Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Crazy Love - Őrült Szerelem
Korhatár: 18+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Naruto
Feltöltő: Sansakira
Feltöltve: 2016. 02. 14. 20:25:10
Módosítva: 2016. 02. 29. 20:36:45
Módosította: Sansakira
Megtekintve: 1174 db
Kritikák: 2 db
 Most egy Naruto ficut hoztam. A történet nem szerepjáték, magamtól írtam!
 Mivel egy választási lehetőség van a műfajok között, a yaoit jelöltem be, ezért itt leírom a további műfajokat: 
- erőszak
- AU (alternatív univerzum; azon belül is iskola)
- pszichikai
- sötét
- trágár beszéd

 Mindenkinek jó olvasást ^^

 

Orochimaru:

- Holnap érkezik az új házvezetőnő – fordul felém apám este. Mint mindig, most is mosolyog, és megborzolja hosszú, fekete tincseimet.

- Apa! – mondom felháborodva, de mégis valahol jól esik, hogy ilyen. Apa nagyon kedves férfi, de mióta anya elhagyta őt egy fiatalabbért, nem igazán olyan, mint volt. De az igaz, hogy mindent megad nekem, főleg szeretetet.

- Tudom, túl idős vagy ehhez – nevet rám. – Yakushi-san a fényképe alapján érdekes nő.

Elém rakja az önéletrajzot. Szemem kikerekedik, ahogy meglátom az ezüsthajú nőt. Először azt hiszem, hogy egy öreg nő, aki jól tartja magát, aztán látom, hogy 34 éves.

- Gyönyörű nő – mondom elismerően.

- Igen, az. Arra gondoltam, hogy nálunk lakhatna a fiával.

- Van egy fia? – kapom fel a fejem.

- Igen, az alján oda van írva. Tőled fiatalabb. Tényleg, most van valakid?

Ijedten csuklok fel. Mert van, csak ő fiú. Apám nem tudja, hogy meleg vagyok, azt se tudom, hogyan fogadná.

- Nincs – mondom idegesen.

- Tényleg? És mi lett azzal a helyes fiúval? – néz rám kíváncsian.

- Te tudod? – sápadok el, ami érdekes, mert a bőröm valami hiánybetegség miatt alapból fehér.

- Ugyan, Orochimaru, együtt láttalak titeket – nevet rám. – Szóval?

- Igen – felelem lehajtott fejjel.

- Orochimaru – mondja komolyan. Rá nézek. – Nem zavar, hogy meleg vagy. Sőt, hogy durva legyek, leszarom. Nekem az a fontos, hogy boldog legyél. Anyád magamra hagyott, így csak te maradtál, aki számomra nagyon fontos. Ha te egy fiú oldalán érzed jól magad, legyen. De kérlek, ne titkold előttem. Az apád vagyok, és akármennyire nem szereted ezt hallani, de szeretlek.

Csodálkozva nézek rá, majd átölelem, és már jobb a kedvem. Pedig mennyire féltem, hogy apám ki fog tagadni!

- Szóval, amint tudod, hozd el bemutatni – enged el egy kis idő után. – És azért kérdeztem, hogy nem fog e zavarni téged a fiú. Most menj leckét írni, addig én elkészítem a vendégeink szobáját.

- Nem fog zavarni. És miért itt fognak lakni?

- Nehéz lakást találni, és egy ideig itt szállásolom el őket.

Bólintok, és rohanok leckét írni. Előtte írok egy sms-t a kicsikémnek, hogy apám meg akarja ismerni. Amint elküldöm, két perc múlva csörög. A kijelző Deidara nevét mutatja, azonnal felveszem.

- Szia, kicsim!

- Szia! – kiált a telefonba aranyosan. – Miért akar apád megismerni?

- Mert megtudta, hogy meleg vagyok. Nem ellenezte, sőt! Azt mondta, ha én így vagyok boldog, akkor legyen, de ne hazudjak neki.

- De, Orochimaru, ez... nem korai?

Felnevetek.

- Édes, két éve ismerlek, egy éve járunk, sőt, tested minden porcikáját ismerem már, nem látok kivetnivalót – mondom szexisen mély hangon. Hallom, hogy a vonal végén Deidara kissé kapkodva veszi a levegőt.

- Orochimaru... – sóhajtja a nevem, amitől keményedni kezdek.

- Elég, kicsim, mert nincs kedvem telefonszexhez. Élőben sokkal jobb lenne – mondom vágytól nehezen forgó nyelvekkel.

- Nekem sincs. Hiányzol – mondja, és hallom hangján, hogy szomorú.

- Te is nekem. Holnap találkozunk este, mikor bemutatlak apának – mondom. – Azt az egy napot ki kell bírnod, Dei.

- Rendben. Akkor holnap. Szeretlek.

- Én is szeretlek. Szia!

- Szia!

Leteszem a telefont, és hanyatt dőlve az ágyon idézem fel Deidara hosszú, szőke fürtjeit, igéző kék szemeit, karcsú testét, és elfog a vágy. Mivel holnap szombat, csak átnézem mit kell tanulnom. Amúgy se szoktam tanulni, de legalább úgy teszek.

Másnap korán kelek, mert aput el kell kísérnem valahova. Azt nem mondta hova, de megyek. Felöltözök és megvárom apámat az ajtóban. Szó nélkül ülünk be a kocsiba, és elmajszoljuk a sebtében összedobott reggelit. Mióta nincs nő a háznál, mindig így étkezünk.

- Merre megyünk?

- Yakushi-san elé.

Bólintok, és a Tokió felé vezető útra hajtunk. Egy ideig vezetünk, majd oldalra nézve meglátok egy ezüst hajú férfit vagy nőt.

- Nem ő az? – kérdezem. Apa oda néz, majd megvonja a vállát. Talán ők azok, talán nem. Nem mintha olyan sok ezüst hajú rohangálna Konohában.

Tovább hajt, és egy választónál visszafordulunk. Hamar megtaláljuk a parkoló kocsit, és eléjük parkolunk.

Apám kiszáll, én követem. Akkor veszem észre, hogy két ezüsthajú egyén állt ott. Az egyik egy fiú vagy férfi, a másik nő, aki sírva borul a vállára. Egyforma magasak és hajúak.

Apámra nézek, valamiért eszembe jut, hogy tőle örököltem különleges, aranysárga szemeimet, magas termetemet, de a fekete hajamat anyámtól.

A férfi – igen, maradjunk ennél, mert nem tudom - kíváncsian néz rám. Viszonzom a pillantását, amitől nem jön zavarba. Érdekes.

- Minden rendben? - kérdezi apa aggódó hangon. Igen, ő ilyen.

- Persze, uram – feleli a srác udvariasan. Hangja enyhén rekedtes, még van benne fiús vonás. A nő felemeli a fejét.

- Összekoszoltalak, kicsim – mondja zavartan mosolyogva. A srác letekint a fehér pólójára, majd vissza a nőre. Különleges a kapcsolatuk, azért nem tudom eldönteni, milyen kapcsolatban állhatnak.

- Semmi baj. Jobb már?

A nő válaszolna, de apa közbe szól.

- Tokióból jött? - kérdez rá, nyilván biztosra akar menni.

- Igen, miért?

- Akkor maga az az új alkalmazott – vigyorog rá apa szokásos vigyorával. A nő – aki élőben sokkal gyönyörűbb – félrehajtott fejjel néz fel apára.

- Maga lenne Ongaku Saiko?

- Igen. Én leszek a főnöke. Nahát! Micsoda véletlen!

Kis híján felröhögök, ahogy ezt előadja. A nő is elmosolyodik ezen, de valamiért úgy érzem, nem valódi a mosolya.

- Előfordul. Amint látom, ön is egyedülálló.

Mindenki rám néz, és ha nem lenne hatalmas egóm és önbizalmam, akkor zavarba is jönnék.

- Hány éves a lánya? – fordul a srác apám felé. Apa felnevet, én meg megkeményedett arccal lépek a srác elé. Senki nem merte eddig azt mondani, hogy lány vagyok. A srác arcán is átfut egy cseppnyi félelem.

- Engedelmeddel, fiú vagyok és tizennyolc éves – mondom halk, fenyegető hangon. De a srác meg se rezzen. Vagy ha igen, nem látom rajta.

- Bocs, távolról lánynak tűntél. Inkább addig, amíg meg nem szólaltál – mondja unott hangon. Nagyon felidegesít.

Szólnék vissza, de apa közbevág.

- Na jó, elég, gyerekek, még csak most ismerkedtetek meg, és máris vitáztok?

- Ez a taknyos kezdte – felelem, gyerekesen rá mutatva.

- Nem vagyok taknyos. Tizenöt éves vagyok.

- Érdekel? – nézek rá egyik szemöldökömet felvonva. Noha nagyon is érdekel. Tizenöt éves és ilyen gyönyörű!

Persze nem mozdulok rá, hiszen ott van nekem Deidara. Már a gondolattól is elkap a sóvárgás, hogy kifulladásig csókoljam.

A nő közelebb lép.

- Ha már ilyen szerencsésen találkoztunk, akkor mindenki mutatkozzon be. Én Yakushi Nono vagyok, ő a fiam, Yakushi Kabuto.

- Örvendek – hajol meg apa is mosolyogva. - Én Ongaku Saiko vagyok, de ezt tudja, és ő a fiam, Ongaku Orochimaru.

- Az Orochimaru nem egy női név? – néz rám egyik szemöldökét felvonva, ahogy én tettem az előbb.

Állkapcsom megfeszül, tekintetemmel üzenem, kinyírlak.

- Nem – felelem.

- Akkor talán el is mehetnénk hozzánk, hogy megbeszéljük a részleteket – teszi nevetve a kezét ránk apa. Szemem összevillan Kabutóval, akit már most utálok.

Visszaülünk a kocsiba, mindenki a sajátjába, és elindulunk. Elől megyünk mi, Yakushi-san pedig követ.

- Mi a véleményed? – kérdezi apa.

- A nő gyönyörű, de nem néztem volna harmincnégynek. A fia meg idegesítő.

Apa megint felnevet. Én csak kinézek az ablakon, és felidézem a tőlem sokkal alacsonyabb fiú arcát, tekintetét. Felsóhajtok.

- Majd megbarátkoztok – mondja apa kedvesen.

- És neked mi a véleményed?

- Yakushi-san gyönyörű, a fia pedig érdekes. És aranyosak. Igazán különleges a kapcsolatuk.

- Azt én is észrevettem. Kíváncsi lennék, mi lett a férjével.

- Talán elváltak vagy valami hasonló lehet. A mi kapcsolatunk is azért ilyen, mert egymásra lettünk utalva.

Bólintok, és az út további felében nem szólunk egymáshoz. Mikor megállunk a ház előtt, kiszállok, és bevárom Yakushi-sant. Megáll előttem, kiszáll, és kíváncsian felnéz rám.

- Parkoljon nyugodan mellénk, Yakushi-san – mondom tiszteletteljesen. A nő kedvesen mosolyogva bólint.

- Kabuto – fordul a fia felé –, lennél olyan kedves, hogy beparkolsz?

A fiú bólint, és óvatosan irányítva a kocsit beparkol mellénk. Míg ezt nézzük, próbálom megfoglamazni a kérdésemet. Tudom, hogy illetlenség, de kíváncsi vagyok.

- Yakushi-san, tudom, nem illik ilyet kérdezni, de érdekelne, mi lett a férjével? - fordulok felé. Fájdalom fut át az arcán.

- Két napja halt meg. Lelőtték.

- Rendőr volt?

- Igen – mondja fájdalmas mosollyal, látom, arcán könnyek folynak le.

Hú, basszus! Ez nagyon durva!

- Bocsásson meg... – szabadkoznék, de leint.

- Semmi baj. Úgyis megtudtátok volna.

Bólintok, és inkább a kocsik felé fordulok. Kabuto és apa nevetgélve beszélgetnek, és szedik elő a csomagokat. Valahogy átérzem a helyzetüket. Nekem anyám nincs, neki apja. És a nőben ugyanolyan fájdalom van, mint apában. Noha a két elvesztésnek köze sincs egymáshoz. Az ő férje meghalt, mert a törvényt szolgálva védte a népet, de az én anyám szimplán lelépett. Nem is hallottam róla semmit már három éve.

Jézusom, én is tizenöt voltam, mikor elvesztettem anyámat!

Talán csak véletlen ez az egybeesés.

- Kabuto hogyan tette túl magát ezen?

- Sehogy. Nem mutatja ki az érzelmeit. Nem tudom mikor sír, vagy mikor gyászol, mert mikor velem van, csak rám figyel. Pedig imádta az apját.

- Mikor anyám lelépett, én sokáig magamat okoltam – mondom. Nem tudom miért mondom el neki, de érzem, benne bízhatok. - Azután apám adott egy nagy pofont. Tudja mit mondott? Nem egy gyerek tehet arról, ami a szülőkkel történik. Lehet, hogy a fiában is ez van most, csak nem mondja.

- Lehet. Félek, hogy rossz anya leszek emiatt.

- Nem hinném. Na jó, elég ezekből a búskomor gondolatokból, jöjjön megmutatom a szobáját – nézek le a nőre kedvesen. Húúú, ha most a sulistársaim látnának! A suliban én vagyok a kemény gyerek, a bandavezér, a suli sztárja. De most kedves vagyok, közvetlen, mert itthon vagyok, ahol nincs elvárás.

Yakushi-san bólint, és követni kezd. Egy világoskék, gyönyörű szobát szántunk neki. A bútorok aranyozottak, van egy hatalmas szekrény, egy nagy ágy, íróasztal, szék, éjjeli szekrény, a függöny fehér, de a sötétítő sötétkék. Az ágynemű és a szőnyeg szintén aranyszínű. Az egész szoba csodálatos, illik a nőhöz.

- Ez csodálatos!

- Tudtuk, hogy tetszeni fog – mosolygok rá. A nyakamba ugrik, én meg csak nevetek, annyira aranyos.

- Kabuto hol lesz?

- Neki a mellettem lévő szobát szántuk. A maga szobája mellett apáé van, így ha akar valamit, könnyen megtalálhatja. Az én szobám meg a ház másik végében van.

- Köszönjük.

- Anya, itt a holmid – halljuk meg Kabuto hangját.

- Köszönöm, Kabuto – néz rá mosolyogva, és elveszi fiától a három bőröndöt.

- Fiam, megmutatnád Kabuto szobáját? – kérdezi apám. Bólintok, és intek a makacs kölyöknek.

- A szobám a tied mellett van, úgyhogy ne hangoskodj – mondom neki hidegen. Most nem vagyok kedves, de egy nő más, mint egy fiú. Az a nő megérdemli, de ez a kölyök nem.

- Ezt nekem kellett volna mondani – jegyzi meg szúrosan. Megállok, szembefordulok vele, így nekem ütközik.

- Mit mondtál?

- A macsó külsődből ítélve népszerű vagy a csajok körében, nyilván sokat hozol fel ide. De valamiért nincs kedvem azt hallgatni, hogyan dugsz.

- Nem zavar, hogy ez a mi házunk?

- Dobj ki!

Felhúz a viselkedése. Megragadom a csuklóját, és a falnak vágom. Felnyög, arcán rémület. Kezeim a nyakára kulcsolódnak.

- Azt ajánlom húzd vissza a karmaidat, cica – suttogom közel hajolva hozzá. Bólint, én meg elengedem, és megmutatom a szobáját, ami egyszerű, mégis szép. Itt a fő szín a zöld és a lila érdekes kettőse. Mikor meglátja a lila ágyneműt, odaszalad, és boldog mosollyal simít végig rajta. Talán szereti ezt a színt? Mindegy, nem is érdekel.

- Pakolj le, aztán kopogj be hozzám, mert lekísérlek az étkezőbe – mondom egyszerűen, és ott hagyom. A szobámba megyek, ahol idegesen a földhöz csapkodom a könyveket. Csak ma találkoztunk, és máris felhúzott. Nem fogok tudni vele megbarátkozni, hiszen arrogáns, beképzelt. Eszembe jut, hogy ez lehet, hogy álca, de most nem igazán érdekel. Megyek fürdeni.

Mikor végzek, kopognak. De jól tud időzíteni!

Úgy ahogy vagyok, egy szál törülközőben nyitok ajtót. Lenézek a vörös arcú fiúra.

- Megvársz itt vagy bejössz?

- Ahogy neked megfelel – válaszolja olyan hangsúllyal, hogy ha nem lenne önuralmam – és Dei – , megerőszakolnám. Csak hogy tudja, hol a helye.

- Gyere be – nyitom szélesebbre az ajtót. Bejön, és megáll közel az ajtóhoz. Egyáltalán nem szégyelve magam ledobom a törülközőt, és a szemébe nézve kezdek el öltözni. Nem kerüli el a tekintemet, hogy mennyire vörös. Néha elkalandozik a tekintete a testemen, amin nagyon jót szórakozok.

Miután felöltöztem, a fésűért megyek. Ami pont a srác háta mögötti polcon van. Elindulok felé, mire ijedten néz fel rám. Ugyan, nem vagyok olyan, aki megcsalná a párját.

Lehajolok, és válla fölött átnyúlva veszem el a fésűt. Hallom szaggatott lélegzetét, amin nagyon jót nevetek magamban.

- Talán nem látszik, de egy éve van párom – mondom halkan.

Meglepődik, és dühös is lesz. De nem szólal meg. Nem is érdekel.

Végighúzom a fésűt a fekete tincseken. Hamar befejezem, és intve neki elhagyjuk a szobámat. Néma csöndben lépked mellettem, én meg örülök ennek a csendnek.

A konyhába érve látom, hogy Yakushi-san és apa kellemesen elbeszélgetnek, nevetgélnek is. Apa kedves természete talán begyógyítja a sebeket Yakushi-san lelkén és fordítva.

- Áh, gyerekek! – néz ránk apa. – Na végre! Azt hittük, sose jöttök le.

- Bocsi, miattam volt – mondom.

- Semmi baj. Ma jön a kedvesed?

- Igen, vacsorára hívtam.

- Rendben. A részleteket már megbeszéltem Nono-sannal, de arra kérnélek, fiam, hogy ha leszidd vagy ilyesmi, ne légy ideges rendben? Szeretném, ha annak ellenére, hogy a házvezetőnőnk, egy családként viselkednénk.

Bólintok, hiszen ez természetes. A nővel semmi bajom, csak a fiával. De azzal nagyon.

- És még valami. Orochimaru-kun, kérlek tegezz – mosolyog rám.

- De...

- Nincs de – nevet fel aranyosan. Megadóan bólintok.

- És ez rád is igaz, Kabuto-kun – fordul apa a mellettem álló sráchoz. Ő is bólint.

- Akkor most nekiállok a vacsorának. Van valami, amire allergiás a szerelmed? – fordul felém Nono-san.

- Nem – felelem. Deidara mindent megeszik, ami mindig megmosolygtat. - Ha nem baj, elmegyek érte.

Mindenki bólint. Csak Kabuto nem. Ránézek, szemében felcsillan valami, de nem törődök vele.

Egy gyors köszönés után lelépek. Deidara a megbeszélt helyen vár rám. Noha vannak körülöttünk, nem törődve semmivel ugrik a nyakamba. Magamhoz szorítom alacsony, törékeny testét, ajkaim éhesen csapnak le az övére. Igaz, érzem, többen is néznek, nem foglalkozok vele, ahogy ő sem. Nyakamat szorosan ölelve préseli hozzám a testét.

- Szia – suttogom mosolyogva, miután elválunk.

- Szia – mosolyog fel rám kissé elpirulva, amitől majd eldobom az agyam. – Mehetünk?

- Jól leszek így? – néz rám aggódva. Végignézek a passzos, fekete nadrágján, a fekete, hálós betétekkel kiegészített ujjatlan pólóján, szőke haján, kihúzott szemein, és nagyot nyelve bólintok.

- Tökéletes vagy.

- Orochimaru, ne túlozz – nevet fel rám. Kap egy puszit, és megfogva a kezét, indulunk hozzám. Kis szerelmem aggódva lépked mellettem, ezért néha kap egy puszit. Mesélek neki az új házvezetőnőről, annak fiáról, és mindenről. Ő meghallgat, és elmondja a véleményét.

Mire a ház elé érünk, Deidara már remeg a félelemtől.

- Hé – szórítom magamhoz. – Nyugodj meg, apám kedvelni fog.

- Most először mutat be egy fiú a családjának.

Igen, ezt tudom. Ez nagyon fontos neki.

Nagyot sóhajtva lépünk be a házba.

- Megjöttünk! – kiáltom el magam. Apa azonnal előttünk terem, és magához öleli Deidarát. Felnevetek ezen, hiszen nem ilyen fogadtatást várt.

- Nyilván te vagy Iwako Deidara – mosolyog rá.

- I... igen. Maga pedig Ongaku Saiko, ha jól tudom.

- Jól értesültél – kacsint rá apám. – Gyertek beljebb.

Deidara ijedten rám néz, megnyugtatóan megszorítom a kezét, majd beljebb megyünk, a konyhában pedig Nono-san vár.

- Szia – köszön neki kedvesen. - A nevem Yakushi Nono. Én vagyok a házvezetőnő. Csináltam miso levest, rizst gyümölcs körettel és curryvel, desszertnek pedig Kabuto, a fiam kedvencét, almás pudingot csináltam. Jó lesz?

- Igen – feleli meglepődve. Nyilván nem erre számított. Hiszen az ő családja meghalt egy balesetben. A húga, anyja, apja. A nevelőszülei pedig nem foglalkoztak vele, tőlük akár meg is szökhetett volna, vagy meg is halhat. Annyira nem érdekli őket, mi van Deidarával. Mikor rájöttek, hogy meleg, csak megverték, mondván, nem egy beteg gyereket akartak.

Megjelenik Kabuto is.

- Szia – köszön Deidarának. Finoman, ember, vagy kiheréllek. - Yakushi Kabuto vagyok.

- Szia. Iwako Deidara.

Látom, hogy meglepődés fut át az arcán, rám néz, majd újra a kedvesemre, és újra rám.

- Nem mondtam volna? Meleg vagyok – vigyorgok rá, magamhoz húzom Deit, és megcsókolom. Nem azért, hogy bosszantsam Kabutot, jó részben igen, de azért is, mert Dei kissé megijedt a másik fiú arcától. Bevallom, ha nem az lennék, aki, akkor én is megijednék.

- És mi van akkor? – hallom Kabuto unott hangját. Rá nézünk. – Én is meleg vagyok, de az én párom most nem tud jönni.

- Kabuto! – kiált fel az anyja. – Miért nem mondtad, hogy beszéltél Itachival?

- Mert itt laknak, anya. És ma beszéltem vele, és mondta, hogy majd meg akar látogatni.

- De aranyos gyerek! Erről jut eszembe, Orochimaru-kun, majd megkérhetlek arra, hogy segíts Kabutónak a suliban?

- Ez természetes, Nono-san – mondom mosolyogva. Beülünk a nappaliba, elmerülve a beszélgetésben, és lassan Deidara is felszabadul.

Kabuto csendesen figyel minket, vetek rá egy futó pillantást, de nem sokat foglalkozok vele.



Kabuto:

Ma elkezdődik egy új élet, új fejezet. Apámnak is most kellett meghalnia, és anyámnak itt kapnia munkát! Idegesítő, dühítő helyzet. Pláne, hogy anyám teljesen össze van törve még mindig, és így próbál boldogulni.

Idegesen tekintek anyámra, aki könnyeit törölgetve vezet új lakóhelyünk felé.

- Minden rendben? - kérdezem tőle aggódva, mert hiába haragszok most mindenre, ő az anyám, aki felnevelt és szeretett engem minden helyzetben.

- Persze, kicsim – mosolyog rám. Mindig ezt mondja. Ettől idegesebb leszek.

- Előttem ne játszd meg magad, anya! – mondom kissé szigorú hangnemben. Csodálkozva tekint rám, így folytatom. – A fiad vagyok, nem egy barát, aki előtt titkolnod kell a fájdalmad.

- Ez nem olyan egyszerű, Kabuto. Téged fel kell nevelni, nem kérhetek egy hét szabadságot, hogy feldolgozzam apád halálát.

Most én nézek rá csodálkozva, de ő mosolyogva elfordul tőlem. Soha nem kértem, hogy gondoskodjanak rólam, és még ebben a helyzetben is csak rám gondol.

- Állj meg – mondom neki halkan.

- Miért?

- Csak állj meg, kérlek.

Anya az út szélére parkol, én meg kiszállok. Megkerülve a kocsit, kinyitom anyám felől is az ajtót.

- Szállj ki.

Anya kiszáll, én meg átölelem.

- Minden rendben lesz, anyu – simogatom különlges, ezüstös haját. Anya megrázkódik, és vállamra hajtott fejjel zokog fel.

Mintha egy kisgyermeket vígasztalnék, a kocsinknak dőlve, nem törődve az elhajtó kocsikkal, simogatom anyám haját, hátát, és suttogok fülébe megnyugtató szavakat. Ahogy őt ölelem, eszembe jut, mennyire hasonlítok rá. A hajam, a termetem, a mosolyom mind anyámé. Apámból csakis a szemeimet örököltem és a természetemet.

- Nem lesz semmi baj – mondom feltekintve az égre. Magam sem hiszem el ezt, de anyának szüksége van arra, hogy ezt hallja.

Észre se veszem, hogy egy kocsi parkol elénk. Egy magas férfi száll ki a kocsiból a lányával, aki tőlem vagy három fejjel magasabb, szinte egymagas az apjával. A lánynak gyönyörű, már szinte fehér a bőre, szemei még távolról is aranysárgának tűnnek. Érdekes. Neki a szeme, nekem a hajam különleges. Apjának is hasonlóak a szemei, de bőre sötétebb.

- Minden rendben? – kérdezi a férfi aggódó hangon.

- Persze, uram – felelem udvariasan. A férfi közel lép hozzánk, anyám felemeli a fejét a vállamról.

- Összekoszoltalak, kicsim – mondja zavartan mosolyogva. Lenézek a fehér pólomra, amin ott virít a fekete szemceruza elmaszatolódott foltja.

- Semmi baj. Jobb már?

Válaszolni sincs ideje, a férfi megszólal.

- Tokióból jött?

- Igen, miért?

- Akkor maga az az új alkalmazott – vigyorog ránk. Anyám kissé félre hajtott fejjel tekint fel a magas férfira.

- Maga lenne Ongaku Saiko?

- Igen. Én leszek a főnöke. Nahát! Micsoda véletlen!

Anyám elmosolyodik, de csak én látom, hogy ez mennyire hamis.

- Előfordul. Amint látom, ön is egyedülálló.

Egyszerre nézünk a lányra. Már kezd érdekelni, hogy hány éves lehet, ha ilyen magas.

- Hány éves a lánya? - fordulok a férfi felé. Ongaku-san felnevet, a lány arca megkeményedik, és hozzám lép. Mikor megáll előttem, olyan érzésem támad, talán rosszat mondtam.

Jééé, ennek tényleg fehér a bőre!

- Engedelmeddel, fiú vagyok és tizennyolc éves – mondja halk, fenyegető hangon. Hangjának mélységétől kissé megrezzenek, de nem ijedek meg.

- Bocs, távolról lánynak tűntél. Inkább addig, amíg meg nem szólaltál – mondom unott hangon.

A fiú visszaszólna, de Ongaku-san közbelép.

- Na jó, elég, gyerekek, még csak most ismerkedtetek meg, és máris vitáztok?

