávémat, közben vizet teszek fel forrni Nessy teájának. Tudatában sem vagyok szinte a cselekvéseimnek.
- Tea és kávé egyszerre? Utálod a teát. Ja, de várj csak, itt van a kis aranyos egérke, ő él hal a teákért. Mondd, még mindig veszel egy plusz dobozzal, ha vásárolni mész?
- Ahhoz neked semmi közöd – felelem nemes egyszerűen.
- Szánalmas vagy – reagálja le váll rándítva. – És eltunyult. Hogy akarod megvédeni a kisegered, hm? Pár éve még ádáz ragadozó voltál, de most jobban hasonlítasz egy lusta perzsamacskára.
- Befejezted, hogy a házamban sértegetsz? – kérdem csevegő hangon.
- Kérlek, ha fáj az igazság – issza meg a kávéját. – Szóval, milyen bajba is keveredett a kisegér, hogy a cica karmai közé szaladt vigaszért?
- Papa nem mondta? – ráncolom a szemöldököm.
- Csak nagy vonalakban, látott valamit, amit nem kellett volna, elrabolták a pasiját, és neked kell felkutatnod. Utolsó tartózkodási helyként egy raktár lett megadva, elrepültem felette idefelé jövet, de elhagyatottnak tűnt. Tüzetesebben nem néztem meg, nagyon korán volt hozzá – ásít egy hatalmasat szavainak nagyobb nyomatékot adva, még nyújtózkodik is. – Remélem nem bánod, ha kölcsönvettem a ruháidat?
- Ha bánnám, számítana?
- Nem.
Szám sarka megrándul, mindig is kedveltem Jacket, néha legszívesebben földbe döngöltem volna, de összességében nem rossz fickó. Megbízható, pontos és precíz.
- Az egerek gyöngye mikor ébred fel? – tölt magának újabb adag kávét.
Megvonom a vállam, mert fogalmam sincs, mindig is változó volt.
- Majd.
- Addig is, kiscicám, mit szólnál egy kis gyakorláshoz? Tudod, szeretlek, a bátyámnak tartalak meg minden, de ha harcra kerülne a sor, nem igazán bíznám rád a hátam úgy, hogy kiestél a rutinból.
Egy másodperc töredéke alatt dobom el a kést az asztalról, és a pengéje út közben elnyisszantja Jack egyik szép szalmaszőke tincsét, aztán a hegye megáll a falban, a nyele még egy ideig kileng.
- Hm… Nem rossz, célozni még mindig tudsz – vigyorog.
- Elhibáztam – morgom, de ő csak vihog. – Szerinted még a raktárban vannak?
- Erősen kétlem – rázza a fejét. – Nem láttam ott kocsikat, egy teherautót igen, de az még nem bizonyít semmit. Kizártnak tartom, hogy ennyi napon át egy helyben maradjanak, tudva, hogy mi a tét.
- Valami nyomot biztos hagytak.
- Hát, azt a te orrod fogja kiszimatolni szuper szimat.
- Azt furcsállom, hogy miután Nessy nem jelent meg, nem küldtek neki új képet és utasítást a telefonjára.
- Várnak – gondolkodik el a madár. – Lehet, hogy további utasítást hagytak hátra ott a helyszínen, nem?
- Lehet, azt minden esetre tudják, hogy Ness nem ment a rendőrségre, biztosak lehetnek benne, hogy bujkál, csak nem tudják hol.
- Melyik buggyant agyú marhának jutna eszébe, hogy az egérkét egy tigrisnél keresse? Amikor először hallottam tegnap a sztorit, én is képtelenségnek tartottam, hogy hozzád fusson, ráadásul te légy akkora ökör, hogy segíts is neki. Már megbocsáss, bratyó, de egy díjnyertes szamár vagy te, nem tigris.
- Befejezted? – fonom karba a kezeim.
- Kérlek – von vállat, elfelejtettem mennyire idegesítő ez a szokása. – De addig nem vagyok hajlandó elindulni veled, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy rád bízhatom az életemet.
Bármennyire is sértette az egómat, igazat kellett adjak Jacknek, Nessy miatt, amikor abbahagytam a munkámat és áttértem az asztalos-ács szakmára, nem gyakoroltam már olyan intenzíven.
A gyors reggeli után egy melegítőnadrágot vettem fel, felülre semmit, hiszen úgyis csak összekoszolnám odakint. Jack is megszabadult a pulóvertől, egyébként se vettem fel soha. Az izmai még mindig olyan kemények voltak, mint a kő. A hátsó udvarba mentünk, a műhely elé. Rövid bemelegítésre volt csupán lehetőségem, mert Jack egy vadászó madár gyorsaságával csapott a tarkómra, amitől térdre rogyva csillagokat láttam.
- Basszus! – morogtam és megdörgöltem a nyakam.
- Szedd össze magad, egyszer már megöltelek és még neki sem kezdtünk! – veszi fel a klasszikus alapállást, amiből támadni és védekezni is könnyedén lehet.
Talpra állok, kiroppantom jobbra-balra a nyakam és felveszem ugyanazt a pózt, mint Jack.
- Nos, kiscicám? Gyere ide szépen, cicc-cicc! – hívogatott mutatóujjával.
Felmorogtam, támadtam, szimpla jobb egyenest szerettem volna behúzni neki, de megragadta a karomat és a csuklómat, egy csavarással kibillent az egyensúlyomból, aztán már csak arra eszmélek, hogy a hátam a földön nyekken.
- Aú – pislogok fel, mire Jack a képembe hajol.
- Ez eddig szánalmas teljesítmény. Igazam volt, nem tigris vagy te, hanem egy perzsacica.
Feltörő mérgemben ökölbe szorítom a kezem, karjaim behajlítva megtámasztom a fejem mellett, gyertyába húzom a lábaimat, majd egy ruganyos mozdulattal elrugaszkodom a kezeimmel a földtől, talpamra esve az avarban.
- És te akarsz megmentőt játszani? – cicceg. – Még az aranyhalam se merném rád bízni!
- Pofa be! – mordulok fel és támadok, Jack újra megragadja a karom, de mielőtt még kibillenthetne az egyensúlyomból, kinyújtom a lábam és beakasztva az övébe, egyszerűen kihúzom a lába alól a talajt. Nem nyekken a földön, mint én, hanem az egyik karjával tompítja az esést, behajlítja a jobb lábát és erős rúgást mér a gyomromra. A rúgás erejétől pár lépést hátra tántorodom, hálát adok az izmos hasfalamért, mert most nyöszörögnék a földön.
- Ez még mindig elég kevés, cicuska – hergel tovább. – Azt hittem, hogy csak az agyad zápult meg az egérke miatt, de már látom, hogy képtelen vagy küzdeni. Nem tesz jót neked, gyere haza – csábítva sétál körbe. – Mi formába hoznánk, nem kellene tovább faragnod, gazdaggá teszünk és a téged megillető párt is megtaláljuk neked, ha az kell. Milyet kérsz? Szőkét, feketét, barnát? Fiút vagy lányt? Öreget vagy fiatalt?
- Nem kell senki – morgok összerázva magam. – És nem megyek vissza. Szeretem a mostani munkámat.
- Csalódást okozol – vág pofát nekem.
- Mindjárt megsajnállak.
- Örülnék, ha nem fél másodpercig tartana egy menet, mert kezdesz untatni.
Nekem sem kell többet mondani, egy jól irányzott rúgással akarom öv alatt eltalálni, de megragadja a bokám és feldobja a levegőbe, a levegőben macska-módra átfordulok a kezeimre, talpaimra esek, a lábammal megkísérlem kirúgni alóla a lábait, a kezeivel megragadja a vállaim, cigánykereket vet a hátamon, majd a másik oldalamra érve egyik karom hátra csavarja és térdével a gyomorszájamra céloz. Csakhogy nem hagyom, oldalra vetem magam, magammal rántom, egyensúlyát vesztve elkapom a grabancát, magam alá fordítom. Felnevet.
- Nicsak, nicsak, kezdem élvezni!
- Jó neked – morgom, de Jack behúzza kettőnk közé a térdét és elrúg magától.
Felegyenesedve nézek vele szembe.
- Most már elég az előjátékból! – indul nekem teljes lendülettel, én a lendületét kihasználva ragadom meg a karját és gyakorlatilag leutánozom, ahogy legelőször a földhöz vágott. Régen tanultam aikido-t, de olyan, mint a biciklizés, az ember nem felejti el olyan könnyen, bár a harcunknak van egyfajta kaotikussága, Jack ötvözi az aikido-t, a judo-t, a defendo-t, és a wushu-t. Eleinte az elölről jövő támadásokat gyakoroltuk, aztán a hátulról jövőt, a támadót, majd így tovább. A nyakátkarolás egy kézzel és fojtás hátulról volt az, ami nekem a legnehezebben ment, talán ez annak is volt köszönhető, hogy az egyik kellemetlen emlékem az, amikor majdnem megfojtottak. Dekoncentrált leszek attól, ha valaki a nyakamat szorongatja. Már egy ideje tart az edzés, amikor az ajtót halljuk nyitni és csukódni.
- Misha? - üti meg a fülem Ness ideges hangja.
- Helló, kisegér! – hagyja abba a fojtogatásom.
- Jack – fonja karba a kezeit ellenségesen Nessy, az arca sem túl boldog.
- Emlékszel rám! Ez remek, én is emlékszem rád. Hogy is volt? Előbb felbukkantál a bratyó életében, aztán elcsábítottad tőlünk, végül úgy összetörted, hogy szemöldökcsipesszel szedte össze magát.
- Jack – morgok mérgesen és felegyenesedve Nessy felé indulok, hogy ütköző legyek a két puskaporos hordó között. – Hagyd békén.
- Persze, koncentráljunk arra, hogy megmentsük a pasiját, aki NEM te vagy – gúnyolódik.
Nessy szemei ölni tudtak volna, Jack már holtan esett volna össze.
Johannes
Felnevet, mély és karcos hangjától az én számra is mosoly rándul.
El is felejtettem már, milyen hallani az Ő nevetését, érezni hangjában az igazi, szívből jövő örömöt, vagy ha azt nem is, hát azt a halvány jó kedvet, ami ott bujkál benne még a történtek ellenére is. Karját kinyújtva húz magához egészen közel, állát a fejemen pihenteti, míg meleg tenyerével a tincseimet cirógatja. Ujjaimmal az 8ingébe marva hunyom le jól esőn a szemeim. Akármennyire is ellene vagyok ennek az egésznek, tagadhatatlanul jól esik a közelsége és gondoskodó érintései.
Nigellel annyira más minden. Tűz és víz a kettő, hogyan is hasonlíthatnám őket össze...Képtelenség. Nem csak természetileg, de a megjelenésüket tekintve is elütnek egymástól.
- Nem hiszem, hogy örülnél neki, ha megpróbálnám megmondani, mit csinálj. Tíz körömmel esnél nekem és üvöltöznél, hogy hagyjalak békén, azt csinálsz, amit akarsz.
Ők ketten eltérőek, s talán ebben rejlik minden különbségük. Mert míg Nigel szabad teret ad nekem és hagyja, hogy tegyek, amit akarok, addig Misha porcelánként zárt engem vitrinbe. Óvott, féltett, és ismert, jobban ismert engem, mint én magamat, jobban, mint a szüleim,...jobban, mint Nigel valaha is fog.
Felkacagok azon, amit mondd, mert bár tagadni tagadhatnám ezt életem végéig, attól még ugyanúgy igaza lenne.
- Misha?
- Hmm?
- Mit tennél, ha én meghalnék...?
Nem felel rögtön, gondolkodik és lágyan a hajamba csókol, s majdcsak utána, nagyon-nagyon lassan szólal meg.
- Mennék utánad – súgja.
- Hmm... - motyogom lehunyt szemekkel.
Érthetetlen nekem még mindig az, hogy miért tart mellettem ki még mindig. Hogy miért kergeti az ábrándjait, s miért reménykedik a változásban. Ő is az életem része, de csak egy állomás volt, életem egyik legmeghatározóbb állomása, ami miatt örökké hálával tartozom majd neki. Szeretem még mindig, de hogy is ne szeretném azt, aki az első volt nekem? Karjaiba véve emel föl a kanapéról, holott szólhatott is volna akár, s felkeltem volna én magamtól is. Vállára hajtom a fejem, érintésétől és illatától szikrák pattogzanak a gerincem mentén, ijesztő, rémes gondolat, hogy akár egy kicsit is, de még szeretem őt mindig.
Üresek a szobák, senki sincs a nappaliban, sem a konyhában, ahogyan nem látni egyetlen lelket sem az egész házban. Szokatlan, kellemetlen érzés, borzongva dugom kezeimet pulóverem zsebébe. Átnéztem az egész házat, benyitottam minden ajtón, de Mishának hűlt helye, mintha nem is ő élne itt. Ennek pedig a puszta gondolata is abszurd. Legalább, ha szólt volna, hogy elmegy.
Cipőbe bújok, aztán kilépek az ajtón, mert a zajok, amik az ajtón túlról jönnek, enyhén elborzasztanak.
Misha az, ő és Jack egymásnak esve tépik és cibálják és püfölik a másikat. Elképedve meredek marakodó kettősükre.
- Misha?
- Helló, kisegér! - fordul felém Jack zihálva.
Mind a kettőt kimerítette alaposan ez az eszement verekedés.
- Jack – fűzöm össze karjaimat mogorván a mellkasom előtt.
- Emlékszel rám! - örömujjongása abszurd, mi okom lett volna őt elfelejteni? - Ez remek, én is emlékszem rád. Hogy is volt? Előbb felbukkantál a bratyó életében, aztán elcsábítottad tőlünk, végül úgy összetörted, hogy szemöldökcsipesszel szedte össze magát.
- Jack – mordul fel Misha, aki eddig csendben tűrte és hallgatta kettősünk beszélgetését. - Hagyd békén.
- Persze, koncentráljunk arra, hogy megmentsük a pasiját, aki NEM te vagy.
- Elég legyen ebből – emelem meg a hangom összeszűkített szemekkel.
- Miért? Tán csak nem zavar az igazság?
- Te ezt nem értheted – lököm el magamtól Misha kezét. - Nem tudsz semmit, és meg sem próbálod megérteni az egészet.
- Nem érthetem? - húzza ajkait egy gúnyos mosolyra. - Mond csak, mégis mit nem értek? Elhagytad őt, éveken át felé sem néztél, aztán hirtelen felbukkansz és a segítségét kéred! Mi lenne, ha magadon kívül végre egyszer törődnél másokkal is?
- Jack, hagyd ezt abba – szól rá Misha egészen csendesen.
- Gondolod, hogy önszántamból jöttem ide? - fonom össze mogorván a karjaimat újra.
- Óh, te szegény. Mesélj Jack bácsinak, csak nem a tarkódhoz nyomott valaki egy puskát, hogy képes volták csakígy beállítani ide?
- Szükségem van rá!
Felnevet, élesen és gúnyosan.
- Ugyan, te csak kihasználod azt az átkozott nagy szívét.
- Elég legyen most már ebből! - fakad ki mellettünk Misha türelmetlenül.
- Fáj hallanod az igazságot, bátyó?
- Miféle igazságot? - kérdezek rá élesen. - Sohasem használnám őt ki.
- Nem? Akkor így már minden rendben van. De azt elárulod, hogy, ha nem használod őt ki, akkor mi a poklot keresel itt? Nem csak őt hitegeted, hanem még saját magadat is. Nőj fel végre és fogadd el, hogy a világ nem körülötted forog. Mishát kijátszhatod, az a bolond elhisz neked akármit, de nekem te ne próbáld meg beadni, hogy pusztán szeretetből jöttél ide vissza, és keresteted meg pont vele a pasidat!
- Elegem van ebből!
Elegem van már mindenből, pokolba az egésszel. Igaza van, el sem kellett volna ide jönnöm, csak a saját életemet nehezítem meg minden lépésemmel. Gondolja én annyira élvezem ezt az egészet? Mégis mi jogon von ő engem kérdőre? Mi köze az életemhez?
Idegesen vágom magam mögött be az ajtót, cipőimet lerúgom, aztán azzal a hévvel a szobájának az ajtaját is magamra vágom úgy Isten igazából. El sem kellett volna jönnie. Nem lenne szabad, hogy itt legyen. Mi a fészkes fenének jött? Hogy engem bosszantson? Élvezetét leli benne ez egyértelmű, megvan rólam a véleménye, ahogyan nekem is róla.
Számat elhúzva meredek rezzenéstelenül a szoba ajtajára, letelepszem az ágy szélére, és pusztán dacból nem mondok semmit, mikor valaki bekopog.
Bekopog...Evidens, hogy ki lehet az. Jack modortalan barom, aki pont leszar mindent és mindenkit, nem foglalkozik azzal a káosszal, amit maga mögött hagy, nem érdeklik őt a romok, amiket a szavaival hoz létre.
- Nessy, odabent vagy?
- Mégis hol a fenébe lehetnék máshol? - fakadok ki idegesen.
- Ne vedd magadra azt, amit Jack mondott – lép be és maga mögött gondosan bezárja az ajtót.
- Miért? Talán nem gondolta komolyan?
- Ne csináljátok ezt velem – kér szelíd mosollyal. - Indulunk a raktárépülethez, körbenézünk, addig te...
- Jó, veletek megyek – vágok a szavába.
- Jössz a francokat!
- Elvisztek, vagy megyek magam – vonok vállat. - Dönthetsz, mi legyen.
- Öltözz és induljunk. Kapsz öt percet, hogy lent légy indulásra készen!
Nem örül? Helyes, én sem lelkesedem túlzottan az ötletért, hogy Jackel legyek egy légtérben. Szükségtelen még egy plusz pulóveren kívül bármit is magamra venni, így cipőbe bújok újra, aztán követem kettősüket ki a kocsimhoz. Szótlanul nyújtom Mishának át a kulcsot, s helyet foglalok a hátsóülésen, míg Jack beszáll előre.
A raktár koordinációit már ismerik mind a ketten, szükségtelen elmondanom nekik, merre induljanak és, hogy hol találják. Az út folyamán a feszültség, ami időközben kialakult, szinte kézzel tapintható. Nem beszél egyikük sem és én magam sem vagyok olyan hangulatomban, hogy megszólaljak. Némán fürkészem a mellettünk elhaladó változatos tájat, mely rendszerint fákból és bokrokból tevődik össze.
- Mindjárt odaérünk – Misha hangja felráz, magára vonja vele a figyelmem.
Jack hátrafordul, száját elhúzva figyelmeztetően rám pillant. Vakvágányra ért. Ostobább, mint hittem, ha azt hiszi komolyan, hogy majd pont én leszek az, aki semmit sem téve bent marad a kocsiban, míg ők belül is körülszimatolnak.
- Bent maradsz? - kérdi Misha is szinte azonnal, amint leparkol valamivel távolabb az épülettől.
- Hogyne.
- Ígéred?
- Persze.
- Hát te nagyon hülye vagy, ha komolyan hiszel neki – szól közbe Jack.
- Nessy, hallgass rám legalább most az egyszer.
- Ez csak természetes – biccentem hátradőlve az ülésen.
