|
Ezer darut hajtogatok neked!
A Nigishimi gyermekkórház Tokyo zajos központjában fekszik. Az újépítésű épület falai tele vannak apró lakóik egyedi rajzaival és a már absztraktba forduló festményeikkel. Néhány kis sarokban színes, műanyag gömbökkel teli szőnyeg van, csúszdával és könyvekkel, néhol hatalmas plüssállatok állnak a sarokban.
A harmadik emeleti folyosó 24-es szobájában Sayako és két másik kislány várja a délután vizitelő orvost, Dr. Yunt. A fehérköpenyes férfi mellzsebében mackómintás zsebkendőt tart, amire két színes tollat csíptet. Egy rózsaszínt a lányoknak és kéket a fiúknak. Miközben Sayako és két szobatársa arról beszélgetnek milyen lesz a karácsony, mit fognak enni és játszani, Dr. Yun mosolygósan lép be a kis betegekhez.
- Hölgyeim! – köszönti őket habókos mosollyal, mire a lányok csendesen felkuncognak. Dr. Yun fiatal és jóképű, így a szoba három lakója mindig zavarba jön, mikor Yun jön megvizsgálni őket.
- Jó napot Dr. Yun! – köszönnek neki és csillogó szemekkel követik az orvos minden lépését, míg ő megnézi a lázlapokat. Nagy nap ez a mai! Ma tudják meg ki hány napra mehet haza, ezért izgatottan kapaszkodnak takarójuk szélébe vagy éppen védelmező plüsscicájukba.
- Tudom ám mire vártok! – nevet a doktor, ám mikor Sayakora pillant, egy felhő suhan át az arcán – De nem szolgálhatok mindenkinek jó hírrel. – hangja elhalkul, majd a kezében lévő papírokra néz. – Rin, te nyolc napot tölthetsz otthon, a szüleid még ma este érted jönnek. De semmi futkározás, nem szeretném, ha úgy jönnél vissza, mint a múltkor. Harumi, te hét napot kapsz, és szintén ma távozhatsz. – Dr. Yun Sayako felé fordul. Nehezére esett kimondani a szavakat, szinte rátapadnak a fiatal sebész torkára. – Sayako, sajnálom, de a te eredményid nem lettek túl biztatóak. Túl kockázatos lenne most az eltávozás. A szüleid azt üzenik, hogy legkorábban 28-án tudnak bejönni hozzád. Nagyon sajnálom.
- Értem. – Sayako apró mosolya mögé rejtett el mindent, ami most hullámokban kéne, hogy elárassza az arcát. De mindig is ilyen volt, nem sírt mások előtt. Dr. Yun még elmondta, hogy idebent is lesz karácsonyfa és biztosan jól fogja érezni magát. De melyik gyermek örül, ha a családja nélkül kell eltöltenie az év legszebb ünnepét.
- Sayako…
- Semmi baj Rin! Azt hiszem, most alszom egy kicsit.
De persze nem tudott aludni. Felkavarta a magányosság érzése. Még soha egy karácsonyt sem kellett egyedül töltenie. Vágyott a bátyja társaságára, akivel mindig karácsonyi dalokat adtak elő, enni akart édesanyja fűszeres vajas kekszéből, hóembert szeretett volna építeni az édesapjával.
Mikor hallotta, hogy a két szobatársáért megjöttek a nővérek, a takaró alá bújt és úgy tett, mintha aludna. Egyedül akart lenni, sírni akart anélkül, hogy el kellene viselnie bárki vigasztalását és figyelmét.
Mikor már egyedül volt, könnyei eleredtek. Eleinte fájdalmasan és csalódottan, később már mérgesen. Ő miért nem mehet haza? Már annyi ideje itt van és nincs olyan rosszul, ez biztosan valami csel, Takako nővér tehette! Ő mindig olyan undok volt, nem szerette Sayakot, ezért a kislány arra gyanakodott az ő keze van a dologban.
De valójában Sayako eredményi igen aggasztóak voltak. Transzplantációra volt szüksége, de egy megfelelő szív kerítése nem volt könnyű feladat és nem csak az orvosokon múlt.
Egyszer csak gyors lépéseket hallott kopogni a padlón.