- Ez a taknyos kezdte – feleli a fia, gyerekesen rám mutatva.

- Nem vagyok taknyos. Tizenöt éves vagyok.

- Érdekel? – néz rám egyik szemöldökét felvonva.

Anyám is közelebb jön.

- Ha már ilyen szerencsésen találkoztunk, akkor mindenki mutatkozzon be. Én Yakushi Nono vagyok, ő a fiam, Yakushi Kabuto.

- Örvendek – hajol meg Ongaku-san is mosolyogva. – Én Ongaku Saiko vagyok, de ezt tudja, és ő a fiam, Ongaku Orochimaru.

- Az Orochimaru nem egy női név? – nézek rá úgy, ahogy ő nézett rám az előbb.

Állkapcsa megfeszül, tekintete azt sugallja, kinyírlak.

- Nem – feleli végül.

- Akkor talán el is mehetnénk hozzánk, hogy megbeszéljük a részleteket – teszi nevetve a kezét ránk Ongaku-san. Szemem összevillan Orochimaruval, és eldöntöttem, nem fogom kedvelni.

Visszaülünk a kocsiba, mindenki a sajátjába, és elindulunk. Elől megy Ongaku-san kocsija, és mi követjük. Elgondolkozva nézek ki a kocsink ablakából, szemeim előtt felvillannak az aranysárga szemek, melyek dühösen merednek rám. Akárhogy is tagadom, gyönyörű férfi.

Fekete hajáról eszembe jut egy éve nem látott szerelmem, aki itt lakik, és szívem hevesen kezd verni.

Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy már csak azt veszem észre megérkeztünk, és anya Orochimaruval beszélget. Kiszállok én is, és melléjük állok.

- Kabuto – fordul felém anya –, lennél olyan kedves, hogy beparkolsz?

Bólintok, és óvatosan Saiko-san mellé parkolok. A férfi megdicséri a vezetési stílusomat, és elkezdünk csevegni. Megkérdezi, hol az apám, én meg elmondom neki. Szívembe fájdalom mar, de nem foglalkozok vele. Ha anya lát megtörni, akkor nem lesze ereje talpra állni. Anya miatt muszáj erősnek lennem.

Míg előszedjük a csomagokat, ő is mesél a volt feleségéről.

- Orochimaru hasonlít rá, de nem tudom őt gyűlölni azért, mert az anyja hülye volt – mondja őszintén. – Ő a fiam. Az én vérem. Ha kell egyedül, de felnevelem.

- Anya is ezt mondta. Mindenáron fel akar nevelni. Igyekezet olyan munkát vállalni, amivel nem kell elszakadnia tőlem.

Saiko-san megértően néz rám.

- Na menjünk utánuk. Majd Orochimaru megmutatja a szobádat, rendben? Én szeretnék beszélgetni édesanyáddal.

Bólintok, és megyek utána. Saiko-san megmutatja anya szobáját, így oda megyek,

- Anya, itt a holmid – szólok neki.

- Köszönöm, Kabuto – néz rám mosolyogva, és elveszi a három bőröndöt.

- Fiam, megmutatnád Kabuto szobáját? – kérdezi Saiko-san a fiától. Bólintva int nekem. Mi vagyok én, a csicskád?

- A szobám a tied mellett van, úgyhogy ne hangoskodj – mondja hidegen, mikor már elindultunk. Csak tudnám mire fel utál. Hiszen nem is ismer.

- Ezt nekem kellett volna mondani – jegyzem meg kissé szúrosan. Megáll, szembefordul velem, így neki ütközök.

- Mit mondtál?

- A macsó külsődből ítélve népszerű vagy a csajok körében, nyilván sokat hozol fel ide. De valamiért nincs kedvem azt hallgatni, hogyan dugsz.

- Nem zavar, hogy ez a mi házunk?

- Dobj ki!

Arcán látszik, hogy ezzel kissé messzire mentem. Megragadja a csuklómat, és a falnak vág. Felnyögök, meg is rémülök. Kezei a nyakamra kulcsolódnak.

- Azt ajánlom húzd vissza a karmaidat, cica – suttogja közel hajolva hozzám. Bólintok, elenged, és megmutatja a szobámat. A szoba gyönyörű, zöld és lila színekkel. Mikor meglátom a lila ágyneműt, odaszaladok, és boldogan simítom végig az anyagot. Imádom a lila színt.

- Pakolj le, aztán kopogj be hozzám, és lekísérlek az étkezőbe – mondja egyszerűen, és magamra hagy. Nem is baj, van időm tervezgetni. Pakolás helyett felhívom Itachit.

- Szia, zavarlak? - kérdezem.

- Szia. Te soha – feleli, és hallom, hogy mosolyog. – Mi újság van, édesem?

- Találd ki, hogy hol vagyok? – kérdezem halkan kuncogva.

- Tokió?

- Nem – felelem vigyorogva.

- Na ne! Itt vagy? Konohában? Ez komoly? És meddig?

- Nem tudom. Sokáig, mert anya itt kapott állást.

- Ez csodálatos! Majd meglátoghatlak? Egy éve nem láttalak, nem érhettem hozzád, és nem is csókolhattalak meg.

- Itachi, persze, hogy jöhetsz. Bármikor. Nagyon hiányzol már, és nekem is nehéz.

- Ha megadod a címed, akkor majd meglátogatlak.

Lediktálom neki a címet, és leteszem a telefont. Sóhajtva nézem a hátterem, amin én és Itachi vagyunk csók közben. Nemsokára ismét érzem a csókját, sóhajtok fel.

Kis fáziskéséssel eszembe jut Orochimaru, ezért átmegyek, és kopogok.

Kinyitja az ajtót, és meglepődve veszem észre, hogy csak egy törülköző van rajta. Ez eszembe juttatja az első együttlétet Itachival és elvörösödök.

- Megvársz itt vagy bejössz?

- Ahogy neked megfelel – válaszolom enyhe gúnnyal, kihangsúlyozva korábbi szavait, miszerint ez az ő háza. Arcán megrándul egy izom.

- Gyere be – tárja szélesebbre az ajtót. Bemegyek, és megállok közel az ajtóhoz. Nem törődve velem dobja le a törülközőt, és szemembe nézve öltözik fel. Végignézek rajta, és bár elismerem, hogy szép teste van, de Itachiét jobban szeretem. Orochimaru bőre nem olyan fehér, mint az átlagos emberek bőre, hanem hófehér. Ez vajon betegség?

Miután felöltözött, elindul felém, mire ijedten nézek fel rá. Lehajol, és vállam fölött átnyúlva veszi el a fésűt. Lélegzetem akadozik, de betudom annak, hogy belemászott az intimszférámba.

- Talán nem látszik, de egy éve van párom – mondja halkan.

Meglepődök, és dühös leszek. Akkor miért csinálja ezeket? Mondjuk, ha rám mozdult volna, akkor leállítottam volna, mert Itachit szeretem.

Végighúzza a fésűt a fekete tincseken párszor, amit hamar befejez, és intve nekem elhagyjuk a szobáját. Néma csöndben lépkedek mellette, gondolataimba mélyedve.

A konyhába érve látom, hogy anya és Ongaku-san kellemesen elbeszélgetnek, nevetgélnek is. Anya mintha kinyílna a férfi mellett, de tudom, hogy mosolya nem igazi még. Apa volt a mindene, az első szerelme, kell idő, míg túl lesz ezen.

- Áh, gyerekek! – néz ránk Saiko-san. – Na végre! Azt hittük, sose jöttök le.

- Bocsi, miattam volt – mondja Orochimaru.

- Semmi baj. Ma jön a kedvesed?

- Igen, vacsorára hívtam.

- Rendben. A részleteket már megbeszéltem Nono-sannal, de arra kérnélek, fiam, hogy ha leszidd vagy ilyesmi, ne légy ideges rendben? Szeretném, ha annak ellenére, hogy a házvezetőnőnk, egy családként viselkednénk.

Bólint, én meg helyeslem. Anyámról van szó, jobb ha kedves leszel vele, még ha engem utálsz is.

- És még valami. Orochimaru-kun, kérlek tegezz – mosolyog rá anya. Elmosolyodom. Anyu nagyon közvetlen tud lenni.

- De...

- Nincs de – nevet fel aranyosan, Orochimaru pedig megadóan bólint.

- És ez rád is igaz, Kabuto-kun – fordul felém Saiko-san, és én is bólintok.

- Akkor most nekiállok a vacsorának. Van valami, amire allergiás a szerelmed? – kérdezi anya.

- Nem – feleli. – Ha nem baj, elmegyek érte.

Mindenki bólint, csak én nem. Rám néz, én meg egy nem törődöm pillantással válaszolok.

Egy gyors köszönés után lelép. Én meg anyának kezdek segíteni.

- Én segítsek? – kérdi meg Saiko-san.

- Persze – mosolygok rá. Vele nincs bajom, csak a fia egy utálatos alak, pedig csak ma ismertem meg. – Megterítene, Saiko-san?

A férfi bólint, de nem mozdul, csak néz rám. Nem értem miért. Anya meglök.

- Elfelejtettél valamit – néz rám vidáman. Ekkor leesik.

- Elnézést. Megterítenél, Saiko-san?

- Így már másabb – mondja vigyorogva, és neki lát.

Nagyban főzünk, mikor hívnak. Szaladok az emeletre, és mikor meglátom, hogy Itachi az, remegő kezekkel veszem fel.

- Szia, kicsim.

- Szia.

- De jó hallani a hangod! Ma kikészítettek a gyerekek.

- Ó, te szegény – kuncogok. – Itachi-sensei, csak nem elfáradt?

- Kabuto, ne szemtelenkedj, mert úgy megduglak, hogy hetekig nem fogsz tudni járni.

- Szerinted bánnám? – búgom szexisen, mire felhördül.

- Te kis bestia. Imádlak, tudsz róla?

- Én is imádlak. Amúgy tudod meséltem neked arról, hogy anyu új munkát kapott.

- Igen. Valami gond van?

- Ha úgy vesszük. Egy férfinál lett házvezetőnő, akinek van egy fia. Teljesen kikészít.

- Pedig téged nehéz felidegesíteni.

- Tudom. Most anyámmal csinálunk vacsit, mert hozza a párját bemutatni.

- Alig várom, hogy lássam anyukádat! Istenien főz!

- Szóval csak anyám főztjéért vagy velem! – fakadok ki álsértődötten.

- Nem csak azért. Szeretlek – mondja olyan hangsúllyal, hogy kedvem lenne átölelni őt.

- Én is szeretlek.

- Na menj, segíts anyukádnak.

Elköszönünk egymástól, és nehéz sóhajjal teszem le a telefont. Visszamegyek a konyhába, ahol már Orochimaru áll egy szőke csajjal. Egész szép.

- Szia – köszönök neki enyhén gonoszan. - Yakushi Kabuto vagyok.

- Szia. Iwako Deidara.

Ez pasi? Döbbenten nézek a fölényesen vigyorgó Orochimarura, majd újra a srácra, és újra Orochimarura.

- Nem mondtam volna? Meleg vagyok – vigyorog rám, magához húzza Deit, és megcsókolja. Nyilván, hogy bosszantson, de nem érdekel. Csókjuk fokozza Itachi hiányát, és már nagyon vágyok rá.

- És mi van akkor? – kérdem unott hangon, mire rám néznek. – Én is meleg vagyok, de az én párom most nem tud jönni.

- Kabuto! – kiált fel anya. – Miért nem mondtad, hogy beszéltél Itachival?

- Mert itt laknak, anya. És ma beszéltem vele, és mondta, hogy akkor meglátogat.

- De aranyos gyerek! Erről jut eszembe, Orochimaru-kun, majd megkérhetlek arra, hogy segíts Kabutónak a suliban?

- Ez természetes, Nono-san – mondja mosolyogva. Nem kell az ő segítsége, de nem mondom.

Elmerülünk a beszélgetésben, egyre többet tudunk meg Deidaráról, egészen addig, míg anya a vacsorához nem hív minket.

Mindenki az asztalhoz megy, és valahogy úgy alakul, én szembe kerülök Orochimaruval. De nem foglalkozok vele, csak Itachin gondolkodok.

Orochimaru Deidarával foglalkozik, de mikor rá nézek, viszonozza a pillantásomat. Kérdőn rám néz, mire megrázom a fejem.

- Milyen fiú ez az Itachi? – kérdi meg Saiko-san. Látom, tényleg érdekli ez a téma.

- Ő egy tanár.

- Tanár?

- Igen. Aikido tanár.

- Az igen! Akkor most hány éves?

- Huszonnégy.

Körbenézek a társaságon, és látom, hogy Orochimaru csodálkozva néz rám.

A vacsora végeztével, még beszélgetünk egy ideig, de Deidara és Orochimaru turbékolása kikészít.

- Megyek, lefekszem – közlöm, mert nem akarok velük maradni. Ha látnom kell Deidarát, hánynom kel.

A szobám magányában végre elővehetem a fényképet. Apa van rajta, anya és én. Boldogok vagyunk. De ez már nincs meg.

Engedve végre gyászomnak zokogok fel halkan, közben a földre esek.

- Apa... – nyöszörgöm. – Miért? Miért?

Magamhoz szorítva a képet gömbölyödök össze , és zokogok. Nincs jelentősége meddig, mert a gyász győzött, és végre úrrá lett rajtam.



Orochimaru:

Miután kibeszéltük Deit, Nono-san vacsorázni hív minket, közben beszélgetünk, szóba kerül Itachi is. Nagyon meglepődök Itachi életkorán, meg azon, hogy tanár.

Vacsora után még beszélgetünk, de nem kerüli el a figyelmem Kabuto undorodó arca. Elköszön tőlünk, és a szobájába megy. Nono-san utána menne, de elkapom a karját.

- Most gyászol – mondom neki. – Hagyd magára, Nono-san.

A nő aggódva bólint. Még beszélgetünk egy kicsit, majd Deidara kijelenti fáradt. Elköszönünk a felnőttektől, és a szobámba megyünk. Míg Dei fürdeni megy, átnézek Kabutóhoz. Noha szívemből utálom, megráz a látvány. A gúnyos, gőgös, arrogáns, beképzelt fiú helyett egy megtört, szenvedő kissrácot látok.

- Apa... – nyöszörgi. Kis híján engem is elkap a sírás, ezért inkább magára hagyom. Szóval ő így gyászol.

A szobámba érve Dei már kijött a zuhany alól, a haját törölgetve.

- Minden rendben?

Bólintok, és magamhoz ölelem.

- Nem lehet könnyű. Csak két napja vesztette el az apját. És eddig az anyját támogatta.

- Akkor miért vagy itt? Menj át hozzá, biztos jól esne neki egy baráti segítség.

- Ma találkoztam vele csak! És utálom! Annyira irritál! Még csak barátok se lettünk a mai nap folyamán!

- Akkor is! Én fáradt vagyok, szóval, még ha itt is maradnál, csak elaludnék.

- Dei...

Egy csókot kapok, és kitol a szobából. Sóhajtva megyek át utált „lakótársamhoz”. Még a földön ülve zokog.

- Kabuto – ülök le elé. Rám néz, és valamiért sírhatnékom támad könnyes szemét látva.

- Az én hibám – nyöszörgi, és fejét a nyakamba hajta. Kétségbeesetten zokogva kapaszkodik belém, én meg magamhoz ölelem.

- Nem a te hibád volt. Egy gyerek nem hibás azért, ami a szüleivel történik vagy történt.

- Akkor miért?

- Nem tudom.

Gyengéden ringatom. Ahogy a karomba simul törékeny teste, eszembe jut, hogy most nem nekem kellene itt lennem. Itachi dolga lenne, hogy vígasztalja ezt a szerencsétlen kölyköt. Lassan megnyugszik rázkódó teste.

- Bocsánat – nyögi erőtlenül, és elájul. De fasza!

Felemelem, és ledöbbenek, hogy mennyire vékony. Az ágyhoz sétálok vele, és lerakom rá. Be is takargatom, hogy ne fázzon meg azért.

Visszamegyek Deihez, aki egyáltalán nem alszik, hanem meztelenül elnyújtózkodva vár az ágyon. Állam leesik, és döbbenten nézem a szőke szépséget.

- Bámulsz vagy csinálsz is valamit? – kérdezi érzékien. Elvigyorodok, a rám jellemző szadista mosollyal, az ágyhoz lépek, és nagyon lassan, szerelmem szemébe nézve szabadulok meg a ruháimtól. Deidara – dacára előbbi akciójának – mélyen elpirul, és próbál másfele nézni, de nem tud.

Mikor végzek ruháim levetésével, kecsesen felé mászok.

- Orochimaru – sóhajtja a nevem.

- Nem kellett volna beszólni, cica – vigyorgok rá. – Büntetés jár ezért, ugye tudod?

Dei nyel egyet, én meg ajkainak esek azonnal. Kezeim végigjárják fedetlen testét, megsimogatva a már jól ismert pontokat. Deidara sóhajtozik alattam, élvezi, amit teszek vele.

Gátlástalanul szeretjük egymást, hangunkat alig tudjuk visszafogni. Deidara végigkarmol rajtam, ezzel is fokozva a vágyamat.

Miután lecsillapodtunk, kuncogva ad egy csókot.

- Még mindig csodálatos veled lenni – mondja a mellkasomhoz simulva. Pár pillanat múlva egyenletes szuszogását hallom. Őt nézve hamar elnyom az álom engem is.

Másnap hamarabb kelek, mint Deidara. Egy ideig nézem őt, majd felkelek, és szükség miatt a fürdőbe sietek. Viszont nem számolok azzal, hogy Kabuto is akkor lép ki a szobájából, így belerohanok, és magammal sodorva őt esünk a földre.

- Te nagyon nehéz vagy, Orochimaru – nyög fel alattam.

- Azt mondod, kövér vagyok?

- Azt. De állj már fel, nem bírlak el.

Megfeszült izmokkal nézek le rá. Legszívesebben agyonverném.

- Nem állok fel, amíg bocsánatot nem kérsz.

Kabuto megvonja a vállát, lök egyet a csípőjén, ezzel együtt meglöki a mellkasomat, és én leesek róla. Feláll, majd lenéz rám.

- Elfelejtetted, hogy Itachi a pasim. És tanított is.

Ezzel magamra hagy.

A kis köcsög! Ezt még visszakapja!

Feltápászkodok, és végre eljutok eredeti célomhoz.

Kabuto:

Reggel az ágyban kelek, holott tisztán emlékszek, hogy a földön ültem sírva. Csak egy kellemes, számomra ismeretlen illat ugrik be, de semmi több.

Gondolataimba mélyedve hagyom el a szobát, hogy a konyhába menjek vizet inni. Arra nem számolok, hogy egy fehér szélvész magával sodor, és a földre lök.

- Te nagyon nehéz vagy, Orochimaru – nyögök fel alatta.

- Azt mondod, kövér vagyok?

- Azt. De állj már fel, nem bírlak el.

Látom rajta, hogy legszívesebben agyonverne, de ahhoz kicsit éberebbnek kellene lennie.

- Nem állok fel, amíg bocsánatot nem kérsz.

Megvonom a vállam, lökök egyet a csípőmön, ezzel együtt megtaszítom a mellkasát, és leesek róla. Felállok, majd lenézek rá.

- Elfelejtetted, hogy Itachi a pasim. És tanított is.

Otthagyom őt, megcélozva eredeti célomat, a konyhát. Gondolataim visszatérnek a múlt éjszakához, és elgondolkodok, hogy látott e valaki engem.

Remélem nem, mert nem veszíthetek az imidzsemből. A legrosszabb, ha Orochimaru látott volna meg. Évekig hallgathatnám, hogy milyen kis bőgőmasina vagyok.

- Kabuto-kun – hallok egy hangot. Felpillantok, Deidara az. – Nem láttad Orochimarut?

- Nem igazán. Ha érdekel, összeütköztünk a folyosón, de semmi egyéb.

A szőke bólint, majd mellémlép.

- Csak közlöm. Ő az enyém – mondja halkan. Lenézek a gyilkos tekintetbe.

- Engem nem érdekel.

- Vele laksz, ki tudja mikor próbálod elvenni.

- Minek vegyem el, ha ott van nekem Itachi?

- Mindenki tudja, hogy megrendeztétek. Ki akarna egy időssel összejönni? Pláne, aki magára hagyja a szerelmét egy évre? Sőt szerintem apád halálát is kitaláltad, hogy mindenki saj... – nem tudja folytatni, mert a tenyerem az arcán csattan.

- Semmit se tudsz rólam – sziszegem. – Azt ajánlom, maradj távol tőlem, megértetted? Tőlem akárkivel együtt lehetsz, sőt be is árulhatsz Orochimarunak, leszarom. De apámat szádra ne merd venni, te kis kurva, mert megöllek.

Könnyes, riadt arca nem hat meg. Magára hagyom, de azt látom, hogy Orochimaru a konyha ajtóban áll. Felnézek rá egy pillanatra, szemeiben döbbenet és gyilkos indulat.

- Menj, vígasztald meg. Ráérsz később leszidni, megverni. Ez utóbbi biztosabb, hisz úgyis az ő meséjének fogsz hinni. Most megyek, mert el kell mennem.

Mielőtt elsírnám magam, az emeletre rohanok, felöltözök, és kaja nélkül, egy rövid üzenetet csempészve anyám szobájába lelépek. Csendesen, feltűnés mentesen.

Céltalanul csavargok, megnézem az ébredező várost, ami csodás látvány. Hirtelen ötlettől vezérelve Itachi edzőterme felé megyek. Meglepem egy kicsit, mert hiányzik.

Végignézek a dojón, és eszembe jut a nap, mikor először találkoztam vele. Pont itt futottunk össze, szó szerint. Itachi is rohant valahova, én is. Az ütközésből barátkozás lett, később pedig szerelem. Azt hiszem, inkább szerelem volt első látásra.

Fiatalabb voltam két évvel, és itt volt egy nyári tábor. Azóta szerettem menni nyári táborokra, de ő is gyakran feljött Tokióba.

Nagyot sóhajtva lépek be. Az edzés javában folyik. Leülök egy kis székre, és nézem Itachit, ahogy magyaráz a gyerekeknek. Jó őt így látni.

Mikor meglát, leereszti a kezét, és szabad foglalkozást hirdet ki. Felém szalad, de mikor felállok, megáll előttem. Kezét kinyújtja, és tétován érinti meg az arcom.

- Én vagyok az – suttogom megfogva a kezét.

- Kabuto...

Erős rántást érzek a derekamon, és nyekkenve csapódok izmos mellkasához. Szorosan ölel, akárcsak én őt. Ajkai később mohón falják az enyémeket, én pedig hevesen viszonzom.

- Jó újra látni – suttogja lihegve, miután elváltak ajkaink.

- Téged is – mosolygok.

- Mesélj, mi minden történt veled? – kérdezi, miközben leül a kispadra, és az ölébe húz.



Orochimaru:

Dolgomat elvégezve és egy frissítő zuhany után a konyhaí felé megyek, de meghallom Kabuto hangját.

- Semmit se tudsz rólam. Azt ajánlom, maradj távol tőlem, megértetted? Tőlem akárkivel együtt lehetsz, sőt be is árulhatsz Orochimarunak, leszarom. De apámat szádra ne merd venni, te kis kurva, mert megöllek.

Mikor jön ki, nem is próbálom titkolni, hogy ott vagyok. Felnéz rám, én pedig dühös, gyilkos tekintettel nézek rá.

- Menj, vígasztald meg. Ráérsz később leszidni, megverni. Ez utóbbi biztosabb, hisz úgyis az ő meséjének fogsz hinni. Most megyek, mert el kell mennem.

Nézem, hogy felszalad a lépcsőn, majd a konyhába lépek. Dei sírva vetődik a karomba, én meg magamhoz szorítom őt.

Hogy merészelte bántani az a rohadt kölyök? És még tegnap én vígasztaltam! Ezt a hálátlan faszt!

- Orochimaru...

- Mi történt?

- Megütött – mondja szipogva.

- Csak úgy?

- Nem tudom. Megkérdeztem, hogy hol vagy. Elmondta, hogy ütköztetek, és mikor meg az apjáról kérdezgettem, megütött.

- Az a szemétláda! – sziszegem dühösen, erősen magamhoz szorítva a síró srácot. Visszaküldöm a szobámba, mert lépteket hallok. Nem sokára meg jelenik Nono-san. Meghajolok felé, majd a szobámba megyek.

Dei éppen filmeket választ, én pedig letámadom hátulról. Kuncogva vetődik a karomba, amin jót mosolygok.

Alig várom, hogy Kabuto hazaérjen. Kapni fog ezért. Hogy merészelte a szerelmemet bántani?

Eltelik az idő a filmmel, néha Nono-san felhoz valami harapnivalót, vagy innivalót. Egy ilyen alkalommal megállítom.

- Nono-san, mikor jön haza Kabuto?

- Itachinál van, nem tudom.

- Akkor majd én elmegyek érte. Tudod, ismeretlen környék, és nem akarom baja essen.

- De rendes vagy! – puszilja meg a homlokom, és kilibben.

- Orochimaru, mit tervezel? – kérdi Dei riadtan.

- Megleckéztetem. Te az én szerelmem vagy, senki sem bánthat büntetlenül.

Meghatódva rám néz, és egy mély, érzéki csókot ad.

Délután Dei elindul haza, én meg vele megyek. Nono-san megadta a fia számát, így miután Deit hazakísértem, feltárcsázom.

- Igen? – szól bele kissé zihálva.

- Hol vagy?

- Orochimaru?

- Ja. Sz'al, hol vagy?

Elmondja, hogy most szalad hazafele, ami nekem csak jó. Megadok neki egy címet, ami közel van a házhoz, és ott bevárom. Ott van egy sötét zsákutca, ami eléggé elzárt, így senki nem fogja hallani, amit tervezni akarok.

Mikor Kabuto megérkezik, belökdösöm a sikátorba. Ijedten néz rám, de én addig megyek, míg el nem érjük a falat.

- Nem fogok azért könyörögni, hogy bocsánatot kérj Deidarától. De még te sem nyúlhatsz hozzá, meg értetted? Akárki vagy, nincs jogod megverni őt.

- Szóval neki hiszel – mondja halkan. Nem tiltakozik, nem menekül, nem csinál semmit. Beletörődött mindenbe. Ez jobban felidegesít.

- Még szép! Téged nem is ismerlek. Te vagy az, akinek sokkal inkább hazugság hagyná el a száját.

Felnéz rám, a szemeiben tükröződő fájdalom nem tud meghatni. A falnak taszítom, csuklóit a feje fölé szorítom.

- Most megtanulod hol a helyed – suttogom a fülébe. Megfordítom, csuklóit még mindig szorosan fogva. Már ellenáll, szabadulna, de nem tud.

- Kérlek, inkább verj meg akkor. Nem csináltam semmit, de ha te így látod, inkább verj meg.

- Nem. A verés nem lenne elég büntetés.

Letépem a nadrágját, letolom a sliccem, és előkészítés nélkül a testébe hatolok. Felordít, ami átcsap zokogásba. Sírva könyörög, érzem a farkamon a meleg vérét.

- Most megtanulod, hogy hol a helyed – zihálom a fülébe. Gyorsítok a tempón, miközben ő sír és kiabál. Kiabálhat, senki nem hallja meg.