Elmosolyodom és vállat vonok, ugyanúgy, ahogyan Misha is. Nem hisz nekem, ez egyértelmű, nem is töröm magam emiatt sem azzal, hogy meggyőzzem őt valamivel hitelesebben. Pirulva fordulok el Jack arrogáns mosolyától, mikor Misha hozzám hajolva röviden megcsókol. Becsapják a jármű ajtaját, és magamra hagynak anélkül, hogy rám zárnák az egészet. Szóval tényleg nem hitt nekem. Övemet kicsatolva szállok ki én is a kocsiból. A többieket már szem elől vesztettem, túl nagy itt a csend, ami csak még nyomottabbá teszi a légkört és a környezetet. Nincs is annál lehangolóbb, mint mikor egy ember magára marad egy elhagyott raktárépületnél. Egy ideig hallgatózom, s majd csak aztán indulok el, vigyázva, hogy lépteimmel ne csapjak a kelleténél nagyobb zajt.
- Van valami? - tántorodom hátra, mikor a bejáratnál Jackbe ütközöm.
Nem erőlteti meg magát, hogy udvariasan bánjon velem. Miért is hittem, hogy majd megváltozik minden. Még Misha előtt sem fojtja el az ellenem irányuló ellenszenvét, hát majd pont akkor lenne ez másként, mikor kettesben maradunk.
- Egyenlőre semmit. Többet segítenél azzal, ha elkotródnál innen és visszaülnél a kocsiba. Így csak elvonod Misha figyelmét.
- Még csak a közelébe sem mentem – állok ki magamért.
- Öregem, te aztán tényleg nagyon hülye vagy.
- Jack!
Mind a ketten felkapjuk a fejünket Misha hangjára, s míg Jack arca egészen elkomorul, én berontok mellette és sorra járom a termeket, mire ráakadok végre. Egy kisebb teremben áll, a lábainál egy elnyűtt pulóver, a kezében pedig egy kamerát tart, amiből halk neszezés szól.
- Mit találtál? - sápadok le.
Jack kiveszi a kezéből, nézi egy ideig, aztán mosolyogva felém fordítja, hogy lássam én is azt, amit ők ketten. A lejátszott videóban egy férfi van, Nigel ruháiban, letakart fejjel.
- Neh...- döbbenek le rémülten.
- Köszönj szépen Nigelnek – nevet fel Jack összecsukva a kamerát.
Misha
- Elég legyen ebből – sziszeg Ness.
- Miért? Tán csak nem zavar az igazság?
- Te ezt nem értheted –lök el magától. - Nem tudsz semmit, és meg sem próbálod megérteni az egészet.
- Nem érthetem? Mond csak, mégis mit nem értek? Elhagytad őt, éveken át felé sem néztél, aztán hirtelen felbukkansz, és a segítségét kéred! Mi lenne, ha magadon kívül végre egyszer törődnél másokkal is?
- Jack, hagyd ezt abba – szólok halkan, csitítva.
- Gondolod, hogy önszántamból jöttem ide?
- Óh, te szegény. Mesélj Jack bácsinak, csak nem a tarkódhoz nyomott valaki egy puskát, hogy képes voltál csak így beállítani ide? – mond valamit.
- Szükségem van rá!– érdekből.
Jack nevetése nem tetszik, de jogos.
- Ugyan, te csak kihasználod azt az átkozott nagy szívét – igaz, de most már fejezzék ezt be.
- Elég legyen most már ebből! – csattanok fel. Így is elég nyomorultul érzem magam, hogy még a képembe is olvassák.
- Fáj hallanod az igazságot, bátyó?
- Miféle igazságot? - kérdez Ness. - Sohasem használnám őt ki – ez hazugság, tudom jól, mégis jól esik hallani.
- Nem? Akkor így már minden rendben van. De azt elárulod, hogy, ha nem használod őt ki, akkor mi a poklot keresel itt? Nem csak őt hitegeted, hanem még saját magadat is. Nőj fel végre és fogadd el, hogy a világ nem körülötted forog. Mishát kijátszhatod, az a bolond elhisz neked akármit, de nekem te ne próbáld meg beadni, hogy pusztán szeretetből jöttél ide vissza, és keresteted meg pont vele a pasidat! – ezt megkaptam.
– Elegem van ebből!
Nessy hátat fordít nekünk és bevonul a házba, akár egy sértett királynő, úgy becsapja az ajtót, hogy a keretnél vékony hajszálrepedés fut végig. – - Ezt most nagyon muszáj volt? – fordulok Jack felé.
- Nem tudom felfogni, hogy vagy képes hagyni, hogy ez a kis ribanc dróton rángasson, ahogy éppen kedve van hozzá.
- Ne hívd így.
- Miért véded? Miért segítesz neki? Miért hagyod, hogy újra darabokra törje a szíved? Miért szereted még mindig.
- A párom – válaszolom teljesen beletörődve.
- Ezt ő is tudja? – felhorkan. – Isten mentsen meg attól, hogy valaha párom legyen! Na, neeeem, tégy meg egy szívességet, és ha valaha is gyengéd érzéseket kezdenék táplálni valaki iránt, vágd el a torkom és húzz fel az első fára.
Szemem forgatva megyek vissza a házba, odadobom a pulóvert Jacknek, és szólok, hogy készüljön az indulásra.
Tudom, hogy Jacknek igaza van, úgy szeretem ezt a szemétládát, mint a saját öcsémet, ezért nézem el neki, ahogy rólam és Nessyről beszélt. Jól ismerem, és nekem soha nem ártana, Nessyre kell vigyáznom, hogy Jack ne maradjon vele kettesben lehetőleg, mert ha ezt a kettőt összezárná valaki egy szobába, ott kő kövön nem maradna.
Felmegyek a lépcsőn a hálóhoz és halkan bekopogok. Be is nyithatnék csak úgy, de meg akarom hagyni Nessnek a magánszférát. Én is ideges lennék, ha Jack a hibáimon lejtene tangót. Na jó, ideges is vagyok, de Johannesnek most nem hiányzik ez. Csak túl akarok végre lenni ezen az egészen, hogy minél előbb elhagyjon, és aztán faraghassam a bútorokat orrvérzésig. Ha hagyom magam, hamarabb szabadulok és akkor talán, csak talán, hamarabb enyhül majd a szívemet tépő fájdalom.
- Nessy, odabent vagy? – hallom a heves szívdobogását, de udvarias vagyok. Fene tudja miért.
- Mégis hol a fenébe lehetnék máshol? – csattan fel.
- Ne vedd magadra azt, amit Jack mondott – lépek be és becsukom az ajtót magam mögött.
- Miért? Talán nem gondolta komolyan? – dehogynem, nagyon is.
- Ne csináljátok ezt velem – kérem őt, halvány mosollyal az ajkaimon. Mindkettő szeret engem a maga módján és én is szeretem őket, Jack meg akar engem védeni az újabb csalódástól, Ness meg akarja menteni egy másik ember életét. Nincs szükségem arra, hogy ezek ketten háborúba kezdjenek, nem akarok villámhárító lenni, hogy aztán mindkettő haragja rajtam csattanjon. - Indulunk a raktárépülethez, körbenézünk, addig te...
- Jó, veletek megyek – vág közbe. Tudtam…
- Jössz a francokat! – próbálok némi tekintélyt szerezni, de hiába, ha valamit a fejébe vesz…
- Elvisztek, vagy megyek magam – vállat von. - Dönthetsz, mi legyen.
Igen, képes rá. Bármit is csinálnék, jönne utánunk, úgyhogy kénytelen vagyok engedni. Inkább legyen a közelemben és lássam, mit csinál, minthogy magánakcióba kezdjen és esélyem se legyen megvédeni.
- Öltözz és induljunk. Kapsz öt percet, hogy lent légy indulásra készen!
Magára hagyom és lent a konyhában a dupla fenekű fiókból előveszek egy pisztolyt, nem mintha használni akarnám, de nem árt az óvatosság, elteszek még pár kést is, amit könnyű előrántani. Jack kölcsönvesz egy túrabakancsot, meg az egyik ritkán használt kabátom. Felkapok egy fekete testre simuló pólót meg a fekete bőrdzsekim, és már készen is állok az indulásra. Nessy is letrappol és átadja a kulcsot.
Mivel felhatalmazást kaptam a vezetésre, beülök a volánhoz, Ness hátra, Jack mellém előre.
Egyikünk sem szól semmit, Nessy bizonyára duzzog, Jack magában engem korhol, én meg próbálok az előttünk álló feladatra összpontosítani. Nem hiszem, hogy várnának minket, ennyi napon keresztül egy helyen maradni, botorság lenne. De valami nyomot hátra fognak hagyni, a telefonra nem küldtek több üzenetet, gondolom, ha Ness mégis a zsarukhoz menne, később ne legyen több bizonyíték. Vagyis lassan kezdenek kétségbe esni, vagy türelmetlenek. A türelmetlenség elhamarkodott lépéseket okoz, hibázni fognak, ugyanakkor a sarokba szorított vad jóval veszélyesebb bármilyen ellenfélnél. Nem tetszik ez nekem.
- Mindjárt odaérünk – közlöm mindenkivel. Jó egy órát furikázzunk idáig, a fák között parkolom le az autót, hogy takarásban legyünk.
- Bent maradsz? – kérdezem Nessyt.
- Hogyne.
- Ígéred?– kétkedem.
- Persze.
- Hát te nagyon hülye vagy, ha komolyan hiszel neki – kontráz Jack.
- Nessy, hallgass rám legalább most az egyszer – könyörgöm, de most is hatástalan lesz.
- Ez csak természetes –biccentve dől hátra.
Tudom, hogy nem fog rám hallgatni, magamban csak reménykedni tudok, hogy lesz elég időm körbeszimatolni, mielőtt még a nyomunkba eredne. Magam sem értem miért, de áthajolok a két ülés között, megcsókolom Nessyt, míg nem figyel. Rögtön ez után ki is ugrunk a kocsiból. Szükségtelen bezárni a kocsit, mert megtanítottam Nesst autót feltörni még régebben, kívülről és belülről egyaránt.
Megfigyelő kamerákat sehol nem látok, ahogy friss szagokat sem érzek. Van itt ugyan némi vadvirág, rozsda, olaj és egyéb szagok, de embereknek nyoma nincs. Jack és én ellentétes oldalon megyünk körbe, majd a hátsó bejáratnál találkozunk. Egyikünk sem észlel semmi különöset, a hely elhagyatott. Intek Jacknek, hogy maradjon itt, Nessy ne bóklásszon egyedül, a halk esetlen lépteit még így is jól hallom.
Lassan belépek az épületbe, egy hosszú egyenes folyosón haladok végig, árulkodó jeleket, hangokat, szagokat figyelek, de csak egy enyhe illatot érzek. Nigel, felismerem Ness lakásából, követem az illatot és befordulva az egyik megrongált ajtón egy kisebb helységbe jutok. Ez a raktár eléggé lepukkant, mállik a vakolat, a mennyezetből csövek állnak ki és megrongálódtak a tartó gerendák is. A padló betonból van, ami már márványmintásra töredezett, pár repedés mentén gaz nőtt ki.
A szagot egy rossz állapotban lévő pulóver kelti, vér fémes bűze csapja meg az orrom, pár helyen vörös foltos. Mellette egy kézi kamera. Leguggolok és felveszem a kamerát.
- Jack! – kiáltok ki, hogy halljanak. Pár pillanatnyi sietős trappolás Nessy részéről és nesztelen siklás Jacktől elég ahhoz, hogy mindketten felbukkanjanak.
- Mit találtál? – sápad el látványosan Johannes.
Jack elveszi tőlem a kamerát, amin a felvett képkockákat már végignéztem. Nincs hang, csak írott táblákat mutogatnak az alak előtt. A madárka is megnézi a rövid felvételt és Nessy felé fordítja, némi gonosz mosollyal.
- Neh...- nyögi Ness, arca olyan fehér, mint a meszelt fal.
- Köszönj szépen Nigelnek – nevet fel Jack szemét módon.
- Te szemét! – adja Jack tudomására Ness, hogy mit gondol róla, és időm sincs figyelmeztetni az öcsit, hogy vigyázzon, mert Nessynek szokása pofozkodni, Ness már lendíti is a karját, a csattanás visszhangzik az épületben.
Jack olyan halkan és halálosan szólal meg, hogy a szőr is feláll a hátamon.
- Adj hálát a sorsnak, hogy Misha szeret téged, különben már nem élnél.
Kettejük közé lépek és finoman eltolom őket egymástól picit távolabb.
- Jack, fogd vissza magad – vállam fölött Nessre nézek. – Te meg fogd vissza a kezed.
- Az ott Nigel pulcsija… - pillant Ness a földön lévő ruhadarabra, lehajol érte és a keze is beleremeg, ahogy megpillantja a foltokat.
- Az ott… Vér?
- Igen – felelem halkan. – De holttest nincs, és oszlás szagát sem érzem, szóval még életben van.
- És most mit csináljunk? – pillant fel rám szép őzike szemeivel.
- A felvételen utasításokat kaptál, az elrablók továbbálltak egy másik helyre, ott várnak.
- Remek, van nyolc óránk – morog magának Jack.
- Vagy Nigelt… - remeg Ness hangja, végig sem bírja mondani.
- Kivégzik – bólint rá Jack.
- Mire várunk? Oda kell mennünk! – izgatja fel magát Ness.
- Ne olyan hevesen! – emelem fel a kezeim, hogy lecsendesítsem.
- Te csak ne csitítgass! – kezd hisztibe Nessy.
- Ha oda rohanunk, felkészületlenül, megölnek minket, ezt akarod? – sziszeg Jack.
- Mindketten hallgassatok el! – mordulok rájuk. – Jack, változz át és repülj a célterület fölé, nézd meg, mi van ott, az is egy elhagyatott környék, de ha jól emlékszem, elég magas a fű és elvadult a növényzet, a mocsár körbe veszi, szóval ideális a vadászathoz, tudni akarom, hányan vannak.
- Rendben – bólint, és kifelé indul az épületből, szó nélkül követi a parancsomat.
- És mi? Mikor megyünk utána?
- Téged most haza viszlek – jelentem ki ellentmondást nem tűrve.
- Viszel egy fenét, megyek veletek!
- Úgy, ahogy most? Ha még itt lettek volna, nem csak magadat, de minket is bajba sodortál volna az engedetlenségeddel.
- Nem tudok ölbe tett kézzel ülni… Nem megy… - rázza a fejét.
- Gyere, menjünk haza és megvárjuk Jacket.
Átkarolom és gyengéd erőszakkal kihúzom az épületből, a kamerát zsebre vágom, az épület előtt pedig felnyalábolom Jack levetett kölcsönruháit, a madárnak már nyomát sem látom az égen.
Csöndben haza autózunk, Nessy a házban remegő kézzel készít magának teát.
Fél óráig bírom, de aztán képtelen vagyok tovább türtőztetni magam.
- Tényleg vissza akarsz menni hozzá, ha kiszabadítjuk? – kérdezem.
- Igen – felel kavargatva a csészéjében a forró italt.
- Miért?
- Misha, ezt már megbeszéltük – sóhajt fásultan.
- Hogyne, csak éppen amit összehordtál totális hazugság. Tudod miért? Mert nem szereted őt. Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy soha nem lesz képes téged igazán boldoggá tenni.
- Ő a pasim!
- Én is az voltam!
Itt pattannak el azok a bizonyos húrok, az utolsó csepp is túlcsordul a pohár peremén, szemei izzó haraggal telnek meg.
- De már nem vagy az!
- Jacknek igaza van, te senki mással nem törődsz magadon kívül – mordulok csalódottan.
- Tévedsz! Azért jöttem hozzád, hogy megmentsek egy életet!
- Nem, csak azért jöttél ide, mert az életed felborulna, ha valaki nem imádná még a lábad nyomát is, akit úgy tudsz manipulálni, ahogy csak kedved tartja.
- Hagyj békén! – kiabál rám. – Már megbeszéltük!
- Nem, Johannes, nem beszéltük meg! – mordulok fel és szándékosan használom a teljes nevét. – Te elmondtad, amit akartál, és most azt mondod, nekem nincs jogom elmondani a véleményemet?! Baszd meg!
- Tudom, hogy mi a véleményed! – sértődötten felhúzza az orrát és karba fonja a kezeit. – Még mindig a magadénak gondolsz, mikor már egy másik férfival hempergek az ágyban! Szánalmas!
Mérgesen átugrom a köztünk lévő konyhapultot, mire a másodperc töredéke alatt kisiklik a konyhából, gyakorlatilag helyet cserélünk.
- Szánalmas?! Annak tartasz? – támaszkodok a pultnak veszélyes testtartással. – Hadd mondjam el, én minek tartalak! Egy önző kis mocsokláda vagy, Nessy! Pár évig jó voltam, amikor le akartál lécelni a gyámjaidtól és szabadság, kalandok után vágytál? Élvezted, hogy egy veszélyes fenevadat kényszerítettél térdre?
- Akkor még nem ismertelek!
- Francokat nem! – azzal újra átszökkenek a pulton, de Ness már a kanapéhoz lohol, a haja sebesen lobog utána, egy gazella kecsességével ugrik át a kanapén, hogy elválasszon minket vele.
- Teljesen ki akartál sajátítani! – vágja a fejemhez. – Én vagyok az önző? És akkor te mi vagy?! Egy erőszakos zsarnok, az vagy!
- Zsarnok vagyok?! – kiabálom hitetlenkedve és megindulok megkerülve a kanapét, de Ness elhátrál tőlem és fura körtáncot kezdünk lejteni a nappali bútorai körül. – Te hálátlan hülye kölyök! Ha valami nem az elképzeléseid szerint alakul, akkor már egyből hisztizel, hogy jajj de rossz sorsod van, de cseszel tenni ellene! Mindent megadtam neked, amit csak akartál!
- Persze, most legyél te a mártír – gúnyolódik. – Szegény tigris, elhagyta a párja, de azon nem gondolkozik el, hogy miért!
- Miért? – ordítozunk tovább egymással, nekem meg a fülem is belesajdul. – Három éve összetöröd a szívemet, a fejemhez vágsz egy kurva növényt, lelépsz, aztán felbukkansz, hogy segítség kell! Méghozzá az új ágymelegítődet akarod megkerestetni velem!
- Nemet is mondhattál volna! – lépked a lépcső felé, én meg cserkészve követem. Az egész olyan, mintha egy meghibbant antilop próbálna meg még jobban ingerelni egy vadászó nagymacskát. – De nem, „Szent Mishának” fel kell áldoznia magát!
Fel lép pár lépcsőfokot, de végig velem szemben, én pedig követem, már a lépcső alján vagyok.
- Az nem jut eszedbe, hogy miért?!
- Hogy a képembe vághasd, hogy megmondtad! – sziszeg. – Azt hiszed nekem könnyű volt téged felkeresni? Hát kurvára nem! Önző vagyok, mert meg akarom menteni a férfi életét, akivel egy ágyon osztozom? Lehet! Szemét vagyok, mert erre kérlek? Igen! De ne gondold, hogy annyival jobb vagy nálam! Kisajátítottál, mint valami trófeát! Nem bírtam elviselni a pórázt, amit rám aggattál!
