Eltemetkeztem félhomályos műhelyem mélyén, ahol csend zajgott füleimben, orromat pedig megtöltötte az égetett tömjén s a fűszeres szantálfa tekergő illata. Orcáimra árnyék vetült, ahogy nehéz fájú asztalom föle hajoltam. Tintás ujjaimat a sorok alatt vezettem, miközben értőn, elmélyedve motyogtam nagam elé az évszázados szavakat egy idegen nyelven. Ennek ellenére, úgy vetült koponyámban a kép, mintha anyanyelvemen vetették volna a betűket a foszló pergamenre. Elmélyülten éltem, a nappal keltem minden hajnalban s éjfél felé tértem nyugovásra hevenyészett ágyamba. Tudást, tudásra halmoztam, okfejtéseket róttam az írástól bütykös ujjaimmal, ajkaim pedig széllyel haraptam súlyos logikáim közben.
Tehát itt volnánk. Sóhaj szakadt fel belőlem, csonkom elenyészett folytatásának helye sajgott. Lábaim megrogyasztottam és a halkan nyikorduló székembe rogytam. No lám, hogy az emlékeim még így is rám rohantak, e kietlen puszta közepébe emelt kicsiny városban. Égő szemeim lehunytam, gátat vetettem a továbbiaknak. S még is... Orcáim fénylettek lecsordult könnyeim nyomán. |