Mély nyögéssel élvezek belé, de mielőtt kihúzódnék belőle érzem elernyednek izmai. Elájult. Elengedem őt, és hagyom a földre esni. Az eséstől valamennyire magához tér, próbál felállni, de megcsúszik saját vérében.

Igen, így szeretném mindig látni. Megtörve és megalázkodva.

Leguggolok, megfordítom, és mélyen felnyúlva segítek a spermám távozásának, de a nagy része kijön a vérrel együtt. Ő csak zokog, de nem érdekel. Megtörlöm a kezem, és felállok.

- A te hibád – mondom, meglökve őt a lábfejemmel.

- Nem tettem semmit – suttogja elcsukló hangon.

- Aha, persze. Most hazamegyünk, de ha anyádnak vagy apámnak szólsz, megöllek, értetted? És mielőtt azt hinnéd, hogy nem merném megtenni, gondolj az előbbire.

Bólint, és a fal mentén megpróbál felállni. Ott hagyom őt, és kilépek a sikátorból. Nem hiába vagyok bandavezér. Tudom jól, melyik az a hely, ahol senki se jár, így nem leszek gyanús.

Megvárom, míg Kabuto is kilép. A lámpafényben megnézem a fiút, és elégedett vagyok.

- Most eljátszuk, hogy rád találtam. Eljátszuk, hogy megtámadtak.

Bólint, és én undorodva mellé lépek, támogatásként. Nem vagyunk messze, így hamar hazaérünk.

- Nono-san! – kiáltom megjátszott kétségbeeséssel. A nő előjön, és felsikolt fia láttán. Elkap a bűntudat, hogy egy olyan nő fiát bántottam, akit kedvelek, de most nem érdekel.

- Mi történt?

- Az utcán találtam rá. Alig van magánál.

Apa is előjön, és mindenki Kabuto körül forog.

- Orochimaru – nyöszörgi halkan. – Sajnálom...

- Hé, nem tettél semmit – felelem megjátszott kedvességgel, megnyomva a „tettél” szót. Ő ezt érti, mert lecsukódnak a szemei.

Nono-san és apa lefürdetik, én meg a szobámba vonulok. Írok Deinek, hogy a kölyök le van rendezve.

- Holnap így nem mehet iskolába – hallom Nono-san hangját.

- Tudom. Elintézem, rendben? Elvégre, én is tanár vagyok ott.

- Nem szükséges, Saiko-san.

- Nyugodj meg. Mondtam már, egy család vagyunk. A fiú maradjon itthon. Majd Orochimaru elhozza a cuccait.

- Köszönöm.

Megvárom, míg elhalnak a léptek, és átmegyek Kabutóhoz. A srác ébren van, sír.

- Most már érted, miért nem jó velem kikezdeni?

- Miért nem vagy hajlandó meghallgatni?

- Mert egy utolsó kis senkiházi vagy. Azért. Nem érsz te semmit. Aludj, ne merészelj a bőgéseddel felkelteni. Holnap kénytelen vagyok elhozni a cuccaidat, szóval, viselkedj.

Magára hagyom, de még az a mondat jár a fejemben, hogy nem vagyok hajlandó meghallgatni. Nyilván kitalál valamilyen kis mesét.

Másnap álmosan megyek a suliba, de nem érdekel. Deidara a kapuban vár, mosolyogva. Lehajolok, megcsókolom, és intek a bandámnak is. Kakuzu, Hidan, Tobi és Madara mosolyogva visszaintenek, és mellénk csapódnak.

- Nem veled jött volna az új fiú?

- De, csak tegnap megerőszakolták – felelem ridegen. – De apám úgyis tájékoztat mindenkit majd.

Bólintanak, én meg elmegyek ahhoz az osztályhoz, ahol Kabuto lenne, és megkérem az osztályt, valaki jegyzetelje le a kis szarzsáknak az anyagot. Egy rózsaszín hajú lány bólint. Ezután a tanárit célzom meg, és elkérem a könyveit. Ezeket lerendezve vágódok le a székemre, Deidara meg az ölembe. Az osztály körülöttem ül, beszélgetünk, míg Iruka be nem jön.

Oda se figyelek, amit mond, Deidarát szívatom éppen, amit úgy viszonoz, hogy erősen megragad középen. Kis híján felnyögök, ezért ellököm a kezét, és morcosan nézek vigyorgó arcába.

A szünetben a srácokkal lógok a tetőn, és nagyjából így telik a napom.

Az órák lassan telnek, de az utolsón nem maradok, sürgős dologra hivatkozva lelépek. Otthon nincs senki, Kabutót leszámítva, aki még a szobájában van.

- Itt vannak a cuccaid – dobom hozzá a könyveket.

- Köszönöm – nyöszörgi.

- Fejezd be a színjátékot! – kiabálok rá.

- Tegnap dugtad a seggembe a faszodat, kis híján szétszakadtam, mit vársz tőlem? – ordít rám sírva.

Hozzá lépek, és lazán szájba vágom.

- Tartsd a pofád velem szemben! – dörrenek rá. Összehúzza magát, és inkább a tankönyveivel foglalkozik. Csendben nézem őt, ekkor veszem észre, hogy arcáról vér csöppen a takaróra, ami... véres?!

- Mi a faszomat csináltál? – sápadok el.

Nem értve arcomat lenéz, majd megvonja a vállát.

- Felszakadt a seb, mikor a táskáért nyúltam – közli egyszerűen. De én nem veszem ilyen lazán. Nyúlnék a takaróért, de ellöki a kezem.

- Ne nyúlj hozzá – szól rám halkan.

- Kabuto...

- Takarodj ki a szobámból és hagyj magamra! Deidara biztos vár.

Kimegyek a szobából, de még tisztán hallom, hogy felzokog. Ekkor érzem meg a bűntudat enyhe szelét.


Kabuto:


Egész napot Itachival töltöm, aminek nagyon örülök. Egész nap csókolgat, ölel, nagyon boldog vagyok. Mesélget mi történt vele, én is mesélek, de gyakran fullasztó csók csaták szakítják meg beszélgetéseinket.

Délután fele elköszönünk egymástól, és rohanok haza. A telefonom megcsörren, és csodálkozva látom, ismeretlen szám. Felveszem.

- Igen? – szólok bele kissé zihálva.

- Hol vagy? – kérdi egy ismerős hang.

- Orochimaru?

- Ja. Sz'al, hol vagy?

Körbe nézek, és elmondom neki. Erre mondja, hogy a házunk közelében lévő címen vár, így odasietek.

Mikor megérkezek, belökdös a sikátorba. Ijedten nézek rám, de addig hátráltat, míg el nem érjük a falat.

- Nem fogok azért könyörögni, hogy bocsánatot kérj Deidarától. De még te sem nyúlhatsz hozzá, meg értetted? Akárki vagy, nincs jogod megverni őt.

Tehát erről van szó?

- Szóval neki hiszel – mondom halkan. Deidara nyilván valahogy úgy adta be, hogy megvertem. De miért ilyen? Nem ártottam neki. Az hazugság, hogy éreznék bármit is Orochimaru iránt.

- Még szép! Téged nem is ismerlek! Te vagy az, akinek sokkal inkább hazugság hagyná el a száját.

Nem leplezve mennyire fáj, amit mondott, nézek fel rá. Nem törődik vele. A falnak taszít, csuklóimat a fejem fölé szorítva.

- Most megtanulod hol a helyed – suttogja a fülembe. Megfordít, csuklóimat még mindig szorosan fogva. Agyam ekkor fogja fel, mire készül, mit ért büntetés alatt. Hevesen tiltakozok, rángatózok, de az aikidón tanultak most semmit sem érnek. Nem tudom ellene fordítani az erejét, hiszen jóformán le vagyok szorítva.

- Kérlek, inkább verj meg akkor. Nem csináltam semmit, de ha te így látod, inkább verj meg – könyörgök. Még azt is jobban elviselném.

- Nem. A verés nem lenne elég büntetés.

Letépi a nadrágomat, és előkészítés nélkül hatol a testembe. Hallom, ahogy belül szétszakad valami, és felordítok. Ő nem törődve ezzel mozog bennem, érzem véremet folyni.

- Most megtanulod, hogy hol a helyed – ismétli a fülembe súgva. Kiabálok, sírok, de senki nem hallja meg. Nyilván olyan helyen vagyunk. De legalább utat adhatok a fájdalomnak.

Mély nyögéssel élvez belém, de már agyam alig fog fel bármit. Közel az ájuláshoz elernyed addig megfeszült testem. Érzem őt kihúzódni belőlem, és érzem, hagy a földre esni. Az eséstől valamennyire kitisztul a fejem, próbálok felállni, de megcsúszok saját véremben.

Orochimaru leguggol, megfordít, és mélyen felnyúlva tisztít meg az élvezetétől. Csak sírok, de nem érdekli. Kezét törölve feláll.

- A te hibád – mondja belém rúgva.

- Nem tettem semmit – suttogom elcsukló hangon.

- Aha, persze. Most hazamegyünk, de ha anyádnak vagy apámnak szólsz, megöllek, értetted? És mielőtt azt hinnéd, hogy nem merném megtenni, gondolj az előbbire.

Ezt el tudom hinni. Aki ilyen könyörtelenül megaláz, az képes ölni is. Nézem, ahogy cseppet sem segítve hagy magamra. Feltápászkodok, a vérem síkossá teszi az utat. Véres kézlenyomatokat hagyva a falon, vércsíkot hagyva a földön, lassú léptekkel támolygok ki a sikátorból. Ott vár rám, látszólag türelmetlenül.

- Most eljátszuk, hogy rád találtam. Eljátszuk, hogy megtámadtak.

Bólintok, ő meg mellém lépve „támogat”. Nem vagyunk messze, így hamar hazaérünk.

- Nono-san! – kiáltja megjátszott kétségbeeséssel. Anya előjön, és szeretnék a karjaiba omlani, elmondani mit tett velem, de nem. Nem azért, mert megfenyegetett vagy félek, hogy anya nem talál más munkát. Valami más tart vissza, amit nem tudok elmondani. Ahogy őt nézem, szigorú arcát, aranysárga szemét, fekete haját, fehér bőrét, valami megrezdül bennem. Bár most okom lenne utálni őt, nem tudom.

- Mi történt?

- Az utcán találtam rá. Alig van magánál.

Saiko-san is előjön, és mindenki körülöttem forog.

- Orochimaru – nyöszörgöm halkan, annak ellenére, nem tettem semmit. – Sajnálom...

- Hé, nem tettél semmit – feleli megjátszott kedvességgel, megnyomva a „tettél” szót. Hogy ne kezdjek el sírni, lehunyom a szemem.

Anya és Saiko-san lefürdet, amit hagyok, ahogy azt is, hogy ágyba dugjanak. Ahogy elmennek, Orochimaru jön át.

- Most már érted, miért nem jó velem kikezdeni? – guggol le az ágyam mellé, hogy arcunk egy vonalban legyen.

- Miért nem vagy hajlandó meghallgatni? – kérdezem könnyes arccal.

- Mert egy utolsó kis senkiházi vagy. Azért. Nem érsz te semmit. Aludj, ne merészelj a bőgéseddel felkelteni. Holnap kénytelen vagyok elhozni a cuccaidat, szóval, viselkedj.

Ezzel magamra hagy, és ájulásig sírok. Álmomban mindent újra élek, sokszor kelek zihálva, a saját hangomra. Látom Deidara kárörvendő arcát magam előtt, ami megnehezíti a dolgomat.

Az éjszaka így telik, rémálmok sorozata, de a végén valahogy elalszok.

Másnap anya simogatására kelek.

- Kisfiam, beszélnünk kell – mondja kedvesen, és Saiko-san is belép.

- Rendben.

- Ki volt az? – néz mélyen a szemembe Saiko-san. Szemeiről eszembe jut Orochimaru, és nem akarom elmondani, hogy ő volt. Nem akarom, mert... miért is? Tizenöt éves vagyok, jogom lenne elmondani, hogy megerőszakolt egy három évvel idősebb. De nem akarom. Akkor bántanák őt, amit nem tudnék elviselni. De miért? Hiszen én... utálom.

- Nem ismertem fel. Hirtelen történt, nem is vettem észre. A következő, amire emlékszek, hogy Orochimaru talált rám és hozott haza.

- Biztos, kicsim?

- Igen, anya – mosolygok rá, már amennyire a fájdalom engedi.

- Figyelj, magadra hagynánk, mert Saiko-san elkísér bevásárolni, de sietünk haza.

- Ne rohanjatok. Megleszek. Élvezd az új hely szépségét – mosolygok rájuk, ők pedig ellátnak kajával, itallal és lelépnek.

Elalszok. Rémálmaim fokozódnak, sokszor riadok saját hangomra.

Nehezen, de végül nyugodtan elalszok, és mire felkelek, Orochimaru lép a szobámba.

- Itt vannak a cuccaid – dob hozzám egy táskát. Ahogy érte nyúlok, a sebem még jobban felszakad, és az addig lassan csordogáló vér ömleni kezd, hamar átáztatva az ágyneműt.

- Köszönöm – nyöszörgöm.

- Fejezd be a színjátékot! – kiabál rám, amivel nagyon meglep. Színjáték? Ez neki színjáték?

- Tegnap dugtad a seggembe a faszodat, kiss híján szétszakadtam, mit vársz tőlem? – ordítok rá sírva. Hogy a kurva életbe játszanám el ezt a fájdalmat?

Hozzám lép, és lazán szájba vág.

- Tartsd a pofád velem szemben! – szól rám. Összehúzom magam, és inkább a tankönyveimmel foglalkozok. Számról a vér az alapból véres takaróra hullik.

- Mi a faszomat csináltál? – sápad el.

Felnézek, és mivel nem értem mire mondta, követem a tekintetét, ami a takarómra néz.

- Felszakadt a seb, mikor a táskáért nyúltam – közlöm egyszerűen. Nyúlna érte, de ellököm a kezét.

- Ne nyúlj hozzá – szólok rá halkan.

- Kabuto...

- Takarodj ki a szobámból és hagyj magamra! Deidara biztos vár.

Hallom távolodó lépteit, ezért halkan felzokogok. Félredobva a könyvet állok fel. A vérem végigfolyik a lábamon, apró cseppekben folyva a padlóra. Miért nem árultam el, hogy ő volt? Megérdemelné, amit ezért kapna.

A falba és egyebekbe kapaszkodva vonszolom magam a fürdőig, vércseppekkel jelezve milyen úton mentem.

Egy kéz segít ki, ami betámogat. Míg megengedi a vizet, megtart, addig levetkőztet. Belesegít a vízbe, és mosdatni kezd.

- Ne... – nyöszörgöm, miközben bejáratomat tisztítja. Óvatosan felnyúlva tisztít meg belülről, ami kibaszottul fáj.

- Nyugi – szól lágyan. Felnézek, de a fekete hajtömegen kívül semmit nem látok. Talán Saiko-san az? Nem ismerem fel.

Előre hajolok, és nézem a véres vizet. A férfi segít felállni, ekkor látom meg fehér kezét. Ezt a bőrszínt bárhol felismerném. Ez...

- Kabuto, szállj ki kérlek. Elmegyünk kórházba.

Felé fordulok, nézem az arcát, majd egy mozdulattal, amennyire erőmből tellik, orrba vágom.

- Ezt azt hiszem, megérdemeltem – nyöszörgi orrát tapogatva. Reagálni sincs időm, a fájdalomtól ájultan esek össze.

Kinyitom a szemem. Új helyszín. Emlékeim tompák, arra se emlékszem miért kerültem ide. Aztán fokozatosan beugrik.

Anya mellettem ül, Saiko-san pedig mellette. Itachi a kezemet fogva áll mellettem, és mikor ránézek, lágyan megcsókol.

- Végre felébredtél. Az orvos azt mondta, súlyosan megsérültél bent is, és sok gyógyszert kaptál. Két napig nem voltál magadnál – mondja anya halkan. – Egy hétig feküdnöd kell, kicsim. A sulit elintéztük neked, Saiko-san volt kedves beszélni az igazgatóval. Mellesleg ő lesz az osztályfőnököd.

- Orochimaru? – nyöszörgöm erőtlenül, és arcomhoz húzom Itachi kezét.

- Ő most nem ért rá. Majd később jön.

Jobb is, hogy nincs itt. Nem tudnék rá nézni. Azt se tudom, hogy viselkedjek ezek után. Talán minden épp eszű ember feljelentené, akkor én miért nem teszem? Miért félek attól, hogy neki lesz baja?

- Mi megyünk, kicsim. Majd még benézünk.

Lassan bólintok, és egy anyai puszi után elmennek.

- Ki volt az, édesem? – fordul felém kedvesem.

- Hidd el, nem tudom – nézek rá. Hozzám hajol, és mélyen megcsókol. Még marad egy kicsit, és elbeszélgetünk.

A napok csak telnek, Itachi és anyámék folyamatosan látogatnak, faggatnak, mégse mondom el ki volt, de Orochimaru nem jön egyszer sem. Csak miután letelt az egy hét, akkor ő jön el értem. Arca semleges, de óvatos velem. Egész úton nem szólunk egymáshoz, csak nézek ki az ablakon.

Hazaérve Deidara vár, a szüleink elmentek a gyógyszertárba a gyógyszereimért.

Ezek mindenhova együtt mennek? Nem baj, legalább anya feloldódik kicsit.

- Istenem, Kabuto, hallottam mi történt! Minden rendben? – rohan elém riadtan. Szemem villan, ő meg összerezzen.

- Dei, szívem, felkísérnéd a szobájába? Addig csinálok teát.

Dei bólint, és felkísér. A szobámba érve azonnal a falhoz lök.

- Mi volt ez a színjáték, hm? Nem tudsz átverni. Igaz, helyre tett az én drágám, de nehogy azt hidd, hogy ezzel a színjátékkal magadra vonhatod a figyelmét. Utoljára szólok, ne nézz rá, ne is szólj hozzá, mert ennél jobban el tudlak intéztetni. Mit szólna anyukád, ha a kicsi fiacskája darabokban, egy kis dobozkában kerülne újra a kezébe?

- Te beteg vagy – lököm el magamtól, de a hirtelen mozdulat miatt erős fájdalom hasít az altestembe.

- Csak védem, ami az enyém, ez minden. Orochimaru számára én vagyok az egyetlen. Te egy kis senki vagy, érted? Bekönyörögted magad ide anyáddal együtt. Le merném fogadni, hogy anyád csak meglépett apádtól, mert az egy alkoholista fasz volt, és nem volt már mit anyádba vernie.

Tágra nyílt szemekkel hallgatom. Hogy beszélhet így a családomról? Kezem lendülne, de egy erő visszafogja. Ororchimaru. Deidara győztes mosolya csak még inkább tanúsítja ezt.

Riadtan fordulok meg, könnyeim lefolynak. Ne... ne bánts, könyörgök némán.

- Dei, átmennél az én szobámba? – kérdi tőle kedvesen. A szőke mosolyogva engedelmeskedik, én meg azonnal térdre esek. Orochimaru letérdel elém, hosszan nézve az arcom.

Felemeli a kezét, de pofon helyett, a hajamba túr.

- Szóval, mit akartál te csinálni? Megütni az én kicsimet?

- Ne... nem akartam – nyöszörgöm.

- Miért nem hiszek neked, Kabuto?

- Te csak azt hallasz meg, amit akarsz. Holnap megyek suliba. Tanulnom kell. Pár leendő osztálytársam leadta a leckét. Fel kell készülnöm.

Elenged, enged felállni. Mikor felálltam, magához ránt.

- Még beszélünk – suttogja a fülembe, és magamra hagy.

Miután magamra maradok, előveszem a telefonomat, és megnyomom a hangfelvevő megállító gombját. Nem hallgatom végig, de egyszer lejátszom ennek a szadista fasznak.

Sóhajtva vetődök az asztalhoz, és kezdek el tanulni, fülessel a fülembe.


Orochimaru:

Mégse tudtam magára hagyni, így visszafordulva mentem be hozzá. A látvány ijesztő volt, ahogy vércsíkot húzva maga után ment a fürdőbe. Az utolsó pillanatban kaptam el, és betámogattam a fürdőbe. Kimostam őt belülről, ami tudom, hogy rohadtul fájt neki, de nem érdekelt. Mikor felajánlottam a kórházat, szimplán orrba vágott és elájult.

A kórházban felhívtam apát, közöltem velük, hogy Kabuto a kórházban van. Két napig nem volt magánál, és bár megígértem bemegyek hozzá, nem tettem.

Az utolsó nap én megyek érte. Nem túl lelkes, ahogy én sem. De azért valahogy hazaérünk. Megkérem Deidarát, hogy kísérje fel a fiút, míg én teát készítek.

Mivel nem tudom, hogy issza a teát, felmegyek, hogy megkérdezzem, de akkor látom, hogy Kabuto megint meg akarja ütni Deit. Elkapom a kezeit, mire riadtan fordul meg.

- Dei, átmennél az én szobámba? – kérdem tőle kedvesen. Ő bólint, és miután magunkra maradunk, a srác a földre esik, én meg elé guggolok.

Felemelem a kezem, látszólag a pofont várja, de ehelyett a hajába túrok.

- Szóval, mit akartál te csinálni? Megütni az én kicsimet?

- Ne... nem akartam – nyöszörgi.

- Miért nem hiszek neked, Kabuto?

- Te csak azt hallasz meg, amit akarsz. Holnap megyek suliba. Tanulnom kell. Pár leendő osztálytársam leadta a leckét. Fel kell készülnöm.

Elengedem, hagyom felállni. Mikor felállt, magamhoz rántom.

- Még beszélünk – suttogom a fülébe, és magára hagyom.

A szobámban azonnal magamhoz ölelem Deit, aki megnyugszik a karomban.

„Csak azt hallasz meg, amit akarsz.” Visszhangzik a fülembe ez a kis mondat. Nem tudom elképzelni Deiről, hogy bárkinek is ártana.

Eldőlünk az ágyon, és semmiségekről beszélgetünk. Holnap szombat már, így azt tehetek amit akarok.

- Dei, valamit kellene kezdeni a helyzettel. Előbb-utóbb gyanús lesz, hogy mindig én találok rá.

- Nem kell mindig haza kísérned. De Orochimaru, miért ilyen velem ez a fiú? Ártottam neki valamit?

Ránézek a könnyes szemére, és hirtelen dühömben felpattanok. Ez... ez a látvány mindennél jobban megrázott. Nem akartam soha így látni Deit. Megfogadtam, hogy többet nem hagyom sírni és szenvedni. Erre meg ezen kell átmennie?!

Átrohanok a fiúhoz, aki zenét hallgatva görnyed a tanulmányai felé. Négy nagy lépéssel átszelem a szobát, kitépem a füléből a fülhallgatót és hajába markolok.

- Ezt megkeserülöd! A szerelmem, életem értelme miattad sír!

Egy mozdulattal az asztalba verem a fejét. Felrántom, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Könnyes szemekkel, felrepedt szemöldökkel néz rám. Nem érdekel.

- Orochimaru, félreérted. Dei...

- Szádra ne merd venni a nevét! – üvöltöm, és elengedve haját kirohanok a szobából.

A szobámba érve látom, Dei elaludt. Betakarom, és lemegyek a konyhába. Meglátom Kabuto teáját, amiről eszembe jut, mit tett, és dühömben a mosogatóba borítom.

Apuék haza érkeznek, Nono-san rögtön fia után érdeklődik. Az említett meg is jelenik, szemöldöke még mindig fel van repedve.

- Mi történt? – néz rá döbbenten az anyja.

Szívem megáll. Erre nem is gondoltam! Most biztos el fog árulni!

- Neki mentem a falnak itthon, mert nem engedtem Orochimarunak, hogy felkísérjen. De nem számoltam azzal, hogy még szédülök – hazudja könnyedén.

Miért? Miért nem mondta el az igazat?

- Te szerencsétlen kölyök – sóhajt fel a nő, és lopva én is.

A hétvége lazán telik el, szinte nem is csinálunk semmit. Deidara ideiglenesen hozzánk költözik, Kabutónak szinét se látom. Itachi folyton meglátogatja őt, olyankor pedig látom a kölyköt. Amikor őket nézem, látom, ahogy a karjaiba simul, megcsókolja, felmordulok.

Vasárnap este elhaladok a szobája mellett, mert dolgom van a fürdőben.

- Kicsim, mondd ki a nevét – hallom Nono-san. – Nem fogunk megharagudni, ha elárulod, ki volt. Tudom, hogy tudod.

- Anya, nem emlékszem.

- Kabuto, jól tudom, hogy emlékszel. – Ez Itachi hangja.

- Kérlek titeket, nem akarom elmondani.

- Miért véded? Egy hitvány gazember! Arra se méltó, hogy létezzen!

- Ezt ne mondd, Itachi! Nem akarom elmondani, ki volt. Megtörtént, kész. Szerinte jogosan, de nem tettem semmit ellene. Ő nem hallgatott meg, de már nem számít. Lassan egy hónapja ennek, nem akarok zűrt. Én túltettem magam rajta, erre kérlek titeket is.

- Kabuto, neked akarunk jót, szerelmem.

- Tudom és köszönöm. De zárjuk le a témát, rendben?

Innentől csend, majd Nono-san léptei közelednek. Hátrálok pár lépést, és úgy teszek, mintha most érkeznék. A nő elhalad mellettem, futólag rám pillant, és mosolyogva jó éjszakát kíván. Viszonzom, majd megyek tovább.

Másnap reggel korán kelünk, ma van az első napja a kölyöknek. Deidara félve ül le Kabuto mellé a reggelinél, én mellé, Itachi Kabuto mellé, apa és Nono-san meg egymás mellé. Reggeli közben beszélgetünk, néha lopva Kabutóra pillantok. Látom rajta, hogy remeg, és Itachi felé húzódik. Chhh... még magát állítja be ártatlannak. Ezt a mocsadékot!

Reggeli után felöltözünk, és elindulunk. Itachi hamar elköszön tőlünk, mi hárman pedig néma csendben megyünk tovább. Mi elől Deidarával kézen fogva, Kabuto követ minket.

A suliban elnavigálom a kölyköt apámhoz, aki lelkesedve folytatva. Innentől leveszem róla a kezem – képletesen –, és magára hagyom.

A második óra után azért elnézek a terem felé, és meglepődve konstantálom, hogy a srác nagy népszerűségnek örvend.

- Jó agya van az új fiúnak – hallom oldalról.

- Miből gondolod, apa?

- Hibátlanra írta a felmérőt úgy, hogy nem volt órán.

Csak bólintok, még beszélgetünk egy kicsit, vagy visszamegyek Deidarához. Egész napom jól telik, de kb a negyedik vagy ötödik óráról lógva sietek a tetőre.

- Hagyjatok békén – hallom meg Kabuto hangját.

- Ugyan, meg akarjuk nézni, tényleg kisfiú vagy? Vagy alapból ennyit nyafogsz? – kérdezi Madara.
Elvigyorodva lépek közelebb hozzájuk.

- Nocsak, nocsak, a szürke kisegér.

Mindenki felröhög ezen az idióta szóviccen. De ha már itt vagyunk, megint kap egy leckét a kicsike.

Tegnap egy lightos kis büntetést kapott, itt az ideje frissíteni az emlékezetét.

- O... Orochimaru – néz riadtan a szemembe.

- Emlékszel tegnapelőtt mit tettél? Nem baj ha nem, most megkapod érte a büntit.

Mivel nem akarok feltűnő sérülést okozni rajta, a srácokra nézek.