Minden mondattal egyre feljebb jutottunk a lépcsőn, egymás szemeit fixírozva. Ness amint felér a galériára, meglódul és bevágja magát a hálószobámba, egy hatalmas robajjal csapja be az ajtót, de én két másodperc alatt fenn termek és nemes egyszerűségből berúgom a belülről kilincsre zárt ajtót. A fa és a zsanérok megadják magukat, kiszakadnak a helyükről, a súlyos ajtó pedig végigdől a padlón.
- Szerettelek téged! – kiáltom dühösen.
- Megfojtottál! – hangzik a dühös felelet az ágy tetejéről.
Mérgesen az ágyra ugrom, de Ness kicsúszik a kezeim közül, leugrik és berohan a fürdőbe.
- És az volt a válaszod, hogy a lehető legmocskosabb módon szakítasz velem?! – dühösen rávágok a fürdőajtóra és kivetem magam a hálóból. A fürdőszoba egyrészt az én szobámból és a folyosóról is nyílik, még épp látom, hogy Ness lohol lefelé a lépcsőn.
- Másképp nem értetted meg, hogy vége! – üvölt fel. – Egy szentimentális barom vagy, egy erőszakos, akaratos, makacs, rohadék seggfej! Egy nagyképű, durva, kötekedő, hatalmaskodó vadállat!
- Te pedig egy önző, számító, manipulatív, szemtelen, aljas, kétszínű, kiállhatatlan, sértődős kis picsa!
Már újra a földszinten vagyunk, Ness felkap egy vázát, amit felém hajít mérgében, de én elhajolok, a porcelán hangos csörömpöléssel törik darabokra a falon.
- Durva vagy!
- Hisztigép! – morgom, felborítva a dohányzóasztalt, minden a földön köt ki, ami rajta volt.
Ness a fotel mögé menekül, arca teljesen kipirult a dühtől, a szeme szikrákat szór.
- Rohadj meg! Csak hogy tudd, jó volt veled a szex, de Nigellal jobban szeretem!
Hazudik. Rámorgok vészterhesen, de folytatja.
- Látod, ez a te bajod! A tulajdonodnak tekintesz mindenkit, ha már másnak teszem szét a lábam, már nem tetszik mi? – sebez meg, de nem hagyom annyiban.
- Akkor tedd csak szét neki a lábad, hátha attól többnek érzed magad, mint amennyit valójában érsz!
Feladja a menekülést, most ő rúgja félre a fotelt, ami eddig köztünk volt és már lendül a keze, hogy pofán csapjon. Elkapom mindkét csuklóját és magamhoz rántom. Egy jól irányzott rúgással eltalálja a sípcsontom, amitől szitkozódom, de nem engedem el.
Olyan gyönyörű így, dühtől kipirult arccal, képtelen vagyok ellenállni neki, bármilyen dühös is vagyok, muszáj megcsókolnom. Forrón, hevesen és szenvedélyesen tapadok az ajkaira, Felnyög, ám pár röpke pillanatnyi ellenkezés után belenyög a csókba, készségesen, sőt mi több, követelőzve folytatja, a szorításom a csuklója körül meglazul, kitép a kezeit, de egyikkel átkarolja a nyakam, másikkal a pólóm ragadja meg és egy reccsenő hanggal eltépi az anyagot. Hosszú karcsú lábaival körülfonja a derekamat és satuba fog, felmordulok, egyik kezemmel a fenekébe markolok, míg másikkal kipattintva a karmaim felhasítom a pulóverét. Ness letépi magáról, ahogy rólam is, meztelen felsőtestünk egymáshoz simul, tépjük, harapjuk egymás ajkait, mint két vadállat, semmivel sem törődve. Teszek előre pár lépét és hátát a falnak döntöm, de annak az erejével le is esik a kép mellettünk. Ness ujjaival a hajamba túr és meghúzza a tincseimet. Az illata megbűvöl, a vágya az enyémet is feltüzeli, akarom őt, most azonnal. Egyik karjával ellök mindkettőnket a faltól, valahogy a konyhát és a nappalit elválasztó konyhapulthoz botladozom Nessyvel a testemen, felültetem rá, mire elválik az ajkaimtól, vágytól remegő kézzel nyúl az övemhez, amit gyakorlott mozdulattal old ki, tépi, cibálja lefelé a nadrágomat. A textil leesik a bokámhoz, kilépve belőle odébb rúgom, mivel nem hordok a nadrág alatt alsót, immáron anyaszült meztelen vagyok. Újra az ajkaira tapadok, Nessy a körmeivel végigszántja a hátamat, mire jólesőn felmorgok. Ujjaim beakasztom a nadrágjába, engedelmesen emeli meg a csípőjét és pár pillanattal később már meztelenül dől hanyatt a pulton, engem magára húzva. A kezemmel kitapogatom a pulton az ott hagyott olajas flakont, vakon felpattintom a tetejét és némi olajat öntve az ujjaimra felkészítem Nesst. A kis szőkém is majd megvesz a vágytól, kemény, mint a kő, fogaival ajkamat marja, cibálja, körmeivel a bőröm karistolja, csöppet sem finoman. Egyik lába alá nyúlok, Nesst teljesen hanyatt döntöm, hátamba mar és a következő pillanatban együtt nyögünk fel. Szűk és forró, épp, mint amilyenre emlékeztem, tökéletes! Sarkát a hátamba vájja, mozgásra ösztönöz, amit meg is kap. Ez nem szeretkezés, hanem egy vad és viharos hajsza a kielégülés után. A rengeteg stressz, feszültség, elfojtott vágyak kitörése, akár a vulkán, ha már nem bírja tovább magában tartani. A hátam ég, Nessy teste tele vörös harapás és szívásnyomokkal, de egyikünk sem törődik a következményekkel. Vad vágtában közeledünk az egyesülés felé, még pár erőteljes lökés, Ness pedig hangosan kiáltva élvez el, gyönyöre pedig engem is magával ránt. Mellkasomból mély mordulás tör fel, az extázis mindent elsöprő érzése hosszú pillanatokig tart, majd zihálva borulok Nessyre, hogy levegőhöz jussak. Ugyanúgy kapkodja a levegőt, arca vörös, mint a pipacs, szája duzzadt a vad csókoktól, lába még mindig a derekam köré kulcsolva, a testünk összeragad az izzadtságtól. Kell egy hosszú perc, ami örökkévalóságnak tűnik, hogy végre megtámaszkodjak a teste két oldalán és feljebb tornázzam magam. Ness ködös tekintettel, telis tele foltokkal folyik szét a márványmintás pultomon. Ujjaimmal hátra simítom az összetapadt tincseim, szemeim égnek, a torkom elszorul a ki nem mondott szavaktól. Karcsú ujjak fonódnak a tarkómra és húznak le egy búfelejtő, édes csókra.
Johannes
Elgondolkodhatnék az élet bizarr humorérzékén, a mi lenne, ha...kezdetű gondolatfoszlányokon, számításba vehetném mindazt, ami végül ezt a helyzetet generálta az életembe. Nem tartom magamat rossz embernek, ahogyan nem voltam kiemelkedően jó, s szent sem. Nem vagyok egy tökéletes ember, se jó, de ez még nem vonja maga után egyből azt a messze menő következtetést, hogy mindezt jogosan és okkal érdemlem.
Gyűlölöm Jacket, gyűlölöm azt az ocsmány, undorító mosolyát, számító tekintetét, minden mozdulatát és tettét. Nincsen benne empátia, az irántam való együttérzésének még csak szemernyi morzsáját sem látom.
- Te szemét – vágom őt pofon.
- Adj hálát a sorsnak, hogy Misha szeret téged, különben már nem élnél.
Adjak hálát? Mégis miért tenném? Mi okom lenne rá? Ki kérte őt arra, hogy szeressen engem még mindig. Miért nem tud egyszerűen túllépni ezen az egészen? Végül Misha az, aki kettőnk közé áll, távolabb tol, engem, ahogyan Jacket is hátrálásra kényszeríti pár lépéssel.
- Jack, fogd vissza magad – szól rá, aztán a válla fölött pillant rám. - Te meg fogd vissza a kezed.
- Az ott Nigel pulcsija... - veszem fel a földről a rongyba gyűrt ruhát, helyenként vörössel kevert rozsdás árnyalat pettyezi, de az nem lehet...Kizárt, hogy ő meghalljon. Azt nem tehetik meg, nincs oka senkinek őt megölni, hiszen mindenki szerette a környezetében. Egyetlen rossz szava sem volt senkihez. - Az ott...Vér?
- Igen. De holttest nincs, és oszlás szagát sem érzem, szóval még életben van.
- És most mit csináljunk? - nézek rá tanácstalanul.
- A felvételen utasításokat kaptál, az elrablók továbbálltak egy másik helyre, ott várnak.
- Remek, van nyolc óránk – fortyan fel Jack.
- Vagy Nigelt...
- Kivégzik – fejezi helyettem be.
- Mire várunk? Oda kell mennünk!
- Ne olyan hevesen! – csitít le Misha
- Te csak ne csitítgass!
- Ha oda rohanunk, felkészületlenül, megölnek minket, ezt akarod? – igaza van Jacknek, tudom nagyon jól, de már így sincs elegendő időnk.
- Mindketten hallgassatok el! – mordul ránk Misha türelmetlenül. – Jack, változz át és repülj a célterület fölé, nézd meg, mi van ott, az is egy elhagyatott környék, de ha jól emlékszem, elég magas a fű és elvadult a növényzet, a mocsár körbe veszi, szóval ideális a vadászathoz, tudni akarom, hányan vannak.
- Rendben – bólint rá, nem kötözködik, nem vitázik és nem mond ellent. Szó nélkül sétál ki az épületből.
- És mi? Mikor megyünk utána? - kérdezek rá.
- Téged most haza viszlek.
Na persze.
- Viszel egy fenét, megyek veletek!
- Úgy, ahogy most? Ha még itt lettek volna, nem csak magadat, de minket is bajba sodortál volna az engedetlenségeddel.
- Nem tudok ölbe tett kézzel ülni… Nem megy… - rázom meg a fejem.
- Gyere, menjünk haza és megvárjuk Jacket.
Vállamat átkarolva vezet ki, ismerem őt, így pontosan tudom azt is, mikor kell hallgatnom rá, s csöndesen tenni, amit mondd. Tiltakozhatnék akár, ellenállhatnék, de az égvilágon nem mennék vele semmire. Magához veszi a földre ledobált ruhákat is, aztán a kulcsot elvéve magára vállalja újra, hogy vezet egészen hazáig.
Bent a házban teát teszek oda főni, amit aztán elzárok és motorikus mozdulatokkal meg is ízesítek. Aggódom, szükségem van annak a bizonyosságára, hogy Nigel életben van.
- Tényleg vissza akarsz menni hozzá, ha kiszabadítjuk?
- Igen – felelem tovább kavargatva a teámat.
- Miért?
Mégis hogy kérdezhet ilyet?
- Misha, ezt már megbeszéltük – sóhajtom.
- Hogyne, csak éppen amit összehordtál, totális hazugság. Tudod miért? Mert nem szereted őt. Te is épp olyan jól tudod, mint én, hogy soha nem lesz képes téged igazán boldoggá tenni.
Mert ezt ő már csak tudhatja.
- Ő a pasim!
- Én is az voltam!
De ez most egészen más. Nem értheti. Nem is akarja megérteni. Meg sem erőlteti magát, mert egyszerűbb neki a tagadásban élni, és másban keresni a hibát.
- De már nem vagy az!
- Jacknek igaza van, te senki mással nem törődsz magadon kívül.
- Tévedsz! - jelentem ki magabiztosan. - Azért jöttem hozzád, hogy megmentsek egy életet!
- Nem, csak azért jöttél ide, mert az életed felborulna, ha valaki nem imádná még a lábad nyomát is, akit úgy tudsz manipulálni, ahogy csak kedved tartja.
- Hagyj békén! – kiabálok rá. – Már megbeszéltük!
- Nem, Johannes, nem beszéltük meg! – morog rám ingerülten. – Te elmondtad, amit akartál, és most azt mondod, nekem nincs jogom elmondani a véleményemet?! Baszd meg!
- Tudom, hogy mi a véleményed! - háborodom fel és fonom karba a kezeimet. – Még mindig a magadénak gondolsz, mikor már egy másik férfival hempergek az ágyban! Szánalmas!
Ettől aztán bedühödik, haragos lendülettel ugrik át a konyhapulton, míg én kerülőutat téve a korábbi helyére szaladok.
- Szánalmas?! Annak tartasz? – támaszkodok meg a pulton. – Hadd mondjam el, én minek tartalak! Egy önző kis mocsokláda vagy, Nessy! Pár évig jó voltam, amikor le akartál lécelni a gyámjaidtól és szabadság, kalandok után vágytál? Élvezted, hogy egy veszélyes fenevadat kényszerítettél térdre?
- Akkor még nem ismertelek!
- Francokat nem! – mozdul újra, félelmetes az ereje, ahogyan a szemeiben dúló haragos szikrák is. Olyan akár egy eszelős, megrémülve sietek a kanapé mögé, hogy legalább az kettőnk közt legyen.
- Teljesen ki akartál sajátítani! – háborgok. – Én vagyok az önző? És akkor te mi vagy?! Egy erőszakos zsarnok, az vagy!
- Zsarnok vagyok?! – kérdez hitetlenül, újabb lépéseket tesz felém, közeledik, míg én elhátrálok. - Te hálátlan hülye kölyök! Ha valami nem az elképzeléseid szerint alakul, akkor már egyből hisztizel, hogy jajj de rossz sorsod van, de cseszel tenni ellene! Mindent megadtam neked, amit csak akartál!
- Persze, most legyél te a mártír – gúnyolódok sértetten. – Szegény tigris, elhagyta a párja, de azon nem gondolkozik el, hogy miért!
- Miért? – ordít fel. – Három éve összetöröd a szívemet, a fejemhez vágsz egy kurva növényt, lelépsz, aztán felbukkansz, hogy segítség kell! Méghozzá az új ágymelegítődet akarod megkerestetni velem!
- Nemet is mondhattál volna! –indulok el fölfelé a lépcsőn, míg ő mozdulataimat leutánozva akadálytalanul követ. – De nem, „Szent Mishának” fel kell áldoznia magát!
- Az nem jut eszedbe, hogy miért?!
- Hogy a képembe vághasd, hogy megmondtad! – sziszegem. – Azt hiszed nekem könnyű volt téged felkeresni? Hát kurvára nem! Önző vagyok, mert meg akarom menteni a férfi életét, akivel egy ágyon osztozom? Lehet! Szemét vagyok, mert erre kérlek? Igen! De ne gondold, hogy annyival jobb vagy nálam! Kisajátítottál, mint valami trófeát! Nem bírtam elviselni a pórázt, amit rám aggattál!
Nem hibázik, rezzenéstelenül követ, miközben egyenesen a szemeimbe néz, mint azokból kiolvashatna, megtudhatna bármit is. Fölérve az emeletre futásnak eredek újra, s erősen becsapom magam mögött az ajtót, amit aztán kulcsra is zárok. Ismerem őt, tudom azt is, hogy ne bujkálhatok itt örökké, hangos robajjal rúgja be szobájának az ajtaját, ami egy tompa puffanással terül el a padlón. Megrökönyödöm.
- Szerettelek téged! - kiált rám.
Mi ez a múlt idő? Ne nevettessen, ha most nem szeretne, akkor nem lenne ez a nagy felbolydulás.
- Megfojtottál!
Az ágyra ugrik, míg én a fürdőbe rohanok és ott is magamra zárom az ajtót. Két ajtaja van, tudja, hogy tudom.
- És az volt a válaszod, hogy a lehető legmocskosabb módon szakítasz velem? - vág rá ököllel az ajtóra.
A lépcsőn lefelé megbotlok, de még idejében sikerül megtartanom egyensúlyomat.
- Másképp nem értetted meg, hogy vége! Egy szentimentális barom vagy, egy erőszakos, akaratos, makacs, rohadék seggfej! Egy nagyképű, durva, kötekedő, hatalmaskodó vadállat!
- Te pedig egy önző, számító, manipulatív, szemtelen, aljas, kétszínű, kiállhatatlan, sértődős kis picsa! - vágja a fejemhez, az enyémhez hasonló elszántsággal.
Az egyik kerámiavázát vágom hozzá, de kikerüli, és az a falon csattal méltatlanul.
- Durva vagy!
- Hisztigép! – morogja feldöntve az asztalt.
Hát ez nevetséges, a fotel mögül szemlélem elsötétülő arcát.
- Rohadj meg! Csak, hogy tudd, jó volt veled a szex, de Nigellal jobban szeretem! - ingerülten mordul rám, sejtettem, hogy ez már nem fog neki tetszeni annyira. - Látod, ez a te bajod! A tulajdonodnak tekintesz mindenkit, ha már másnak teszem szét a lábam, már nem tetszik, mi?
- Akkor tedd csak szét neki a lábad, hátha attól többnek érzed magad, mint amennyit valójában érsz!
Ez most betalált.
A fotelt félrerúgva emelem a kezem, hogy felpofozzam őt is úgy, ahogy korábban Jacket. Nem volt elég nagy a lendület, ahogyan a gyorsaság sem, elkapja mindkét csuklómat, aztán magához rántva megpróbál lefogni. Lábszáron rúgva tántorodom meg, de ő nem ereszt. Feldúltan mered rám, s szemeinek mélye elsötétül, a számra hajolva csókol mohón, követelőzve, egyszerre ad és elvesz mindent. Felnyögve hagyok fel meddő ellenállásommal, kezeimet kirántva karolom át egyikkel a nyakát, míg másikkal a pólójától szabadítom őt meg. Lábaimat a dereka köré fonva kapaszkodom belé, míg ő morogva mar a fenekembe és szaggatja rólam le a pulóveremet. Ajkait marva cibálom le felsőtestéről a maradék ruhát, meztelen hátam a hűvös falhoz simul, gerincem mentén a vágy édesen felbizsereg. Bódultan tépek sötét tincseibe és elszakadok kívánatos szájától, mikor a pultra ültetve egészen hozzám simul. Övéhez nyúlva bogozom ki, cibálom és rángatom, a ruha pedig lecsúszik izmos combjain egészen a bokájáig. Könnyedén lép belőle ki, s hajol az ajkaimra újra. Körmeivel a hátát karistolom, lágyan felmordulva akasztja ujjait a nadrágomba, készségesen emelem meg a csípőmet, hogy könnyebben lehúzhassa rólam. Átfut a fejemen a gondolat, hogy most kellene megállnunk, hogy ezt nem lenne szabad megtennünk, hiszen nekem itt van Nigel. Mellettem elnyúlva tapogatózik, olajat önt a kezére, s én felszisszenek, amikor türelmetlenül két ujj hatol belém. Hanyatt dönt, a hátába marva nyögök fel, ahogy ujjait ő maga váltja fel. A sötét vágy, amely a vonásaira árnyakat vés, engem is felizgat. Egyszerre mozdulunk, zihálva, vadul és mohón, a testemben dúló gyönyör elvág a külvilágtól, Misha morgására összerándulok, erejét vesztve hanyatlik rám.
Levegő után kapva hajtom hátra a fejem, időre van szükségem, míg rendbe szedem magam annyira, hogy meg is bírjak mozdulni. Misha megmozdul, kihúzódik és elhátrál, hajába túrva simítja hátra arcába hullott tincseit.
