Black Xmas
December 24.
Nem igazán tudom leírni, mit is jelent számomra ez a dátum. Talán az elvesztést. A fájdalmat. Talán azt, hogy akkor tanultam meg küzdeni. Akkor még a túlélésért, később az álmomért.
Egy álomért. Csak ezért maradtam akkor életben. Még most is látom magam előtt a szépen feldíszített fát, a kidekorált házat. Látom anyu mosolyát, ahogy ránk néz, amikor a krémet kóstolgattuk húgommal és öcsémmel. És látom, ahogy apánk hazaér. Arca kifejezéstelen, üres. Anya faggatja, hogy mi történt, és apa azt mondja, nincs tovább. Ez a vége.
Nem tudom, hogy menekültem meg apa gyilkos haragja elől. Elengedték a munkahelyéről, és dühét szerető családján vezette le. A kés a kezében a vértől ázott. A családja vérétől. Anyát ölte meg először, aki még ekkor is minket védett. Mivel én voltam a legidősebb, ezért az én felelősségem volt megmenteni a kisebbeket. De nem hallgattak rám. Rémültek voltak, féltek. És én gyáva voltam annak ellenére, hogy tíz éves voltam.
Már nem tudok sírni, ha eszembe jut a testvéreim halálának látványa. Ahogy az öcsém előttem próbált elmenekülni megcsonkított lábaival. Ahogy a húgom hasára szorított kézzel, sírva, azt hajtogatva, "Apu, nagyon fáj!" ment apa felé, aki csak ölni akart.
Megrázom a fejemet, és visszatérve a valóságba meredek az üvegpohárba, amiben már nincs egy korty se.
December 24.
Egy dátum, amit örökké a szívemben fogok őrizni. Más azért, mert ekkor a családjával van, nevetnek, boldogok. Én azért, mert ekkor meghaltak a számomra fontos emberek.
Ha tudnám és újrakezdeném, mindenki élne most. Lassan tizenöt éve tudom, hibás voltam a testvéreim halálát illetően. Nem voltam elég határozott, de talán soha nem is fogok magamnak megbocsátani.
Behunyom a szemem, a sötétség néha nagyon jót tesz. Kellemes érzettel tölt el, hogy tudom, ott nem bánthat senki.
Sóhajtva felállok, és elindulok. Ma fogok véget vetni mindennek. Amiért szenvednem kellett egy árvaházban, amiért a címlapra kerültem csak azért, mert apám egy őrült volt.
December 24.
A nap, amikor végre megtehetem, amit akartam évekkel ezelőtt.
Még egy utolsót sóhajtok az ajtóban, és neki vágok az éjszakának.
Fejből tudom merre megyek, de ha nem tudnám, a gyűlöletem apám iránt akkor is elvezetne hozzá.
Megtalálom a házat. Hallom a boldog kacagást a házból, két gyerek és egy nő. Meg apám is ott kacag.
Bekopogok, egy nő nyit ajtót. Jól néz ki, aranyos és kedves.
- Hívja a rendőröket - mondom neki halkan.
- Gyerekek, menjetek a szobába.
A két iker kisfiú riadtan bólint.
- Apa, és most beszéljünk.
A férfi sápadtan néz rám.
- Fiam... te...
- Azt akarod kérdezni, hogy miért élek?
A nő elsápad.
- Nos, kérlek, ez azért van, mert miután te elvágtad anya torkát, megcsonkítottad az öcsémet, kibelezted a húgomat, és engem is elintéztél, egy rendőr megtalált. Árvaházba adtak, ahol csak szenvedtem. Te hogy hogy nem börtönben vagy? Nem találtak ellened bizonyítékot? Eljátszottad a szenvedő apát és férjet? Hogy kerültem az árvaházba? Tizenöt éve erre akarok választ kapni.
- Én... én letagadtalak.
- Letagadtál? Miért? Mit ártottam neked?
Nem válaszol, én meg felüvöltve, zokogva, minden fájdalmamat belesűrítve estem neki apámnak. Ütöttem, ahol értem, arca lassan felismerhetetlenig roncsolódott.
- Szerettünk téged! Felnéztem rád! És te elvetted az életemet a hallásommal és szaglásommal együtt!
Apa már nem vergődik alattam, nem védekezik, tudom, halálra vertem. De még ütöm, mert fáj.
Egy rendőr szed le róla. Pont az, aki megtalált.
- Ő az - mondja az egyik illetőnek.
- Ki?
- A fiú, aki megcsonkítva de túlélte a családi tragédiát. Az apja miután megölte az anyát, és a két kisebb gyereket, egy izzó piszkavasat dugott fel ennek a fiúnak az orrába és a fülébe. Belülről olyan égési sérüléseket szenvedett, hogy egy életre megsüketül, és nem érez illatokat.
Már nem sírok, csak a nőhöz lépek. Képtelen vagyok most beszélni.
"Sajnálom. Bocsásson meg, kérem." - mondom jelekkel.
"Semmi baj." - feleli szintén jelekkel. Csodálkozva nézek rá. - "Az egyik fiam is süket. Nem fejlődött ki a dobhártyája."
Átölelem, és kezemet nyújtom a rendőr felé. De az csak megrázza a fejét. Elkezd beszélni, de zaklatott vagyok, nem megy a szájról olvasás. A nő felé fordulok, aki előzékenyen tolmácsol.
"Nem viszünk el. Végre valaki elintézte ezt a férget. Ki tudja ki lett volna a következő, akit megöl. Így megmentettél sok családot. Van hova menned?"
"Van, de nem sokáig. Azt hittem, hogy el fognak vinni, ezért úgy intéztem, holnap megszűnjön a bérleti díjam."
"Lakhatsz nálunk." - mutatja a nő.
Felveszik a jelentésemet, elviszik apám hulláját.
December 24.
Egy nap, amikor a túlélő megbosszulta a családját. Megfosztva két érzékszervétől ugyan, de végre bosszút állhatott.
És ezen a napon lett egy új családja. Befogadták őt, gondoskodtak róla. Később ez a fiú követte szeretteit a halálba.
Nem bírt már élni a tudattal, hogy nem tudta megvédeni a családját.
Reggel talált rá a nő. Ott feküdt az ágyban, mosolyogva, álomszép békés kifejezéssel az arcán. Úgy is tűnhetett volna, mint aki alszik, ha nem csúfitotta volna el az ágyat a hatalmas vértócsa, ami felvágott csuklójából és nyakából folyt.
A temetésen rengetegen voltak, mindenki csodálta bátorságát, lelki erejét.
A fiút a családja mellé temették, anyja és öccse közé került, míg apját elhamvasztották, hogy még a halálban se zaklassa a már békésen pihenő családot.
|