- Hé! Te meg miért sírsz? Talán félsz? – egy kócos, barnahajú kisfiú húzta le róla a takarót. Foghíjas mosolyával a lányra meredt. Meglepte a látvány. Sayako szemei duzzadtak voltak, arca ragacsos volt a sós könnyektől.
- Hogy kerülsz ide? Mit képzelsz, hogy csak úgy bejössz ide? Menj el! – kiabált rá Sayako, de a fiú pont az ellentétjét csinálta annak, amit a kislány mondott. Felmászott az ágyára és leült vele szembe.
- A nevem Nobunori és már tizenegy éves vagyok! – nyújtotta a kezét a lány felé. Ki tudja, talán a hirtelen gesztus, vagy az a csibészes mosoly, de valami arra késztette Sayakot, hogy megfogja a fiú kezét. Az ujjai melegek voltak és puhák.
- Sayako vagyok, tizenkét éves. – megtörölgette arcát és zavarában csak bámulta Nobunori pirospozsgás arcát. Nem tűnt betegnek.
- Miért sírtál Sayako-chan?
- Semmi közöd hozzá! Most már menj el! A kisebbeknek azt kell tenniük, amit az idősebbek mondanak. – Sayako karba tette a kezét és elfordította az arcát, amennyire csak tudta. Szipogott ugyan, de kezdett megnyugodni.
- Ugyan már! Nekem elmondhatod!
- Nobunori! – Dr. Yun lépett be hirtelen az ajtón, arca kipirult a haragtól. – Hányszor mondjam neked kisfiam, hogy ne zavard a betegeket! Ne haragudj Sayako. Nobunori néha nagyon modortalan tud lenni, remélem nem bántott meg. – Dr. Yun megfogta Nobunori karját és lesegítette az ágyról. – Tüntesd el azt a kajla vigyort a képedről kisfiam, ennek következményei lesznek.
- Ó, de apa! Azért jöttem be, mert hallottam, hogy Sayako-chan sír. Nem azt mondod mindig, hogy segítenünk kell más embereken? – Dr. Yun a kislány felé fordult, akin nyomokban még fellelhetők voltak az előző percek fájdalmai.
- Nem sírtam!
- De igen!
- De nem!
- Jól van, elég. Gyere Nobunori. Sayako, tudod, ha bármi gond van, csak nyomd meg a gombot.
Azzal Dr. Yun és Nobunori kimentek a szobából és Sayako duzzogva ölelte magához Egao nevű kiscicáját. Hátradőlt az ágyon és kibámult a leszálló hópelyhekre. Hogy lehet Dr. Yunnak ilyen komisz fia? Hadakozott, és jól bebugyolálta magát a takarójába. 20-a volt. Alig volt hátra pár nap karácsonyig. És ő egyedül lesz. Életében először.
***
Másnap Sayako magányosan reggelizett a szobában. Nézte, ahogy a folyosón járkálnak az emberek és valahol mélyen azt remélte Nobunori újra meglátogatja. Már csak azért is leszidhassa, amiért vette a bátorságot, hogy idemerészelt jönni.
De Nobunori nem jött. Lement a délutáni vizit, most Dr. Kichimotoval, akit Sayako kedvelt ugyan, de már öreg volt és nem hordott macis zsebkendőt. Aztán eljött az esti vizit. Sayako elálmosodott, ezért úgy döntött, amint elvégeztek rajta minden vizsgálatot lefekszik.
Mikor Dr. Kichimoto kiment, Sayako csakugyan lefeküdt, de valaki az ágyára huppant.
- Sayako-chan! Hé, ébredj! – Nobunori vékony hangja megijesztette a lányt, aki azonnal hozzávágta a párnáját.
- Mit csinálsz itt?
- Apám azt mondta egyedül kell töltened a karácsonyt. Sajnálom. – húzta el a száját Nobunori majd lerakta a párnát a helyére.
- Na és? Mit érdekel az téged?
- Ezért sírtál tegnap igaz?
- És ha igen? – Sayako szemei akarata ellenére könnybe lábadtak. Nem akart sírni a megint pimasz Nobunori előtt, de minden erejét össze kellett szednie, hogy elérje a célját.