Nincs mit mondania, ahogyan nincs mentségem nekem sem erre az egészre. Tarkójára simítom a kezem, lehúzom magamhoz, és kedveskedőn szájon csókolom.
- Szeretlek... - dünnyögöm lesütve a szemeimet.
Megborzongok a verejtéktől csillogó bőrömre ömlő hűvös levegőtől. Misha elhátrál, egészen távol húzódik tőlem, meztelen mozdulatlanságában van valami megmagyarázhatatlan, vonzó, vad, festői.
- És Nigelt?
Elmosolyodom. Megfogott.
- Őt is – felelem őszintén meglepődve azon, hogy ezek a szavak milyen természetességgel buknak ki a számon.
- Hogy tudsz egyszerre két férfit szeretni?
Nagyot nyelek, míg könyökömre támaszkodva feltornázom magam.
- Ezt nem értheted.
Miért magyarázzak neki? Miért fecséreljek időt az egészbe? Hiszen nem hinné el úgysem, nem értheti azt, ami az ő világától annyira távoli, annyira más.
- Úgy szereted őt is, ahogy engem?
Elgondolkodom, aztán felnevetek. Vállamat és nyakamat dörzsölve harapom be alsó ajkam, ennek az estének nyoma marad, s nem csak a testem őrzi majd Misha emlékét, hanem a gondolataim is. Hogyan feltételezheti, hogy Nigelt is úgy szeretem, ahogyan őt? Képtelenség. Nem lehet ugyanúgy szeretni. Egy lapra sem lehet a kettőt tenni.
- Senkit sem lehet ugyanúgy szeretni – felelem lekászálódva a pult tetejéről.
Arcán a vonások megváltoznak, megkeményednek, s az ajkai szegletében is felsejlik egy eddig nem ismert gúnyos félmosoly. Görcsbe rándul tőle a gyomrom.
- Mégis mi fogott meg benne? Mivel vett le a lábáról?
- A kedvességével – szólalok meg halkan.- A megértésével, ő nem akart irányítani, nem szabta át az életem, mint te. Nem befolyásolta a puszta létemet, azt tehettem, amit csak akartam. Nem kötötte a lelkemre, kikkel találkozgathatok, és kikkel nem. Nem éreztette velem örökké, hogy egyedül csak elvesznék a nagyvilágban.
- Szóval csak ennyi kellett neked? Egy másik pasi, aki mellett kedvedre kimaradhatsz éjszakánként, aki nem is foglalkozik azzal, veled mi történik?
- Nem! - találom meg a hangomat újra, Misha homlokán ráncok futnak össze, s elmélyülnek, mély árkokká húzódnak. - Nem... - felelem halkabban. - Nem vágytam másra, én csak a szabadságot akartam...
- Amit mellettem nem kaptál meg – bólint. -De az eszedbe sem jutott volna, hogy akár szólhatsz is erről az egészről!
- Lett volna értelme? - hökkenek meg.
- Mégis minek nézel te engem a fenébe is! Csak szólnod kellett volna, megbeszéljük, aztán megoldjuk. Ahelyett, hogy füled-farkad behúzva elmenekülsz az első adandó probléma elől, akár meg is oldhattuk volna.
- Megoldást keresni...- tűnődve tekerem ujjam köré egyik tincsem, míg lassan rápillantok. - Mit számít ez már?
- Óh, hát persze. El is felejtettem, te majd hűségesen visszamész a pasidhoz, remélem közlöd vele majd azt is, hogy fene nagy aggodalmadban hagytad magad gerincre vágni nekem is.
- Tudhattam volna, hogy előhozakodsz majd ezzel – szedem össze a földre ledobált szétszaggatott ruháimat.
A nagy része használhatatlan, dobhatom őket ki a szemetesbe, magamhoz vonva őket megyek fel az emeletre. Az ajtó ugyanúgy kiszakadva áll még mindig, ahogy hagytuk. Hajamba túrva dörzsölöm meg fájó fejbőrömet, aztán a táskámat kinyitva tiszta ruhákat veszek magamnak elő. Bár tudnám, mire volt jó ez az egész. Undorodnom kellene most magamtól, hiszen gyakorlatilag önként csaltam meg vele Nigelt. Sohasem voltam gyenge ember, erre tessék. Ennyit az erkölcsösségemről. Hajamat kibontva engedem meg a vizet, megengedhetem magamnak, hogy csenjek némi tusfürdőt és sampont. Azt nem pakoltam be magamnak, de szükségem van rá, nem akarom magamon érezni az Ő illatát.
Elfintorodva túrom át, és vizezem be a hajamat, bedörzsölöm a sampont, öblítem, aztán gyorsan megmosakszom és kilépek a kellemesen forró víz alól.
Hajamat törölgetve, tisztán és felöltözve sétálok le a lépcsőn, mikor az ajtó dörrenve nekicsapódik a falnak. Jack az, kíváncsian keresem tekintetemmel a falon függő órát, későre jár, elmúlt tizenegy is, és ő csak most keveredett elő.
- Merre jártál?
- Célszerűbb lenne azt kérdezni, hogy mi történt vele? - kotyogok közbe teát töltve magamnak.
- Akadt egy kis malőr – von vállat.
- Megsérültél? - kortyolok bele kihűlt teámba.
- Csak rémeket látsz – pillant rám mogorván. - Jól múlattátok az időt, míg én távol voltam?
Újabb mosoly. Gúnyos ez is, halvány, alig észrevehető, de pontosan tudom, hogy ott van.
Elfintorodom, ha kérdésének mögöttes okára gondolok.
- Menjetek a francba mind a ketten! - fintorodom el.
Misha
- Szeretlek... – dünnyög, mire én elhátrálok. Mindent megadtam volna ezért a szóért korábban, de most úgy csattan a hátamon, mint az ostor.
- És Nigelt?
Mosolyog. Csak úgy mosolyog!
- Őt is – feleli nyugodt természetességgel.
- Hogy tudsz egyszerre két férfit szeretni? – ez számomra felfoghatatlan. Soha nem tudnék két embert szeretni, mi erre egyszerűen képtelenek vagyunk. Ness felkönyököl és csak néz engem.
- Ezt nem értheted.
- Úgy szereted őt is, ahogy engem? – ezt nem hiszem.
Ez a kis mocsok csak úgy felnevet, mintha nem is érdekelné.
- Senkit sem lehet ugyanúgy szeretni – lekászálódik a pultról.
Valóban? Ezt én nem értem, sőt, mi több. Egyáltalán nem értek semmit! Ez a kis rohadék kihasznál engem, amióta csak újra felbukkant, én csak nyelek és nyelek, csak tűrök. Odadobta nekem magát, hogy oldja a stresszt, de egyből szalad is majd vissza a piócához.
- Mégis mi fogott meg benne? Mivel vett le a lábáról?
- A kedvességével. A megértésével, ő nem akart irányítani, nem szabta át az életem, mint te. Nem befolyásolta a puszta létemet, azt tehettem, amit csak akartam. Nem kötötte a lelkemre, kikkel találkozgathatok, és kikkel nem. Nem éreztette velem örökké, hogy egyedül csak elvesznék a nagyvilágban.
- Szóval csak ennyi kellett neked? Egy másik pasi, aki mellett kedvedre kimaradhatsz éjszakánként, aki nem is foglalkozik azzal, veled mi történik? – gúnyolódom.
- Nem! Nem... – rázza a fejét. - Nem vágytam másra, én csak a szabadságot akartam...
- Amit mellettem nem kaptál meg – bólintok értőn. - De az eszedbe sem jutott volna, hogy akár szólhatsz is erről az egészről!
- Lett volna értelme? – hökken meg, nyilván igazam van és eszembe sem jutott.
- Mégis minek nézel te engem a fenébe is! Csak szólnod kellett volna, megbeszéljük, aztán megoldjuk. Ahelyett, hogy füled-farkad behúzva elmenekülsz az első adandó probléma elől, akár meg is oldhattuk volna.
- Megoldást keresni...- ízlelgeti a szavakat, mintha először hallaná. - Mit számít ez már?
- Óh, hát persze. El is felejtettem, te majd hűségesen visszamész a pasidhoz, remélem, közlöd vele majd azt is, hogy fene nagy aggodalmadban hagytad magad gerincre vágni nekem is.
- Tudhattam volna, hogy előhozakodsz majd ezzel – szedi fel a ruhákat és sértődötten felvonul az emeletre. Nem megyek utána, jelenleg csak felpofoznám legszívesebben. Magamra rángatom a nadrágomat, a mosogatónál megmosom az arcom és konyharuhába törölközöm. Ideges vagyok ahhoz, hogy bármit is csináljak, de valamivel muszáj lekötnöm magam. A bőrömből árad Nessy illata, de a lenti fürdőben rossz a zuhany, még lusta voltam megjavítani.
Nekilátok mérgemben vacsorát főzni, egy könnyű levest dobok össze, szinte ötpercenként nézve az órára. A hajamat összefogom rövid varkocsba a tarkómon, pár rövidebb tincs elől a szemembe lóg, azokat a fülem mögé simítom.
Aggódom Jack miatt, ki fogunk futni az időből, ha nem ér vissza hamarosan. Pár óra idegtépő várakozás múlva egy kocsi csendes motorját hallom, kerekek állnak meg a kavicson, tétova lépések, aztán kivágódik az ajtó, de az illető szagát már hamarabb is megérzem. Összeráncolt homlokkal nézek rá, az illatába vér is keveredik, illetve fertőtlenítő orrfacsaró bűze. Nessy ezt a pillanatot választja, hogy lesétáljon.
- Merre jártál? – szegezem neki a kérdést.
- Célszerűbb lenne azt kérdezni, hogy mi történt vele? – kérdez Ness teáért nyúlva.
- Akadt egy kis malőr – vonja meg a vállát, de engem nem csap be, az illata és a merev tartása árulkodik.
- Megsérültél? – kérdez a kis vakarcs, de túl nagy érdeklődést nem mutat Jack felé, hiszen utálja.
- Csak rémeket látsz – morog Jack szokásos modorában. - Jól múlattátok az időt, míg én távol voltam?
Érzi a szex illatát a levegőben, ráadásul hiába fürdött Ness, az én illatomat árasztja magából.
- Menjetek a francba mind a ketten! – fintorog.
- Na, szép, én az életemet kockáztatom, míg ti csak kamatyoltok – sétál Jack is a konyhába és szed magának a forró levesből.
- Megtudtál valamit? Ki lőtt meg? – fogom meg a felkarját. Jack a kezemre néz, majd a szemembe.
- Az ég világon semmit sem tudtam meg, mert pár idiótának kedve szottyant random lövöldözni unalmában. Hacsak egérke nem kap egy újabb üzenetet arról, hogy mi a következő lépés, azt mondanám, keresztet vethettek Nigelre, de ahogy látom, egyikőtöket sem rázná meg túlzottan.
- Kifutottunk az időből? – sápad el Johannes.
- Kizártnak tartom, hogy a fenyegetésüket beváltanák – von vállat Jack, de az arca megrándul, inkább leül az asztalhoz.
- Miért? Miért vagy ilyen biztos benne? – faggatja Ness.
- Azért, mert akkor elveszítenék azt az ütőkártyát, amivel magukhoz tudnak csalogatni. Most nyilván azt hiszik, hogy beijedtél és félsz, valószínűleg küldenek majd neked egy durvább üzenetet, amivel ki fognak ugrasztani a bokorból. Gondolom, megkínozzák, de nem ölik meg.
- Aggódtam miattad – fonom karba a kezeim. Valami édeskés illatot is érzek Jacken, de nem tudom megmondani, mit. Egy személy illata, az biztos, de csak enyhén.
- Mint látod, jól vagyok, csak össze kellett szednem magam, hogy visszajöjjek.
- Ki foltozott össze? – faggatom most én.
- Óriási szerencsémre egy hobbisolymász, aki ért ahhoz, hogyan lásson el madarakat és embereket is egyaránt. Habár eléggé meglepődött, mikor végre összekaptam magam annyira, hogy alakot váltsak.
- Szóval, ha ő nincs, elvérzel – nyugtázom.
- Valahogy úgy.
- Miért nem telefonáltál? – korholom.
- Mert eszméletlen voltam, seggfej – morog rám, sólyomszemeket villant rám, ha nem lennénk ilyen közeli barátok, még meg is ijednék. – Amikor meg felébredtem, már nem volt értelme, csak felidegesítettelek volna. „Kölcsönvettem” egy kocsit és jöttem.
- Szóval a repülés most egy időre kizárva.
- Valahogy úgy, emberbőrben kell megoldanunk ezt a problémát.
Nessy telefonjának a csipogása töri meg az éppen kialakuló csendet, de megelőzve a kicsikét, megszerzem a mobilt a kabátja zsebéből, épp Ness orra elől.
- Hé! Add vissza!
Rá sem hederítek, megnyitom az üzenetet, és egy fénykép tárul a szemem elé, egy roppant megnyomorított alak fekszik a földön, csupa vér és mocsok, a fején egy zsák, nem látni az arcát. Egy újabb üzenet érkezik egy címmel és a következő sorral:
Ha nem jössz reggel nyolcig, a pasidnak annyi. Nincs több figyelmeztetés.
Összenézek Jackkel és átadom neki a mobilt. Megnézi és bólint.
- Szóval reggel nyolc. Nincs több haladék.
- Micsoda? – kapja ki végre Jack kezéből Ness a mobilt és megnézi. Látványosan elsápad, a kezét a szája elé emeli és leroskad az egyik székre. – Uramisten… Nigel… Meg fogják ölni! Ezt elszúrtuk! Látjátok, mire mentetek?! – kezd neki hisztizni a szöszi. – Méghog profik vagytok! Pancserek vagytok ti, nem profik!
- Állítsd le magad! Jacket baleset érte! – szólok szöszire.
- Jól vagyok! – morog a madárka.
- Fenéket vagy jól! – vitázom.
- Profi ellátást kaptam! – tárja szét a karjait, a levesét már be is gyűrte időközben.
- Hívd fel Bonniet és Clydeot – adom az utasítást.
- Bevetjük a nehéztüzérséget? – emeli meg a szemöldökét Jack.
Bonnie és Clyde csak a beceneve a kedvenc házaspáromnak, Bonnie, avagy Nikki és Clyde, avagy Brian profi betörők, és itt ketten kevesen leszünk, mint kiderült. Nessre is vigyáznunk kell.
Jack kötelességtudóan felkel és kölcsönkérve a mobilomat kisétál a házból. Ness csak a fényképet bámulja a telefonon. Tudom, mire gondol, legszívesebben megnyomná a hívás gombot.
- Ne tedd.
- De ha felveszik…
- Csak megfenyítenek. Reggel nyolcra visszakapod a drágalátos Nigelt – ígérem. És én végre letudom ezt a rémes hetet. Három évig vágyódtam Nessy után, de pár nap is elég volt, hogy soha többé ne akarjam látni. Talán ez kellett ahhoz, hogy le tudjam zárni a múltat és ezt a fejezetet. Talán kereshetek magamnak valakit, akit szerethetek, aki enyhít a szívem fájdalmán.
- Rendben – bólint. Két perc sem telik el és Jack visszaér a telefonálásból.
- Jönnek. Bonnie kellőképpen utál téged, mert ezt az estét romantikusra tervezte – rólam Nessyre néz. – Téged pedig fel akar képelni, mellesleg, ezt az ötletét támogattam.
- Jack!
- Jól van, egy óra és itt lesznek. Hoznak felszerelést is, hogy kiszabadítsuk a srácot. Mondtam nekik, hogy csak okosan, mert a füstgránáttal minket lenulláznak.
Remek. Nessre nézek és egy percig mérlegelek.
- Menj fel és pihenj egy kicsit, ha talpon akarsz maradni reggelig.
Szó nélkül bólint és a telefont az asztalon hagyva felmászik lépcsőn a hálóba. Jacket is addig unszolom, míg le nem fekszik a kanapéra.
- Semmi bajom – morog.
- Hadd vegyem ezt le rólad – kipattintva a karmomat már hasítanám fel a pólót, de megragadja a csuklóm. – Hé! Kölcsön póló!
A hajvonalamig szalad a szemöldököm.
- Ez téged mióta érdekel? – de azért óvatosan lehámozom róla. A lövés közvetlenül a bal hónalja alatt érte, de a kötés szoros, már-már profi. El is csodálkozom.
- Ki ápolt le téged?
- Nem mindegy? – mordul fel.
- Csak nem kórházba mentél?
- Nem – nyomatékosítva biccent a fejével. – Csak megnyertem a lottó ötöst és a hobbisolymász állatorvosnak készül.
- Állatorvosnak – füttyentek. – Te tényleg egy két lábon járó mázli gyár vagy.
- Mázlista vagyok, mert lelőttek? – fintorog. – Inkább azt meséld el, milyen volt a hancúr és miért hever a nappalid romokban?
- Volt egy kis vitánk.
Kétkedőn pillog fel rám, de kivételesen nem tesz megjegyzéseket. Különös. Végül aztán hajlandó pihenni egy órácskát, míg Nikki és Brian kopogtat az ajtómon. A nő aranyszőke, tipikus átlagos külsejű egyetemistának tűnik, Brian pedig egy body building eddzőterem plakátján is megállná a helyét.
- Csáó! – vigyorog Bri.
- Tőlem ne várjatok üdvözlégyet – morog Nikki, elhaladva mellettem.
- Megzavartuk a romantikus estét? – kérdezem bűnbánó képet vágva.
- Akartam is mondani, hogy hálám örökké üldözni fog – bólogat Brian, de felesége rápirít.
- Hol van az a ribanc? – kérdez végre Nikki is egy pár percnyi házastársi civakodás után.
- Tudtam, hogy okkal szeretlek – kel fel a kanapéról Jack is.
- Na, jó nincs sok időnk, gyertek, találjuk ki, mit fogunk csinálni.
A konyhaasztal köré gyűlünk, egyelőre Nessyt ki akarom hagyni. Nik felnyitja a laptopját és műholddal ránéz a megadott címre.
- Egy elhagyatott viskó lesz benn, az erdőben. Ott senki sem hallja a kiáltásokat – nyugtázza kedvenc betörőnőm.
- Viszont ideális Mishának a vadászatra.
- Lehet, de előbb biztosítjuk a terepet – beszéli meg a teendőket Brian és Jack.
- Körbevesszük a viskót, behajítunk egy füstgránátot, azzal mindenkit összezavarunk, nem fognak látni minket – nyit fel egy ládát Brian, amiben a játékszereit tartja.
- De én nem fogok látni – emlékeztetem.
- Mire te bemész, már el fog oszlani annyira, hogy a többi érzékszervedre hagyatkozz. Mi elintézzük a fegyvereseket, te meg leszámolsz a maradékkal.
- Jó ötlet – bólintok. – De valakinek Nessyre is vigyáznia kéne…
- Francokat! Az a kis lotyó csak maradjon itt – vicsorog Nikki.
- Én is szeretlek, de jönni akar majd – hívom fel rá a figyelmét.
- Akkor odabilincseljük a kocsiba valamihez, hogy várjon szépen – dobja fel az ötletet a nő férje.
- Rendben, ez működhet – egyezem bele.
- Egykettőre kimentjük azt a fickót, aztán soha többé még csak feléd se nézzen a ringyó – ad hangot a véleményének Nikki.
