|
Fejvesztve menekülök a havas erdő között mezítláb, egy szál köntös takarásában, halálfélelmekkel. Csak reménykedni tudok hogy itt nem találnak rám. Lélekszakadva futok amíg egy tisztásra nem érek. Ott azonban meglátok valamit ami miatt nem tudok megmozdulni. Pontosabban egy lányt gyönyörű hosszú ezüst hajjal és fagyos kék szemekkel. Csodaszép... Az eget kémleli majd rám szegezi pillantását. Bennem reked a szusz, megszólalnék de nem tudok. Aztán hírtelen csap belém valami. Mi van ha velük van? Nem, egy ilyen gyönyörű teremtés biztos nem venne részt ilyesmiben. Nem is szabad neki, ő maga a tisztaság.
-Miért menekülsz? - Mi? Honnan veszi hogy, menekülök? Bár ha magamra nézek tényleg látszik rajtam...
-Kitől félsz?- Jön közelebb mire én elhátrálok.
-Nem mész sehova. - és abbamarad minden tiltakozásom, mintha odafagyott volna a lábam a talajhoz.
-Nem fázol ilyen hidegben? - Kérdezi szelíd tekintettel . Közelebb jön és megfogja a kezeimet kicsit feljebb emelve őket.
-De hiszen te is... - Azt akartam mondani hogy ő is pont olyan alulöltözött mint én. Rajta csak egy rövid de gyönyörű hófehér ruha van.
A hátunk mögül megrezzen a bokor. Ijedten nézek az épp előttem álló fiatal nő szemébe aki összeszűkült szemekkel méreget, mintha nem tudná mit csináljon. A szemébe nézek és hirtelen éles fájdalom nyilall belém.
***
Reggeli napfény, puha ágy, madárcsicsergés... Mikor kerültem haza? Felülök de meg is állok a mozdulat közben. Borzalmasan fáj a fejem. Lassan kimegyek a fürdőbe és belenézek a tükörbe. Szörnyen nézek ki. Sápadt vagyok, karikásak a szemeim és tele vagyok zúzódásokkal . Az a tegnapi nap... végképp betett nekem. Kimegyek a szobából és ránézek a szekrényre amin egy kis díszes fehér váza van benne egy fekete rózsával. Emlékszem... már csak ez maradt tőle. Tőle akinek ugyan olyan semmitmondóan fagyos tekintete és selymes ezüst haja volt mint annak a lánynak tegnapról. Ránézek a rózsára... csak nézem...
***
-Mi a baj?- Kérdezed lágy hangon tőlem.
-Nincs semmi.- Igen, tényleg nincs semmim. Nincs semmim hisz a férfi aki éppen előttem ül... a fogvatartóm … te...
-El akarsz menni? - Rád nézek, te az arcomat vizslatod miközben megremegek a tekintetedtől. Közelebb hajolsz, lágyan megcsókolsz én meg utat engedek könnyeimnek. Lassan eltávolodsz tőlem, égő vörös szemeidtől még mindig rettegek.
-Ne aggódj már nem sokáig kell elviselned. - Suttogod és a nyakamhoz hajolsz. A hirtelen jött éles fájdalom elgondolkodtat azon hogy, hogy vagyok képes még mindig szeretni téged...
***
Itt állok a sírod előtt, megtörve, egyedül, magányosan, elhagyottan. Milyen ismerős érzés... Mint amikor előtted álltam tőrrel a kezemben, dühtől vöröslő szemekkel. Elvettél tőlem mindent... és mégis... Segítettél nekem. Segítettél megtenni azt a szörnyűséget amit azért tettem mert nem tudtam megbocsájtani az érzéseimnek... és a tiédnek...
Itt térdelek, torkom szakadtából kiabálom a neved és sírok. Ennyire önző nem lehetsz!
Az erdő sötétjéből vörös szempárok tűnnek fel és én már tudom. Nekem sem kell túl sok hogy kövesselek...
"Még találkozunk..."
***
Nézz rám... fekszem a semmi közepén, vér áztatta testel... meggyötörve. Körülöttem a hó éhesen szívja fel a vérem ami patakokban ömlik a testem minden részéről. De egyik sem fáj annyira mint a szívem... Már megint ő az. Csak homályosan látom a kék szemeit, tompán érzem a lágy tapintású haját a vállamon... minden olyan sötét... Felemeli a kezem, egy csókot hint rá és megérzem a szemfogait a csuklómba mélyedni. Aztán a nyakamba, vállamba... már nem is érzem hova kapom a következőt. Csak nézem őt... vagy inkább téged? Már nem is tudom csak az a jól ismert vörös szempárt látom magam előtt. Hűvös ajkakat érzek az enyémeken , érzem a vérem fémes ízét.
Lassan csókolok vissza és engedek a kísértésnek, lehunyom a szemem elrejtve az egyre homályosodó világot. Belemosolygok a csókba és utat engedek a könnyeimnek hiszen tudom hogyha felébredek újra veled lehetek... Veled... |