- Hidan, Kakuzu, Madara, Tobi. Gatyákat le.

A társaság felröhög, és egyszerre toljuk le a nadrágot. Kabuto menekülni próbál, de lefogom. Próbálja alkalmazni a harci tudását, de Kakuzu megragadja a nyakát. A fiú megmerevedik, talán jobb is, mert Kakuzu egy kézzel képes ölni. Nem csak magas, de nagyon erős fiú.

- Madara, tied az első kör – nézek rá röhögve.

A fiú vigyorogva bólint, és Kabuto szájába tuszkolja magát. Mintha csak dugna, úgy mozog a fiú szájában, aki felnyög, és sírni kezd. Madara nem foglalkozik vele, egyre gyorsabban bassza szájba a fiút. Nem tart sokáig, hangos nyögéssel élvez a szájába, amit a kölyök nem fogad ilyen könnyedén, és kiköpi.

Ezután Tobi jön, aki még le is smárolja a srácot, de az megharapja. Tobi arcon üti, és nagyon durván kezdi el szopatni magát.

Tobi után Hidan és Kakuzu egyszerre indulnak neki. A két srác egy pár, ezért is csinálják egyszerre. A két hímvessző felváltva, később egyszerre mozog a fiú szájában, miközben egymással váltanak vad csókot.

Kielégülésüket követve elengedem, majd elé lépek.

- És most én jövök – suttogom közel a szájához. Kabuto tiltakozna, de mélyen a szájába lököm magam. Felnyögök, és hajába tépve utasítom szopásra. Nem engedelmeskedik, ezért lábai közé rúgok. Felzokogva engedelmeskedik, és miközben a száját baszom, engedelmesen szop.

Mivel amúgy is eléggé fel voltam izgulva az előbbiek miatt, hamar elélvezek, és kényszerítem a srácot, hogy lenyelje.

Röhögve hagyjuk magára, nem törődve, mi lesz ezután.

A következményt csak akkor tudjuk meg, mikor a hangos bemondó hívat minket.

- Ongaku Orochimaru, Uchiha Madara, Sato Kakuzu és Yugakure Hidan azonnal jelenjen meg az igazgatóiban.

Mindenki döbbenten néz ránk, mi meg engedelmesen felállunk, és az igazgatói felé vesszük az irányt.

Mikor belépünk, észreveszem Kabutót, akit Kotetsu-sensei és Izumo-sensei tart meg. Elszánt, dühös, megtört arccal néz rám.

- Uraim, valamit azonnal kell tisztáznunk.


Kabuto:

Nem sokáig élvezhetem a zenét és tananyagot, mert Orochimaru ront be újra, kitépi a fülhallgatómat, és hajamat megragadva rántja hátra a fejem. Már megint mit tettem?

- Ezt megkeserülöd! A szerelmem, életem értelme miattad sír!

Egy mozdulattal veri fejemet az asztalba. Felemelem a fejem, könnyes szemmel nézek fel rá. Miért nem érti meg?

- Orochimaru, félreérted. Dei...

- Szádra ne merd venni a nevét! – üvölti, és elengedve hajam kirohan a szobából.

Csendesen sírva nézek utána, még a tanulástól is elmegy a kedvem. Most már elmondom anyunak. Mindent el kell mondanom. Deidara miatt Orochimaru terrorizálásában élek, és egyszerűen nem bírom. Lassan szedem össze magam, eltüntetve a sírás nyomait.

Levánszorogva a konyhába rögtön ott találom anyát, Saiko-sannal. Itt az idő elmondani mindent.

- Mi történt? – néz rám döbbenten anya.

- Neki mentem a falnak itthon, mert nem engedtem Orochimarunak, hogy felkísérjen. De nem számoltam azzal, hogy még szédülök – hazudom.

Ez mi a franc volt? Miért nem mondtam el? Itt lett volna a lehetőség! Te idióta barom!

- Te szerencsétlen kölyök – sóhajt fel anya, és ahogy látom, Orochimaru arca is megkönnyebül. Legközelebb nem úszod meg! Erre megesküszöm.

A hétvége unalmasan telik, szinte nem is veszem észre, múlik az idő. Orochimarut alig látom, hála az égnek, és inkább a tanulásra koncentrálok.

Itachi is átjön, aminek nagyon örülök. Szinte folyton egymáson lógunk, és a sok csók, ölelés elhiteti, nincs semmi baj. Karjai közt elfelejtem Orochimarut, Deidarát, mindent.

Vasárnap este Itachi és anya a szobámba jön. Komolyan néznek rám, ami azt jelenti, most nem szokásos beszélgetés lesz.

- Kicsim, mondd ki a nevét – kérlel anya. – Nem fogunk megharagudni, ha elárulod, ki volt. Tudom, hogy tudod.

- Anya, nem emlékszem – vágom sutba előbbi elméletem, miszerint kitálalok.

- Kabuto, jól tudom, hogy emlékszel – fogja meg a kezem Itachi.

- Kérlek titeket, nem akarom elmondani.

- Miért véded? Egy hitvány gazember! Arra se méltó, hogy létezzen!

- Ezt ne mondd, Itachi! Nem akarom elmondani, ki volt. Megtörtént, kész. Szerinte jogosan, de nem tettem semmit ellene. Ő nem hallgatott meg, de már nem számít. Lassan egy hónapja ennek, nem akarok zűrt. Én túltettem magam rajta, erre kérlek titeket is – mondom könyörgő hangon, közel a síráshoz. De Itachi kérdése elgondolkodtat. Miért védem? Nem tudom. Nem akarom, hogy Ororchimaru börtönbe kerüljön, sem azt, hogy a kapcsolata megromoljon az apjával. Saiko-san rendes ember, nem akarom tönkre tenni.

- Kabuto, neked akarunk jót, szerelmem.

- Tudom, és köszönöm. De zárjuk le a témát, rendben?

Megértően bólintanak. Nagyot sóhajtok, majd kijelentem fáradt vagyok. Anya azonnal érti, ad egy puszit, és magunkra hagy.

Itachi azonban nem fáradt, csókolgatni kezd. Kezei lágyan simogatnak, mintegy feledve az összes emléket.

- Kabuto... – leheli a számra, mielőtt mélyen megcsókolna. Felnyögök, mikor keze a férfiasságomra csúszik, és lágy masszírozásba kezd. Ösztönösen szélesebbre tárom a lábaimat, csípőmet a kezének lökve.

Felnyög, és vetkőztetni kezd, én meg őt. Testünk egymásnak feszül, szinte éget minket a vágy.

- Kabuto... nem lesz baj? – kérdi aggódva, megérintve a bejáratomat.

- Nem. Csináld kérlek – zihálok, majd én lépek a tettek mezejére, és magamba vezetem az ujját. Halkan felsikoltva vetem hátra a fejem, ő pedig felnyög. Lassan már két-három ujjal tágít, én meg már az ujjaira ülve vonaglok.

- Tudod, milyen kurva szexi vagy, kicsim? – zihálja a szemembe nézve. Csábítóan elmosolyodok, és hagyom, hogy mélyen belém hatoljon. Itt már nem tudom hangomat szabályozni, és sikoltva feszülök ívbe. Remegek a vágytól, a kielégülés hajt engem.

- Szeretlek – suttogja.

- Én is szeretlek – nyögöm.

Elkezd mozogni bennem, amitől én még jobban ívbe feszülök. Könyörgök neki, mire gyorsabb tempót diktál.

Végig nevemet zihálja, én az övét, mint egy imát. Egy mélyebb lökésnél nevét sikoltva élvezek el, ő pedig pár pillanat múlva követ, de csak tompán hallom kiáltását. Mintha megüresedne bennem valami, majd újra kitöltene, úgy száll végig testemen az orgazmus. Itachi szorosan ölel, miközben testünk néha néha megrándul, egészen addig, míg le nem csitulunk.

- Még mindig fantasztikus vagy – vigyorog rám.

- Perverz – suttogom elpirulva, és nyakába hajtom a fejem. Hagyom, hogy felemeljen, és a fürdőbe vigyen, ahol lemosdatjuk egymást, majd visszatérve a szobámba, egymás karjaiban alszunk el.

Másnap reggel korán kelek, mert ma végre mehetek suliba. Itachi gyengéden csókolva ébreszt, és kér, menjünk reggelizni. Valahogy Dei és Ita közé kerülök, bár utóbbinak nem örülök, de Ita jelenléte megnyugtat.

Reggeli után felöltözünk, és elindulunk. Itachi pár sarokkal később elköszön, mély csókkal búcsúzva tőlem, amibe a szívem is beleremeg.

Hárman maradunk. Dei Ororchimaruval megy elől kézen fogva, én meg követem őket, teljesen belemerülve a gondolataimba.

A suliban Orochimaru megmutatja az apja irodáját, aki lelkesedve fogad. Mindent megmutat, mindent elmagyaráz, és, hála Istennek, vele lesz az első óránk.

Az osztályom kedvesen fogad. Egy fiú, Uzumaki Naruto rögtön kijelenti, barátok vagyunk. Inuzuka Kiba, akiről mint megtudom kutyamániás, is csatlakozik hozzánk. Később rengeteg srác áll körém. A nevektől zsong a fejem. Érdekes nevek és arcok. Egy lánynak természetes rózsaszín haja van, a neve Haruno Sakura. Egy másik lánynak meg halvány lila szemei, őt Hyuuga Hinatának hívják. Megismerkedem Uchiha Sasukéval is végre, akiről Itachi sokat mesélt. Sasuke végignéz rajtam, és egy „hn” hanggal el is intézi a látottakat. Egy vörös hajú, türkizkék szemű srác, Gaara, az osztály antiszociális tagja, csak futólag köszön. Ezenkívül még itt van Kankuro és Temari, Gaara idősebb testvérei, Shikamaru, Temari párja, Chouji, és még jó pár, akiknek nem tudtam megjegyezni a nevét.

Sok mindenről kifaggatnak, a páromról, ahol lakok, anyámről, és főleg ezüst hajamról. Sakura vigyorogva néz rám.

- Neked is genetikai dekódolás, mi?

Felnevetek.

- Igen. Bár igazából nem tudom, mert anyámnak is ilyen a haja.

- Az én anyám, aki amúgy a biosz tanár, Haruno Tsunade, azt mondta szőkének születtem. Aztán először erőteljes pink volt a hajam, később kivilágosodott.

- Szép a színe, bár érdekes. Akárcsak Hinata-san szeme – nézek a lányra. Csodálkozva látom, hogy háta mögött Naruto éppen megfulladni készül Sasuke szája által.

- Ez is valami genetika – von vállat a lány. – Nekem liláskékből lett ilyen.

- Értem. Egyébként mióta járnak? – mutatok a lány háta mögé.

- Fél éve. Mindig vitáznak, de ezt nem kell komolyan venni. Ahogy Kiba és Kankuro vitáit sem.

Elmosolyodok, és boldog vagyok, hogy ilyen osztályba kerültem. Megszólal a csengő, és belép Saiko-san. Én rögtön egy tesztfelmérővel kezdek, ami nekem könnyű volt.

Mint megtudom, Saiko-san nem csak az osztályfőnököm, hanem a földrajz tanárom is. Kapok egy listát a tanárokról, amit gyorsan átnézek. Haruno Tsunade, biológia tanár. Hatake Kakashi, irodalom tanár. Hatake-Umino Iruka, matematika.

He?

Padtársam felé fordulok.

- Naruto, Irukának miért ez a neve?

- Mert Kakashi férje. Vagy tizenhat éve. Eléggé szép idő, nem?

- De, az – felelem csodálkozva.

Tovább nézem. Shiranui Genma, angol tanár. Maito Gai, testnevelés tanár. Ongaku Saiko, földrajz tanár. Hagane Kotetsu, japán tanár. Kamizuki Izumo, történelem tanár. És Sarutobi Asuma, fizika és kémia tanár.

Kíváncsi leszek rájuk, pláne, hogy a következő órám pont Kakashival lesz. Hmmm...

Kakashi első ránézésre érdekes. Ezüst a haja, mint nekem, és valamiért úgy áll, mintha jobbról fújná a szél mindig. Ráadásul furcsa szokása a maszk, amit hiába kérdezek bárkit, nem tudja senki miért hord. A tanítási stílusa lehengerlő, sokat nevetünk.

Lassan minden tanárt megismerek, mert Kakashi berángat az irodába, és mindenkinek bemutat. Mikor Irukának mutat be, szerencsétlenebb lesz, mire férje csak elnézően mosolyog. Kis híján felnevetek a jelenetre, és elkönyvelem, hogy Konoha ezen gimnáziuma, a Konohai Akadémia nem éppen arról híres, hogy normális itt mindenki. A tanárok és diákok kapcsolata igen szoros, szinte családi hangulatot teremtve. Miután megismertem a tanáraimat, boldogan mennék órára, de Genma megállít.

- Kabuto, most velem van órátok, de késni fogok. Szólj a többieknek is, köszike – dob egy puszit, és elrohan. Ez se normális. De megtudom, minden diákkal ilyen.

- Rá se ránts, szerelmes. Eddig morcos volt – mondja Sakura nevetve. – De mióta megismerte az egyik diák nevelőapját, Namiashi Raidout, rá se lehet ismerni.

Válaszolnék valamit, de egy szőke hajú fiú vetődik a látószögembe. Nem Naruto, felismerném.

- Tetőre. Most! – parancsolja és lelép.

Mit akarhat? De... nem jó, ha ellenkezek. Már megmutatták mikre képesek.

Bocsánatot kérve megyek Dei után, de csak megmutatja a lépcsőt és elmegy. Fent a tetőn négy ismeretlen alak vár.

- Na végre. Azt hittük, Dei-chi nem adta át az üzenetet – mondja az egyik.

Valamiért félni kezdek, és mikor a falnak taszítanak, rájövök, jogosan féltem.

- Mit akartok? – kérdezem hidegen.

- Tudod, arra gondoltam, hogy kislányt csinálunk belőled.

- Hagyjatok békén.

- Ugyan, meg akarjuk nézni, tényleg kisfiú vagy? Vagy alapjáraton ennyit nyafogsz? – kérdezi egy fekete, hosszú hajú férfi.

- Nocsak, nocsak, a szürke kisegér.

Ez... ez Orochimaru! Mikor jött ide? Miért?

- O... Orochimaru – nézek riadtan a szemébe.

- Emlékszel tegnapelőtt mit tettél? Nem baj ha nem, most megkapod érte a büntit.

Ne... még mindig nem tette túl magát azon? Hiszen nem csináltam semmit! Miért nem hallgat meg soha? Mi ez az egész? Miért ilyen Deidara?

- Hidan, Kakuzu, Madara, Tobi. Gatyákat le.

A társaság felröhög, és egyszerre tolják le a nadrágot. Riadtan próbálok elmenekülni, és mikor Orochimaru lefog, próbálom az aikido mozdulatokat alkalmazni, de a legmagasabb srác elkapja a nyakam. Érzem benne az erőt, azt, hogy képes lenne egy szorítással a nyakamat törni.

- Madara, tied az első kör – röhög fel Orochimaru. Meg foganak erőszakolni!

De nem ez történik. A Madara nevezetű a számba tolja magát, és mozogni kezd. A többiek röhögnek rajtam, miközben felnyögök és sírva fakadok. Nem akarom. Nem!

Senki se foglalkozik velem, kommentálják a „műsort”, tippeket adva a srácnak. Szerencsére hamar vége lesz, Madara pedig mély nyögéssel élvez a számba,aminek egy része lecsúszik a torkomon, de a többit szerencsére ki tudom köpni.

- Tobi – szólal meg Orochimaru rekedten mögöttem.

Tobi lehajolva szájon csókol, de ahelyett, hogy viszonoznám, jól megharapom. Pofon a válasz, és úgy löki be magát a számba, hogy kis híján hányni kezdek. Tobi meg csak mozog a számban, és ő is oda élvez. Kiköpöm, és fuldokolva próbálok levegőt kapni.

- Hidan, Kakuzu – utasítja őket Orochimaru egy árnyalattal rekedtebben.

Az említettek elém állnak, és először a fehér hajú löki magát a számba, pár mozdulat után a magasabbik. Felváltva teszik ezt, vadul csókolva egymást, később egyszerre. Már fulladok, nyöszörgök, sírok, menekülnék, de Ororchimaru erősen tart, magához préselve a testem, és ha nem lenne elég, mintha szándékosan tenné, a fülembe nyögdécsel, zihál. Ettől csak jobban elkap a hányinger, és sírok, de senkit se hatok meg.

Miután a páros egymás szájába nyögve elélvez, Ororchimaru elenged. Már kezdek megkönnyebülni, hogy vége, elengednek, mehetek órára, mehetek megalázott lelkemet összeszedni, de nem ez történik.

Egy aranysárga szempár néz közvetlenül a szemembe.

- És most én jövök – suttogja közel az ajkaimhoz. Rögtön tiltakoznék, hiszen, ha rajta múlik, én megint a kórházi ágyon kötök ki, de meg se hallja, csak mélyen a számba löki magát. Felnyög, és hajába tépve utasít, szopjam. Dolgozzak a számmal, a nyelvemmel. Eddig csak Itachinak tettem meg, mert ő valóban szeret és megérdemli. Nem is engedelmeskedek, ezért lazán a lábaim közé rúg. Felzokogok, de hangomat a számban lévő kemény pénisze nyeli el. Ritmusosan mozogni kezd a számban, miközben én hangtalanul sírva teszem, amire utasít.

Szerencsére hamar elélvez, és államat megragadva csukja össze a számat, kényszerítve, hogy lenyeljem élvezetét.

Undorodva engedelmeskedek.

Röhögve hagyjnak magamra, én meg előre esek remegő testtel. Ott rángatózok a zokogástól, és közben hányok. A spermák és hányadékok között fetrengve talál rám egy sensei, akiről fogalmam sincs, hogy került ide.

- Te jó Isten! Te vagy az új fiú, igaz? – guggol le hozzám és érint meg, de ellököm a kezét.

- Ne érjen hozzám – könyörgök neki.

- Semmi baj. Hagane Kotetsu vagyok – mondja kedvesen. – Japán tanár. Te ki vagy?

- Ya... Yakushi Kabuto – nyöszörgöm.

- Rendben, Kabuto. Akkor most segítek felállni, és elmegyünk az igazgatóhoz. Ki volt ez, azt tudod?

- Orochimaru – zokogok fel. – És négy haverja.

- Hé, nyugodj meg, itt vagyok.

Hagyom, hogy segítsen felállni.

- Bírsz járni?

- Igen. Nem... nem volt erőszak – próbálom kinyögni zokogva.

- Oké, nyugodj meg.

- Hé, Kotetsu, itt va... Mi történt? – hallok egy másik hangot. Felnézek, de alig látom, ki ez.

- Nyugi, Izumo. Orochimaruék csináltak valamit. Ő az új srác, Yakushi Kabuto. Kabuto-kun, ő Kamizuki Izumo, történelem tanár és az én barátom. Nyugi, velünk van.

Bólintok, és hagyom, hogy elkísérjenek az igazgatóhoz. A férfi, egy nagyon kedves arcú férfi, döbbenten hallgat végig, amit elcsukló hangon mondok el. Amit ma tett, az már nagyon sok volt. Deidara nagyon manipulálja, de van egy olyan érzésem, ez most már nem is igazán Deidara miatt van. Szimplán szadista, és élvezi, hogy kínozhat, verhet, megerőszakolhat.

Felzokogok, mire Kotetsu azonnal átölel.

- Nyugi, minden rendben lesz. Hívjam anyukádat?

- Ne! – kapaszkodok meg a pólójában riadtan. – Kérem, ne szóljanak anyunak. És Saiko-sant is hagyják ki ebből. Lehet?

Az igazgató rám néz.

- Miért?

- Mert anya Saiko-sannál dolgozik, mint házvezetőnő, és nagyon kedvelem Saiko-sant. Nem akarom, hogy emiatt megromoljon a kapcsolata a fiával, és anya is kedveli, jól érzi ott magát. Végre látom őt boldognak lenni. Olyannak, mint volt apám halála előtt

- Orochimaru megérdemelné, hogy az apja is megtudja a kis játékait. Téged tesz tönkre, fiam. Ez nem érdekel? Nem érdekel, hogy lelkileg és testileg megsérülsz?

- Anyám fontosabb – hajtom le a fejem.

A döbbenet érezhető a szobában. Végül az igazgató sóhajt, és megnyomva a gombot az irodába hívja a fiúkat. Kotetsu és Izumo megtart két oldalról, pedig legszívesebben a földre esnék zokogva.

Mikor belépnek, elszánt, dühös, megtört arccal nézek Orochimarura. Arcán látszik a rémület.

- Uraim, valamit azonnal kell tisztáznunk – néz rájuk az igazgató. – Mélyen megdöbbentem azon, amit maguk műveltek.

- Uram... – szólal meg Ororchimaru.

- Elég! Apád egyik kedvenc tanárom. Megnézném az arcát, mikor megtudja miket művelsz valójában a bandáddal.

A fiú látványosan elsápad.

- Nem kérdezem, hogy miért, úgyis hazudnál. DE! Ez nem maradhat büntetés nélkül. Komoly büntetés nélkül. Téged és négy társadat egy hónapra felfüggesztem, és évismétlés sem kizárt. Ez az ára annak, amit maga művelt, és annak, hogy Kabuto kérésére nem tudja meg az apja.

- Kérem... Nem lehetne, hogy más büntetést kapjak?

- Hallgass, Hidan! Az, aki ilyen mocskos dologra képes társával szemben, az nem érdemel mást. Örüljön, hogy nem jelentette fel magukat. Megtehetné, ugyanis maguk tizennyolc évesek, ő pedig tizenöt. A törvény szerint ez már legalább fél évnyi szabadság vesztéssel járhat. Mi a francot képzelnek magukról? Öngyilkosságba akarnak kergetni egy fiatalt?

A fiúk lehajtott fejjel állnak.

- Nagy szerencse, hogy Kotetsu-sensei a tetőre ment. Fogalmam sincs miért, nem is érdekel, de legalább fény derült arra, amit maguk titokban művelnek. Ja, és a büntetést a holnapi nappal kezdjék meg. Most pedig azonnal takarodjanak ki.

A srácok elmennek.

- Biztos ezt akarod? – néz rám, mielőtt visszamennék én is.

- Igen, Sarutobi-sama. Nem akarok bajt az anyámnak és Saiko-sannak. Jó lesz ez így. Köszönöm.

Nem nézve vissza megyek ki az irodából, és megyek Genma órájára. Még vele vagyunk, mert az utolsó három óra angol.

- Kabuto, hát te... – kérdezné merre jártam, de arcomat látva nem faggat tovább. – Menj, ülj le. Semmi baj, hogy hiányoztál.

Bólintva vetődök Naruto mellé, de nem tudok semmire se figyelni. Angolból amúgy is elég jó vagyok, így nem baj, hogy nem figyelek.

Aznap nem látom Orochimarut és a bandáját. Bár a srácok meghívnak egy kis összeülésre, de visszautasítom. Kiba megértő arccal néz rám, megfogja Kankuro kezét, és elköszönnek tőlem.

Mintha üldöznének, úgy megyek haza. Rettegve, hogy mikor támad rám valaki abból az ötösből. Lassan sírni kezdek szánalmasságomon, és azon, hogy ezt a beárulást nem fogom megúszni. Orochimaru miért nem látja, hogy Deidara milyen? Miért nem veszi észre, hogy Deidara csak magához akarja egy életre kötni? Hogy manipulálja?

Végre lassan hazaérek, ahol anya vár aggódva. Előtte nem mutatom, hogy meg vagyok törve, kedvesen mosolygok rá, akárcsak Saiko-sanra. Orochimaru látványosan ijedten néz rám, és most az egyszer fölényben érzem magam, még ha ennek nagy ára is lesz, tudom.

- Kabuto, Orochimarut egy hónapra felfüggesztették. Tudsz erről valamit?

- Nem, Saiko-san. Épp órán voltam, mikor hallottam a nevét a bemondóban, de nem tudom, mi történhetett.

- Akkor, fiam, te mondd el. Mit csináltál, ami ilyen büntetést vont maga után?

Orochimaru nagyot sóhajtva néz rám, majd apjára.

- Nem szeretném elmondani. Hírneved van, nem akarok zűrt, hogy a gyereked viselkedése után ítéljenek meg.

Meglepődök ezen a válaszon, amit mély csend követ. Mindenki a tányérjára néz.

- Orochimaru – szólalok meg halkan –, Deidara?

- A szobámban. Nem volt étvágya. Miért?

- Kérdeztem. Mindig itt szokott lenni.

- Hm.

Ezzel le is zárult a beszélgetés. Csak azért kezdeményeztem, mert azt akartam, szüleink ne vegyenek észre semmit. Inkább leszek kedves, mint lássák azt, kerülöm Orochimarut.

A vacsora után a szobámba vonulok vissza tanulni. De nem igazán tudok, mert Ororchimaru bejön hozzám.

Az ajtómnak dőlve néz a szemembe, én pedig rémülten kapkodom a levegőt, miközben a falhoz hátrálok. Tudtam, nem úszom meg.

Lassú léptekkel közeledik hozzám, tenyere fejem mellett csattan a falon.

- Undorító vagy – mondja halkan. – Hogy mertél beárulni az igazgatónak? Minek képzeled magad?
- Talán helyes volt, amit tettél? – kérdezek vissza. Szemei összeszűkülve néznek rám.

- Azt ne mondd, nem érdemelted meg. Deidara miattad szenved, és azért, mert te megütöd, vagy megalázod. Lehet, hogy Tokióban te voltál a legmenőbb, a legkirályabb, aki mindent megtehetett, de itt, Konohában, nem te vagy a császár.

- Orochimaru, miért nem hallgatsz meg egyszer engem is? Deidarát hallod, neki mindent elhiszel, csak a mögötte lévő tartalmat nem veszed észre.

Pofon vág, amitől a földre esek. Rögtön rugdosni kezd, a hasam a fő célpont. Próbálok kiabálni, de másik lábát figyelmeztetően az arcomra helyezi. Miután már majdnem elájulok a fájdalomtól, elém guggol és megragadja az arcom.

- Mert tudom, te csak hazudnál. Fogalmad sincs, miken ment keresztül Dei. Semmi empátia nincs benned. De én, Kabuto, én majd szépen betörlek, mint egy lovat. Készséges haszonállat lesz belőled, megértetted? Nem hagytam feltűnő helyen nyomokat, nyugi. De te is tudod, hogy ez a büntetés nem volt elég. Még csúnyán vissza fogod kapni.

Magamra hagy, én meg zokogva tápászkodok fel. Az ágyba vetem magam, és sírva alszok el.

Reggel a szekrényemen egy levél vár, miszerint anyu elment a boltba, majd jön, Saiko-san meg vele van, mert megy a suliba.

Elfintorodok. Megint egyedül. Lépteket hallok, amiről tudom, hogy Deidara. Ororchimaru léptei erőteljesebbek. Készenlétbe helyezem a telefonomat, megnyomva a lejátszás gombot.

Kopogtatás nélkül nyit be. Belép a szobámban, és körbenéz.

- Szép szoba.

- Az. Mit szeretnél, Dei?