- Akkor ebben maradunk. Szerelkezzetek fel, de figyeljetek Jackre, meglőtték.
- Csak egy karcolás – morog rám a kismadár.
- Akkor is.
- Újra együtt a csapat – vigyorog Brian. – Két vérállattal együtt dolgozni, mindig imádtam. Nem jössz vissza, Misha? Egy vértigrisre mindig szükségünk van.
- Már befejeztem, de kösz – rázom meg a fejem. - Szólok Nessynek, hogy készüljön. Még ma éjjel lezavarjuk.
- Helyes – bólint Jack. – Már úgyis untam a képét.
A három barát tovább sutyorog a konyhában, míg én felszaladok a lépcsőn Nessyhez. Már felöltözött, egy farmert, pólót, zoknit és fekete dzsekit vett.
- Hallom, megjöttek a „haverjaid” – morog nekem, nyilván hangosak voltak.
- Segítenek.
- Mindjárt kész vagyok.
Míg megfelelő cipőt keres a bőröndjében, én felveszek egy fekete militarista nadrágot, egy kapucnis pulóvert és ugyanúgy felszerelkezem, mint ahogy a raktárhoz mentünk.
Nessyvel együtt megyünk le az emeletről, engedelmesen követ, viszont a lenti emberek még csak szóba sem hajlandóak vele állni. Bocsánatkérően vállat vonok felé, de Nesst se kell félteni, tökéletes hidegséget mutatva nem vesz róluk tudomást.
- Te végig a kocsiban maradsz. Ha nem akarod, hogy odabilincseljünk, akkor szót fogadsz.
- Rendben, ott maradok – bólint, de ezúttal komolyan gondolja.
- Helyes. Akkor mindenki kifelé, Ness, Jack és én egy kocsival megyünk, Brian és Nikki – intek a házaspárunkra. – Ti előrementek.
- Okés, Tigris – bólint Brian és megfogva a telepakolt táskáját megindul kifelé, Nikkivel a nyomában. Jack is előremegy, én pedig Ness után lépek csak ki.
Mindenki helyet foglal a kocsikban és megindulunk a megadott címre, vezetés közben pedig vázolom a tervet Nessynek, aki csak hallgat és értőn bólogat.
Johannes
Szép a szeretet, a barátság, a mély kötelék, ami látatlanul is ott feszül Misha és Jack között. Olyanok ők ketten, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna, mintha ábránd lenne az egész, egy ócska, hülye vicc. Meg tudom érteni Jack gyűlöletét, hiszen az ő szemében én vagyok a felbujtó. Misha miattam vált le a családjáról, miattam fordított nekik hátat, és hagyta őket ott.
- Na, szép, én az életemet kockáztatom, míg ti csak kamatyoltok.
Van, hogy irigylem őket amiatt, mert olyan mások, mert annyira különlegesek. Irigylem őket a barátságukért, azért, hogy kitartanak egymás mellett, számíthatnak a másikra, elfogadják egymást és ezzel önmagukat is. Irigylem őket, de nem azért, ami ők a magukénak tudhatnak, hanem az életükért.
Teával a kezemben figyelem, ahogyan Jack magát önállósítva a szekrényhez lép és tányért vesz elő, majd kanalat és szed magának a levesből.
- Megtudtál valamit? Ki lőtt meg?
A lövedék miatt szükségtelen lenne aggódnia, hiszen láthatóan jó kezekben volt. Szakszerű ellátást kapott, különben most nem itt lenne, ahogyan a pólója sem maradt volna ennyire érintetlenül tiszta. Az az ő pólója egyáltalán...?
- Az ég világon semmit sem tudtam meg, mert pár idiótának kedve szottyant random lövöldözni unalmában. Hacsak egérke nem kap egy újabb üzenetet arról, hogy mi a következő lépés, azt mondanám, keresztet vethettek Nigelre, de ahogy látom, egyikőtöket sem rázná meg túlzottan.
- Kifutottunk az időből? – kérdem lesápadva.
- Kizártnak tartom, hogy a fenyegetésüket beváltanák – von vállat Jack, aztán az asztalhoz ül levesének a társaságában.
- Miért? Miért vagy ilyen biztos benne?
- Azért, mert akkor elveszítenék azt az ütőkártyát, amivel magukhoz tudnak csalogatni. Most nyilván azt hiszik, hogy beijedtél és félsz, valószínűleg küldenek majd neked egy durvább üzenetet, amivel ki fognak ugrasztani a bokorból. Gondolom, megkínozzák, de nem ölik meg.
- Aggódtam miattad – fonja karba Misha a kezeit.
- Mint látod, jól vagyok, csak össze kellett szednem magam, hogy visszajöjjek.
- Ki foltozott össze?
- Óriási szerencsémre egy hobbisolymász, aki ért ahhoz, hogyan lásson el madarakat és embereket is egyaránt. Habár eléggé meglepődött, mikor végre összekaptam magam annyira, hogy alakot váltsak.
- Szóval, ha ő nincs, elvérzel.
- Valahogy úgy.
- Miért nem telefonáltál? - faggatja mérgesen.
- Mert eszméletlen voltam, seggfej – fortyan fel Jack is. - Amikor meg felébredtem, már nem volt értelme, csak felidegesítettelek volna. „Kölcsönvettem” egy kocsit és jöttem.
- Szóval a repülés most egy időre kizárva.
- Valahogy úgy, emberbőrben kell megoldanunk ezt a problémát.
Telefonom egyenletes zöreje felriaszt engem is a révületemből, bár közel sem kapcsolok olyan gyorsan, hogy még Misha előtt sikerüljön megszereznem a készüléket.
- Hé! Add vissza!
Nem adja. Miért is tenné?
Vet egy pillantást mobilom kijelzőjére, aztán átadja azt Jacknek, aki hozzá hasonlóan rápillant, majd bólint.
- Szóval reggel nyolc. Nincs több haladék.
- Micsoda? - veszem magamhoz a telefonomat végre én is, hiba is volt részemről, mert ettől csak még inkább úrrá lesz rajtam a kétségbeesés és a tehetetlen düh valaki olyan iránt, akit nem is ismerek. Kezemet a szám elé kapva roskadok le, muszáj leülnöm valahová. – Uramisten… Nigel… Meg fogják ölni! Ezt elszúrtuk! Látjátok, mire mentetek?! – Még hogy profik vagytok! Pancserek vagytok ti, nem profik!
- Állítsd le magad! Jacket baleset érte! – szól rám Misha.
- Jól vagyok! – jegyzi meg Jack semlegesen.
- Fenéket vagy jól!
- Profi ellátást kaptam! – tárja szét a karjait most már határozottan bosszúsan.
- Hívd fel Bonniet és Clydeot.
- Bevetjük a nehéztüzérséget? – emeli meg a szemöldökét Jack.
Összehívnak mindenkit, aki engem utál, és akit én utálok. Mintha ez az egész arra menne ki, hogy a puszta léttől is elvegyék a kedvem. Telefonomat szuggerálva meredek az elsötétült kijelzőre. Ott van az a kép, úgy próbálják meg tönkre tenni az életemet, hogy közben nem tudnak semmit rólam. Még csak nem is ismerem őket.
- Ne tedd.
Ugyan mit?
- De ha felveszik... - Akkor mi lenne?
- Csak megfenyítenek – mondja ki azt, amire én még gondolni sem merek. - Reggel nyolcra visszakapod a drágalátos Nigelt.
- Rendben – bólintok rá.
Jack visszatérte nem köti le a figyelmem, ahogyan annak a tudata sem, hogy eljönnek Ők is. Csak idő kérdése, mikor.
- Jönnek, Bonnie kellőképpen utál téged, mert ezt az estét romantikusra tervezte – nem rántja görcse a gyomromat Jack jég-kék tekintete. Már egészen hozzászoktam, hogy itt legfeljebb enyhe undort kapok pozitív reakcióként. - Téged pedig fel akar képelni, mellesleg, ezt az ötletet támogattam.
- Jack!
- Jól van, egy óra és itt lesznek. Hoznak felszerelést is, hogy kiszabadítsuk a srácot. Mondtam nekik, hogy csak okosan, mert a füstgránáttal minket lenulláznak.
Utálom, hogy újonnan én lettem az, akin mindenki tekintete előbb-utóbb megállapodik.
- Menj fel és pihenj egy kicsit, ha talpon akarsz maradni reggelig.
Veszekedhetnék és moroghatnék. A fejéhez vághatnék újonnan mindent, ami eddig csak gyűlt és gyűlt. Ő kihasznált, és én kihasználtam. Óh, milyen gyönyörű is ez a szerelem. Áltathatja magát, győzködhet akárkit, hogy ez az egész így rendben volt, elhitetheti akárkivel és bűnbaknak mutathat engem fel, de tudja nagyon jól ő is, hogy ez már régóta félresiklott. Az, hogy ő nem hajlandó erről tudomást venni, sajnálatos, de az ő döntése.
Válasz nélkül hagyom és rábólintok, nem terveztem egyébként sem lent maradni velük.
Míg odalentről a beszélgetések neszeit hallgatom, leülök az ágy végébe, és a táskámat a lábaimhoz húzva cipzározom azt ki. Hoztam magammal ruhát, de közel sem azokat, amiket szerettem is volna. Egyszerűbb lett volna, ha én megyek be a házba összepakolni. A farmer anyaga irritálja a bőrömet, számat elhúzva bújok bele, lassan öltözöm, kínosan ügyelve arra, hogy tudatosan ne figyeljek az odalent kimondott szavakra. Az egy dolog, hogy tisztában vagyok a véleményükkel, el is fogadom, nehezen, de megértem, viszont hallani egészen más. Attól még, hogy látszólagos közönnyel fogadom a gúnyos megjegyzéseiket, még ugyanúgy bánt a sértésük.
- Hallom, megjöttek a „haverjaid” - jegyzem meg Mishának, amikor az ajtón belépve maga mögött becsukja azt nesztelenül.
- Segítenek.
Na persze. Már csak a cipő hiányzik, aztán megvagyok.
- Mindjárt kész vagyok.
A cipővel már könnyebb dolgom van, legalább abból nem tudok válogatni, mert egyöntetűen olyat pakolt be, ami feltöri a lábamat. Míg én a cipőt veszem fel, Misha is elkészül, összeszedelőzködik és az ajtóban megtorpanva megvár engem is. Odalent a hangulat jócskán megcsappan, kísértetnek néznek, bár leginkább az lenne a megfelelő szó erre az egészre, hogy a szemükben én valahogy azonosultam a levegő összetételével. Misha bocsánatkérő vállvonása csak még nyomorultabbá teszi ezt az egészet.
- Te végig a kocsiban maradsz. Ha nem akarod, hogy odabilincseljünk, akkor szót fogadsz.
- Rendben, ott maradok – egyezem bele.
- Helyes. Akkor mindenki kifelé, Ness, Jack és én egy kocsival megyünk, Brian és Nikki – int kettősük felé. - Ti előrementek.
- Okés, Tigris – kapja fel a táskát a férfi, akit aztán követ a nője és Jack is.
Komoran helyezkedem el a kocsi ülésén én is, nem kérdeztem és különösebben nem is érdekel a tervük, ahogyan az sem, hogy miként tervezik kivitelezni az egészet. Nem akarom tudni a részleteket, főleg úgy nem, hogy nekem a kocsiban kell majd amőbáznom önmagammal. Irritál, hogy kihagynak mindenből, gyűlölöm, hogy úgy tekintenek rám, mint holmi hasznavehetetlen kiskamaszra. Magam elé bámulva fonom össze mellkasomon a karjaimat, mikor a kocsival megállva a többség szinte azonnal ki is száll.
- Mire vársz? - pillantok Mishára negédes mosollyal.
- Biztos, hogy itt maradsz?
- Megígértem, nem? - morgom számat elhúzva, van logikája annak, hogy nem bízik benne, de ettől függetlenül néha napján azért igazán tehetne kivételt. - Hát persze... - morgom frusztráltan felsóhajtva. -.. minek is hinnél te nekem?
- A múltkori után ne csodálkozz, ha kételkedem benned.
- Leszarom, nincs is nálad bilincs.
- Azt te honnan tudod? - vigyorodik el.
- Kussolj – morgom. - Indulj inkább, mielőtt a többieknek eszükbe jutna szertartásosan kivégezni engem.
- Hagynám?
- Miért is ne? - csóválom meg a fejem. - De azért vigyázz magadra te is.
Megígértem neki, hogy várok a kocsiban, hogy nem megyek utánuk és nem kezdek akcióba nélkülük. Nem is tudnék mit csinálni, így egyszerűbb, ha kivételesen valóban hallgatok rájuk.
Az épület környékén teljes a csend, olyan, mintha lakatlan lenne valóban. Ujjaimat tördelve nézelődök, váltok a rádióadáson, és lejjebb halkítom a zene hangerejét. Nincs semmi a kocsiban, amivel leköthetném a figyelmemet, és nem tudom nyomon követni azt sem, hogy a többiekkel mi van. Felesleges volt belerángatni őket is ebbe az egészbe. Bármi történhet. Ha meg valamelyikük megsérül akkor az az lén hibám lesz. Én tehetek majd róla, mert végtére is miattam mentek oda be.
Kikötöm az övemet, de nem szállok ki, helyette csak az ablakot húzom le, aztán fülelek. A kulcsot itt hagyták nekem, enyém a kocsi, még szép, hogy nem vitték magukkal. Felsóhajtok újra, aztán áttúrom a kesztyűtartót, legutóbb még láttam benne cukorkáktól kezdve mindent. Nevetséges, hogy ezt a rejtett kis zugot mindenre használom csak arra nem, amire kitalálták.
- Johannes...?
Ledermedek.
Az ablakon félig kihajolva meredek a kocsi felé siető alakra. Nem sántít, nem darabos a mozgása, minden lépése könnyed és gyors, mintha az elmúlt napok nem történtek volna meg vele sem. Bénultan meredek sértetlen arcára, ahogyan a kocsiban pislákoló halvány fény az arcát megvilágítja. A ruhái is sértetlenek, bár ez közel sem jelent semmit. De azért mégis. Kinek lenne eszében felöltöztetni azt, akit egyszer elrabolt? Van ebben logika? És ha igen, akkor mégis hol? Engedelmesen nyújtom neki át a kulcsokat, mikor kérdőn rám pillantva felvonja a szemöldökét. Mosolya számomra érthetetlen, ahogyan annak a puszta ténye is, hogy miért választottam magam mellé pont őt.
Mégis mi fogott meg benne?
A csorba foga? Barna szemei? Esetleg az örökké zselézett haja?
- Aggódtam érted, Johan.
Akaratlanul mozdulok, de nem felé, hanem el tőle.
- Baj van?
A keze után nyúlok, óvatosan érintem meg, nehogy fájdalmat okozzak neki. Mert a képeken voltak azok a horzsolások, akkor, amikor a lapokat tartotta a kezébe, láttam az ujjbütykeit. Értetlenül simítom meg a puha bőrt, egészséges, vérben gazdag, picit kipirult a hidegtől, de érintetlen. Megszorítja a kezemet, de nem pont azt a hatást éri el vele, mint amit feltételezem szeretett volna.
- Aggódtam érted – mondom halkan, széles mosolya nem kerüli el a figyelmem, undort vált ki belőlem.
- Most már itt vagyok veled. Nem lesz semmi baj.
Biccentve érintem meg az övemet, nem akarok hátra pillantani, mert azzal csak magamat buktatnám le és a többieket.
- Nem várunk még egy picit? - kérdem óvatosan.
- Mégis mire? Az erdő közepén éjszaka? Induljunk inkább, fáradt vagyok.
Nevetséges, hogy még mások hiszik rólam azt, hogy én vagyok az önző.
- Bekössem az övem? - sandítok rá fél szemmel.
- Mit bánom én.
Vállat vonok én is. Mit felelhetnék erre? Legyek bunkó? Mondjam meg neki, hogy egy paraszt? Egyértelműen az, tudja ezt magáról még ő is. Misha már rég rám szólt volna, hogy kössem be magam azonnal, mert egy hülye barom. Pedig csak féltett, neki nem lett volna baja attól, ha felcsavarodunk egy fára, nekem viszont annál inkább. Ez az egész meg úgy tűnik, hogy Nigelt teljes mértékben hidegen hagyja. Megunta, hogy megjátssza magát előttem.
Szótlanul figyelem az arcát, homlokáéra ráncok futnak, eltűntek ajkai mellől a gödröcskék, mintha soha nem is léteztek volna. Már nem mosolyog, már nem kedves és nem odaadó társ.
Már nem ismerem őt...
Összeszorítom az ujjaimat és az ölemben pihentetem mindkét kezemet. Aggaszt, idegesít és frusztrál a végtelenségig ez a helyzet. Az út melletti lámpák fényétől lehajtom a fejem, már bent vagyunk a városban.
- Nigel, ki akarok szállni, nem érzem jól magam.
- Na persze. Azt hiszed hülyének nézhetsz?
- Na de...
- Szállj ki és ne kelts feltűnést, drágám – a ház elé parkol le, szokásos helyre. Övemet kicsatolva nyitom ki az ajtót, a szomszédokkal nem vagyok jóban, de alapvetően segítőkész, vallásos emberek. Ha megkérném őket és még mosolyognék is rájuk szépen, akkor biztosan tennének nekem egy szívességet. Tüdőmben reked a levegő, mikor Nigel átkarolva hozzám simul, a szomszéd ablakában a függöny elhúzódik, és az a hülye liba debil vigyorral integet. - Viselkedj! - viszonozom a lány mosolyát, mert, míg neki még csak elképzelései sem lehetnek az egészről, én nagyon is tudatában vagyok a ruhán át nekem feszülő pisztoly csövének.
- Nem értelek.
- Ez megnyugtat – nevet fel kinyitva az ajtót. Ingerülten rántom ki felkaromat ujjai szorításából, mikor a nappaliba belökve gondosan becsukja maga mögött az ajtót. - Kérdezz nyugodtan.
- Mire volt jó ez a nyakatekert színjáték?
- Mikor jöttél rá, hogy átvertelek?
- A lehető legpitibb dolgon buktál le. Ez azért szánalmas teljesítmény.
- Naa, gondolod, hogy vártam volna rád a végtelenségig? - simítja egyik tenyerét az arcélemre. - Tudod te mennyi bosszúságot okoztál nekem azzal, hogy óvodás módjára egyből rohantál a szépfiúdhoz? Ennyit a híresen nagy önállóságodról. Egyszerűbb lett volna,ha csak te magad jössz.
- Mire volt jó neked ez az egész? - érdeklődöm ezúttal őszinte kíváncsisággal. Talán segíthet abban, hogy megértsem őt. - Nincs szemernyi logika sem az egészben, felesleges és nyakatekert útvonalakat gyártottál, ahelyett, hogy választottad volna az egyszerűbb módszert.
- Próbáltam magamat kivonni az egészből – von vállat.
- Azzal, hogy elraboltatod magad? - nevetek fel. - Miért tetted egyáltalán? Volt ennek az egésznek bármi értelme? MI A FRANCOT TETTEM ELLENED?
- Ne komplikáld túl. Egyszerűen útban voltál, és bár elhiszem, hogy nem akarattal tetted, de túl sokat láttál. Jobban tetted volna, ha maradsz inkább otthon vagy munkahelyet váltasz, ahogy kértelek. Ha mindezt megteszed, elkerülhettük volna a bonyodalmakat.
