Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Levél
Korhatár: -
Műfaj: Romantikus
Kategória: Nem anime
Feltöltő: LastBreath
Feltöltve: 2015. 12. 15. 17:38:15
Módosítva: 2015. 12. 24. 15:04:21
Módosította: LastBreath
Megtekintve: 710 db
Kritikák: 2 db
 

Levél

 

 

 

Ben...” 

A megszólítás soha nem volt erősségem. Főleg nem a leveleknél. De mit is írhatnék? Kedves? Drága? Vagy csak annyit, hogy szia? Egyik sem vallana rám. Megrázom a fejem, és eldöntöm, hogy nem agyalok tovább semmin, csak leírom, amit szeretnék.

Ben.
Az időzítés szokatlan, tudom. De szándékos. Mert ma késő estig dolgozol és ez pont egy tökéletes időpont arra, hogy elmondjak neked mindent.
Ne aggódj, nem fogom a kőkortól kezdeni. Nem nosztalgiázok azokon az időkön, amikor először találkoztunk. Nem fogok kitérni arra, hogyan ismerkedtünk meg, hogyan kerültünk ennyire közel egymáshoz, és végül hogyan kötöttünk ki egymás mellett. Minek írjak le ilyesmit? Ezeket már te is mind tudod. Most csak azokról fogok írni, amiket talán nem is tudsz, vagy éppen csak sejtesz.
Arról, hogy milyen hálás vagyok azért, hogy itt vagy velem és még a nehéz időszakokban sem adod fel. Pedig mindig is egy tapló voltam. Soha egy köszönöm, vagy egy bocsánat nem hagyta el a számat. Eleinte csak dacból csináltam. Színészkedtem. Nem akartam, hogy gyengének láss. Azt akartam, hogy felnézz rám és olyannak tarts, amilyen soha nem leszek. Olyan hamis képet állítottam fel magamról benned, és később önmagamban is, amiből már képtelen voltam szabadulni később. Akkor sem, mikor már késő volt mindent megbánni és másképp csinálni. Aztán rájöttem, hogy már nem is fogsz elfogadni mást, azon kívül, amit először mutattam magamból. Most már, ha akarnék se tudnék változtatni semmin. És te nem azt az embert ismered, aki valójában vagyok. Egy fantomba szerettél bele, egy nem létező, fiktív személybe, akit én alakítok, mint egy rossz ripacs.
Annyiszor összevesztünk. Annyiszor megsebeztelek már, de te mégis mindig kitartottál mellettem. És én mindig csak úgy viselkedek, mint aki épp csak megtűr maga mellett. Pedig számtalanszor meg akartam már köszönni neked, hogy mindig van rám időd. Hogy mások helyett engem választasz. Hogy mindig itt vagy nekem. Ha kell, hajnalban is képes vagy felkelni, hogy meghallgasd, mi bánt. Annyi mindent köszönhetek neked, és te még csak nem is tudod. Vagy, ha tudod is, nem veted a szememre.
Legelőször azt hittem, te függsz tőlem, és nélkülem képtelen lennél már létezni. És ezt is akartam elérni. Te voltál az én legszebb trófeám. De az igazság az, hogy én függök tőled. Az önzetlenségedtől, a lojalitásodtól, a kedvességedtől. Különös, hogy én voltam az, aki azt akarta, hogy istenítsék, és mégis te lettél angyallá idealizálva bennem. És valóban olyan vagy, mint egy őrangyal. Akkor bukkantál fel, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. Meghallgattál. Megértettél.
Hogy őszinte legyek, én csak ki akartalak használni. Eldobni, ha már nem kellesz. De erre már képtelen lennék. Olyan fontos és elmaradhatatlan tényezője lettél az életemnek, mint a levegővétel. Nem túlzok, és ezt te is tudod.
De, hogy ne hazudtoljam meg magam, téged is hibáztatlak. Amiért hagytad, hogy ilyen emberré váljak. Amiért hagytad, hogy tovább gyötörjelek, hogy lelkileg tegyelek tönkre, hogy élősködjek rajtad, és hogy még jobban összetörjelek. Mindig is gyűlöltem a gyengeségedet, mindig a szemedre vetettem őket. Pedig az az igazság, hogy Te vagy minden, ami én nem. Te testesítesz meg mindent, ami én soha nem voltam és soha nem lehetek. Ha romantikus alkat lennék, most azt mondhatnám, hogy olyan erős fénnyel ragyogsz, hogy én még sötétebb és még mélyebb árnyéknak tűnök melletted.
Sok mindent bánok. Hogy nem mondtam neked köszönömöt semmiért. Hogy nem kértem bocsánatot, amikor én voltam a hibás. Pedig akartam. Én tényleg, nagyon akartam. El sem tudod képzelni, hányszor átkoztam el magam azért, mert képtelen voltam kimutatni a legegyszerűbb érzelmeket is. Pedig te voltál a legboldogabb órám. Te testesítetted meg a reményt, a jóságot, a megbocsájtást. És én soha nem mondtam, hogy mennyire szeretlek. Soha nem mondtam a szemedbe, hogy szeretlek. És a legnagyobb bűnöm az, hogy nem is éreztettem. De most már mindegy.
Kezdhettem volna úgy is ezt a levelet, hogy amikor ezt megtalálod, én már nem leszek itt. Hogy elbúcsúzok tőled, és ne is keress. De azt akartam, hogy először azt olvasd, ami tényleg, igazán fontos.
És most jön a búcsúzkodós rész. Nem akarlak itt hagyni. Nem akarok elmenni. Nélküled nem. Sehova. De nem hagytam magamnak más lehetőséget. Ha itt maradok, te csak elsorvadsz mellettem. Te nem fogsz elhagyni. Önszántadból nem. De képtelen vagyok nézni, ahogy napról napra egyre jobban megsebezlek, hogy mindig bántalak. Nevezheted ezt menekülésnek is önmagam elől. Menekülésnek a művem elől, ami te lettél. Mást érdemelnél. Jobbat. Sokkal jobbat nálam. Én képtelen vagyok megadni neked azt a boldogságot, amit megérdemelnél. Szóval igen, Ben, elmentem. Ne keress, ne gyere utánam. És az isten szerelmére, kérlek legyél nagyon boldog nélkülem...”