- Mit is? – sétál az ágyamhoz és leül. – Hogy is mondjam el? Nem volt szép tőled. Sőt! Hogy merted ezt tenni? Elméseltem Kakuzunak, mit is tettél. Ezért Kakuzu megadta neked, amit egy magadfajta ribanc érdemel. Hallottam ám, hogyan nyögtél Itachi alatt. Milyen kis ribanc vagy! Vajon Ororchimarut is így akarod behálózni? De nem fogod. Ő az enyém, értetted? Te senki vagy hozzánk képest. Egyébként meg, talán anyádtól örökölted ezt a hajlamot? Nyilván azért, mert te is azt hiszed, mindenkit megbabonázol ezzel az ezüst hajjal, de tudjuk, hogy kamu ez a hajszín.

- Miért nem hagysz békén? – kérdezek rá a nyilvánvalóra.

- Mert itt vagy! És tudom, hogy azért vagy itt, hogy elvedd tőlem őt! De tudod mit? Legyen a tiéd! Csábítsd el! Azután majd mikor egymás nevét nyöszörgve fonódtok össze, én ott leszek, és együtt fogtok meghalni. Te nem vagy méltó az életre. Te mocskos szarházi! Ja, egyébként mondd meg anyádnak, hogy hozzasson értelmes kaját, mert azt a moslékot nem vagyok hajlandó megenni, amit csinál.

Ennyi volt. Észrevétlenül leállítom a felvételt, lassan felállok, és Dei hajába markolva rántom fejét a térdemhez. Végre feltűnés nélkül, kedvemre üthetem. Még egyet kap a gyomrába, amitől összegörnyed.

- Megmondtam, hagyd békén a családomat – suttogom a fülébe.

- Ezt még visszakapod! – sziszegi dühösen.

- Tudom – vonom meg a vállam. – De legalább kiálltam a családomért.

Arca döbbent, én meg összepakolom cuccaimat, és Deire egyáltalán nem nézve megyek a konyhába. Készítek egy kis teát, majd elfogyasztom anyu reggelijét, amit csinált.

Lassan leszivárognak a többiek. Orochimaru rám néz, én Deire. De nem mond semmit se a reggel történtekkel kapcsolatban.

- Mit fogsz ma csinálni? – kérdezem Orochimarutól.

- Nem tudom, de neked mi közöd hozzá?

- Elkértem volna a házidat, seggfej!

Kirohanok a házból, magára hagyva Orochimarut és Deidarát. Majd visszarohanok a telefonomért, ami miatt Ororchimaru morog főleg, tekintve, hogy Deidara nem tud beszélni, mivel éppen Orochimarun dolgozik... a szájával. Míg a szőke intenzíven kényezteti, a szemembe néz. Az aranysárga szempár vágyal telien néz rám, és akaratlanul is nyelek egyet. Most először látom az arcát így, valódi kéjjel. Gyönyörű és magával ragadó látvány.

Szemforgatva hagyom őket magukra, és rohanok a suliba.

Az első tesi. Gai igencsak megdolgoztat minket, amit nem bánok, sőt, kifejezetten örülök a tesi órának. A többiek nem annyira. Mikor Sasuke kifulladva befejezi a futókört Narutónak dől és kis híján elalszik.

- Teme! Kelj fel! Hé, hallod?

- Hallom, de nem érdekel. Az illatod annál inkább.

Naruto felkuncog, és pirulva löki el magától a szerelmét.

- Barom.

- Én is téged – csókolja meg Sasuke a fiút. A csók terjed, mert később azt látom, hogy Kiba Kankurót, Gaara Sakurát, Shikamaru Temarit csókolja.

- Örülök, hogy a fiatalság tavasza ilyen élénken dúl bennetek, de ezt azért mellőzük – hallom Gai-sensei hangját.

Mindenki felnevet ezen, és ilyen érzelmi lökettel kezdünk bele a követekező gyakorlatba.

Tesi után angolunk van, de Genma-sensei sokkal szétszórtabb. Sóhajtozik, kinéz az ablakon, az óráját nézi, mi meg csak mosolygunk rajta.

- Rendben, gyerekek, akkor most olvasás – közli az első tíz perc után. – Kabuto?

Felállok, úgy kezdem olvasni.

- „And after the boy said goodbye to the girls. But Annie didn't answer him. The boy was sad, because he loved the girl and Annie didn't answer.
The next day John looked after Annie.
'Hey, Annie'...”
Genma-sensei, minden rendben? – nézek a tanáromra, aki szipogva törli meg a szemét.

- Persze, csak ez... A fiú szereti, és a lány észre sem veszi. Milyen ez már? – feleli.

Összenézünk a többiekkel, majd kitör belőlünk a nevetés.

- Ez nem vicces! – szól ránk Genma.

- Tanárúr, szerintem magának bajok vannak a hormonjaival. Kérjem meg anyát, hogy vizsgálja meg? – kérdezi Sakura nevetve.

- Nem kell! – feleli Genma kissé sértődötten, majd előveszi a telefonját. – Telefonálnom kell. Meg kell mondanom Raidounak, hogy szeretem. Mindjárt jövök.

És elmegy. Igen, ez az angol tanárunk. Érdekes figura.

Az angol óra hátralévő részében – miután Genma visszaért – csak feladatokat oldunk meg, és a kiejtést gyakoroljuk.

Ezután matek óra Irukával, majd irodalom Kakashival. A matek nagyon unalmas volt, az irodalom meg izgalmas, de kinek mi?

Amikor véget ért a matek, és Iruka ment ki, Kakahsi akkor lépett be, kissé elnézve az időt, így frontálisan ütközött élete párjával. Az egész osztály nevetett ezen, mire Kakashi pirulva elnézést kért. Érdekes, hogy majdnem húsz évnyi együttlét után is ennyire szerelmes, de legalább bizonyítja, hogy még létezik sírig tartó szerelem.

- Semmi baj, de elnézted az időt, szívem – mondja Iruka lágyan.

- Tényleg? Ez nem a becsengő volt?

- Nem. Kicsengettek. Tudod, ha nem bújnád folyton Jiraiya könyveit, aminek speciel semmi köze a szépirodalomhoz, akkor tudnád, hogy mi földi lakók miként élünk.

Még nagyobb nevetés. Kakashi megint elpirul, és végre rájövünk, miért hord maszkot. Ne lássuk, mikor totál vörös lesz.

A következő órán megismerem Sakura édesanyját, aki annak ellenére, hogy a negyvenes éveit tapossa, nagyon jól tartja magát. Az órája nagyon izgalmas, érdekes. Mint megtudom, orvosként is dolgozott egy időben. Lányával nem kivételezik, ugyanolyan diákként kezeli.

Az egész napom ilyen, nevetések, megkergült tanárok és jó társaság. Ha csak pár órára is, de boldog voltam.

A suli után elmegyek a srácokkal, mert tegnap nem mentem, így ezt most pótólom. A hangulat még jobb, nevetgélünk, Hinata végre közeledik kiszemeltjéhez, aki egy távoli unokatestvére – elmondása szerint –, és a srác ennek csak örül. Sakura unatkozik Gaara nélkül, de mikor az említett megjelenik testvéreivel, Kankuróval és Temarival, Shikamaru, Sakura és Kiba egyszerre állnak fel, arcukon kissé hülye vigyorral, sőt Sakura és Kiba kissé elhavazottan mennek neki a székeknek. Én is ilyen vagyok, ha látom Itachit.

Délután elköszönünk egymástól, és boldogan dúdolgatva lépkedek haza. Otthon anyu meg is jegyzi milyen vidám vagyok, így elmesélem neki a napomat, amin ő is jókat nevet. Saiko-san is csatlakozik a beszélgetéshez, és kifejti, hogy szerinte Kakashi és Iruka a legaranyosabb pár a világon. Sokáig beszélgetünk, miközben eszünk. Érdeklődök Orochimaru felől, és válaszul azt kapom, hogy a szobájában. Mikor rákérdeznek miért, elmondom, hogy elkértem a házit neki. Apukája megborzolja a hajam.

- Kedves srác vagy te – mosolyog rám, és ez apámat juttatja eszembe. Hirtelen ötlettől vezérelve átölelem. Meglepődik ezen, de visszaölel. Másfél hónap után végre megint megérzem, mit jelent az apai szeretet.

Ezután felmegyek az emeletre, és bekopogok Ororchimaruhoz. Szitkozódás, csapódás, majd nyílik az ajtó.

Mikor meglátom félmeztelen testét, hasának és mellkasának kidolgozott izmát, fekete haját, fehér bőrét, elakad a lélegzetem, de betudom annak, hogy ritkán látom így.

- Jókor tudsz időzíteni! Éppen Deit akartam a matracba döngölni, sz'al sűrgősen mondd miért zavartál meg – támaszkodik lazán, alkarral az ajtófélfának.

Jesszus, ez... kibaszott szexi. Kabuto, lélegezz!

- A házid, barom – csapom a mellkasához a papírt. Lépnék el tőle, de csuklómat megfogva visszaránt. Döbbent nyikkanással támaszkodok meg a mellkasán.

- Köszönöm – suttogja a fülembe, amitől egész fejem vörös lesz. Elenged, majd csapódás, és az ajtóval nézek farkasszemet. Ez mire volt jó?

Még mindig ezen gondolkodva megyek a saját szobámba, hogy nekiálljak tanulni.


Orochimaru:


- Uraim, valamit azonnal kell tisztáznunk – néz ránk az igazgató. – Mélyen megdöbbenten azon, amit maguk műveltek.

- Uram... – szólalok meg, de közbevág.

- Elég! Apád egyik kedvenc tanárom. Megnézném az arcát, mikor megtudja miket művelsz valójában a bandáddal.

Elsápadok. Én barom erre nem is gondoltam. Hiszen... apám itt tanít!

- Nem kérdezem, hogy miért, úgyis hazudnál. DE! Ez nem maradhat büntetés nélkül. Komoly büntetés nélkül. Téged és négy társadat egy hónapra felfüggesztem, és évismétlés sem kizárt. Ez az ára annak, amit maga művelt, és annak, hogy Kabuto kérésére nem tudja meg az apja.

Nem mondják el apámnak? Kabuto kérésére?

- Kérem... Nem lehetne, hogy más büntetést kapjak? - kérdezi Hidan remegve. Na igen, ő van a legszarabb helyzetben. A szülei, ha ezt megtudják, szétverik.

- Hallgass, Hidan! Az, aki ilyen mocskos dologra képes társával szemben, az nem érdemel mást. Örüljön, hogy nem jelentette fel magukat. Megtehetné, ugyanis maguk tizennyolc évesek, ő pedig tizenöt. A törvény szerint ez már legalább fél évnyi szabadság vesztéssel járhat. Mi a francot képzelnek magukról? Öngyilkosságba akarnak kergetni egy fiatalt?

Lehajtott fejjel állunk. Sarutobi-samával szemben mi tehetetlenek vagyunk. De ez a kis rohadék meg fogja keserülni, amiért elmondta.

- Nagy szerencse, hogy Kotetsu-sensei a tetőre ment. Fogalmam sincs miért, nem is érdekel, de legalább fény derült arra, amit maguk titokban művelnek. Ja, és a büntetést a holnapi nappal kezdjék meg. Most pedig azonnal takarodjanak ki.

Engedelmeskedünk, de magamban már terveket kovácsolok.

Lelépek az utolsó óráról, hazamegyek, és elmondom, hogy megbüntettek, de többet nem mondok. Hiába faggatnak, csak bevonulok a szobámba, és várom, mikor ér haza Kabuto. Ha megtette, hogy az igazgatónak elárult, apáéknak is el fogja mondani.

Amikor nyílik az ajtó, én is lemegyek. Nem látok Kabutón semmi árulkodó jelet, ami még inkább kétségbe ejt. Kedvesen mosolyog apámra is, az anyjára is, én meg ijedten nézek a szemébe. Igen, most pokolian rémült vagyok, mert ha apám mindent megtud, akkor... én... én...

- Kabuto, Ororchimarut egy hónapra felfüggesztették. Tudsz erről valamit? – Tudtam! Most mindennek vége! Istenem, miért most jut eszembe, hogy ennek súlyos következményei lehetnek?

- Nem, Saiko-san. Épp órán voltam, mikor hallottam a nevét a bemondóban, de nem tudom, mi történhetett.

He? Miért nem mondta el? Most itt lett volna az alkalma, és Sarutobi-samának is elárulta már. Akkor? Dögöljek meg, ha értem a kölyköt.

Megkönnyebülök, de ugyanakkor pokoli dühös leszek, amiért miatta félnem kellett. Senki nem ijeszthet meg büntetlenül! És még fölényesen is vigyorog! Jól van, ennek nagy ára lesz, Kabuto.

- Akkor, fiam, te mondd el. Mit csináltál, ami ilyen büntetést vont maga után?

Nagyot sóhajtva nézek a kölyökre, majd apámra.

- Nem szeretném elmondani. Hírneved van, nem akarok zűrt, hogy a gyereked viselkedése után ítéljenek meg – mondom az igazságot burkoltan. Még ha nem is mondom el mi történt, legalább azt tudja, hogy olyat, ami szégyent hozhat a családunkra.

Kabuto meglepődve rám néz, az étkezőben mély a csend, mindenki a tányérjához fordul. A téma lezárva, hál' Istennek.

- Orochimaru – szólít meg halkan a kölyök –, Deidara?

Minek érdeklődik Dei után?

- A szobámban. Nem volt étvágya. Miért? – felelem kissé bunkón.

- Kérdeztem. Mindig itt szokott lenni.

- Hm.

Ezzel le is zárult a beszélgetés.

Aztán leesik.

Azért kezdett el beszélgetni velem, hogy ne tűnjön fel, kerüljük egymást. Higyjék azt, hogy jóban vagyunk, mint azt, hogy valami történt közöttünk.

A vacsora után Kabuto a szobájába vonul vissza tanulni, pár másodperc múlva követem.

Az ajtónak dőlve nézek a szemébe, ő pedig rémülten hátrál a falhoz. Ha nem lenne pasim, és más körülmények között ismerkedünk meg, talán még tetszene is. Elvégre karcsú alakja van, gyönyörű, kifejező szemei, ezüst haja meg valami álomszép. És persze az se rossz pont, hogy milyen gátlástalanul tudja élvezni a szexet, bizonyíték rá az, amit Itachival műveltek a múltkor. Talán, ha nem lenne Deidara, már az első nap a szobámba kötött volna ki.

Lassú léptekkel közeledek hozzá, tenyerem feje mellett csattan a falon.

- Undorító vagy – mondom halkan. – Hogy mertél beárulni az igazgatónak? Minek képzeled magad?

- Talán helyes volt, amit tettél? – kérdez vissza. Összehúzom a szemeimet, úgy nézek rá. Még van pofája kérdőre vonni?

- Azt ne mondd, nem érdemelted meg. Deidara miattad szenved, és azért, mert te megütöd, vagy megalázod. Lehet, hogy Tokióban te voltál a legmenőbb, a legkirályabb, aki mindent megtehetett, de itt, Konohában nem te vagy a császár.

- Orochimaru, miért nem hallgatsz meg egyszer engem is? Deidarát hallod, neki mindent elhiszel, csak a mögötte lévő tartalmat nem veszed észre.

Pofon vágom, amitől a földre esik. Még hogy meghallgatni? Na, az kellene még!

Rugdosni kezdem, de kizárólag a hasát, mert máshol nyomot hagyna. Nem akarok több zűrt.

Mikor kiáltana, megállok, és lábammal leszorítom az arcát. Veszi az adást, mert elkussol, csak nyöszörög és sír. Mikor látom, hogy lassan elájul, abbahagyom, és leguggolok elé. Arcát megragadva nézek a szemébe.

- Mert tudom, te csak hazudnál. Fogalmad sincs, miken ment keresztül Dei. Semmi empátia nincs benned. De én, Kabuto, én majd szépen betörlek, mint egy lovat. Készséges haszonállat lesz belőled, megértetted? Nem hagytam feltűnő helyen nyomokat, nyugi. De te is tudod, hogy ez a büntetés nem volt elég. Még csúnyán vissza fogod kapni.

Így hagyom magára, nem is érdekelve mi lesz vele. A szobámba érve lefekszek az alvó Dei mellé, és miközben cirógatom, elgondolkodok azon, hogy mit is kezdjek a helyzettel.

A nagy gondolkodásban hamar elalszok.

Reggel arra kelek, hogy Dei nincs mellettem, így a keresésére indulok. A folyosón találkozunk, ad egy csókot, de nem mond semmit. Fura most. Nagyon fura.

- Minden rendben, kicsim? Ha Kabuto bántott...

- Nem, minden rendben, én csak fáradt vagyok még egy kicsit.

- Rendben – mosolygok rá, de nem hiszem el neki. Kézen fogva megyünk a konyhába, ahol már Kabuto eszik. Csak rám néz, de nem köszön, ami felidegesít. Mondjuk, én se köszöntem neki, de én azért, mert terrorizálja Deit. Szóval nekem van okom. Neki meg nincs. Mindegy, nem is érdekel.

- Mit fogsz ma csinálni? – kérdezi a reggeli felénél. Mióta érdekli? Most nincs itt senki, aki előtt játszani kell.

- Nem tudom, de neked mi közöd hozzá? – kérdezem bunkón.

- Elkértem volna a házidat, seggfej! – kiált rám, majd felkapva cuccát rohan el. Kicsit hisztis.

Amint kilép az ajtón, az én kis szöszim letámad. Hagyom, hogy a falnak lökjön, megcsókoljon, majd elém térdeljen. Felnyögök, mikor megérzem ajkait magam körül, de azzal nem számolok, hogy Kabuto visszajön. Nem érdekel, hogy lát minket, ha nem tetszik meg lehet fordulni, el lehet menni.

Mikor lejön az emeletről, a szemébe nézek, pedig nem akartam. Egymás szemébe nézve nyögök fel, amikor Deidara erősebben kezd kényeztetni. Látom rajta, hogy nyel egyet, elsápad.

Kabuto...

Most először gondolkodok el azon, hogy milyen szép a neve.

Asszem sűrgösen ki kell elégülnöm, mert hülye gondolataim vannak.

Miután Kabuto magunkra hagy, Dei hajába túrva keresek támasztékot, testem megfeszül, és egy hangos kiáltással élvezek szerelmem szájába.

Kuncogva feláll.

- Mondtam már, hogy imádom a hangod? – kérdezi vigyorogva.

- Mondtam már, hogy egyszer az őrületbe fogsz kergetni?

Felnevet, és megcsókol. A mai nap folyamán szinte csak egymással vagyunk, sétálgatunk, beszélgetünk, bár Deinek suliban kellene lenni, de folyton lóg, nem is igazán érdekli, hogy mi lesz, ha kicsapják.

Nono-san kedvesen foglalkozik velünk, és mint mindig, most is elcsodálkozok, hogy egy ilyen kedves nőnek hogy lehet ilyen bunkó fia.

Délután bezárkózunk a szobámba, hogy visszaadjam Deinek a reggelit.

- Tudod mi jön, kicsim, igaz?

Bólint, én pedig nagyon lassan válok meg a pólómtól. Pirulva nézi a jelenetet, kezét felém nyújtja. Engedelmesen hajolok le, és csókolom meg mélyen. Kezeim végigsimítanak a testén, majd lábai közé nyúlva izgatom. Felnyög, fejét hátraveti, én meg végigcsókolom a nyakát. Ez tetszik.

És ekkor kopogtatnak.

- Ó, hogy az... Ki a faszom kopog ilyenkor?

- Nem tudjuk meg, ha nem nyitod ki az ajtót – zihálja Dei. Lenézek kipirult arcára, zilált külsején. Tetszik a látvány. Lehajolok, lehelek egy csókot az ajkára, majd az ajtóhoz lépek és kinyitom. Kabuto áll az ajtóm előtt. Nagyot nyelve néz végig rajtam. Remélem, tetszik a látvány.

- Jókor tudsz időzíteni! Éppen Deit akartam a matracba döngölni, sz'al sűrgősen mondd miért zavartál meg – vágom hozzá, alkarral lazán az ajtófélfának támaszkodva.

- A házid, barom – csap a mellkasomhoz egy papírt. Csak ennyi?

Lépne le, de csuklóját megragadva rántom vissza magamhoz. Kezeivel a mellkasomon támaszkodik meg, hogy ne essen el.

- Köszönöm – suttogom a fülébe, kiélvezve, hogy fülig pirult. Nem foglalkozok tovább vele, rácsapom az ajtót és visszamegyek Deihez.

- Ki volt az? – kérdi.

- Kabuto. Elhozta a házit.

- De rendes! És most? Befejezzük, amit elkezdtünk, vaaagy...

Nincs ideje folytatni, mert letámadom az ajkait. Hevesen csókolom, kiélvezve az édes ízt. Azonban valami másabb lett. Nem is valami, inkább... valaki. Ő.

Érzem, ahogy ajkaimba harap a vad csók közben, kezei ott simogatnak, ahol érnek.

- Hé, Dei, mi van veled? – kérdezem ingerülten tőle.

- Csak... beindultam.

- Ne kamuzz, cica. Tudom, milyen ha beindulsz, és az nem ilyen.

- Most mondjam azt, hogy láttam az előbbi akciódat és félek, hogy elhagysz?

- Erről van szó? – mosolygok le rá. – Ettől ne félj. Nem áll szándékomban lecserélni.

Megcsókolom, de a szeretkezés gondolata már ki is ment a fejemből. Dei nagyon furcsa a mai nap, nem tudom, mi történhetett vele.

Felülök, majd előveszem a papírt, amin a házi van. Végig futom, felismerem rajta Konan kézírását.
A gép elé ülök, és sorstársaimnak is lepasszolom az anyagot.

Este látom újra Kabutót, de mintha kerülne. Elgondolkodva nézek rá, mert ő is fura.

A folyosón ütköznek Deidarával.

- Kabuto-kun, megkérhetlek majd valamire? – szólal meg Dei.

- Persze – feleli legnagyobb döbbenetemre Kabuto.

- Péntek este elkísérnél valahova? Orochimarunak lesz meglepetés.

Nem hallom Kabuto válaszát, szóval lehet, bólintott.

A konyhába lépkedek, ahol Nono-san vár.

- Orochimaru, minden rendben? – néz rám aggódva, és elgondolkodok azon, hogy a saját anyám nézett e rám valaha így.

- Nem mondhatnám, de majd megoldom – mosolygok rá.

- Tudod, hogy meghallgatlak – simogatja meg az arcom.

- Tudom, és köszönöm. Mi lesz ma a vacsora?

- Édesapád arra kért, ma legyen valami különleges, szóval kipróbáltam egy új receptet.

- Tényleg?

- Igen. Darálthúst megpirítottam, fűszereztem, és öszekevertem rizzsel. Remélem ízleni fog.

- Ha te csinálod, biztos – hízelgek, mire csak felnevet.

Elgondolkodva nézek a nőre. Mióta itt van, a házunk ragyog, mindig rend van, mindig van főtt étel, nem kell egészségtelen kajánkon élnünk. Kedvessége bearanyozza az életünket, és ahogy észrevettem, apám is nagyon kedveli.

Nono-san mellett úgy érzem, mintha ő lenne az anyám. Foglalkozik velem, meghallgat, annak ellenére, hogy hülye vagyok, sőt, azt is meg merném kockáztatni, hogy kedvel.

- Elgondolkodtál – szól halkan.

- Csak azon, mennyire jó, hogy itt vagy – mosolygok rá őszintén. Meglepődik, de válaszolni nem tud. Nem is baj, mert nem hiszem, tudnék reagálni.

Magára hagyom a nőt, és valami oknál fogva Kabuto szobája felé veszem az irányt. Megállok az ajtóban, és csendesen nézem a fiút, aki fülessel a fülében, tankönyvei felett alszik. Ezüst haja kibontva terül szét a vállán, lemenő nap fénye különleges csillogást ad neki.

Mekkora barom! Az asztal kényelmetlen az alváshoz.

Belépek a szobába, halkan hozzá sétálok, de mielőtt megtenném, amit akarok, vagyis megsimogatva békés arcát felkeltem, inkább kisétálok a szobából. Mostanában gyakran kerülök ilyen helyzetekbe, és kezdem azt hinni, sokkal több minden húzódik a háttérben, mint kellene.

A hét gyorsan telik, a fiú minden nap elhozza a házit. Csodálkozok ezen, hisz egy szóval se kértem meg rá, bunkó is voltam vele, ő mégis mindennap elhozza a házit.

De ezen a héten nem is történt semmi említésre méltó. Vagyis... de. Pénteken.

Péntek este Dei és Kabuto együtt léptek le. Összeráncolt szemöldökkel néztem utánuk, és elhatároztam, megvárom, míg haza érnek.

Nono és apa elmennek aludni, de én még éberen várom őket. Éjfél fele meg is érkeznek. Illetve csak Dei.

Szép arca véres, pár szőke tincsét majdhogynem rózsaszínre festi a beleragadt vér. Arca kissé megdagadva, és nincs kétség. Megverték.

- Kabuto? – kérdezem tőle. Erre hevesen zokogni kezd, és az ajtó felé mutat.

- Megvert téged? – faggatom. Bólintása elűz belőlem minden jót, ami Kabutóval kapcsolatban kialakult.

Deit leültetve rohanok ki az ajtón, és rögtön belebotlok az ájultan fekvő kölyökbe. Kabuto ezerszer rosszabbul néz ki, mint szerelmem. Kezei több helyen megvágva, akárcsak a nyaka, arca teljesen véresre verve. Ruhája több helyen szakadt, a szakadásokat vér áztatja.

Légzése nagyon lassú, néhol ki is hagy, szívverése annyira szabálytalan, hogy félek, leáll.

- A rohadt, kurva életbe! – káromkodok halkan. – Mi a franc folyik itt?

Óvatosan felemelem, és a házba viszem.Halkan teszem, mert nem akarok senkit felkelteni. Beviszem a fürdőszobába, leültetem a kád szélére, és levetkőztetem.

- Orochimaru – nyöszörgi halkan, ezek szerint magához tért valamennyire.

- Itt vagyok – nyugtatom meg. – Ki tette ezt veled?

- Nem... nem tudom.

Karomba hanyatlik, megint elájult.

A kádba helyezem, és lemosdatom. Sérülései nagyon komolyak, rosszabbak annál, amit én okoztam neki. Sőt azoknál is, amit Deidarán láttam. Félek, hogy esetleg nem éri meg a reggelt.

Erre a gondolatra összeszorul a torkom, a mellkasom.

- Mi a faszomat csináltál, de szerencsétlen kölyök? – kérdezem halkan, de nem kapok választ.

Miután lemosdatom, a szobájába viszem. Csak reménykedni tudok, hogy holnapra legalább a duzzadt részek lelohadnak.

Kabutót magára hagyva megyek a szobámba. Dei sírva vetődik a karomba vetődik. Kérésemre mindent elmesél, bennem pedig növekszik a harag Kabuto iránt, de ugyanakkor úgy érzem, valami rohadtul nem stimmel.


Kabuto:

Az incidens után nem találkozom velük, de nem is bánom. Csak este látom őket újra, Orochimaru pedig elég furán néz rám.

Elfordulok, hogy irányomat megváltoztatva ne a konyhába, hanem a fürdőszobába menjek, de belerohanok Deibe. Vagyis, ő belém.

- Kabuto-kun, megkérhetlek majd valamire? – kérdezi.

- Persze – felelem, mert tudom, hogy Orochimaru hall minket. Ha bunkóznék, előjönne, és megverne.

- Péntek este elkísérnél valahova? Ororchimarunak lesz meglepetés.