- Megöltél egy embert – jegyzem meg.
- Tudta nagyon jól, mit vállal. Hibázott, azt hiszed hozzám nem jutott el, mi zajlik a kórház falai közt. Óvatlan volt, csak azt kapta, amit érdemelt.
- Egy remek orvos volt, akinek volt élete, családja, egy felesége, aki hazavárta és gyerekek, akik tisztelték őt és felnéztek rá. Én mivel böktem a csőrödet? Mi nem volt neked jó?
- Megláttál. Egy idő után összekapcsoltad volna a dolgokat.
- Ki volt az, aki a felvételeken szerepelt?
- Mit bánom én, ki volt. Csak egy kölyök.
Ez jellemző, tehetségem van ahhoz, hogy félreismerjek mindenkit. Ahhoz értek kétségtelenül, hogy magam körül megbántsak és tönkretegyek mindenkit. Lopva pillantok csak a konyha felé, a kések ott vannak, de megmozdulni sem lenne időm. Más megoldásom meg nincsen. Könyveket csak nem vághatok a fejéhez..Könyveket csak nem vághatok a fejéhez.. vagy talán mégis, lehet még hasznát is venné egynek kettőnek.
Újabb hasztalan igyekezettel próbálok tőle távolabb kerülni, de a hátrálásom is csak ideiglenesen használható taktika. Ösztönből mozdulok, mikor Nigel felegyenesedik és a pisztolyát is előrántja. Nem szegezi nekem, de éppen elég fenyegető anélkül is. A váza, amit még ő vásárolt valami ostoba bolhapiacon, arcon találja, aztán nagy robajjal darabokra törik szét a padlón. Tudom, hogy ezzel hülye döntést hoztam meg, de nem láttam más lehetősége.
Alábecsültem őt, mert nem hittem, hogy képes minderre.
Ingerülten lök neki a falnak, a következő pedig, amit észlelek, az ökle, ami sebesen az arcom felé tart. Felszisszenve szorítom össze a szemeimet a reccsenés hallatán, számat fémes vér íze önti el, érzem lecsorogni a torkomon. Nigel keze a nyakamra kúszik, satuban tartja, de nem szorít rá. Csupán a falnál tart.
Összerándulva pislogok értetlenül a falnak csattanó ajtóra, aztán a rajta bosszúsan belépő férfire, nem egyedül jött, de a többiek úgy tűnik ebből már inkább kivonták magukat, és inkább odakint várnak.
Torkomat köszörülve húzom összébb magam, rühellem, amikor úgy néz rám, mint, aki menten felnyársal. Haragos? Rendben, legyen. Én sem vagyok boldogabb, főleg, hogy nem szegtem meg a parancsát, én álltam a szavamat.
- Én a kocsiban maradtam, ahogy „kérted” – nyekergem halkan, továbbra is elkerülve villámló szemeit.
Misha
Nessy egész úton nem szól egy szót sem, a helyében azt hiszem én sem lennék túl boldog. A megszokott kis világa, a falak, amik közé zárta magát, most mind összeomlott körülötte. Szeretném megnyugtatni, a többieket meg képen verni. Végül is mindenkinek igaza van, ilyenkor hogy döntsek? Hogy haragudhatnék Nessyre? Akár akarja, akár nem, a párom, és akármit mond, mindig is felelős leszek az életéért. Szeretem, amióta csak először megláttam és addig fogom, míg utoljára le nem hunyom a szemem. Jack és a többiek csak azért utálják, mert őt teszik felelőssé a távozásomért.
Mikor megérkezünk, mindenki kiszáll, kivéve én és ő. Mennem kellene, de félek itthagyni egyedül. Igazából annyira nem is félek, mert ha baj van, el tud hajtani, de talán ez az utolsó alkalom, hogy kettesben lehetek vele. Csak még egy percet szeretnék, mielőtt még visszamenne ahhoz a piócához.
- Mire vársz? – pillant rám, tettetett mosollyal.
- Biztos, hogy itt maradsz? – kérdezek rá.
- Megígértem, nem? – morog, mint egy felhúzott macska, hátracsapott fülekkel és résnyire szűkült szemmel. - Hát persze... minek is hinnél te nekem?
- A múltkori után ne csodálkozz, ha kételkedem benned – mondom ki a kerek igazságot.
- Leszarom, nincs is nálad bilincs.
- Azt te honnan tudod? – vigyor terül szét az arcomon, hiszen nem is lenne értelme, ha lenne, hiszen ki tudja nyitni.
- Kussolj. Indulj inkább, mielőtt a többieknek eszükbe jutna szertartásosan kivégezni engem.
- Hagynám? – mosolygom és még utoljára magamhoz akarom ölelni, meg akarom csókolni, a szemébe akarom mondani, hogy ha Nigel kiszabadul, ne menjen vissza hozzá, maradjon velem.
- Miért is ne? – csóválja a fejét. - De azért vigyázz magadra te is.
Mindig vigyázok. Gyorsan elhagyom a kocsit, mielőtt még olyat mondanék, vagy tennék, ami még csak ennél is jobban megbonyolítaná a helyzetet.
Körbe fogjuk a házat, heten vannak, nem is olyan sok, mint gondoltam, mindegyiknél fegyver, ez veszélyesebbé teszi a dolgot. A kint posztoló két őrt Brian és Nikki leszedi, olyan csendesen, mint két kísértet, Nikki kibiztosítja a füstgránátot és egy jól irányzott dobással behajítja az egyik ablakon. Az üveg csörömpöl, lövések dördülnek, kiáltások, felfordulás. Nikki és Brian módszeresen szedik le a kimenekülőket, minden nyíláson áramlik ki a füst, de ez a fajta hamar elillan, ezért megválva a ruháimtól alakot váltok, igyekszem visszatartani a lélegzetem és hunyorogva futok be a közepébe. A vér szaga áthatol a füstfelhőn, a szemem, torkom, orrom is viszket, de követem a forrását az elhagyatott épület belsejébe. Valaha illegális szeszfőzde lehetett, még a szesztilalom idejéről.
Egy hátsó helységben megtalálom az összevert, helyben hagyott embert, de valami furcsa. Vagy a füst az oka, vagy hallucinálok, de az alak nem Nigel illatát ontja magából. A tépett ruháin érződik ugyan, de ez az ember nem Nigel. Rossz érzésem támad, felmordulok, mancsaim alatt ropog a felkaristolt fapadló, a karmaim forgácsot aprítanak a mély árkok széleinél.
Az alak nyöszörög, de reagálni nincs időm, mert egyszer csak rácsok és zár kattanását hallom. Hátra fordulok és neki esek a redőnyös rácsajtónak, amit egy maszkos valaki csapott rám és zárt be. Ez egy gyönyörű csapda volt. Gratulálok, Misha, ezt jól megcsináltad!
Dühösen rontok neki a rácsnak, mire az alak eltávolodik, mancsommal nyúlok ki, de nem érek semmit, ez a zár még egy rinocéroszt is a helyén tartana. Torkomból üvöltést hallatok, nem kell sokáig várnom, Jack, szája előtt egy sállal már neki is lát feltörni az elektromos zárat. Mögötte harc zaját hallom, de pár sorozat fegyverropogás és sikoltás után minden elhalkul. Veszélyesen csöndes lesz.
- Misha! – szól rám Jack. – Mindjárt megvan!
Alighogy kimondja egy sípoló hangot hallok, a zár kattan, az ajtó kinyílik. Alakot váltok és hunyorogva, kezem szám elé tartva nézek a többiek után.
Brian és Nikki is sértetlen, itt-ott borítják őket vérfoltok, de csak mintha paradicsomlevet öntöttek volna magukra.
- Megvan Nigel? – kérdez Nikki.
- Van bent valaki, de az nem Nigel… Hívd a takarítókat – adom ki a parancsot és Nikki már tárcsáz is, majd azok mindent eltakarítanak, mintha soha nem is lett volna, a meggyötört alakot is kezelésbe veszik, ebben nem kételkedem. Kap egy új személyazonosságot, miután jó pénzen meggyógyul és valami kacifántos agymosást, hogy elfelejtsen mindent. Jeges félelem szorítja össze a torkom, ahogy felfogom, mi történt igazából.
- Induljunk! – kezdek el kifelé futni, mire a többiek követnek.
- Én ezt nem értem – liheg Nikki mögöttem. – Nigelért jöttünk! Nem?
- Igen – morgom vissza veszélyes hangon. – Hogy megmentsük a gengszterektől… Csakhogy ő maga a gengszter, Nikki!
- Jesszusom, és Johannes…
Igen, egyedül hagytuk.
- Nigel??? – hökken meg Jack is, de már a kocsinál járunk. Nessy autója eltűnt, egy halvány keréknyom mutatja csupán, hogy elhajtottak vele. – Megtervezte a saját elrablását???
- Hogy csapdába csalja Nessyt – válaszolom, feltépem az ajtót, de Brian megfogja a vállam.
- Hová megyünk? – ér utol Brian.
Fejből mondom a címet.
- Biztos ott lesz? – kérdez Nik. – Honnan veszed?
- Megérzés.
-Ülj hátra és vegyél fel egy nadrágot, én vezetek!
Nem vitatkozom, most túlzaklatott vagyok ahhoz, hogy vezetni tudjak. Egy másodperc alatt a kocsiban ülünk, menet közben magamra rángatom a nadrágomat. A szívem hevesen ver, ki akar ugrani a helyéről, a fülemben hallom a lüktetést, a mellkasom összeszorul, üvölteni akarok és vadászni.
- Akkor Nigel a gyilkos – leheli tompán Jack. – Végig játszott velünk, de minek kellett ez az egész színjáték??? Egyszerűen otthon is megölhette volna, álmában, nem?
A kocsit betölti a mély, veszélyre figyelmeztető morgásom.
- Nyugi, tigris, nyugi! – csitítgat Brian, miközben átlépjük a sebességhatárt.
- Nekem te ne mondd, hogy nyugodjak meg! És kit érdekel, miért volt a színjáték? Mióta tudsz kiigazodni egy pszichopatán??? – kiabálom, de még az én fülemnek is fáj. – Az én hibám lesz, ha Nessynek baja esik, a francba, itt kellett volna maradnom, vagy bezárni otthonra! – legszívesebben lefejelném az ablaküveget.
- Csigavér, pajti, megmentjük! – nyúl hátra a vállamat megszorítva Nikki. – Nem lesz baja!
- Mol érdekel téged, hiszen gyűlölöd! Mind gyűlölitek! – fakadok ki mérgemben és tehetetlenségemben azokat bántom, akiket szeretek.
- Mert egy család vagyunk! – emeli fel a hangját Jack is. – Akár tetszik akár nem, tesó.
- Bűnözők, de egy család – erősíti meg Brian de ő a csöndes, szelíd medve hangján. – Ha neked fontos, akkor bármennyire is hidegrázást kapunk tőle, de segítünk.
- Talán Nigel arra játszott, hogy megtervezi az elrablását, amikor eljön érte Nessy, megöli és aztán új életet kezd máshol, más személyazonossággal – találgat Jack.
Mit számít, miért csinálta, megtette! Hazudott Nessnek, mímelte, hogy szereti, pontosan abba a hamis élet álmába ringatta, amit Nessy keresett és igazinak hitt. De ha csak egy ujjal is hozzáér, én megölöm.
A kocsi hangos fékcsikorgással áll meg a háztömb előtt, Brian alig állítja le a motort, kivágom az ajtót és már loholok is felfelé a többieket hátra hagyva. Ösztönből érzem, hogy hazahozta,
Minden gondolatom Ness körül forog, ő az én párom, alig érek el a lenti kapuig, amikor villám csap belém. Nem elektromos villám, hanem, mintha képen találna egy nagy lengőajtó. Minden szőrszálam vigyázba vágja magát, a vérem hangosan dübörögve kezd el vadul száguldani az ereimben, félelmet érzek, rettegést.
- Nessy! – kiáltom, és nem bajlódva az üvegajtóval, egy rúgással összetöröm az üveget, teljes erővel nekiugrom a rácsoknak, és betöröm a lenti kaput. Dulakodás hangjait hallom, az orrom, akár a cápa, megérzi a vér szagát. Nessy vérét. Nem!
A lift túl lassú lenne, a lépcsőt választom, kettesével szedve a lépcsőfokokat rohanok fölfelé, előbb az egyik, majd a másik cipőm rúgom le magamról. A párom veszélyben van, halálosan retteg, a vére és a félelme illata vörös köddé válik a szemeim előtt, karmaimmal mindenhol nyomokat hagyok, ahogy fölfelé száguldok, a falon, az ajtókon, a lépcsőfokokon, mindenhol otthagyom a lenyomatát.
Nem hagyom, hogy megölje, ha Nigel bántotta, aláírta a halálos ítéletét, csak a gyilkos düh és Nessy életéért való rettegés hajt előre, egy ajtó előttem kinyílik az egyik emeleten, egy idős nő hajol ki, hogy megnézze mi ez a lárma, mikor meglát, felsikolt, de nem törődöm vele. Rohanok, ahogy csak bírok, elugrom az idős nő előtt, aki csak sikoltozik mögöttem. Az emeletükre érve látom, hogy az ajtó be van zárva, a szomszéd lány is kijött, de ahogy megpillant tágra nyílt szemmel ugrik vissza a lakásba, épp időben tűnik el az utamból, mert lábaimmal elrugaszkodva a talajtól esek neki az ajtónak, vadállati erővel, ami hangos reccsenéssel adja meg magát és szakad ki a keretéből, csak az előszoba fala állítja meg az ajtót és engem is. Körmeim a fába és a falba mélyednek. Nigel a háborús övezet kellős közepén szegez pisztolyt a falnál pihegő Nessyre, ahogy berontottam, Nigel a meglepetéstől nem jut szóhoz. Nyilván arra számított, hogy a csapda működött.
Irtózatos haraggal meredek Nessy sebeire, a vérző orrára és a szájára.
- Én a kocsiban maradtam, ahogy „kérted” – nyöszörög Ness, én pedig gyilkos dühvel pillantok Nigelre. Végre ő is kapcsol, mert a fegyvert felém fordítja és lő, a golyó a fülem mellett süvít el.
- Misha! – sikolt Nessy.
Elrugaszkodva a faltól a levegőben, ugrás közben váltok alakot, a nadrágom recsegő hanggal szakad szét csíkos bundás altestemen, mielőtt Nigel megint lőhetne, Nikki a pisztolyával a pióca fegyvert tartó kezére céloz és el is találja.
Ha az emberre rádőlt már esetleg ruhásszekrény, akkor kezdheti kapizsgálni milyen, ha egy nagy, kifejlett és dühös tigris ugrik rá. Nigelt a földre teperem, karmaim a testébe, fogaim a nyakába vájom. Vér fémes ízét érzem a fogaim között, a férfi üvölt, mint akit nyúznak, és valóban, elevenen cincálom szét a szemétládát. A pár pillanattal előbb még sértetlen fickóból csak egy véres, húscafat marad. Mellkasomból mély morgás tör fel, az szemem előtt vörös köd.
- Misha… - törékeny hang, Ness!
Az ajtó felé fordulok és támadó állásba helyezkedem, hogy ráugorjak a barátaimra. Nem szeretik Nessyt, veszélyesek, bánthatják.
Nessy botladozva a nyakamba veti magát, karjaival átölel szorosan és megvetve a lábát próbál teljes súlyával rám nehezedni.
- Menjetek! – kéri őket, kétségbeesve. – Az én hibám, helyre hozom, kérlek! Bízzatok bennem! – könyörög, én meg mordulva tenni akarok egy lépést mellőle.
- Maradunk - jelenti ki Jack.
- De ha a rendőrök...
- Nem jönnek - rázza meg a fejét Brian. - Papának annyi pénze van, hogy az egész ház amnéziát kapott. Egyik pillanatról a másikra.
- Jönnek a takarítók - feleli Nikki.
- Misha – szól hozzám végre Ness. – Nyugodj meg, kérlek! Nem lett bajom, megmentettél! Kérlek, könyörgöm nyugodj meg… Változz vissza a kedvemért... Tudom, hogy egy önző dög voltam, de… Változz vissza…
Könyörög a fülembe, arcát sűrű bundámba temeti, halk, megnyugtató szavai és kérlelése lassan feloszlatják a dühöm maradékát. Még mindig mérges vagyok, leginkább magamra, de Nessynek igaza van.
- Változz vissza, Tigrisem… Hallod? Misha? Kérlek. Változz vissza.
Végül visszanyerem az uralmat magam fölött és a testem ellazul. Nessy érzi és kicsit odébb húzódik, hogy teret adjon nekem, de a nyakam körül még mindig ott a karja. A testem megkezdi a váltást, a véres tigris helyén most egy meztelen, véres férfi fekszik.
- Ez az! – könnyebbül meg Nessy és újra a nyakamba ugrik. - Sajnálom, úgy sajnálom...
Johannes
Csak egy pillanat az egész!
Annyi mindenre elegendő egyetlen pillanat; halálra, megbocsátásra, újrakezdésre. Nigel arcán széles mosoly nyúlik el, elégedettsége gyomorforgató, undorít ujjainak érintése a bőrömön. Bíztam benne, hittem neki, átvert...Az egész életem vele csak egy hatalmas átverés volt. Egy aljas húzás, amitől a lehető legnyomorultabbul érzem magam.
Na igen, ennyit az én híresen nagy önállóságomról.
Ijedten borzongok meg, mikor a férfi kezében lévő fegyver eldörren, Misha pupillái kitágulnak, ajkait pengevékonyra szorítja, ha nem uralkodik magán, akkor a haragja elveszi az eszét.
- Misha! - sikoltom.
Tehetetlenül meredek a többiekre, akik többen mozdulatlanságban szemlélik Misha tombolását. Nem tesznek semmit, nem mondanak semmit, mintha nem is érdekelné őket az, hogy a barátjuk éppen egy embert szaggat darabokra. Tudom, hogy Nigel egy rossz ember volt. Gyűlöletes és undorító, amit tett, de nem érdemelné ezt a halált senki sem. Elborzadok a sok vértől, Misha agresszivitásától, Nigel fájdalmas halálhörgéseitől.
A szemeim láttára tépik fel azt az embert, akit valaha szerettem, és akit talán még mindig szeretek egy kicsit. Még a történtek ellenére is, még akkor is, ha nem érdemelné meg. Értetlenül figyelem haragtól hullámzó testében a változásokat, morgása mélyről jön talán egészen a lelkéből.
- Misha...
Nem fordul felém, számára én megszűntem létezni. Itt és most nem számítok, így már nem, hogy nincs több fenyegetés, ami veszélyt jelenthetne az életemre. Nem értem őt. Sohasem értettem. Ahelyett, hogy megnyugodna, lecsillapodna végre, a barátai felé fordul fogait kivillantva, fenyegetően, veszedelmesen, halálosan.
Ujjaimat selymes bundájába fúrom, nyakát karolva ölelem őt magamhoz szorosan. Tartozom a többieknek egy szívességgel, mert megtehették volna, hogy nem vállalják el ezt az egészet. Megtehették volna, hogy sorsára hagyják Mishát, magára hagyhatták volna.
