|
Az eső zuhog, szürkeség vesz körül.
Miért esik, mikor meghal valaki? Miért nem süt a nap? Akkor talán nevetni tudnék. Sírva nevetni, hogy már nem sétálunk többet együtt. Hogy nem megyünk le a folyópartra, nem hajtom a fejem az ölébe, és nem suttogsz édes szavakat a fülembe.
Soha nem mondtad ki. Bár éreztem, tudtam, hittem, de te soha nem győztél meg erről. Soha nem mondtad ki, hogy szeretsz, soha nem mondtad, hogy akarsz.
Emlékeim körbe fonnak, és csak ringatózok ezen a bús tengeren. Eszembe jut, mennyit kérleltelek, hogy legyünk együtt, hogy taníts.
Fejem hátra hajtom, így nézek fel az égre. Sírodon ülök, ott sírok, ott esdeklek, hogy halljam a szavad újra.
Lassan eltűnik ez a világ, elutazok az emlékeimben.
****
- Kérleeek! – nézek rád könyörgően, te pedig nevetve megborzolod a hajam. Lehajolsz, és egy puszit kapok az ajkaimra.
- Még fiatal vagy ehhez – suttogod lágyan.
- Mindig ezt mondod! – durcáskodok, és hátat fordítok neked. Megérzem ölelő karjaidat a derekam körül, megfordulok, bele simulva az ölelésedbe. Így állunk egy darabig, majd elengedsz, és a kezembe nyomod az áhított shurikent.
- Wááá, ez de szuper! – lelkesedek fel azonnal.
Megfogod a kezem, és tanítani kezded a dobást. Boldog vagyok, és lelkes.
****
Felzokogok, és felpattanok.
- Miért?! – üvöltöm zokogva. – Hiszen szerettelek! Nem volt elég?
Nem felelsz. Újabb emlék.
****
Kezed a hajamba túr, ajkaid forrón, sürgetően tapadnak az enyémekre. Zihálásunk betölti a szoba csendjét, mély sóhajok, nyögések hagyják el ajkainkat.
Lassan végigcsókolsz izzó testemen, hosszú hajad simogatja a testem, fokozva a vágyat.
- Neeh... – könyörgök, de nem állsz meg. Lent folytatod a kis játékodat, amitől sikoltva feszülök ívbe.
Mikor belém hatolsz, megszűnik minden, csak te és én vagyunk. Egymás nevét sóhajtjuk folyamatosan, imaként. Egymás szájába nyögve, sóhajtozva űzzük egymást és magunkat a gyönyör felé.
- Szeretlek – suttogom, közel a csúcshoz. Most sem felelsz, csak gyorsítasz, amitől nemsokára nevedet sikoltva élvezek el, majd pár erősebb lökés után nevemet hallom a szádból, és követsz a paradicsomba.
Egymás karjában pihenjük ki az előbbieket, mosolyogva, csókolózva.
****
Léptek rántanak ki az emlékeimből.
- Ideje hazamenni – szól hozzám. Nem akarok, veled akarok menni. Oda, ahol te vagy.
- Nem akarok.
- Akkor hazaviszlek.
Rémülten nézek rá, fejfádat ölelve jelzem, nem akarok elszakadni.
Hozzám lép és megráz.
- Meghalt! – kiált rám. – Fogd fel végre, nem tehetsz semmit! Az, hogy itt ülsz az esőben, nem eszel, nem iszol, tönkre fog tenni téged. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek hiányzol. Fogadd el, nekem is el kellett fogadnom sok szerettem halálát.
- Nem megy olyan könnyen – suttogom gyengén.
- Azért vagyok, hogy segítsek. Gyere haza... Sasuke.
Felnézek rá, kék szemei bíztatnak arra, valóban segíteni fog. Kinyújtott kezébe helyezem a sajátomat, hagyom, hogy felhúzzon.
- Megyek, Naruto.
Lassan, az ő támogatásával elindulok, de utoljára még vissza nézek, végig nézek a sírodon.
- Szeretlek, Itachi.
|