Csak bólintok, és mellette elhaladva vetődök a fürdőbe.

Másnap izgatottan rohanok a suliba, Asumával kezdünk, aki eddig szabadságon volt, mert megszületett a kislánya. Végre őt is megismerhetem, de tanítási stílusán kicsit kiakadtam.

Először arra kért, felejtsük el, amit tanultunk, és kezdjük az első témakörtől.

Első témakörben bevezetett minket a fizikába és a kémiába.

- Hát, gyerekek, hogy is mondjam? Szóval, a lényeg, hogy ha az erjedés a kémiai folyamat. Az pedig, hogy megisszátok a sakét, az már fizika, mert a pohárra kifejtett erőhatás által felemelt pohárból a tartalom egyenes vonalú egyenletes mozgással jut a szervezetbe. Arról, hogy belül milyen hatást ér el, kérdezzétek Sakura édesanyját.

Ez volt a bevezetés.

Következő óra se volt jobb, Kotetsu épp a japán történelmet tanította, mire vitába került Shikamaruval, hogy egy ninja miért tud a fára mászni.

Annyit, hogy érdekes elméletek születtek.

A többi tanár is hozta a formáját, én közben szorgosan kértem el Ororchimaru háziját, noha ő nem kért meg rá.

A hetem így telik el. Agyfárasztó tanárok és barátok, de legalább mindig nevetek.

Egyetlen problémám a héttel, hogy semmit se hallok Itachiról. A telefont nem veszi fel, és Sasuke se tud semmit. Már bejelentették az eltűnését, de még semmi eredmény.

Aztán eljön a péntek este.

Ahogy megígértem, nyolc körül várom Deit a szobám előtt. Együtt elindulunk, nem mondja meg hova.

Egy kis raktárhoz megyünk, bennem meg gyanú kezd ébredni.

- Dei... hol vagyunk?

- Olyan helyen, ahol senki se lesz tanúja a beszélgetésünknek.

Agyam vészhelyzetre kapcsol, és egy gyors billentyűkombinációval beindítom a hangfelvételt.

Dei bevezet a raktárba, ahol négy alak vár rám. Madara, Tobi, Hidan és Kakuzu.

- Mit akartok? – kérdezem megijedve.

- Elégtételt venni – feleli Hidan. – Hogy volt pofád beárulni az igazgatónak? Tudod mivel járt ez? Na mindegy, mi csak Dei-chi parancsait követjük, ő akar veled beszélni. Ugyanis ő az, akit a legjobban érint.

- De nem úgy volt, hogy Ororchimarunak akarsz valami meglepetést?

Mindannyian felröhögnek.

- Ez a meglepetés. Ugyanis most végleg elintézem, hogy távol kerülj tőle.

Leültetnek egy székre, és lekötöznek.

- Most pedig beszélgessünk. Először is. Ki jogosított fel arra, hogy a kedvesem kedvében járj, hm? Senki! Te egy mocskos söpredék vagy!

Ökle csattan az arcomon. Nem beszél többet, ütnek, ahol érnek, valahonnan egy kés is előkerül, és a tenyerem, nyakam bőrébe vágnak, de nem túl mélyen.

Felordítok a fájdalomtól, de lassan elvesztem az eszméletem.

- Te egy rohadt kurva vagy! – üvölti Dei. – Szét foglak tépni! Fel fogom robbantani azt a kibaszott seggedet! Meg fogsz dögleni!

A végére hangja hisztérikusan cseng. Erősebbé válnak az ütések, lassan már nem is érzem.

Amint Dei végez, és lecsillapodik, a többiekhez fordul.

- Amit megbeszéltünk.

Röhögésük semmi jót nem igér. Madara a számba löki magát, miközben egyik társa felnyúl a fenekembe a kés nyelével. Felordítok, noha a hangot tompítja Madara farka.

- Ezt tudod, te kis kurva! Így nyögni, lihegni. Nem találod gusztustalannak, hogy ennyire élvezed?

Felelnék, de nem tudok.

Madara újra a számba élvez, amit kiköpök.

- Miért? – kérdezem Deidarától. – Miért vagy ilyen?

- Milyen? Megvédem a tulajdonomat. Vagy talán azt hiszed, hogy ha bemész egy házba, minden a tied?

- Nem is ismersz.

- Hallgass! Elegem van a locsogásából, kötözzétek be a száját! Visszamegyünk, mert mindjárt éjfél.

Ezért választott péntek estét. Mert lesz két napom, hogy eltűnjenek a duzzanatok.

- Ja igen, Kabuto. Ha egy szót is szólsz arról, hogy itt mi történt, megölünk. Te nem tudod kik vertek meg, de engem meg te, értetted? És a finálé, srácok. De finoman, rendben? Bár lehet durvábban is, annál nagyobb lesz a büntetése.

A fiúk engedelmesen bólintanak, és verni kezdik Deit. Már rég rájöttem mi a célja ezzel.

Szinte nem is emlékszem, hogy kerültem a házhoz vissza, csak arra emlékszek, hogy egy erős kar emel fel. Az illata nagyon ismerős, kellemes. De nem Itachié. Az nem ilyen.

- Orochimaru – nyöszörgöm halkan, hátha tényleg ő lesz az.

- Itt vagyok – feleli nyugtató hangon. – Ki tette ezt veled?

- Nem... nem tudom – felelem, ahogy Dei meghagyta. Kurvára ki fogok kapni,tudom, az se érdekelne, ha most tenné meg. Meg akarok már halni. Egyedül vagyok, bizonyítékom kevés. Azt hinné, hogy én szerkesztettem meg a hangokat. El kell érnem, hogy gyanakodjon Deidarára.

Elájulok.

Reggel csattanásra riadok fel.

- Ka... Kabuto, mi történt megint veled? – hallom anyám hangját. – Elköltözünk. Nincs vita!

- Anya, nem! – szólok rá erőteljesebben, mire megáll. Leül az ágyra, és sírva érinti meg égő arcomat.

- Miért nem mondod ki a nevét? Elintézzük, hogy békén hagyjon, kicsim. Neked ez így jó? Szinte hetente szétver vagy szétveret. Neked ez megéri? Lassan nincs egy épp csontod se. Miért tűröd el?

- Miattad, anya. De most nem ő volt. Erről nem is tudott.

- Miattam?

- Igen. És Saiko-san miatt. Ti már nagyon jól harmonizáltok egymással, és amikor titeket nézlek, úgy érzem, egy család vagyunk. Nem akarok innen elmenni, mert kedvelem Saiko-sant. És szeretem a sulit is. Megoldom, anya.

- Egy anyának a legrosszabb az, ha látja, hogy gyermekét bántják, és nem tudja megvédeni. Te vagy nekem a mindenem, Kabuto. Mikor megfogantál, veszélyeztetett terhes voltam. Előtted már hatszor vetéltem el. Szörnyű volt. Mikor megtudtuk, hogy te bennem vagy, apád felsóhajtott.
- Csak őt hagyd életben – suttogta. Nagyon vigyáztunk rád, kicsim, hogy a terhesség ne legyen komplikált. Mégis akadtak gondok. Volt, hogy az én szívem állt le, így újra kellett éleszteni, de közben te pánikba estél. Apád is ott volt, és a hasamon keresztül nyugtatott. Az orvosoknak ez nagy segítség volt. Vagy volt, hogy nagyon gyenge életjeleket adtál. Aztán a hetedik hónapban az orvos közölte, hogy ha azt választom, kihordalak, akkor nagy a valószínűsége, csak egyikünk vagy egyikünk se éli túl. Nagy volt a kockázat. De én az orvos szemébe néztem, és ezt mondtam:
- Hat babát vesztettem el. Van lehetőségem, hogy gyermekem legyen. Ha kell, életemet adom azért, hogy ő éljen. Meg fogom szülni ezt a gyereket.
Az orvos látta, rendíthetetlen vagyok. A nyolcadik hónapban kényszerszülést indítottak el, mert te már nem mozogtál. Elaltattak, és császárral megszülettél. Mikor felébredtem, a kezembe adtak. Te rám néztél, kíváncsian néztél a szemembe, kis kezedet nyújtottad felém.
- Szia – suttogtam, és sírva öleltelek magamhoz, mint a kis túlélőt. Mert az voltál. A hetedik gyermekem, aki túlélte a kihordást és a szülést. Akkor ott megfogadtam, hogy ha kell életem árán is megvédelek. És most nem tudlak. Ahogy apádat sem. Elveszítettem őt, és félek, téged is. Annyira szeretlek, kisfiam, annyira szeretném, hogy ne legyen bajod, ne szenvedj.

A végére elcsuklik a hangja. Gyorsan magamhoz ölelem, és próbálom nyugtatni zokogó anyámat.

- Ne félj, anya, mindig veled leszek – suttogom a hajába. Érzem, hogy a könnycseppek végigfutnak az arcomon, le egyenesen anyám hajára. – Mindig. Ne félj emiatt. Minden helyre jön, csak hagyd, hogy elintézzem, rendben?

Anya bólint, és elenged. Megtörli a szemét, és a szemembe néz.

- Megígéred?

- Meg – bólintok mosolyogva, hagyom, hogy puszit adjon a homlokomra.

Mielőtt kilépne a szobámból, utána szólok.

- Szeretlek, anya. És köszönöm, hogy megszültél.

Meghatódva néz rám.

- Én is téged, kisfiam.

A mai nap folyamán szinte ágyban vagyok, néha bejön anya, vagy Saiko-san. És egyszer Orochimaru is, természetesen akkor, mikor anya éppen a kertben van Saiko-sannal.

- Dei mindent elmondott. Hogy megverted, aztán magadat is megveretetted. Mi a faszom bajod van Deidarával? Ennyire zavar, hogy együtt vagyok vele? Talán igaza van, és te szerelmes vagy belém. Chhh... Soha nem járnék egy olyan szánalmas kurvával, mint te.

- Orochimaru...

- Ne... szólj... hozzám – mondja halkan. Azért se adom fel.

- Nem ismered őt... Dei... ő... be... – próbálom elmondani, hogy Dei beteg agyilag, de közbe vág.

- Hallgas, te rohadék! Ne merd őt is bevonni a mocskos játékodba! Hogy van pofád ehhez?

Hozzám lép, hajamba markol és hátrarántja a fejem.

- Ki fogom találni a büntetésed, te rohadék, mert ezt nem úszod meg szárazon – sziszegi dühösen az arcomba, majd erősen az alsó ajkamba harap. A durvaság, és annak ellenére, hogy ez figyelmeztetés volt, villám fut végig bennem, ahogy egy pillanatra megérzem ajkait.

Elemelkedve az ajkaimtól néz a szemembe hosszasan, majd ezt megunva elhajol tőlem, és magamra hagy egy szó nélkül.

Itachi továbbra se veszi fel a telefont, ezen a héten nem tudtam elérni. Sasuke annyit mondott, hogy a bátyja hirtelen tűnt el, senki nem tud semmit. Mindenki aggódik érte, de félek, hogy Dei tesz vele valamit.

Az egész hétvégét végig aggódom, a napok gyorsan telnek.

A suliban ülök, figyelek Kakashira, jegyzetelek, mikor megszólal a hangosbemondó.

- Uchiha Sasuke és Yakushi Kabuto jelenjen meg az igazgatónál.

Összenézünk, és egyszerre felállva hagyjuk el a termet.

- Add, hogy ne Itachival legyen baj – hallom Sasuke hangját. De mikor átlépjük a küszöböt, és meglátjuk Uchiha Fugakut és Mikotót, az Uchiha testvérek szüleit, tudom baj van.

- Apa... anya? Ti...

Ahogy ránk néznek, fulladozva rogyok a földre.

- Megtalálták... Itachit... – kezdi Mikoto-san elcsukló hangon.

- Ne... – suttogom. Add, hogy életben legyen, add, hogy semmi baja ne legyen.

- Anya...

- Sasuke... a bátyád... sajnálom... – borul férje vállára a nő.

- Meghalt? – kérdi halkan a fiú. Fugaku-san bólint.

Felordítok, testem összerándul. Sasuke is a földre esik, ő még megtörtebb. Ő a testvérét veszítette el, én csak egy szerelmet.

Sasuke üvöltve zokog, mindenkit eltaszít magától. Narutót hívják hozzá, aki átöleli, és hagyja, hogy Sasuke sírjon.

Én egyedül vagyok, szinte senki se figyel rám.

- Kabuto... tudjuk, hogy Itachi mennyire szeretett téged – néz rám Mikotot. – Annyira sajnálom.

Nem válaszolok, csak sírok. Saiko-san tűnik fel előttem, mire én a karjába vetem magam, és szorosan ölelve, hisztérikusan sírok.

Az igazgató nem szól semmit, de látom rajta, őt is megrázta ez.

Ezek után szinte semmire se emlékszem. Nem tudom, hogy kerültem haza, nem tudom, mi történt. Emlékszem Orochimaru döbbent arcára, mikor az apja mondta el, mi történt, emlékszem anya összeomlására, arra, hogy meglátogattam Sasukét, és Deidara diadalittas arcára.

Emlékszek arra is, hogy egyik nap találkoztam Deidarával a parkban.

- Te mocskos állat! – rontottam neki ordítva. Könnyeim csak folytak, nem néztem hova ütök, csak ütöttem őt.

- Na mi van? Mégis szeretted? – kérdezte tőlem fellengzősen. – Tudod, hogy a te nevedet kiáltozta? Élvezet volt látni, ahogy a szerelmed a saját mocskában hempereg. Egy hét kínzás után már könyörgött, hogy öljem meg.

Szavai elértek, és gyilkos dühvel rontottam neki. Nem tudom, ki szedett le róla, de az, hogy láttam őt összeverve, ha egy kicsit is, gyógyír volt sebzett lelkemre.

Itachi temetése után árnyéka vagyok önmagamnak. Átkéretem magam a Konohai Akadémia kollégiumába, és havonta kétszer járok haza. Ororchimaru mindig próbál velem beszélni, de undorodva nézek rá. Mindig eszembe jut róla, hogy a szerelme ölte meg az én szerelmemet, és ő soha nem hallgatott meg.

A sulit tovább folytatom, nem akarom ott hagyni. Sasuke is így van vele, néha beszélgetünk Itachiról. Ő elmondja mennyire szeretett engem, én azt, hogy mennyit beszélt róla.

A tanárok megértőek, kedvesek, de igyekszek nem kihasználni a helyzetet, és a tanulásra koncentrálni. Anyám nagyon aggódik értem, pedig biztosítom, hogy minden rendben.

Így telnek el a hónapok, szürkeségben és fájdalomban.

Végül, négy hónap után, anyám kérésére, nagy elhatározás után, már kissé enyhült fájdalommal a szívemben megyek haza egy hétre. Anyám nagyon örül, Saiko-san is. Orochimaru pedig még mindig megkísérli, hogy beszélgessünk, de nincs kedvem.

Saiko-san megértő velem szemben, én pedig igyekszem talpra állni, de mégis, annyira nehéz. Itachit nagyon szerettem, ő volt az első igaz szerelmem.

A suliban mindenki próbál minket jobb kedvre deríteni, de nem igazán megy.

Két hónap múlva Orochimaru jelenik meg a kollégiumban. Mivel nincs szobatársam, nem aggódok, hogy faggatni kezdenek, miért jár fel hozzám a suli sztárja.

- Most beszélni fogunk.

Ororchimaru:

Reggel még mindig dühösen kelek fel, Deidara viszont nincs mellettem, csak egy kis üzenet, miszerint dolga van, majd két nap múlva jön.

Ez még inkább felhúz. Tombolni akarok, törni, zúzni. De le kell nyugodnom.

Felhívok pár havert, és beülünk valahova. Jó végre havverok közt lenni, és egy időre el is felejtem Kabutót.

A srácoknak elmondom, meghallgatnak, majd összenéznek.

- Szerintem a kölyök tényleg szerelmes beléd – mondja Zetsu. – Mi másért bántaná Deit?

- De neki már van pasija!

- Szerinted mi más lenne az oka?

Zetsu szavai elgondolkodtatnak. Elnézést kérve megyek haza. Látom, hogy apa és Nono-san a kertben vannak, virágot ültetnek, beszélgetnek. Nagyon jól kijönnek egymással, öröm látni, hogy apa ennyire felszabadult lesz.

Intek nekik, majd a házba sietek, és benyitok a sráchoz. Basszus, még mindig nagyon csúnyán néz ki! Jézus!

- Dei mindent elmondott. Hogy megverted, aztán magadat is megveretetted. Mi a faszom bajod van Deidarával? Ennyire zavar, hogy együtt vagyok vele? Talán igaza van, és te szerelmes vagy belém. Chhh... Soha nem járnék egy olyan szánalmas kurvával, mint te – közlöm vele durván, hogy megértse.

- Orochimaru...

Igyekszem elkerülni a tényt, hogy ahogy mondta a nevem, ilyen lágyan, kérlelően, kellemes bizsergés futott át rajtam.

- Ne... szólj... hozzám – mondom halkan, pedig legszívesebben ordítanék.

- Nem ismered őt... Dei... ő... be...

Na nem! Őt nem vonjuk bele a játékba!

- Hallgas, te rohadék! Ne merd őt is bevonni a mocskos játékodba! Hogy van pofád ehhez?

Hozzá lépek, hajába markolok, és nem törődve fájdalmas felszisszenésével, hátra rántom a fejem.

- Ki fogom találni a büntetésed, te rohadék, mert ezt nem úszod meg szárazon – sziszegem dühösen az arcába. Egy erős késztetés hatására megharapom alsó ajkát, kis híján fel is nyögök, ahogy egy pillanatra összeér a szánk.

Elemelkedve az ajkaitól nézek a szemébe hosszasan, próbálom megérteni, hogy miért reagálok így.
Miért gondolkodok rajta sokat, ha meglátom, miért érzem a késztetést, hogy vadul megfektessem és teljes egészében birtokoljam?

Olyan kérdések, amiken soha nem gondolkodtam el.

Mert...

Miért is?

Elhajolok tőle, magára hagyom, és a hétvége folyamán kerülöm is. Kezdek rájönni, már nem Deidara miatt. Magam miatt. Félek, hogy ha így megy tovább, rámászok.

Ráadásul az a nap óta Dei nagyon fura. Nem veszi fel a telefont, csak hétfőn. Ha felhozom Kabutót, ideges lesz, és nem igazán értem miért. Először azt hittem, hogy azért, mert Kabuto megverte, de egyre gyanúsabb nekem az egész. Ha igaz, amit mond, akkor miért Kabutónak, aki csak megverette magát, vannak súlyosabb sérülései, és miért nem neki, akit állítólag súlyosan megvert?

Kezdem nem érteni a helyzetet. Ki kell derítenem, mi folyik itt.

Épp indulnék el, mikor apa lép be az ajtón, Kabutót támogatva. A fiú halálsápadt, szemén látszik, hogy sokat sírt.

- Mi történt? – kérdezem meg eléjük sietve. Nono-san is elő jön, és átöleli a fiát.

- Itachit... a szerelmét szétverve, holtan találták – feleli apa a fiú helyett.

Mi a faszom?!

Ez engem is sokkolt.

Itachit megölték? Mi a francért?

Átveszem Nono-santól a fiút, és a szobájába támogatom. Leültetem az ágyra, és csak nézem, ahogy zokog. Eszembe juttatja, mikor először találkoztunk, akkor is sírt, de akkor az apja miatt. Most meg a szerelme miatt.

Jézusom, ennek már közel két hónapja! Mennyi minden történt azóta!

Csak két hónap telt el. És ez a fiú többet vesztett el, mint bárki mást. Először az apját, most a szerelmét kell látnia eltemetni.

Kegyetlen az élet. És fura.

Mellé ülök, és átölelem. Teste engedelmesen simul a karomba, ringatom, mint egy kis gyereket.

- Minden rendben lesz – suttogom a hátát simogatva.

Ahogy a karomban fekszik, elgondolkodok azon, hogy valami kurvára nem stimmel. Az alatt a két nap alatt, míg Dei nem volt velem, átgondoltam mindent, és az jutott eszembe, hogy talán nem minden úgy történt, ahogy azt Dei mondta.

Ez talán azért van, mert érzéseim Dei iránt halványodtak, és Kabuto iránt... nos, erősebbek lettek.

Adok egy puszit az arcára, simogatom a lila foltokat.

Miért nem vettem előbb észre?

Talán végig ő volt az áldozat, nem Deidara? Ő csak Deidara kis játéka volt? Ha igen, miért?

Ki fogom deríteni mi folyik itt. Ki kell derítenem.

Ezek után minden felpörgött. Kabuto gyakran van az Uchiha családnál, alig látom, ami nagyon zavar.

Egyik délután céltalanul sétálok, és elhaladva egy park előtt érdekes dolognak leszek tanúja.

- Te mocskos állat! – ront Kabuto Deidarának. Bevisz egy-két ütést, de Dei csak vigyorog.

- Na mi van? Mégis szeretted? – kérdi fellengzősen. – Tudod, hogy a te nevedet kiáltozta? Élvezet volt látni, ahogy a szerelmed a saját mocskában hempereg. Egy hét kínzás után már könyörgött, hogy öljem meg.

Deidara?

Mióta lett Dei ilyen?

Ez... Jézusom, akkor végig olyasmi miatt bántottam a fiút, ami nem is igaz?

És ő ölte meg Itachit?

Mi a fasz folyik itt, most komolyan?!

Mielőtt még egyenlővé tenné a földdel Deit, közbelépek, és a fiú derekát átölelve szorítom magamhoz. A düh és a gyász miatt pokoli ereje van, kell önuralom és erő, hogy visszatartsam.

- Megöllek! – ordítja zokogva. Dei riadtan néz rám, mint aki nem érti miért. Talán pár nappal ezelőtt meghatott volna vele, de most már nem tud. Most már mindent értek. Minden világossá vált, de nem mutatom Deinek, hogy rájöttem a kis titkára. Játszani fogunk, de most én irányítok.

- Orochimaru, végre. Azt hittem, meg fog ölni – mondta sírva Dei. – Teljesen megkattant.

- Véletlenül jártam erre. Nagyon csúnyán megvert – nézek végig rajta, ahogy szoktam. – Menj haza hozzánk, mindjárt megyek. Csak elintézem a fiút.

Deidara bólint, és azt hiszi, nem veszem észre, ahogy győztes mosollyal elindul. Jól éreztem, hogy Dei megváltozott.

- Kabuto, itt vagyok, semmi baj – suttogom magamhoz ölelve, ringatva. – Nem kell félned.

Ő csak zokog, és tudom, sok mindenre nem fog emlékezni, de talán nem is baj.

Ez után a nap után minden gyorsan történik. Itachi temetése után Kabuto a kollégiumba megy, nem is látom sokat, csak havonta kétszer. De mikor próbálok vele beszélni, elkerül, nem szól hozzám, csak néha undorodva vett rám egy pillantást. Szomorú leszek emiatt, de meg is értem. Hisz soha nem foglalkoztam azzal, amit mondani akart, és én arra emlékeztetem, amit Dei művelt.

A hónapok csak telnek, már visszamegyek a suliba, bocsánatot kérek az igazgatótól, a tanároktól. Őszintén megbántam, amit tettem, és ezt látva az igazgató eltörölte a büntetésem másik felét, vagyis nem kell évet ismételnem.

Deidara előtt még játszom a büszke szerelmest, és bár kezembe van egy adu, bármikor fel tudnám jelenteni, nincs bizonyítékom rá, így várnom kell.

Kabutót alig látom, és hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik. Beszélni akarok vele, de tudom, hogy ezt nem fogom olyan hamar elérni.

Édesanyja próbálja rávenni, hogy legalább egyszer, hosszabb időre jöjjön haza. Haza. Eszembe jut, mikor hozzá vágtam ez a mi házunk. Minden emlék feltolódik most, és alig emlékszem olyanra, amikor nem bántottam meg.

Végül, négy hónap után, nagy huza-vona után, anyja kérésére hazajön egy hétre. Mikor meglátom, szívem majd kiugrik a helyéről, izgatott leszek. Látom rajta, hogy meg van még törve, és próbálok vele beszélni, de nem megy.

- Kabuto, kérlek – állítom meg egy este, mikor a fürdőszobába megy.

- Te meghallgattál egyszer is? – néz rám. Jogos. – Akkor hogy várod el tőlem ugyanezt? Ja persze, ez a te házad.

- Ne csináld ezt, kérlek.

- Hagyj békén, Orochimaru. Mind a kettőnknek jobb lesz így.

Finoman odébb tol, és elmegy mellettem. Én meg hagyom. Nem tudok semmit se tenni.

Miután visszamegy a kollégiumba, üres lesz a ház. Gyakran járok át a szobájába, nézem a holmiját, megsimogatok egy-egy kis tárgyat, ami hozzá tartozik. Érzem az illatát, ami megnyugtató és őrjítő egyszerre, de ez az illat fakulni kezd egy hónap után.

A suliban már nem lógok órákról, figyelek és tanulok. Sokan megjegyzik, hogy jelentősen megváltoztam. Nem akarom senkinek elmondani, hogy ez egy tizenöt éves kölyök miatt van, aki belopta magát a szívembe anélkül, hogy észrevettem volna.

A bandabeli srácokkal elbeszélgettem. Belátták, hogy Dei totálisan elmebeteg lett, ezért együtt felkeresték Kabutót, és bocsánatot kértek tőle. A srác csak legyintett, és továbbment.

Közben apa és Nono egymásra talált, láttam már őket csókolózni. Aranyosak voltak, tekintve, hogy apa vagy harminc centivel magasabb. Mikor észrevettek, csak vigyorogtam rájuk. Nono elpirult, apa is, és annyira aranyosak voltak, hogy egy „Gratulálok” után inkább magukra hagytam őket.

Egyik délután a tanulás után átmegyek Kabuto szobájába, és kitakarítok. Nem akarom, hogy ha hazajön, akkor poros szoba fogadja. Ezt két naponta megcsinálom, senkinek se engedem át.

Takarítás közben megtalálom a telefonját.

A kis buta, nem is vette észre?

Simán feloldom a zárat, és látom, hogy a hangfelvétel van megnyitva. Megnézem a listát, és három felvételt találok, „Bizonyíték” név alatt. Megnyitom az elsőt.

Bizonyíték01
„- Mi volt ez a színjáték, hm? Nem tudsz átverni. Igaz, helyre tett az én drágám, de nehogy azt hidd, hogy ezzel a színjátékkal magadra vonhatod a figyelmét. Utoljára szólok, ne nézz rá, ne is szólj hozzá, mert ennél jobban el tudlak intéztetni. Mit szólna anyukád, ha a kicsi fiacskája darabokban, egy kis dobozkában kerülne újra a kezébe?

- Te beteg vagy!

- Csak védem, ami az enyém, ez minden. Orochimaru számára én vagyok az egyetlen. Te egy kis senki vagy, érted? Bekönyörögted magad ide anyáddal együtt. Le merném fogadni, hogy anyád csak meglépett apádtól, mert az egy alkoholista fasz volt, és nem volt már mit anyádba vernie.”

Ezt Dei mondta? Te jó ég! Szóval erről volt szó! Deidara féltékeny lett Kabutóra. És én emiatt bántottam őt. Nem vagyok normális.

Tovább megyek.

Bizonyíték02
„- Szép szoba.

- Az. Mit szeretnél, Dei?