- Menjetek! - szorosan ölelem magamhoz hatalmas testét. - Az én hibám, helyre hozom, kérlek! Bízzatok bennem! - könyörgök ujjaimmal belemarkolva a bundájába.
- Maradunk.
Miért ennyire makacs? Miért nem ért a szóból?
- De ha a rendőrök...- kezdek bele.
- Nem jönnek - rázza meg a fejét Brian színtelenül. - Papának annyi pénze van, hogy az egész ház amnéziát kapott. Egyik pillanatról a másikra.
- Jönnek a takarítók – szólal meg a nő is.
Nem értem őket, de ez most a legkisebb gondom.
- Misha – szólítom meg szelíden – Nyugodj meg, kérlek! Nem lett bajom, megmentettél! Kérlek, könyörgöm nyugodj meg… Változz vissza a kedvemért... Tudom, hogy egy önző dög voltam, de… Változz vissza…
Arcomat a nyakába temetem, csendesen kérlelem, de nem merek tőle távolabb húzódni.
- Változz vissza, Tigrisem...Hallod? Misha? Kérlek. Változz vissza.
Eddig feszes izmai engedni látszanak, apránként, fokozatosan lazul el, elhúzódom tőle, hogy teret adjak neki, de a nyakát ugyanúgy ölelem. Lehunyom a szemeimet, ahogyan izmai és csontjai formálódni kezdenek, érintésem a dús bunda helyett meztelen bőrt ér. Testén a vércseppeket ujjbegyeimmel mázolom el.
- Ez az! - ölelem át újra a nyakát. - Sajnálom, úgy sajnálom....
Meleg lehelete a bőrömet éri, tenyereit a lapockámra simítja, és szorosan átölel. Felszusszanva mosolyodom el, ujjaimmal elsimítom arcába hulló tincseit, és letörlöm ajkairól a vért.
- Hazamegyünk? - kérdem.
- Velem jössz? - suttogja rekedten.
- Van még hely számomra az életedben? - érintem meg hüvelykemmel szemöldökének ívét.
- Lassan időszerű lenne indulni – szól közbe Jack.
Értetlenül pillantok rá fel, majd körbe a tágas nappaliban. Nem lettek megrongálva a bútorok, nem lett feldöntve semmi, csak a váza darabjai, a vér a padlón, és Nigel szétszaggatott teste, ruháinak foszlányai. Elszorul a torkom. Biccentve tápászkodom fel, arcomra az undor fintora telepszik, a fájdalom legalább elvonja a figyelmem. Óvatosan tapogatom meg feldagadt orromat, számon a felhasadt seb már nem vérzik, de a fémes íz ugyanúgy ott kísért a bőrömön. Kezemet nyújtva segítek felállni Mishának is, aztán az oldalához simulva kitámogatom a kocsihoz. Míg Jack a volánhoz ül a kulcsokkal, én Mishával hátra. Fejemet hátrahajtva túrok bele sűrű tincsei közé, ahogy az ülésen elfeküdve fejét a combjaimra hajtja. Fejemet félrebillentve figyelem lehunyt szemeit, pillái sötét karcokkal árnyalják arcának sápadtságát, néhány hajszála az orcáit cirógatja. Jack szemei olykor-olykor elidőznek rajtunk, szótlanul mered kettősünkre, majd a tekintete tova siklik, vissza az úttestre, az autó fölé görnyedő öreg fák karcsú testeire.
- Szeretted őt? - kérdi csendesen, miután Misha elszenderedett.
- Tévedsz – tapogatom meg az arcomat újra.
Reggelre úgy fog kinézni a fejem, mint egy szürrealista tájkép. Ocsmány lesz, de nem mondhatom, hogy nem érdemeltem meg. Azt hiszem ez már rám fért, őszintén szólva nem egészen viselkedtem úgy, ahogy az elvárható lett volna.
- Miért jöttél akkor...
- Nem – vágok a szavába gyorsan, még mielőtt belelkesülne nagyon. - A múltidő téves – javítom ki magam gyorsan.
- Nem értelek benneteket – sóhajtja megcsóválva a fejét.
Ezen felnevetek és elsimítom Misha homlokáról a ráncokat.
- Szerettél már valaha bárkit is? - kérdem mosolyogva.
- Fogjuk rá – von vállat.
- Milyen érzés, Jack?
- Szar, szétcseszi az idegeimet.
Elkerekedő szemekkel bámulok rá, aztán felnevetek újra, Misha mozdulatára a számra tapasztom mindkét kezem és egy bocsánatkérő félmosollyal hagyom neki, hogy feljebb üljön. Nem húzódom tőle el, fejemet a vállára hajtom, hagyom, hogy kedvére átöleljen, megérintsen. Brian előttünk halad, indexel, aztán befordulva a kocsiját leparkolja a ház elé, Jack meg megáll tőlük valamivel távolabb. Végtagjaimat nyújtóztatva szállok ki hátulról, és ezúttal bevárom a többieket is.
- Johan...
Megborzongok nevem hallatán, kellemetlen emlékek, amiktől kiráz a hideg is.
- Ne hívj így – húzom el fájdalmasan a számat. - Inkább legyek Nessy, vagy hülye gyerek, tőlem aztán maradhatunk annál is, hogy leribancozol,csak ezt ne. Kérlek.
- Legyen, de gyere be akkor is, rendbe teszem az arcodat.
- Már miért tennéd? - hökkenek meg.
Kérdőn Mishára pillantok, akit már Jack pátyolgat teljes beleéléssel. Azt hiszem élvezi a helyzetet, legalább most viszonozhatja a szívességet, mikor úgy jött haza, hogy meglőtték. Vigyorogva hallgatom vitájukat, aztán kíváncsian a nőt követem, mikor intve a kanapéhoz hív. Nem tartom jó ötletnek, nehogy összekenjük valamivel, de hajthatatlan. Fáradt vagyok, megóvom magam attól, hogy ezt a törékeny békét megtörve magamra haragítsam őt megint. Államat megemelve dermedek bele a mozdulatlanságba, mikor egy langyos vízzel átitatott ronggyal letörli arcomról a rászáradt vért. Mikor áttér a fertőtlenítésre az arcom zsibbadása felerősödik, olyan érzés, mintha az egész egy hatalmas nyílt seb lenne. Lüktetve ég, az orromnál átveszem a rongyot én, és letörlöm magamnak a vért. Fáj az anélkül is, hogy ő megnyomkodná.
- Miért csinálod ezt? - kérdem megérintve a kezét, mielőtt a kendőt újra a magával hozott lavórnyi vízbe mártaná.
- Félreismertünk – von vállat.
- Dehogy ismertetek – sóhajtom keserűen. - Megérdemeltem a gyűlöleteteket, mert jogos volt. Miattam távolodott tőletek el Misha, ha én nem vagyok, akkor...
- Elég lesz, Ness – térdel le elém Misha szelíd mosollyal az ajkain. - Elfogadjuk a megbánásodat. Pokoli nagyot hibáztál, de legalább beláttad. Remélem ez az új keletű szelídséged megmarad még sokáig.
- Fogd be – hajolok az arcához, lágyan csókolva becézem az ajkait, kezeimmel a hajába túrok és jól eső sóhajjal hunyom le a szemeim, mikor engesztelésem viszonzásra talál. Felszisszenek a számon lévő seb húzódása miatt, Misha tőlem elhátrálva érinti ujjbegyeit az arcomhoz, mosolya láttán elnevetem magam. - Ízlett a fertőtlenítő?
- A mi? - értetlenül hanyatlik vissza a lábaira.
- Lenyalogattad a számról a fertőtlenítőt, amit fél perce kentek rá fel – vigyorgok elégedetten.
Misha
Nessy kacagása felébreszt a rövid szundikálásból, de nem akarok aludni, a tigris lét, ha eldurvulunk, egy csöppet… Kimerítő. Ilyenkor állatok vagyunk, és az emberi énünk teljesen… lemerül. Ness ijedten kap a szájához, de nem haragszom rá, felülök és magamhoz húzom. Szükségem van arra, hogy érintsem, hogy megbizonyosodjak róla, nem csak álom, újra velem van és velem is marad. Mikor megérkezünk, ellentétes oldalon szállunk ki, Jack szelíd erőszakkal tuszkol a házba, hogy rendbe szedjen, nem ártana egy zuhany, csurom vér vagyok… Fúj. Szédelgek a fémes bűztől, ami alaposan beterít. A fene a tigrisembe, hogy csúcsragadozó vagyok.
- Johan...
Nikki Nessyhez lép, érzem a feszültséget a levegőben, de Nikki nyugodt és elkapom egy pillantását is, ami azt üzeni, „minden rendben.” A kezei közé engedem.
- Ne hívj így. Inkább legyek Nessy, vagy hülye gyerek, tőlem aztán maradhatunk annál is, hogy leribancozol,csak ezt ne. Kérlek.– nem hiszem, hogy Nikki ribancozná őt innentől. Nessy a halál torkában átértékelte az életét, ami tényleg csak egy hajszálon és Brianen múlt, hogy a létező összes sebességkorlátozást túllépte.
- Tesó, nem ártana neked egy alapos zuhany és egy domestos. Hányingerem van… - teker a derekamra egy pokrócot.
- Akkor ne téblábolj körülöttem, mint egy tyúkanyó – mordulok, de Jack nem hagy békén, átvizsgál lehetséges sérülések után kutatva, de még egy karcolás sincs rajtam, csak vér.
- Én a helyedben most visszavennék az arcomból perzsa cica.
- Nem engem foltoztak össze sebtében. Tényleg, sokkolta legalább a dokit, hogy a sólyom helyett egy csupasz seggű alakot talált?
- Pofád lapos, mint a föld.
- A föld az kerek – jelentem ki magabiztosan.
- Nem, ovális, ha tudni akarod, de én nem erre gondoltam.
- Te földrajz zseni, aki madár létére eltévedt a levegőben és követve a nagy felfedezőt a másik irányba ment.
- Fentről minden majdnem egyforma, jó? – vitázik velem.
A konyhában vagyunk és a mosdó mellett igyekszem lecsutakolni magamról a ragacsos testnedveket, tényleg nem fog megártani egy zuhany, de legalább az arcom és a kezem legyen tiszta.
- Miért csinálod ezt? – Ness vékony hangja üti meg a fülem, Jack és én is a kanapé felé fordulunk. A hajam az égnek áll, hogy a bőrkanapémon ülnek azokkal a foltot hagyó vackokkal.
- Félreismertünk – von vállat. Apró mosolyra húzódik a szám. Lám, lám, Nessy.
- Dehogy ismertetek – sóhajt keserűen. - Megérdemeltem a gyűlöleteteket, mert jogos volt. Miattam távolodott tőletek el Misha, ha én nem vagyok, akkor...
- Elég lesz, Ness – megkerülve a pultot letérdelek Nessy elé a szőnyegre, amit majd szintén ki kell pucolnom, de nem érdekel. Szelíden mosolygok rá. - Elfogadjuk a megbánásodat. Pokoli nagyot hibáztál, de legalább beláttad. Remélem, ez az új keletű szelídséged megmarad még sokáig.
- Fogd be – ennyit az új keletű szerénységről, de a csók, amit kapok, feledteti velem még azt a különös mellékízt is, amit nem tudok hova tenni, de nem is nagyon érdekel, tőle még a keserű csók is finom.
Ness felszisszen, ahogy a felszakadt ajkát véletlenül irritálom, ezért elhátrálok és kezemmel érintem az arcát, a selymes bőrét…
- Ízlett a fertőtlenítő?
- A mi? – zavartan ülök vissza a sarkaimra.
- Lenyalogattad a számról a fertőtlenítőt, amit fél perce kentek rá fel – vigyorog nagyon megelégedve magával.
- Te kis mocsok – vigyorodom el. – Na megállj, ezt még visszakapod.
- Hé, gerle pár – szól közbe Brian. – Velünk mi lesz? Füstbe ment a romantikus esténk, tartoztok nekünk egy éjszakával.
- Remek, egy ötös? – vigyorodik el Jack, de Nikkitől leírhatatlan pillantást kap.
- Maradhatunk éjszakára? – veszi át a szót a nő.
- Persze, hogy maradhattok – bólintok. – De csak kevés hely van…
- Alszom a műhelyben – ajánlkozik Jack.
- Nem lesz neked kényelmetlen? – fürkészi Nessy kicsit mintha aggódna is. – A sebed…
- Jól vagyok, Ness, felejtsd el – Jack egyre különösebb, nemrég még tombolt, most meg hideg, mint a jég.
- Akkor miénk a vendégszoba – nyújtózik Brian. – Szerintem mindannyian kijelenthetjük, hogy Misha zuhanyozik először. Ne vedd magadra, öregem, de úgy bűzlesz, mint egy menstruáló tehén.
- Én menjek először? – pislogok kómásan.
Miután négy egybehangzó igent kapok, beadom a derekam és felfelé indulok a lépcsőn, Nessyvel a nyomomban. Szó nélkül dobom le a plédet magamról, megnyitom a csapot, aztán belépek a forró zuhany alá. A víz végigzúdul a testemen, lent a tálcában rózsaszínné színeződik át, végül elnyeli a lefolyó.
Az ember azt hinné, hogy Nessy összeomlana egy ilyen este után, de ő csendesen segít nekem, míg én a testemet csutakolom, Ness a hajamba dörgöli a sampont, majd megszabadul a ruháitól, miután én tiszta vagyok és ő is lezuhanyozik. Nem húzzuk sokáig, hiszen mások is várnak a fürdőszobára, na meg a meleg vízre. Odalentről beszélgetés, telefonálás foszlányai hallatszódnak fel. Mindent elintéztek, a mai napnak pedig még nyoma sem maradt. Papa még mindig tartja a formáját.
Miközben maga köré tekeri a köntösömet, átkarolom a derekát és magamhoz húzom, a homlokom az övéhez döntöm.
- Hé… Jól vagy?
- Ühhüm – bólogat sután.
- Megijesztettelek…? – muszáj megkérdeznem, hiszen így még soha nem láthatott.
- Igen… De nem attól, amit láttam… Ez szörnyű nem? Annak is meg kellett volna ijesztenie, de… Attól féltem, hogy le fog lőni… Aztán elveszíted az eszed a haragodban. Misha, alig tudtalak magadhoz téríteni – néz fel rám aggódva.
- Ha veszélyben van a párunk, nem tudunk ésszerűen gondolkozni – húzom el a szám. – Sajnálom, hogy látnod kellett, de azt nem, hogy megtörtént, mert bántott téged.
- Olyan hülye voltam… - ölel át a karjaival, én meg viszonzom. – Ragaszkodtam ahhoz az élethez, amit belém neveltek, megtaláltam a Nagy Ő-t és elhagytam egy hamis álomért, egy illúzióért, ami sosem létezett. Bocsáss meg…
- Ness, fejezd ezt most be – jelentem ki határozottan. – Ami történt, megtörtént, átgondoltad és ez a lényeg. Egyetlen kérdésem van, mikor költözöl haza?
Hozzám.
- Már intézzük – szól be egy ingerült hang a fürdőajtó túloldaláról. – De legyetek szívesek a Szeretlek, nem szeretlek hatszázhuszonötödik részét kint folytatni!
Nikki hangja élesen csattan és én elnyomok egy vigyort.
- Máris Öné a fürdő, Asszonyom!
- Kisasszony! – kiabál be vissza.
- Hé – csattan fel Brian. – Asszonyom, mert házas vagy, a férjed vagyok.
- Akkor mint a férjem, küldd ki ezeket a fürdőből most rögtön, vagy Jack mellé szorulsz a műhelybe!
Szemem forgatva nyitom ki a hálóajtót és távozunk arra, míg Nikki és Brian elfoglalják a fürdőt.
Tényleg elég késő van, az ablakhoz lépve pont a műhely ablakára látok, ahonnan lágyan szűrődik ki az egyik kisebb lámpa fénye. Jack amúgy is megszokta a hegyi sátorozásokat, a földet, a műhelyben pedig van egy rugós matrac is, azon elalszik, párnát meg takarót talált odalent.
- Te mit tudsz Jack szerelmi életéről?
- Nem sokat. Egy ideig biztos szerelmes volt, de senkinek nem árulta el, hogy ki az illető. Gondolom, távol akarta tartani tőlünk, utána fordult a kocka és soha többé nem akar az lenni.
- És ha megtalálja a párját? – kérdez Ness, miközben lehámozza a díszpárnákat az ágyról és elhelyezkedik a paplan alatt az egyik oldalon.
- Az egy kemény menet lesz – mosolyodom el. – Nem tudom, kiket sajnáljak jobban. Magunkat, vagy a szerencsétlent, akit választ.
A szekrényből magamra veszek egy alsót és bebújok Nessy mellé, ő egy pillanatig nem habozva bújik a karjaim közé.
- Köszönöm – suttogja.
- Most megint mit? – kezdek el játszani ujjaimmal a hajában, szétterítem a mellkasomon.
- Hogy nem mondtál le rólam. Meg sem érdemellek…
- Mit mondtam neked a… - puha tenyerét a számra teszi.
- De soha többé nem teszem. Rádöbbentem, Misha. Elrontottam és mindenkit bántottam, akiket valaha is szerettem, de ez másképp lesz.
- Ne mutasd magad másnak, mint ami vagy, Ness. Ne akarj megfelelni senkinek – motyogom egyre álmosabban. Puha csók az ajkamon, finom jó éjt puszi. – Próbálj meg aludni…
- Még nem érzem jól magam… Nigel után…
- Ness – szólok rá. – Nigel egy szörnyeteg volt, ember létére. Becsapott, te meg fiatal voltál, és én is lehettem volna türelmesebb. Hibáztunk, ez van, Nigel nincs többé, próbáld meg elfogadni. Gyászold meg azt a férfit, akibe beleszerettél, de egy pillanatig ne sajnáld a patkányt, aki átvágott, érted mit mondok?
- Igen – bújik hozzám és arcát vállgödrömbe hajtja. – Így lesz.
- Maradj velem, Nessy… - kérem félálomban. – Ne menj el megint…
- Nem fogok. Itt maradok.
Még hallom a válaszát, majd az álom magával ragad. Pont úgy, ahogy akartam, Nessyvel az oldalamon.
Johannes
Most annyira más minden, annyira...védtelennek érzem magam. Mintha évekkel ezelőtt történt volna minden, de ha lehunyom a szemem, szinte már majdnem elhiszem, hogy az egész csak egy rossz álom.
Arcomra fagyott mosollyal figyelem Misha arcát, felszabadult, boldog.. annyira más most ő is.
- Te kis mocsok – vigyora feloldja az én nyomott hangulatomat is. - Na megállj, ezt még visszakapod.
- Hé, gerle pár – szól közbe Brian, láthatóan fáradt már ő is. Ez a nap mindenkiből kivette az energiát. - Velünk mi lesz? Füstbe ment a romantikus esténk, tartoztok nekünk egy éjszakával.
- Remek, egy ötös? - szól közbe Jack elvigyorodva.
A nő nem támogatja Jack felvetését, ahogyan én sem lelkesednék érte különösebben. Arról már nem is beszélve, hogy ez a szokatlan kedvesség tőlük még nagyon új nekem. Idő, míg megszokom, míg elfogadom, bár megérteni nem fogom őket sohasem.