- Tudod, azt tartják, ha meghajtogatsz ezer darut, akkor az Istenek teljesítik egy kívánságod. Mit kívánnál, ha lenne ezer ilyen darud? – Sayako elcsodálkozott a kérdésen. Még nem hallotta ezt a mondát… és hogy mit kívánna? Egyértelmű. Nem szerette volna egyedül tölteni a karácsonyt.
- Ostobaság.
- De tényleg… mi lenne az?
- Nem mindegy? – Nobunorit nem rettentette el a lány makacssága, kérlelte, hogy árulja el a választ - Ha igaz is ez az ostoba história, akkor sem tudnék meghajtogatni ezer darut karácsonyig. Így is úgy is mindenképpen egyedül leszek. – bebújt a takarója alá. Hallotta, ahogy Nobunori lemászik az ágyáról.
- Igazad van. Nem tudnád megcsinálni.
Azzal a kisfiú kiviharzott a szobából magára hagyva a szomorú Sayakot. Nobunori tegnap óta másra sem bírt gondolni, csak a síró kislányra, akinek egyedül kell eltöltenie a karácsonyt.
Így fontos elhatározásra jutott. Ő bizony meghajtogatja az ezer darut és szenteste odaadja Sayakonak, hogy teljesülhessen a kívánsága. Szentül hitt a daruk erejében.
Volt még néhány barátja a kórházban, akikkel megosztotta a tervét, miszerint szentestére kész kell lennie az ezer darunak és ők szívesen segítettek neki.
Kitartóan elkezdett hát hajtogatni és minden szabad percét felhasználta az origamizásra. Otthon ebéd után, a parkban, és még a kórházban is, ahol a használt lázlapokat is elhasználta. Titkon néha belesett Sayako szobájába, ahol a lány épp aludt, vagy játszott, dúdolt. A kislány szemei minduntalan az ablakra tapadtak. Mérges volt, amiért a fiú nem jön be, hogy bosszantsa. Még az is jobb lett volna, mint az egyedüllét. Vágyott a családjára. Mikor lecsukta a szemét elképzelte, hogy együtt esznek és szókirakóst játszanak, bátyjával pedig hajnalig fent vannak.
Teltek múltak a napok, Nobunori és kis kompániája megingathatatlanul hajtogatta a darvakat. Voltak színesek, fehérek, csálék és szépek, kicsik és nagyok. Habár Nobunorin kívül egyikük sem ismerte a kislányt és Nobunori is alig, még is érezték, hogy ők, akik ha mind haza sem mehetnek, a szüleik bejönnek hozzájuk karácsonykor, nem tehetik meg, hogy ne segítsenek Sayakonak. Csak hajtogattak és hajtogattak.
***
Zene
Elérkezett a szenteste.
Sayako egyedül volt a most nagyon tágasnak tűnő szobájában és arra gondolt mit csinálhat a családja. Nagyon hiányoztak neki. Ahogy ismét az ablakon bámult ki egyszer csak mozgolódást hallott a folyosóról. Szokatlan volt a nevetés és a zaj, hiszen sok nővér és orvos otthon volt ma. Felült az ágyán és látta, amint az ajtón Nobunorival az élen három fiú és két kislány jön be, Dr. Yunnal bezárva. Mindegyik gyerek kezében egy hatalmas faág volt, amin darvak százai lógtak le.
- Boldog karácsonyt Sayako! – kiabálták mindannyian, de a kislány nem tudott megszólalni.
- Hééé, Sayako-chan! Mondj már valamit! – Nobunori az ágyára mászott és bemutatta a barátait. Elmondta, hogy milyen keményen dolgoztak ezen az ezer darun csak azért, hogy Sayako kívánsága teljesülhessen. Izgatottan fészkelődött, büszke és boldog volt.
- Nobunori… én – Sayako arcán hatalmas mosoly terült el, boldog volt, de ennek ellenére hangosan sírni kezdett. Annyira meghatotta a szinte ismeretlen fiú cselekedete, hogy fogalma sem volt mit mondjon. Átölelte és hangosan zokogott. – Köszönöm! – nyögte ki – Ezek tényleg varázserejűek! Hiszen nem vagyok egyedül!
Nobunori nem ment haza aznap este. Egészen 28-áig, míg Sayako szülei megérkeztek a kislánnyal maradt és később is gyakran meglátogatta.
|