- Mit is? Hogy is mondjam el? Nem volt szép tőled. Sőt! Hogy merted ezt tenni? Elmeséltem Kakuzunak, mit is tettél. Ezért Kakuzu megadta neked, amit egy magadfajta ribanc érdemel. Hallottam ám, hogyan nyögtél Itachi alatt. Milyen kis ribanc vagy! Vajon Orochimarut is így akarod behálózni? De nem fogod. Ő az enyém, értetted? Te senki vagy hozzánk képest. Egyébként meg, talán anyádtól örökölted ezt a hajlamot? Nyilván azért, mert te is azt hiszed, mindenkit megbabonázol ezzel az ezüst hajjal, de tudjuk, hogy kamu ez a hajszín.

- Miért nem hagysz békén?

- Mert itt vagy! És tudom, hogy azért vagy itt, hogy elvedd tőlem őt! De tudod mit? Legyen a tiéd! Csábítsd el! Azután majd mikor egymás nevét nyöszörögve fonódtok össze, én ott leszek, és együtt fogtok meghalni. Te nem vagy méltó az életre. Te mocskos szarházi! Ja, egyébként mondd meg anyádnak, hogy hozasson értelmes kaját, mert azt a moslékot nem vagyok hajlandó megenni, amit csinál."


És még Nono-sant is megalázta? De miért? Ennyire féltékeny lett volna rá? Ennyire zavarta őt Kabuto jelenléte? Én pedig végig azt hittem, Kabutót zavarja Deidara.

Rosszulléttel küszködve hallgatom meg az utolsó felvételt, ami sokkal hosszabb.

Bizonyíték03
„ - Mit akartok?

- Elégtételt venni. Hogy volt pofád beárulni az igazgatónak? Tudod mivel járt ez? Na mindegy, mi csak Dei-chi parancsait követjük, ő akar veled beszélni. Ugyanis ő az, akit a legjobban érint.”

Ez Hidan volt!

Bassza meg!

„- De nem úgy volt, hogy Ororchimarunak akarsz valami meglepetést?

- Ez a meglepetés. Ugyanis most végleg elintézem, hogy távol kerülj tőle.

- Most pedig beszélgessünk. Először is. Ki jogosított fel arra, hogy a kedvesem kedvében járj, hm? Senki! Te egy mocskos söpredék vagy!

- Te egy rohadt kurva vagy! Szét foglak tépni! Fel fogom robbantani azt a kibaszott seggedet! Meg fogsz dögleni! Amit megbeszéltünk.”

Innentől kezdve mély csend, majd hallom Kabuto elfojtott zokogását, és egy fiú nyögését. Madara?

„- Ezt tudod, te kis kurva! Így nyögni, lihegni. Nem találod gusztustalannak, hogy ennyire élvezed?
- Miért? Miért vagy ilyen?

- Milyen? Megvédem a tulajdonomat. Vagy talán azt hiszed, hogy ha bemész egy házba, minden a tied? „

Tulajdon?

„ - Nem is ismersz.

- Hallgass! Elegem van a locsogásából, kötözzétek be a száját! Visszamegyünk, mert mindjárt éjfél. Ja igen, Kabuto. Ha egy szót is szólsz arról, hogy itt mi történt, megölünk. Te nem tudod kik vertek meg, de engem meg te, értetted? És a finálé, srácok. De finoman, rendben? Bár lehet durvábban is, annál nagyobb lesz a büntetése.”

Hallom a csattanásokat, nyilván Deit verik meg, majd csend.

Sokkoltan ülök az ágyán. Eszembe jut, hogy hányszor próbálta elmondani.

„Úgyis neki hiszel.”

„Nem tettem semmit.”

„Csak azt hallasz, amit akarsz.”

„Orochimaru, félreérted. Dei...”

„Kérlek, inkább máshogy büntess. Nem az én hibám, esküszöm.”

„Dei... ő... be...”

„Ő csak ragaszkodik hozzád. Tárgyként kezel!”

A telefont ledobva rohanok a fürdőbe és hányom ki magamból az ebédet.


Kabuto...

Meg tudsz bocsátani?

Végig olyasmiért bántottalak, amit el se követtél. Nem vettem észre, hogy irányítanak. Hogy lehettem ennyire vak?

Elhatározom, meglátogatom. Nono észreveszi, és megkér, ha Kabutóhoz megyek, mondjam meg neki, pénteken jöjjön haza, mert be szeretnének jelenteni valamit. Vigyorogva ígérem meg neki, és észreveszem, Nono is ugyanolyan aranyos, mikor elpirul, mint a fia.

Simán beengednek, mert protekciós vagyok, ami néha jól jön.

A portás elmondja, Kabutót hol találom. Izgatottan megyek fel és kopogok be hozzá. Mikor kinyitja az ajtót, nem sok kell, hogy magamhoz öleljem, és kifulladásig csókoljam.

- Most beszélni fogunk – mondom neki. Beenged, hellyel kínál, de ő nem ül le.

- Miről? Tudtommal nincs semmi megbeszélni valónk.

- Van, Kabuto. De nem itt akarom. Holnap péntek. Szeretném, ha hazajönnél. Apáék amúgy is be akarnak jelenteni valamit. Jó lenne, ha te is ott lennél.

Félrehajtott fejjel néz rám.

- Meg akarsz verni? Mert azt itt is megteheted. Senki nem fog hallani. Gondolom, Dei megint mondott valamit.

Lehajtom a fejem, ezt azt hiszem megérdemeltem.

Lassan felállok, a fiúhoz lépek, közvetlenül elé állva. Lenézek a tőlem húsz centivel alacsonyabb srácra, aki láthatóan levegőhiánnyal küzd, de nem hátrál.

- Tényleg édesanyád kért meg arra, hogy gyere haza. Én is ezt szeretném.

- Re... rendben – dadogja.

Elmosolyodok ezen aranyos tettén, és felemelve a kezem lágyan végigsimítom az arcát. Annyira szép kölyök!

Lehajolok, és gyengéden összeérintem az ajkainkat. Semmit nem teszek, nem csókolom meg, csak hosszabb ideig érintem össze a szánkat. Jéghideg és tűzforró bizsergés fut végig a gerincemen, illata orromba kúszik, ami megőrjít. Karomat dereka köré fonva húzom magamhoz, és érzem megmozdul az ajka. Mosolyogva engedelmeskedek, és ajkaim közé veszem a felső ajkát. Karjai a nyakam köré kulcsolódnak, így teljes testtel simulunk egymáshoz.

Hosszú pillanatok múltán elhajolok tőle, és megbabonázva nézem gyönyörű arcát.

- Holnap eljövök érted – suttogom, és egy puszi után magára hagyom.

Várom a holnapot. Nagyon.

Kabuto:

- Most beszélni fogunk – mondja egyszerűen. Beengedem, hellyel kínálom, de én nem ülök le.

- Miről? Tudtommal nincs semmi megbeszélni valónk.

Mondom egyszerűen. Mit beszélhetnénk meg? Megkér, hogy hagyjam békén Deidarát? Mikor semmit se tettem? Nem tud semmit, csak elítél.

- Van, Kabuto. De nem itt akarom. Holnap péntek. Szeretném, ha hazajönnél. Apáék amúgy is be akarnak jelenteni valamit. Jó lenne, ha te is ott lennél.

Félrehajtott fejjel nézek rá. Ez csapda akar lenni.

- Meg akarsz verni? Mert azt itt is megteheted. Senki nem fog hallani. Gondolom, Dei megint mondott valamit.

Lehajtja a fejét, majd egy nagy sóhaj után lassan feláll, és közvetlenül elém áll. Nem hátrálok, csak levegőért kapkodva nézek fel a tőlem jóval magasabb fiúra. Közelről látva még félelmetesebb, még gyönyörűbb.

Nem hátrálok el, mert a szépsége fogva tart.

- Tényleg édesanyád kért meg arra, hogy gyere haza. Én is ezt szeretném.

- Re... rendben – dadogom, és örülök, hogy képes voltam egy épkézláb mondatot kinyögni.

Elmosolyodik ezen, majd felemeli a kezét, és végigsimít az arcomon. Önkéntelenül is kezéhez simulok, annyira jól esik a gyengédség.

Lehajol, és gyengéden összeérinti az ajkainkat. Semmi mást nem tesz, nem csókol meg, csak hosszabb ideig érinti össze a szánkat.

Jézusom! Ez őrjítő. Soha nem gondoltam volna, hogy Itachi halála után képes leszek még ilyen érzelmekre.

Mikor megérzem a karjait derekam köré fonódni, amint magához szorít, megmozdítom a számat. Érzem, hogy mosolyogva veszi birtokba a felső ajkam, amitől kis híján elájulok, annyira gyengéd. Karjaimat a nyaka köré kulcsolom, hogy közelebb érezhessem magamhoz.

Hosszú pillanatok múltán elhajol tőlem, én pedig kábán nézek fel rá.

- Holnap eljövök érted – suttogja, és egy puszi után magamra hagy.

Na jó. Valaki magyarázza meg, hogy ez mi volt!

Még az átéltek hatása alatt vetődök az ágyra, és folyton a csók jár a fejemben. Sokáig forgolódok erre gondolva, majd végül álomba merülök, ahol Ororchimaru vár rám.

Reggel eléggé szétszórt vagyok, mikor bemegyek a suliba, folyton a délután jár a fejemben.

- Nagyon el vagy havazva – vigyorog rám Sakura, majd felsikkant, mikor Gaara hátulról a nyakába csókol. – Gaara!

- Igen? – néz rá ártatlanul a fiú, de szemében látom, hogy legszívesebben röhögne a barátnőjén.

- Éppen Kabutót próbálom faggatni, te meg molesztálsz.

- Molesztállak? Tegnap este bezzeg nem zavart – von vállat a fiú, mire Sakura mélyen elpirul, és elküldi a fenébe a szerelmét.

A nap meglepően gyorsan telik, és mikor a kollégium előtt végre meglátom Orochimarut, önként és dalolva vetődök a karjába, ami nem is kicsit lepi meg.

- Szia – mosolygok fel rá.

- Szia. Készen vagy mindennel?

Bólintok, kapok egy puszit, és kezemet megfogva indulunk el.

- Orochimaru... Dei...

Megáll, lenéz rám, de nem dühös. Mosolyog. Ez jobban megijeszt.

- Felejtsd el őt.

Lehajolva ad egy puszit, majd megyünk tovább. Ez egyre furcsább, kezdek félni. Hiába nyugtat meg többször is, félek.

Hazaérve anya a nyakamba borul, átölel, Saiko-san szintén. Kiveszi a kezemből a bőröndömet, és a szobámba viszi.

- Anya, nem találtátok meg itthon a telefonomat? Sehol nem találom.

- Nem, kisfiam. Orochimarut kérdezted?

- Még nem. Majd vacsi után megkérdezem.

A vacsora kellemesen telik, ami zavar, hogy Orochimaru néha úgy néz rám, hogy... hogy... húúú. Mikor rákérdezek, hol van Dei, arca egy pillanatra elkomorul, majd mosolyogva legyint.

A vacsora végén végre megtudom a bejelenteni valót.

- Nos – kezdi anya –, a helyzet úgy alakult, hogy Saiko megkérte a kezem. És én úgy nem akartam válaszolni, hogy nem tudom, benneteket ez zavar. Szóval...

- Anya, ez baromság! Mondj igent, ha te is így akarod – vigyorgok rá.

- Egyetértek – feleli Orochimaru is.

- Akkor itt, a gyermekeink színe előtt is megkérdezem – térdel le Saiko-san. – Yakushi Nono, hozzám jönnél feleségül?

- Igen – feleli anya boldogan.

Orochimaru közelebb húzódik, kezét a vállamra teszi, úgy nézük, ahogy anya és Saiko csókolóznak. Nagyon aranyosak, és teljesen megható jelenet.

- A hétvégére tiétek a ház, gyerekek. Ugyanis elviszem anyátokat egy kis wellness hétvégére.

Mosolyogva bólintok, és miután kiörömködtük magunkat, visszavonulok a szobámba. Orochimaru követ, a helyzet ismerős.

Megint a falig hátrálok, míg ő csak az ajtónak támaszkodik. Aztán elindul felém, de most szimplán a nyakamra hajol, erősen megszívja, majd fájdalmas nyöszörgésemet egy mély csókkal folytja belém.

Már automatikusan ölelem át, hagyom, hogy csókoljon és öleljen. Bizsereg és ég az egész testem, pláne, hogy közben a hátamat simogatja.

Mikor a fenekembe markol erősen, felnyögök, csípőm előre lökődik, amitől ő nyög a számba.

- Kabuto... – lihegi elválásunk után.

Elmosolyodok, és most én kezdeményezek csókot. Meglepődik ezen, de nem visszakozik, átveszi az irányítást, és elmélyíti a csókot.

- Csak jó éjszakát akartam kívánni.

- Most már jó lesz.

A szobájába megy, én meg álmosan, de mosolyogva vetődök az ágyba.

Reggel hamar kipattanok az ágyból, aminek fő oka egy fehér bőrű, fekete hajú fiú, aki épp akkor lép ki a szobájából, mikor én is, és rögtön megpuszilja a számat. Szegénykém, még félig alszik.

- Jó reggelt – mosolygok rá.

- Neked is – mosolyog vissza. Magához ölel, kis híján el is alszik az ölelésemben.

- Orochimaru!

- Hm?

- Ne aludj!

- De olyan megnyugtató illatod van.

Felkuncogok, majd eltolom magamtól.

- Szüleink nem sokára indulnak. És mi lesz, ha meglátják, hogy a mostohabátyám kora reggel molesztál?

Összehúzott szemekkel néz rám, amitől engem elkap a nevetés.

- Csak menjenek el, úgy meg foglak molesztálni, hogy nem fogsz tudni járni.

- Téged ismerve, Orochimaru, tuti. Ismerem már a méreteidet, és az az igazság, hogy hű.

- Ez most bók volt? – nevet fel. Gyönyörűen nevet, szeme is jókedvű. Mindig ezt az arcát akarom látni, nem azt, amelyik dühös. Az is szexi, de a nevetés jobban áll neki.

- Veheted annak is – bújok hozzá.

- Elmentek apuék, valami fontosról szeretnék beszélni veled, rendben?

Felemelem a fejem, és teljesen hátrahajtva a fejem nézek fel rá.

- Rendben.

Egy lágy puszit kapok, majd a konyhába megyünk. Anya és Saiko-san nagyon el van merülve egymásban, és nagyon aranyosak, pláne a magasságkülönbség miatt.

Orochimaru ölel át hátulról, amitől kissé megugrok, de aztán engedelmesen simulok a karjaiba.

- Igazán aranyosak, nem?

- De. Nagyon örülök, hogy anya túltette magát apa halálán.

- És te? Túltetted már magad?

- Igen. Mikor a kollégiumban voltam, volt időm gondolkodni, meg ezt is feldolgozni.

- És Itachi?

- Őt még nem. Még mindig hiányzik és fáj, hogy nincs itt, de igyekszem elfogadni.

Bólint, majd elenged. Szólunk anyunak, mire elpirulnak. Nagyon aranyosak. Vajon én is ilyen lehetek Orochimaru közelében?

Felnézek a mellettem álló fiúra, aki csak lemosolyog rám. Vajon mi történt, hogy ennyire megváltozott?

Anyuék elmondják mit hol találunk, kétszer is megesketnek, hogy nem gyújtjuk fel a házat, egymást se öljük meg – bár ennél a pontnál Orochimaru elég perverzen vigyorog.

Miután elmentek, becsuktuk az ajtó, Orochimaru nekem esik. A falhoz lök, és mélyen megcsókol. Felnyögök, mikor az ölébe ránt. Kezemmel a hajába markolok, miközben ő beleprésel a falba.

Miután úgy érezzük, fogytán a levegő, elengedjük egymást, és homlokunkat összetámasztva lihegünk.

- Menj a szobádba – suttogja. – Mindjárt megyek utánad.

Bólintok, és nyakába kapaszkodva hagyom, hogy letegyen a földre.

Szerelmesen vigyorogva megyek a szobámba, öt perc múlva ő is bejön.

- Mint mondtam, fontos dolog lesz, szóval hallgass végig, rendben?

Bólintok.

Elém dob egy kis tárgyat, amiben a telefonomat ismerem fel.

- Miért nem mondtad el?

Jézusom! Szóval rájött?


Orochimaru:

Másnap nem bírtam magammal. A suliban is szokatlanul pörögtem, Dei pedig csúnyán nézett rám. Előtte továbbra is játszottam magam, de agyamat már egy kölyök foglalta le. Egy szexi, aranyos kölyök.

A nap végén lekoptatom a bandát és Deit is, és a suli előtt várok Kabutóra. Lassan meglátom. Szalad felém, és egyenesen a karjaimba veti magát, amin meglepődök, de örülök is.

- Szia – mosolyog fel rám. Olyan gyönyörű mosolya van.

- Szia. Készen vagy mindennel?

Bólint, adok egy puszit, és kezét megfogva indulunk el.

- Orochimaru... Dei...

Na nem! Ilyet nem játszunk! Dei nem tartozik most ide.

Lemosolygok rá.

- Felejtsd el őt.

Lehajolva adok egy puszit, de érzem rajta, hogy kételkedik. Sok munkámba fog kerülni, mire elérem, hogy teljesen bízzon bennem. Ami nehéz lesz miután... miután...

A francba, azért is kimondom, még ha hányingert kapok magamtól, akkor is!

…miután megerőszakoltam.

Hazaérve Nono a nyakába borul, átöleli, apa szintén. Kiveszi a kezéből a bőröndöt, és a szobájába viszi.

Magára hagyom anyát és fiát, és egy utolsó pillantást vetve Kabuto tökéletes alakjára a szobámba megyek, hogy átöltözzek. Mosolyogva veszem fel a pólót, a nadrágot, és már alig várom, hogy átölelhessem a srácot.

Hirtelen megállok. Deidara még nincs lerendezve. Ha bármit tesz Kabutóval, én kinyírom.

A vacsora kellemesen telik, bár egyszer-kétszer rendesen zavarba hozom perverz pillantásaimmal. Imádom őt, mondtam már? Mikor rákérdez, hol van Dei, pillanatra elkomorulok, majd mosolyogva legyintek. Felejtse el őt, legalább most.

A vacsora végén végre elérkezik a nagy bejelentés.

- Nos – kezdi Nono-san –, a helyzet úgy alakult, hogy Saiko megkérte a kezem. És én úgy nem akartam válaszolni, hogy nem tudom, benneteket ez zavar. Szóval...

- Anya, ez baromság! Mondj igent, ha te is így akarod – vágja rá Kabuto vigyorogva. Azta, de szexi! Ha most nem lennének itt a szüleink, az asztalra fektetném és... Nem, Orochimaru, a végén nem fogsz magaddal bírni.

- Egyetértek – felelem.

- Akkor itt, a gyermekeink színe előtt is megkérdezem – térdel le apa –,Yakushi Nono, hozzám jönnél feleségül?

- Igen – feleli Nono boldogan.

Közelebb húzódok a leendő mostohaöcsémhez, kezemet a vállára teszem, úgy nézük, ahogy szüleink csókolóznak. Kabutót akarooom!

- A hétvégére tiétek a ház, gyerekek. Ugyanis elviszem anyátokat egy kis wellness hétvégére.

Kabuto mosolyogva bólint, és miután kiörömködtük magunkat, visszavonul a szobájába. Követem. Előlem nem szöksz el.

A helyzet felettébb ismerős. Megint a falig hátrál, míg én az ajtónak támaszkodik. Aztán elindulok felé, de most gyönyörű nyakára hajolok, erősen megszívom, majd feltörő, fájdalmas nyöszörgését egy mély csókkal nyelem el.

Kezei átölelnek, magához szorít, amitől teljesen beindulok.

Kezeim a fenekébe markolnak erősen, amitől felnyög, csípőjét előre löki, amitől én nyögök a szájába.

- Kabuto... – lihegem a csók után.

Elmosolyodik, és a számra hajol. Meglepődök ezen, de nem visszakozok, átveszem az irányítást, és elmélyítem a csókot.

- Csak jó éjszakát akartam kívánni.

- Most már jó lesz.

Magára hagyom, és valami furcsa, feszítő érzéssel a mellkasomban megyek a szobámba. Talán ez lehet a boldogság. De akkor Dei mellett miért volt másabb? Talán... Talán Dei nem volt az igazi?

Sokáig fekszek álmatlanul, pedig holnap korán kell kelni. Valahogy csak elalszok, de rémálmaim vannak. Folyton az van a szemem előtt, hogy én bántottam azt, aki most a legfontosabb nekem.

Reggel valahogy felkelek, és kilépve a szobámból egyből Kabutóba botlok. Gyorsan lehajolok, és megpuszilom a száját.

- Jó reggelt – mosolyog rám.

- Neked is – mosolygok vissza. Átölelem. Ez így nagyon kényelmes, el tudnék így aludni.

- Orochimaru! – szól rám, de nem érdekel.

- Hm?

- Ne aludj!

- De olyan megnyugtató illatod van.

Felkuncog, majd eltol magától.

- Szüleink nem sokára indulnak. És mi lesz, ha meglátják, hogy a mostohabátyám kora reggel molesztál?

Összehúzott szemekkel nézek rá, amitől felnevet. Szóval játszadozunk?

- Csak menjenek el, úgy meg foglak molesztálni, hogy nem fogsz tudni járni – ígérem ijesztő hangon.

- Téged ismerve, Orochimaru, tuti. Ismerem már a méreteidet, és az az igazság, hogy hű.

- Ez most bók volt? – nevetek fel. Ilyet se mondtak még soha. Bár mondatának első fele eszembe juttat mindent, amitől elkomolyodok.

- Veheted annak is – bújik hozzám. Annyira aranyos most.

- Elmentek apuék, valami fontosról szeretnék beszélni veled, rendben?

Felemeli a fejét, és teljesen hátrahajtva néz fel rám. Olyan édesen alacsonyabb nálam. Olyan, mint az anyja.

- Rendben.

Kap egy lágy puszit, majd a konyhába megyünk. Szüleink nagyon el vannak merülve egymásban, és nagyon aranyosak, pláne a magasságkülönbség miatt.

Átölelem szerelmemet hátulról, amitől kissé megugrik, de aztán bele simul a karjaimba.

- Igazán aranyosak, nem?

- De. Nagyon örülök, hogy anya túltette magát apa halálán.

- És te? Túltetted már magad? – nézek arcára oldalról. Még így is gyönyörű.

- Igen. Mikor a kollégiumban voltam, volt időm gondolkodni, meg ezt is feldolgozni.

- És Itachi? – teszem fel a milliós kérdést.

- Őt még nem. Még mindig hiányzik és fáj, hogy nincs itt, de igyekszem elfogadni.

Bólintok, majd elengedem. Szólunk nekik, mire elpirulnak. Nagyon aranyosak. Látom Kabuto aranyos, lágy mosolyát, és ha eddig nem éreztem volna iránta valamit, most tuti biztos éreznék.

Felnéz rám, és én csak lemosolyog rá. Arca töprengő, nyilván rajtam gondolkozik. Hogy miért lettem ilyen.

Szüleink elmondják mit hol találunk, kétszer is megesketnek, hogy nem gyújtjuk fel a házat, egymást se öljük meg.

Hűűű, hát ha nem is valódi csatáról lesz szó, fogunk verekedni. Az ágyban. A dominanciáért. Az érzeseinkért. A megbocsátásért. A szerelemért.

Már a gondolattól is merev lettem.

Miután elmentek, becsuktuk az ajtót, a fiúnak esek. A falhoz lököm, és mélyen megcsókolom. Felnyög, én pedig ölembe rántom. Kezei a hajamba markolnak, miközben belepréselem a falba.

Miután úgy érezzük, fogytán a levegő, elengedjük egymást, és homlokunkat összetámasztva lihegünk.

- Menj a szobádba – suttogom. – Mindjárt megyek utánad.

Kábán bólint, és nyakamba kapaszkodva hagyja, hogy letegyem a földre. Látom rajta, hogy remeg, alig bír lábra állni. Miután biztosra mentem, hogy eljut a szobájáig, a sajátomba megyek. Előveszem a telefont, amit már egyszer keresett rajtam, de én azt hazudtam, nem tudom hol van. Mélyeket sóhajtok, hogy erőt nyerjek, majd átmegyek Kabutóhoz.

- Mint mondtam, fontos dolog lesz, szóval hallgass végig, rendben?

Bólint.

Elé dobom a telefonját.

- Miért nem mondtad el?

Riadtan néz fel rám. Ne... nem akarom, hogy féljen.

- Orochimaru, ha el is mondtam volna, ha meg is mutattam volna, te azt hitted volna, én csináltam. Akkor még elvakultan hittél Deidarának. Sokszor próbáltam elmondani neked, hogy Deidara betegesen ragaszkodik hozzád. Beteg agyilag. De te soha nem hallgattál végig. Mindig rám ordítottál, hogy hagyjam őt békén, és hogy én egy senki vagyok hozzá képest. De ez nem most kezdődött.

Döbbenten hallgatom. Igaza van.

- Kicsim, kurva nagyot hibáztam – ülök le az ágya szélére. Mikor nyúlok, hogy megérintsem az arcát, összerezzen. – Figyelj, mondj el mindent az elejétől, rendben? Mert ha jól tudom, ez akkor kezdődött, mikor ide jöttetek.

- Az azutáni napon, reggel, mikor összeütköztünk. A konyhába mentem, Dei is bejött. Megkérdezte, hol vagy, én válaszoltam neki. Ezután ócsárolni kezdte a családomat, engem. Azt mondta, eljátszottuk apánk halálát. Ezután mindig ez volt. A hátad mögött megalázott, folyton csak a családomat szidta. Anyámat elmondta mindenféle kurvának, apámat iszákos állatnak, engem meg fattyúnak. Mindig azt mondta, hogy én rád vagyok kattanva, ami nem volt igaz. Próbáltalak elkerülni téged, amennyire lehetett. Először ilyen apró dolgok voltak. Elintéztetett veled, aztán nem volt elég neki. Mikor ott a tetőn arra kényszerítetettek, hogy orálisan elégítselek ki titeket, akkor durvult be. Azután elvitt engem egy raktárhelyiségbe, ahol szétveretett és megint az volt, mint a tetőn. Félholtan vánszorogtam haza, mert senki se segített, bár erre igazság szerint alig emlékszem. Az utolsó húzása Itachi megölése volt. Csak látni akarta, hogy tényleg szeretem Itachit. Mikor vigyorogva közölte, hogy ő ölte meg Itachit, akkor véresre vertem. Valaki leszedett róla, de nem tudom ki.

- Az én voltam – ölelem át. – Azt a beszélgetést hallottam. Tudod, mikor hazajöttetek szétverve, akkor kezdtem gyanakodni. Sajnálom, hogy ezen kellett átmenned. Most pedig elmegyek Deidaráért, és elmegyünk a rendőrségre.

Felcsuklik, könnyei folyni kezdenek.

- Ne, kérlek – nyöszörgi a pólómba. Gyengéden átfogom a kezét.

- Semmi baj. Egy életre lezárjuk ezt, rendben?

Nehezen összekanalazom Kabutót. Rossz őt így látni. Fáj a szívemnek, pedig tudom, én is részese voltam annak, hogy most így néz ki.

Írok Deinek egy sms-t, és kezdődik a játék.

Kabuto semleges arccal áll mellettem a parkban, úgy tesz mintha utálna. Mivel Dei még nem jön, a füléhez hajolok.