- Maradhatunk éjszakára? - Nikki legalább nem kertel, nyíltan kiböki mit akar.
- Persze, hogy maradhattok – bólint rá Misha nagylelkűen. - De csak kevés hely van...
- Alszom a műhelyben.
Nem tartom jó ötletnek, hogy odakint töltse az éjszakát. Pont neki lenne szüksége arra, hogy ágyban és nyugalomban legyen, nem beszélve arról, hogy a ház azért sterilebb környezet, mint odakint a műhely. Ha a sebe elfertőződik, azzal csak még inkább ront a helyzetén, éppen elég lehet neki pusztán az is, hogy meglőtték. Jól lekezelték a sebet, lekötötték sterilen, de még egy kötéscsere is esedékes lesz neki legkésőbb holnap.
- Nem lesz neked kényelmetlen? A sebed...
- Jól vagyok, Ness, felejtsd el.
- Akkor miénk a vendégszoba – nyújtja ki fáradt tagjait Brian. - Szerintem mindannyian kijelenthetjük, hogy Misha zuhanyozik először. Ne vedd magadra, öregem, de úgy bűzlesz, mint egy menstruáló tehén.
Én valamivel szebben fogalmaztam volna, de ezzel sem áll éppen távol a valóságtól. Az alvadt vérnek valóban borzalmas szaga van, főleg, hogy neki még a hajába is ragadt belőle jócskán.
- Én menjek először?
Mind a négyünktől egyöntetűen igent kap feleletnek.
Lehetnénk vele kedvesek, megnyugtathatnánk, hogy nem, ugyan, ráér, elvégre harmatos rózsaillatot áraszt minden pólusa, bár gyanítom őt sem bántja úgy igazán ez az egész. Elfogadja, megérti. Mintha lenne más választása.
Szótlanul követem, hamarabb sorra kerülnek, ha csatlakozom hozzá, és letudjuk egyszerre a zuhanyt. A testét fedő plédet ledobja magáról, megnyitja a csapokat, aztán a forró, zubogó víz alá áll. Szemei körül az apróbb ráncok elmélyülnek, sötét árnyakkal fedik szemeit. Fáradtsága ebben a halovány fényben csak még szembetűnőbb. Samponnal a tenyeremben túrom fel és borzolom össze sötét haját, míg megpróbálom úgy elegyengetni az illatos masszát, hogy ne cseppenjen rá a ruhámra. A sampon kimosása után megválok a ruháimtól én is, fáradtságom túl sokat nem nyom a latba, megszoktam már, annyira nem befolyásol a tevékenységeimben. A kórházban is épp elégszer róttam már az osztály folyosóit úgy, hogy közben alig álltam a lábamon.
Nincs idebent ruhám, a törülközők híve meg nem vagyok, így Misha köntösét lenyúlva tekerem magam köré a puha szövetet. Kellemes és meleg, Misha illatáét árasztja még annak ellenére is, hogy az utóbbi napokban legtöbbször én parádéztam benne, és nem ő.
fáradt örömmel simulok bele erős karjainak az ölelésébe, homlokát puhán az enyémnek dönti.
- Hé...Jól vagy?
- Ühhüm – bólintok nem túl meggyőzően.
- Megijesztettelek...?
- Igen...De nem attól, amit láttam...Ez szörnyű nem? Annak is meg kellett volna ijesztenie, de… Attól féltem, hogy le fog lőni… Aztán elveszíted az eszed a haragodban. Misha, alig tudtalak magadhoz téríteni – nézek rá fel.
- Ha veszélyben van a párunk, nem tudunk ésszerűen gondolkozni – húzza el a száját kedvtelenül. – Sajnálom, hogy látnod kellett, de azt nem, hogy megtörtént, mert bántott téged.
- Olyan hülye voltam… - ölelem magamhoz. – Ragaszkodtam ahhoz az élethez, amit belém neveltek, megtaláltam a Nagy Ő-t és elhagytam egy hamis álomért, egy illúzióért, ami sosem létezett. Bocsáss meg…
- Ness, fejezd ezt most be – fed meg szelíden. - Ami történt, megtörtént, átgondoltad és ez a lényeg. Egyetlen kérdésem van, mikor költözöl haza?
Mármint, hogy ide vissza?
Még ezek után is képes lenne velem élni? Visszafogadna? Elszánt arcát látva megenyhülök, hiszen kétségtelen, visszafogadna.
- Már intézzük – szól be ingerülten a nő. - De legyetek szívesek a Szeretlek, nem szeretlek hatszázhuszonötödik részét kint folytatni!
Akkora ünneprontók tudnak időnként lenni, hogy az félelmetes.
- Máris Öné a fürdő, Asszonyom!
- Kisasszony! – vágja a fejünkhöz bosszúsan.
- Hé – csattan fel Brian. – Asszonyom, mert házas vagy, a férjed vagyok.
- Akkor mint a férjem, küldd ki ezeket a fürdőből most rögtön, vagy Jack mellé szorulsz a műhelybe!
Egyet kell, hogy értsek a férfi társadalommal abban, hogy a nők érthetetlenek, sőt, a legtöbbsz9ör több, mint logikátlanok. Egyszerűen borzalmas, milyen ostobaságok miatt fel tudják kapni a vizet, aztán szerintük jogosan tönkreteszik maguk körül mindenki nyugalmát.
Készségesen követem Mishát a hálóba, így, hogy itt van végre mellettem ő is, sokkal barátságosabbnak tűnnek a falak. Magamhoz veszem az összes díszpárnát, aztán sorra a fotelba dobálom őket, nincs szükségünk egyikre sem ahhoz, hogy aludni tudjunk.
- Te mit tudsz Jack szerelmi életéről?
Valahol azért még mindig bánt, hogy odakintre kényszerült. Hűvös van odakint, véleményem szerint még takaróval is.
- Nem sokat. Egy ideig biztos szerelmes volt, de senkinek nem árulta el, hogy ki az illető. Gondolom, távol akarta tartani tőlünk, utána fordult a kocka és soha többé nem akar az lenni.
- És ha megtalálja a párját? - kérdem bebújva a takaró alá.
- Az egy kemény menet lesz – mosolyodik el. – Nem tudom, kiket sajnáljak jobban. Magunkat, vagy a szerencsétlent, akit választ.
Míg én köntösöstül feküdtem el a takaró alatt, ő egy alsót kap magára, és így mászik mellém be.
- Köszönöm – suttogom.
- Most megint mit? - simít fél kézzel a tincseim közé.
- Hogy nem mondtál le rólam. Meg sem érdemellek…
- Mit mondtam neked a… - tenyeremmel fogom be a száját.
Nem értheti meg, ha nem hagyja, hogy elmagyarázzam.
- De soha többé nem teszem. Rádöbbentem, Misha. Elrontottam és mindenkit bántottam, akiket valaha is szerettem, de ez másképp lesz.
- Ne mutasd magad másnak, mint ami vagy, Ness. Ne akarj megfelelni senkinek – apró csókért hajolva simulok az oldalához. – Próbálj meg aludni…
- Még nem érzem jól magam… Nigel után…
- Ness – szól rám. – Nigel egy szörnyeteg volt, ember létére. Becsapott, te meg fiatal voltál, és én is lehettem volna türelmesebb. Hibáztunk, ez van, Nigel nincs többé, próbáld meg elfogadni. Gyászold meg azt a férfit, akibe beleszerettél, de egy pillanatig ne sajnáld a patkányt, aki átvágott, érted mit mondok?
- Igen – hajtom fejemet a vállgödrébe. – Így lesz.
- Maradj velem, Nessy… - kérlel. – Ne menj el megint…
- Nem fogok. Itt maradok – ígérem.
A legutóbb hibát követtem el, tanultam belőle. Még egyszer nem követem el ugyanazt a ballépést, mint évekkel korábban.
Emlékek rejteke e ház, minden fala, bútorainak húzott vágásai, a fiókok lomjai, egy élet köt ide, amit most elhagyni kényszerülök. Nem mondhatom hiábavalóságnak ezt a három évet, hiszen ugyanúgy részese volt az életemnek, általa formálódtam, váltam olyanná, ami most vagyok. Hálás vagyok Nigelnek, hogy volt nekem, tiszteltem őt, mint embert és szerettem, mint férfit. Nem érzek iránta gyűlöletet, túl sok évet pazaroltam már arra el, hogy másokat hibáztassak, hogy újabb és újabb bűnbakok után kutassak, akikre ráfoghatom minden egyes hibázásomat. Ezúttal egyszerűen hálát érzek. Köszönetet azért, hogy segített megértetni velem, ki az, akiben őszintén hihetek, kiben bízhatok. Általa leltem barátokra, és egy társra, aki őszintén szeret.
Nyúzottan dörgölöm meg a szemeim, különös. Meghalt, visszaidézhetném alakjának mozdulatlanságát, sápadt ujjai alatt a felgyűrődött szőnyeg rojtjait, hajában a vércseppeket, s üveges, barna szemeiben a zöldes cirmokat.
Emlékezhetnék halálának a pillanatára, meggyászolhatnám az elvesztését, de nem érzek vele kapcsolatban már semmit, csak az iránta érzett szerelmem helyén tátongó ürességet.
Beletúrok a hajamba, míg az albumokat fellapozva lekuporodom a kanapé tövébe. Az a rend, ami idebent uralkodik, túl mesterkélt, rideg és számomra idegen. Már nem ez jelenti nekem az otthont, nem is tudnám itt leélni az életemet és nem köt ide a munkahelyem sem. Telefonom vibrálása mosolyra fakaszt, lenémítottam, de azt már nem kockáztattam meg, hogy kikapcsoljam. Tudom, hogy aggódik, fél, talán még félt is, hiszen anélkül léptem le hajnalok hajnalán, hogy neki szóltam volna, vagy a házban bárki másnak.
Az újabb hívásnál már megmozdulok én is, éppen eleget voltam már itt, bezártam magam a hülye múltammal, de nem tehetem ezt. El kell hagynom ahhoz, hogy a jelenben tudjak élni. Táskákat és egy nagyobb bőröndöt pakoltam tele az itt hagyott holmijaimmal, ha Misha komolyan gondolja azt az együttélést, akkor kénytelen lesz helyett szorítani nekem a szekrényeiben, a házában és az életében.
- Elmész?
Érdeklődést mímelve fordulok a szőke lány felé.
- Már nem köt ide semmi.
- Sajná...
- Nem bánod te – vigyorgok rá a fiatal lányra.
Még mikor Mishával flörtölt, jogosnak véltem a féltékenységemet, utólag belátva őrültség volt. Hogyan is gondolhattam, hogy majd ő lesz az, akinek esélye nyílna arra, hogy elcsábítsa tőlem. Nem látom értelét annak, hogy megvárjam, amíg döbbenetét legyűrve megszólal újra. Nem akarok tudni az életéről, naiv ábrándjairól. Nem folytam bele eddig sem aktívan abba, hogy a szomszédjaimmal szocializálódjak. Minden táskát a hátsóülésre pakolok be, aztán beülök én is, eltöprengek azon, vajon integessek-e, búcsúzzak-e el ettől a helytől, az emberektől. Lenne egyáltalán értelme? Számítana bármit is? Gyanítom eltelik pár hét, aztán már arra sem fogna emlékezni, hogy én ki voltam, vagy, hogy lakott-e egyáltalán bárki a szomszédjukban.
Izgatottan dörgölöm el orromat csiklandozó hajtincsemet, igyekszem úgy vezetni, hogy a szabályokat még betartsam, de ne is várakoztassam meg a többieket annyira. Nem akarom, hogy végleg kiábránduljon belőlem.
Árnyékosabb, fedettebb helyre parkolok le nem messze a háztól. Sorra kipakolom mindenemet a fűre, cipőm orrával elegyengetem a kavicsokat a talpam alatt, azt hiszem, hogy elbizonytalanodtam.
Mérges lesz rám, mert szó nélkül mentem el? Marhaság, hiszen nincs is rá oka. Visszajöttem hozzá, ahogy megígértem.
- Nessy?
Fejemet felemelve pillantok Misha sziluettjére, hunyorogva sütöm le a szemeimet és kidörzsölöm a Nap éles sugarait.
- Hé, visszajöttem! - mosolyodom el félszegen.
- Te meg hol a fenében voltál? - lép ki mögötte Jack is, arcán a komor ráncok feloszlanak, felsóhajt és apránként, mintha megnyugodni látszana.
Sokatmondó pillantást vetek a mellettem sorakozó táskákra, és bőröndre. Nem értik meg. Láthatóan nekik meg sem fordult a fejükben, hogy talán nem ártana elugrani a kiüresedett házba és elhozni az ottani dolgaimat.
- Hazaugrottam a cuccaimért – vonok vállat.
- A pokolba veled te kis hülye.
Horkantva nevetek fel, és karolom át Misha nyakát, ahogy átölel. Óvatosan túrok a hajába, ujjaimmal finoman meg-megrántom egyik másik gubancos tincsét.
- Miért? - csókolok mosolyogva az ajkaira. - Történt valami?
- Azt hittem, hogy...
Nincsen rá szükségem, hogy befejezze. Van néhány sejtésem arról, hogy mit hitt. De ezúttal tévedett.
- Hogy..? - kérdezek vissza értetlenséget színlelve. - Mit hittél, Misha? Nem hagylak el újra, hiszen a szavamat adtam rá.
- Igen, tudom – mosolyog.
- Mégsem bízol bennem – sóhajtom.
- Idő, míg újra hinni kezdek benned.
- Kivárom.
- Mert te már csak ilyen nagylelkű vagy, mi? - kuncog fel.
- Mert szeretlek – helyesbítek halványan elmosolyodva.
Egy évvel később
Elszánt koncentrációval szurkálom meg sorra a sült húsokat, már este odatettem őket pácolni, volt időm rá bőven, hogy utánajárjak mindennek és kitapasztaljam én magam, mit hogyan csináljak. Misha heteken át önként és tudatlanul vállalta a pácienst, akin minden elkészített ételemet tesztelhettem. Panasza nem volt, legalábbis nyíltan nem vágta volna a fejemhez még véletlenül sem, hogy pocsék lett a főztöm. De nem is a szavaira voltam kíváncsi, hiszen az arca, szemeinek a mélye beszédesebb mindentől. Egy darabkát levágva veszem a számba kóstolóként, és míg én a húsokkal vagyok elfoglalva, Misha a műhelyében barkácsol. Már vagy úgy hajnaltól kezdve.
Néha elgondolkodtató, hogy vajon tudatában-e van ilyenkor a napokkal, vagy az idő fogalmával.
Elhiszem, hogy vannak határidős munkái, és, hogy szeret aprólékosan elpepecselni mindennel, de olykor azért túlzásba tud esni ő is. Mintha életbevágóan fontos lenne neki az, hogy még ma sürgősen befejezze azt a komódot.
Derekamra simítom a kezem, és nyújtózkodva telepedek le újra lábaimat felhúzva az egyik székre. Még vagy úgy húsz perc, többet nem jósolok a húsnak, már puha, csak egy kis színt lenne jó, ha szerezne. Jack és a többiek csak később jönnek, elfoglalt mindegyik, főleg most, hogy már van kivel eltölteni a szabadidőt. Az asztalra könyökölve helyezkedem el, lábaimat kinyújtom magam előtt és homlokomat az alkaromnak támasztom.
- Na, készen van?
Nem reagálok, hallom lépteit, aztán a víz csobogását. Kezet mos, megugrom, ahogy hideg kezével a tarkómra simít, arcát az enyémhez simítja, aztán kedveskedve, lágyan ajkait a nyakamhoz érinti. Meglepett mosollyal fordulok felé, mikor a széket kihúzva az asztalra ültet. Torkomat köszörülve húzom el a számat széles vigyora láttán. Legyen valaki vöröslő arccal, egy asztal tetején ülve magabiztos és határozott.
Ismerős szituáció, mindenképpen emlékezetes. Kíváncsi tekintetét viszonozva kérdőn megemelem egyik szemöldököm. Rémlik, hogy kérdezett, azt is tudom, hogy mit. Mindössze a válasz megadásáról feledkeztem el.
- Még pirul.
Lassan célszerű lesz elzárni, feltéve, ha nem égetten óhajtja enni.
- Úgy, ahogy te? - simít fél kezével az arcomra.
- Visszaélsz a helyzeteddel – közlöm résnyire szűkített szemekkel.
- Persze, mert te aztán kézzel-lábbal tiltakozol – nevet fel.
Állánál érintve fonom magamhoz közelebb, fél szemmel a sütőt szemlélve. Már csak a hús maradt hátra, minden más a vendégekre és arra vár, hogy feltálaljam végre. Hasznos az, ha valaki olyan barátokkal rendelkezik, mint én, Nikki lelkes volt, örömmel látott el tanácsokkal, nem is sejtettem volna, hogy a személyében megértő fülekre lelek majd. Őszintén nem ilyennek ismertem őt meg, főleg, hogy anélkül alkottam róla véleményt, hogy gyakorlatilag nem tudtam róla semmit. Ő is egy pozitív csalódás volt.
- Misha? - szükségtelen volt felhívnom magamra a figyelmét, hiszen engem néz, mióta csak megállapodott az asztal előtt. - Még mielőtt ideérnének a többiek, szeretném átadni az ajándékodat.
- Miért vettél nekem ajándékot? - lepődik meg őszinte értetlenséggel.
- Mert egy vén szamár vagy. Azt meg azért csak nem árt, ha megünnepeljük.
- Csak harmincöt éves. Az neked vén? - háborodik fel az orromon pöccintve.
- Nem baj – túrok pulóverem zsebébe, és egy apró, masnival átkötött dobozkát nyújtok neki át.
- Gyanakodva ugyan, de kíváncsian áll neki a bontogatásának, míg én a számba harapva figyelem minden mozdulatát.
Tenyereimen megtámaszkodva dőlök hátrább, és egy széles mosollyal figyelem értetlen meglepettségét, ahogy a dobozból egy selyemszalagon csüngő apró, aranysárga csengőt vesz elő. Nem érti, látom szemeiben, aztán lassacskán, ahogy megforgatja azt az ujjai közt, felismeri végre.
- Szemtelen vagy – nyögi felnevetve.
- Várj, van más is – tolom magamtól távolabb, hogy lekászálódva a tényleges ajándékát is át tudjam adni. Valamivel laposabb dobozt kap, azzal már nem is bajlódtam annyit, mint ezzel a kis mütyürrel.
- Kapok hozzá egy pórázt? - támaszkodik meg kényelmesen az asztalnak dőlve csípőjével.
- Azt majd legközelebb – ígérem. - Boldog Születésnapot, Misha – nyújtom át neki.
Ezt már érdeklődőbben bontogatja, elégedett mosollyal szemlélem, ahogyan az arca szinte felragyog. Mégis csak jó ötlet volt hallgatni az ösztöneimre, és ahelyett, hogy vettem volna neki egy csicsás és teljesen hasznavehetetlen porfogót, kapott egy egyszerű pólót, amit a kedvenc bandájának együttese ékesít.
Kézfejét érintve veszem ki ujjai közül az ajándékát,aztán a nyakába akasztva elégedetten érintem meg mutatóujjammal az apró csengőt.
- Megérte megvenni – simítok mindkét kezemmel sötét tincsei közé.
- Megérte várni rád – borzol bele lustán a hajamba.
Vége