Ajtónyitódás zavar meg. Szemöldökeim ráncba szaladnak. Még ne. Még túl korai.
- Megjöttem! - köszön derűsen a folyosóról.
Összegyűröm a levelet, mint egy kiskölyök, aki lebukott, mikor valami rosszat csinált. Begyűröm kardigánom zsebébe és kifordulok a szobaajtón, egyenesen a konyha felé, mert Ő is arra vette az irányt.
- Te? Itthon? Ilyen korán? - kérdezem mosolyogva támaszkodva az ajtófélfának.
- Korán? - hökken meg, majd a faliórára mutat. - Mindig ilyenkor jövök haza.
Elszámoltam magam, elnéztem az időt. Túl sokat vacakoltam azzal a levéllel.
Letekeri vékony nyakáról a sálat és visszalép a folyosóra, hogy levegye és felakassza a kabátját, lehúzza cipőjét. Én közben a reklámszatyorhoz lépek és összeráncolt szemöldökkel kezdek el kipakolni belőle.
- Chris – szólal meg hátam mögött. -, valami baj van?
- Hm? - megfordulok és csípőmet az asztalnak döntöm. - Baj?
- Ma nem vagy önmagad. - billenti oldalra a fejét.
- Na és ezt honnan veszed? - nevetek fel könnyeden. - Alig vagy itthon tíz perce.
Borostyánszín szemeiben látom, hogy átlát rajtam, de nem firtatja a dolgot. A szatyorhoz lép és befejezi a pakolást.
- Mit tervezel holnapra? - kérdezi.
Hogy mit terveztem? El akartam menni. Itt akartalak hagyni, de te megint megakadályoztad.
- Igazából semmit. - válaszolom.
- Elmehetnénk valahova. - motyogja halkan az orra alatt.
- Minek? - kérdezem szemöldök ráncolva.
- Lehet, hogy te nem tartod fontosnak. - fordul felém és tekintetével rabul ejti az enyémet. - De holnap lesz négy éve, hogy összeköltöztünk. - hangjában elszántság cseng. - És én szeretném valamivel megünnepelni.
- Miért?
- Mert négy hosszú éve már – lép hozzám és átölel. -, hogy minden nap veled ébredek, minden nap látlak, és melletted alhatok el. - kis szünetet tart, ahogy arcát mellkasomba fúrja, hangja tompán hallatszik. - Szeretlek Chris.
- Tudom. - simítok barna tincsei közé. - Tudom. 

 

 

 

Ben.
Köszönöm, hogy megint megmentettél önmagamtól.”


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).