- Vigyázok rád.

Apró csókot lehelek a halántékára, és gyorsan elhajolok, ahogy Dei feltűnik. A nyakamba vetődik, megcsókol. Kis híján elhányom magam.

- Kabuto miért jön velünk? – kérdezi félénken, amiről már tudom, hogy hamis. Egy színjáték.

- Csak unatkozott otthon. Na induljunk.

Menet közben unottan hallgatom Deit, mikor nem figyel, akkor Kabutóra vetek egy aggódó pillantást.

Amikor végre elérjük a rendőrséget, Dei megijed. Megragadom a karját, és erősen tartva tuszkolom be.

- Mi történt? – kérdezi egy rendőr.

- Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni – mondom ki én. Dei hitetlenkedve és kétségbeesetten néz fel rám. – Uchiha Itachi gyilkosát hoztam be.

- Bizonyíték?

Kabuto előveszi a telefonját, és minden hanganyagot megmutat a rendőröknek. Arcukon az undor tisztán látszik.

- Vigyék a kihallgatóba! – kiált az egyik.

- Elnézést, meghallgathatnám? Itachi a szerelmem volt, szeretném hallani, mikor bevallja.

A rendőr ránk néz.

- Maga ki? – kérdi tőlem.

- Az most nem fontos, uram. Csak kérem, tegye meg.

A rendőr bólint. Megmutatja a szobát, ahonnan nézhetjük az egészet. Pár perc múlva befutnak Itachi szülei és testvére is.

Elkezdődik.

Deidara már koránt sem normális. Arcán beteges vigyor ül.

- Maga ölte meg Uchiha Itachit?

- És ha igen? Talán írjam le, hogy milyen volt látni őt kibelezve? Képzeljék, maga alá szart, és még akkor is szerelme nevét kiabálta, mikor a mellbimbóját téptem le. Édes hangja volt, körülbelül olyan, mikor Kabutót baszta.

Az Uchiha család Kabutóra néz, majd elhúzzák tőlem, maguk közé zárva. Nekem most itt nincs helyem. Ez most az ő történetük, illetve annak lezárása.

- Mi volt az indok?

- Az indok? Maga nem is tudja milyen söpredék az a Kabuto. Az anyja, aki egy baszott nagy kurva, egy iszákos hapsihoz ment hozzá, aztán megszülve a fattyát, lelépett tőle, és az ÉN szerelmemhez költöztek. Az a kurva behálózta Orochimaru apját, már flancos kis aranygyűrűt is kapott, a fia pedig, mivel az anyja kurválkodása miatt nem kapott szeretetett, a szerelmemet próbálta elvenni. Azt állította, hogy Uchiha Itachi a szerelme. Na persze! Ki venné be, hogy egy tizenhat éves egy huszonnégy évessel jár? Ez egy nagy kamu volt. De azért bőgött, mikor megdöglött az a kis buzi.

Időm sincs reagálni, a nő a terembe szalad. Döbbenten nézem, hogy Dei fejét az asztalba veri.

- A fiam volt, te rohadék! – üvölti a nő.

- A fia csak egy mocskos buzi volt, aki egy kurva fiát baszta, akinek célja az volt, hogy elvegye tőlem a legfontosabbat!

A nőt már hárman fogták vissza, Kabuto és Sasuke meg a férfit.

- Dögölj meg! Ő a fiam volt! Semmit se tudtál róla, te mocskos kurva!

A nő zokogása, üvöltése a szívemig hatol.

A fia volt.

Ha hallgattam volna Kabutóra, Itachi most is élne.

- Ez az én hibám – suttogom. Letérdelek a férfi elé. – Kérem, bocsássa meg, hogy nem vettem észre előbb, hogy Deidara ilyen.

Hangom megcsuklik.

- Állj fel, kérlek. Ismerem apádat. Te jó ember vagy, Orochimaru. Ezt még te se tudhattad előre.

Felállok, de rohadtul utálom magam. Bemegyek a terembe.

- Maga is verekedni akar? – kérdezi sóhajtva a rendőr.

- Nem hiszem. Ha igen, akkor tartóztasson le nyugodtan.

Deihez lépek.

- Szerelmem, vigyél ki innen – kér ijedten.

- Sajnálom, Dei. De nem vagyok a tiéd. Azóta, mióta rájöttem miket tettél.

- Szóval inkább hiszel egy kurva fiának?

- Az a fiú még akkor is sokkal becsületesebb volt, mikor miattad bántottam, mint te. Te a nyomába se érhetsz.

- Meg fogom ölni őt is, rendben? És akkor együtt lehetünk, kicsim. Meg fogom ölni, és a hulláját majd együtt elássuk, oké?

- Undorító vagy.

Kisétálok, a rendőr pedig akkor nyom meg egy gombot a diktafonon. Meg van a beismerés.

Később megtudom, hogy Deit egy elmegyógyintézetbe fogják zárni.

- Kabuto, a fiam nagyon szeretett téged. Most már tudom, Dei téged is bántalmazott – néz rá könnyes szemekkel a nő, kint az épület előtt már.

- Ha engem nem ismert volna meg a fia, talán soha nem kellett volna meghalnia – hajtja le a fejét a fiú. – Nekem kellett volna meghalnom...

Halkan felzokog.

- Ne mondj butaságot – öleli át a nő. – A legjobb, amit tettél, az volt, hogy szeretted őt éveken át. Még akkor is, mikor évekig nem láttátok egymást.

Kezdem magam kellemetlenül érezni.

- Kabuto, tedd túl magad Itachin. Orochimaru mellett jó kezekben leszel.

Ezen én is meglepődök, de mikor a fiú szerelmesen felmosolyog rám, rájövök. Mi egymásnak vagyunk teremtve, akárcsak apa és Nono.

Elköszönünk, és kézen fogva egymást indulunk haza.

- Orochimaru?

- Igen?

- Nem utállak.

Megállok.

- Ez most hogy jött ide?

- Csak el akartam mondani. Nem utállak.

Kitörő örömömben felkaptam a srácot, és mélyen megcsókoltam.

Kabuto... Annyira csodálatos vagy... Istenem... Még ezek után is...

- … szeretsz? – Észre se vettem, hogy kimondtam, amit gondoltam.

Felnéz rám. Gyönyörű szemei csillognak, ajkain mosoly.

- Ha azt mondom igen?

- Kabuto... édesem... én...

Mivel képtelen vagyok kinyögni bármit is, megcsókolom, és sírva ölelem át.

- Szeretlek. Nagyon megszerettelek, te lettél a legfontosabb az életemben. Hogy tudnám jóvá tenni eddigi hibáimat?

- Úgy, hogy holnap fel fogok tudni kelni, és nem fog sajogni a seggem.

Döbbenten nézek rá, majd lágyan, érzelmesen megcsókolom. Most minden érzés, vágy, bocsánatkérés, bűnbánat benne van. Testét szorosan préselem magamhoz, arcunkat előre hulló éjfekete tincseim takarják el.

Mikor elengedem levegőért kapkod, de mosolyog, és fejét mellkasomra hajtja.

- Szeretlek – suttogja.

Összefűzi az ujjainkat, és elindulunk.

Szívem még mindig kétségbeesetten ver, hiszen tudom, amit tettem, azt nem lehet megbocsátani.


Kabuto:

 - Miért nem mondtad el?

Jézusom! Szóval rájött?

- Orochimaru, ha el is mondtam volna, ha meg is mutattam volna, te azt hitted volna, én csináltam. Akkor még elvakultan hittél Deidarának. Sokszor próbáltam elmondani neked, hogy Deidara betegesen ragaszkodik hozzád. Beteg agyilag. De te soha nem hallgattál végig. Mindig rám ordítottál, hogy hagyjam őt békén, és hogy én egy senki vagyok hozzá képest. De ez nem most kezdődött.

Döbbent arccal néz rám, szemeiben megbánás ül.

- Kicsim, kurva nagyot hibáztam – ül le az ágyam szélére. Szívem kicsit hevesebben ver, mikor meghallom a megszólítást. Nyúlna az arcomhoz, mire akaratlanul is összerezzenek. – Figyelj, mondj el mindent az elejétől, rendben? Mert ha jól tudom, ez akkor kezdődött, mikor ide jöttetek.

- Az azutáni napon, reggel, mikor összeütköztünk. A konyhába mentem, Dei is bejött. Megkérdezte, hol vagy, én válaszoltam neki. Ezután ócsárolni kezdte a családomat, engem. Azt mondta, eljátszottuk apánk halálát. Ezután mindig ez volt. A hátad mögött megalázott, folyton csak a családomat szidta. Anyámat elmondta mindenféle kurvának, apámat iszákos állatnak, engem meg fattyúnak. Mindig azt mondta, hogy én rád vagyok kattanva, ami nem volt igaz. Próbáltalak elkerülni téged, amennyire lehetett. Először ilyen apró dolgok voltak. Elintéztetett veled, aztán nem volt elég neki. Mikor ott a tetőn arra kényszerítetettek, hogy orálisan elégítselek ki titeket, akkor durvult be. Azután elvitt engem egy raktárhelyiségbe, ahol szétveretett és megint az volt, mint a tetőn. Félholtan vánszorogtam haza, mert senki se segített, bár erre igazság szerint alig emlékszem. Az utolsó húzása Itachi megölése volt. Csak látni akarta, hogy tényleg szeretem Itachit. Mikor vigyorogva közölte, hogy ő ölte meg Itachit, akkor véresre vertem. Valaki leszedett róla, de nem tudom ki.

Tessék. Elmondtam mindent. Most mi lesz?

- Az én voltam – ölel át nagy meglepődésemre. – Azt a beszélgetést hallottam. Tudod, mikor hazajöttetek szétverve, akkor kezdtem gyanakodni. Sajnálom, hogy ezen kellett átmenned. Most pedig elmegyek Deidaráért, és elmegyünk a rendőrségre.

Szólalnék meg, de hangom elcsuklik, könnyeim folyni kezdenek.

- Ne, kérlek – nyöszörgöm a pólójába, amibe erősen kapaszkodok. Gyengéden átfogja a kezem, érzem a törődést.

- Semmi baj. Egy életre lezárjuk ezt, rendben?

Hagyom, hogy összeszedjen, segítsen felöltözni, és kábán, remegő testtel várom, hogy vége legyen ennek.

Semleges arccal állok mellette a parkban, elvégre Dei még nem tud arról, hogy Orochimaru érzései, már eltűntek iránta. De úgy teszek, mintha még utálnánk egymást. Mivel még Dei sehol, a fülemhez hajol.

- Vigyázok rád.

Apró csókot lehel a halántékomra, de gyorsan el is hajol, ahogy Dei feltűnik. A nyakába vetődik, megcsókolja. Kis híján hajába markolva rántom el Orochimarutól, mert kurva dühös leszek, hogy ez a ribanc megcsókolta.

- Kabuto miért jön velünk? – kérdezi félénken. Egy pillanatra megrémülök, de aztán eszembe jut, Orochimaru már mindent tud, nem kell tartanom.

- Csak unatkozott otthon. Na induljunk.

Menet közben Dei csak beszél, de Orochimaru nem figyel, hanem inkább engem néz.

Amikor végre elérjük a rendőrséget, Dei megijed. Szerelmem megragadja a karját, és erősen tartva tuszkolja be.

- Mi történt? – kérdezi egy rendőr.

- Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni – mondja Ororchimaru helyettem. Dei rémült, látszik rajta, hogy retteg. – Uchiha Itachi gyilkosát hoztam be.

- Bizonyíték? – kérdezi a rendőr unottan, nyilván azt hiszi gyerekes csínytevésről van szó.

Előveszem a telefont, és lejátszok neki mindent. Az első után még csak a szemöldökét ráncolja, de aztán látszik, hogy hányingerrel küzd.

- Vigyék a kihallgatóba! – kiált az egyik.

- Elnézést, meghallgathatnám? Itachi a szerelmem volt, szeretném hallani, mikor bevallja – kérem.

A rendőr ránk néz.

- Maga ki? – kérdi Orochimarutól, aki most kezemet megragadva áll mellettem.

- Az most nem fontos, uram. Csak kérem, tegye meg.

A rendőr bólint, de látom, nehezére esik beleegyezni. Pár perc múlva befutnak Itachi szülei és testvére is. Aggódva vetnek rám egy pillantást, majd Orochimarura néznek kétségbeesve.

Lassan elkezdődik. Deidara már koránt sem normális. Arcán beteges vigyor ül.

- Maga ölte meg Uchiha Itachit?

- És ha igen? Talán írjam le, hogy milyen volt látni őt kibelezve? Képzeljék, maga alá szart, és még akkor is szerelme nevét kiabálta, mikor a mellbimbóját téptem le. Édes hangja volt, körülbelül olyan, mikor Kabutót baszta.

Érzem, hogy kifut a lábamból a vér, elkezdek remegni. Hamar az Uchiha család között találom magam, átölelve egymást hallgatjuk Deit.

- Mi volt az indok?

- Az indok? Maga nem is tudja milyen söpredék az a Kabuto. Az anyja, aki egy baszott nagy kurva, egy iszákos hapsihoz ment hozzá, aztán megszülve a fattyát, lelépett tőle, és az ÉN szerelmemhez költöztek. Az a kurva behálózta Orochimaru apját, már flancos kis aranygyűrűt is kapott, a fia pedig, mivel az anyja kurválkodása miatt nem kapott szeretetett, a szerelmemet próbálta elvenni. Azt állította, hogy Uchiha Itachi a szerelme. Na persze! Ki venné be, hogy egy tizenhat éves egy huszonnégy évessel jár? Ez egy nagy kamu volt. De azért bőgött, mikor megdöglött az a kis buzi.

Mire feleszmélek, Mikoto-san a terembe rohan, és a srác fejét megragadva az asztalba veri.

- A fiam volt, te rohadék! – üvölti a nő.

- A fia csak egy mocskos buzi volt, aki egy kurva fiát baszta, akinek célja az volt, hogy elvegye tőlem a legfontosabbat!

A nőt már hárman fogták vissza, míg én Sasukéval Fugakut.

- Dögölj meg! Ő a fiam volt! Semmit se tudtál róla, te mocskos kurva!

Kís híján elsírom magam, de kitartok.

- Ez az én hibám – suttogja Orochimaru, és letérdel a férfi elé. – Kérem, bocsássa meg, hogy nem vettem észre előbb, hogy Deidara ilyen.

Hangja megcsuklik.

- Állj fel, kérlek. Ismerem apádat. Te jó ember vagy, Orochimaru. Ezt még te se tudhattad előre.

Felállok, nem néz ránk, rám, hanem a terembe megy.

- Maga is verekedni akar? – kérdezi sóhajtva a rendőr.

- Nem hiszem. Ha igen, akkor tartóztasson le nyugodtan.

Deihez lép.

Istenem, ne csinálj zűrt! Nem kell, hogy börtönbe kerülj.

- Szerelmem, vigyél ki innen – kéri ijedten.

- Sajnálom, Dei. De nem vagyok a tiéd. Azóta, mióta rájöttem miket tettél.

- Szóval inkább hiszel egy kurva fiának?

- Az a fiú még akkor is sokkal becsületesebb volt, mikor miattad bántottam, mint te. Te a nyomába se érhetsz.

Elakad a lélegzetem, hiszen ez felér egy vallomással.

- Meg fogom ölni őt is, rendben? És akkor együtt lehetünk, kicsim. Meg fogom ölni, és a hulláját majd együtt elássuk, oké?

- Undorító vagy.

Nézem, ahogy Orochimaru elhagyja a termet, miközben a szőkét elvezetik.

- Kabuto, a fiam nagyon szeretett téged. Most már tudom, Dei téged is bántalmazott – néz rám könnyes szemekkel Mikoto, kint az épület előtt már.

- Ha engem nem ismert volna meg a fia, talán soha nem kellett volna meghalnia – hajtom le a fejem. – Nekem kellett volna meghalnom...

Halkan felzokogok.

- Ne mondj butaságot – ölel át. – A legjobb, amit tettél, az volt, hogy szeretted őt éveken át. Még akkor is, mikor évekig nem láttátok egymást. Kabuto, tedd túl magad Itachin. Orochimaru mellett jó kezekben leszel.

Akaratlanul is szerelmes mosollyal nézek fel szerelmemre, akinek arca most döbbent.

Elköszönünk, és kézen fogva egymást indulunk haza.

- Orochimaru?

- Igen?

- Nem utállak.

Hirtelen áll meg, kis híján elesek.

- Ez most hogy jött ide?

- Csak el akartam mondani. Nem utállak.

Válaszul egy fullasztó, érzelmes, forró csókot kapok, amibe kis híján belehalok.

- … szeretsz? – kérdezi hirtelen, de úgy tűnik, mintha gondolatainak folytatása lenne inkább.

Felnézek rá, elveszek káprázatos, arany színű szemeiben.

- Ha azt mondom igen?

- Kabuto... édesem... én...

Újra megcsókol, majd sírva átölel.

- Szeretlek. Nagyon megszerettelek, te lettél a legfontosabb az életemben. Hogy tudnám jóvá tenni eddigi hibáimat?

- Úgy, hogy holnap fel fogok tudni kelni, és nem fog sajogni a seggem – felelem poénosan.

Döbbenten rám néz, majd lágyan, érzelmesen megcsókol. Érzem, hogy ebben a csókban minden benne van, amit mondani akar, csak nem mer. Testemet szorosan préseli magához, arcunkat előre hulló, gyönyörű éjfekete tincsei takarják el.

Mikor elenged, levegőért kapkodok, de mosolyogva hajtom a fejemet mellkasára.

- Szeretlek – suttogom.

Nem felel, de nem is baj. Kézen fog, és elindulunk haza. Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja, ez meg fog történni, kiröhögöm az illetőt. De most itt vagyok, és már attól a padlón vagyok, ha rám néz.

De tudom azt is, hogy ez a kapcsolat nem lesz éppen sima. Be fogja árnyékolna az a bűntudat, amit Orochimaru érez maga iránt. Nehéz lesz őt megtanítanom arra, hogy elfelejtse a múltat, és továbblépjen úgy, ahogy én.

Hirtelen állok meg, és felnézek meglepett arcába.

- Kabuto? – kérdezi kissé megijedve. Én csak közelebb lépek hozzá, lábujjhegyre emelkedek, és nyakát átkarolva húzom le magamhoz egy rövid csókra.

Meglepetten belenyög a csókba, de átöleli a derekamat, és viszonozza a lágy, kedveskedő csókot.

Az úton ezt többször is eljátszom, de Orochimaru is. A házunk előtt, már kuncogva tapadunk egymás ajkára.

Elszakadok tőle, és a házba rohanok, ő utánam. A falhoz lök, keze a nyakamra fonódik, ereimben szétáramlik a deja vu érzés. Mikor legelső alkalommal léptem be ide, mikor megmutatta a szobámat, felhúztam, akkor is így vágott a falnak, akkor is így hajolt hozzám. Akkor ellenségek voltunk, ma már szerelmesek.

Az ő arca is elmereng, tudom, neki is az jutott eszébe, ami nekem.


Orochimaru:

  Néma csendben sétálunk egymás mellett, elgondolkodva, de mikor a fiú hirtelen megáll, egy pillanatra leáll a szívem

- Kabuto? – kérdezem kissé megijedve. Ő csak közelebb lép hozzám, lábujjhegyre emelkedik, és nyakamat átkarolva húz le magához egy rövid csókra.

Meglepetten nyögök ebbe az édes csókba, de átölelem a derekát, és magamhoz szorítva őt viszonzom.

Az úton ezt többször eljátszuk, nem érdekel, hogy ki néz minket, csak ezek az édes ajkak érdekelnek.

A házunk előtt már kuncogva tapadunk egymás ajkára.

Elszakad tőlem, és a házba rohan, én utána. A falhoz lököm, a kezeim nyakára kulcsolódnak. Szinte belerázkódok a deja vu érzésbe.

Mikor először jött ide, mikor a szobáját mutattam, akkor is így vágtam a falhoz, akkor is így szorítottam a nyakát, de akkor még ellenségek voltunk, most meg szerelmesek. Szinte hihetetlennek tűnik.

Deidara megbolondulása, Itachi halála, apáék jegyessége és úgy minden, ami velünk történt, mintha egy perce történt volna meg.

Kezem lassan az arcára csúszik, simogatom puha bőrét, élvezem pirulását, szemei csillogását.

- Kabuto – suttogom most először vággyal teli hangon.

Beleremeg ebbe, én meg mélyen megcsókolom. Felnyög, és kis testét hozzám préseli. Érzem ágyékát az enyémnek feszülni, érzem lüktetésüket, sóvárgásukat.

Kabuto...

Annyira gyönyörű! A neve, az arca, a teste.

Felemelve a fejem nézek a szemeibe. Nézem kipirult arcát, csillogó fekete szemeit, kis híján felnyögök.

- Orochimaru – suttogja lágyan a nevem. – Ne néz így, kérlek.

- Miért? Hogyan nézlek?

- Körülbelül úgy, mint aki gyönyörködik valamiban.

Felnevetek.

- Kabuto, ezt ne kérd tőlem. Elképesztően gyönyörű vagy, és amikor tehetem, gyönyörködni fogok benned. A hajadban, a szemedben, az arcodban, a testedben.

Mélyen elpirulva fordítja el a fejét.

- Muszáj zavarba hoznod?

Újra felnevetek, és szorosan átölelem. Karjai a nyakam köré fonódnak, pipacs arcát a mellkasomba temeti.

- Nem vicces – motyogja a pólómba. Lágyan megcirógatom a hátát, de nem felelek.

Államat a feje búbjára támasztom, és úgy gondolkodok. Arcom elkomorul, de nem akarom elrontani ezt a szép hangulatot.

- Orochimaru – szólal meg egy pillanat után. – Tudod, anyám végig tudta, hogy te voltál. És apád is.

Riadtan tolom el magamtól, és nézek a szemébe.

- Tessék?!

- Anya végig tudta. Azóta, mióta hazahoztál. Próbált rávenni, hogy mondjam ki a neved. De én nem tudtam. Mert akkor már éreztem irántad valamit. Képtelen voltam elmondani, ahogy a későbbi akcióidat is.

Térde esek, és kétségbeesetten ölelem át Kabuto derekát. Fejemet a hasára hajtva zokogok fel.

- Csss, nyugodj meg – simogatja meg a hajam.

- Bocsássatok meg, esküszöm megbántam – nyöszörgöm, és most már az se érdekel, hogy ki voltam eddig. Az erős, legyőzhetetlen Orochimarut egy kis kölyök győzte le, akibe ráadásul úgy beleesett, mint bamba medve a szakadékba.

- Nincs semmi baj – mondja kedvesen, és kibújva az ölelésemből letérdel elém, és megcsókol.

Lassan megnyugszok, és túltéve magamat a korábbi bűneimen, erősen szorítom magamhoz Kabutót, mint aki fél, hogy elveszít valamit.

- Szeretlek – mondom újra és újra.

- Én is téged – feleli boldogan.

Végre... végre hazaérkeztem.

 

EXTRA


 

Nyögéseink betöltik a szobát. Kabuto már könnyezik és könyörög, de nem hagyom magam. Lágyan végigcirógatom meztelen mellkasát, majd végig nyalok remegő belsőcombján.

- Akarsz valamit? – kérdezem gonoszan.

- Kérlek... kérlek, Orochimaru...

- Mit kérsz? – kérdezem, és kezemmel újra pompás fenekébe hatolok. Rögtön két ujjal, amitől felsikolt, teste ívbe feszül. Már én is elértem a határaimat, de türelmesen várok.

Végignyalok merev farkán, amitől még inkább megfeszül, és képtelen beszélni.

- Dhuu... dugj mehheg – kérlel folyamatos zihálások között.

- De mocskos szád van – jegyzem meg vigyorogva. – De ezt is imádom benned.

Feljebb mászok, mélyen megcsókolom. Gyönyörű ezüst hajába túrok, miközben elhelyezkedek, és mélyen beléhatolok.

Elszakad a számtól, és hatalmasat sikoltva megfeszül.

Hajamba markolva ránt le egy vad csókra, ami most nem igazán érdekel. Vadul mozogni kezdek, miközben aranysárga szemeimmel az ő gyönyörű, fekete szemeibe mélyedek.

Zihálásunk vad nyögésekké és apró sikolyokká erősődnek, és mikor már érzem, itt a vég, egyik kezemmel kettőnk közé nyúlva izgatva Kabutót, a másikkal felkeresve a kezét kulcsolom össze a kezünket, és így hajtom magunkat a gyönyör felé.

Pár lökés után Kabuto a nevemet sikoltva élvez el. Teste megrándul az orgazmustól, a belseje is, ami ingerli a farkamat, ezért egy-két lökés után én is elmegyek, az ő nevét nyögve.

- Hát ez... király volt – közli vigyorogva, miközben én rajta pihegek.

Elseprem arcomból a fekete tincseimet, és ránézek.

- Az – hagyom annyiban és mélyen megcsókolom.

- De anyámnak te magyarázod meg, miért kellett otthagynunk őket vacsora közben.

- Most mondjam el, hogy meg akartalak dugni? – nézek rá csodálkozva. – Apám ott nyírna ki! Megmondta, házasság előtt nincs szex.

Felnevet, és kezei a nyakam köré fonódnak, én meg azonnal felülök vele, és úgy ölelem magamhoz. Eszembe jut, hogy mi között hagytuk ott a szüleinket.

- Nos, apa, Nono-sa... illetve most már, anya. Az a helyzet, hogy én voltam. Én erőszakoltam meg Kabutót – jelentettem be lehajtot fejjel.

Mély csend követte szavaimat. Erősen haraptam az ajkamba, a vér is kiserkent, miközben kezemmel Kabutóét szorítottam.

- Tudtuk, fiam – közli mostohaanyám, miközben leteszi a villát. – Végig tudtuk. De mit számít már? Kabutón látni, hogy szerelmes, és amíg a fiam boldog, nem érdekel a múlt. Mellesleg ez a lökött kölyök végig szeretett téged. Simán elmondhatta volna, hogy te voltál, de végig téged védett. Nem akart neked rosszat. Valahol megértem. Ha apádról lenne szó, akkor én is így viselkednék.

- Más bejelenteni való? – kérdezte mosolyogva apa.

- Hát...

- Együtt vagyunk – emelte fel a kezünket Kabuto.

- Végre! – sikkantott fel anya, és mindkettőnknek adott egy puszit.

- Gratulálunk – mondta apa, majd szigorúan rámnézett. – Házasság előtt ne merd jobban megrontani a menyasszonyt.

- Miért én vagyok a menyasszony?! – háborodott fel Kabuto.

- Kicsim, néz magadra! Az én génjeimet örökölted – nevetett fel anya. Vele nevettünk mi is, kivéve Kabutót, aki nem tudta kit nyírjon ki... először.

 



- Miért? Elvennél egy olyan bajos kölyköt, mint én? - rángat vissza Kabuto hangja a valóságba.

- Megtenném. Mert te vagy a fény, Kabuto. Nélküled én elvesznék, és a sötétbe zuhannék. Amíg te velem vagy, nincs félni valóm. Addig azt tudom mondani, bátor vagyok. Képes vagyok rá. Ha te eltűnnél, vele tűnne el az a szép és jó, amit az élet kínál.

Könnyes szemekkel rám néz.

- Orochimaru... szeretlek – suttogja szipogva.

- Én is szeretlek, Kabuto.




© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).