Csak ülök, lábam idegesen remeg.
Nem megy. Ma nem megy.
Körülöttem gombóccá gyűrt papírok, a szobám káosza szinte tükrözi a lelkemet.
Szavak keringenek a fejembe. Most sötétek, és zordak. Rég nem sütött rájuk napfény.
"Vér... Könny... Halál... Kínzás... Szerelem... Őrület... Gyilkolni... Ölni... Megszabadulni... Vég..."
Szívemnek kedves szavak ezek, főleg, mert tudom, hogy most nem bírnék happy endet vetni a papírra.
Arcomra vicsor húzódik, pupillám kitágul. Tollam a papírnak feszül, majd felordítok:
- Nem jó! Bassza meg, ez kurvára nem jó!
Idegesen hajítom a megtépázott papírt a többi közé. Az asztalra könyöklök, ujjaim a hajamba szántanak, tépik azt, de nem veszem észre. Egy valami hajt. Kiírni.
Kiírni mindent. Azt, mikor megaláztak, mikor szenvedtem. Mikor kinevették suta kis vallomásomat. Legalább papíron megbosszulni azt, hogy ez a kegyetlen társadalom megfosztott valamitől. Hogy gyerek lehessek. Hogy most normális életem legyen. Gyerek korom óta vágyok arra, hogy tönkretegyem őket.
Meg akarom őket ölni, de nem tehetem. Nem! A bennem rejlő szörnyet vissza kell fojtanom. Nem engedhetem, hogy a felszínre törjön. Bezártam őt, nem szabadulhat ki. Mert ha kiszabadul, akkor elpusztítok mindent. Köztük a szeretett családomat. De nem akarom. Őket nem akarom bántani.
Belül sötét van. Rettegek ettől a sűrű masszától, és bár kívül mindenki mosolygó arcomat látja, senki nem tudja mire vagyok képes. A massza már körbefont, nem látom a kiutat. Anyám hiába próbált segíteni. Nincs értelme.
Ez az! Meg van az ihlet!
Azonnal magam elé húzom a papírt, szélsebesen vetek papírra mindent. Arcom hol furcsa vicsorba torzul, hol szomorú, hol kárörvend. Szinte érzem minden egyes szavát a kis történetemnek, melyben megint kinyírok valakit. Érzem a kezemben a kést, a hús szakadását, ahogy áthatol a bőrén. Érzem a számban az andrenalin és az ösztön ízét. Érzem magamon a rám fröccsenő meleg cseppeket.
Tépázott, izzadt tincseim az arcomba hullanak, de én nem érzékelem őket. Csak írok, és ahogy írok a bennem szunnyadó szörnyeteg lassan lenyugszik.
Mire végzek, kimerült vagyok. Remegő lábakkal állok fel, testem nem bírja már. Álmos vagyok. De még nem alhatok.
A tükörhöz vánszorgok, és szemügyre veszem magam. Ahogy szoktam egy ilyen után. A lány nem én vagyok a tükörben. Valaki más néz rám bosszútól éhes szemekkel, kifejezéstelen arccal. Emlékeimben egy vidám lány arca él. Ez nem én vagyok. Valóban nem.
Kezem felemelem, és a képemhez közelít. Együtt mozdulunk, nincs kétség, hogy ő az én tükörképem. Csak éppen megmutatja, ki lettem. Ez vagyok már. Az asztalra nézek, ahol hat oldalnyi tömény horror vár lektorálásra. Senki nem nyúlhat a művemhez, szorul ökölbe a kezem. Senki.
Meleg folyik végig a csuklómon, körmemim mély árkokat szántottak a tenyerembe. Megbabonázva nézem a vért, majd tükörképemmel farkasszemet nézve nyalogatom le a fémes, mégis édeskés ízt. Élvezem. Szeretem a vér illatát és ízét. Feltüzel és elbódít. Olyan, mint egy dolgozónak a munka után járó ital.
Ellépek a tükörtől. Kinézek az ablakon, ahol a nap már nyugovóra tér. Ajkaim gyilkos mosolyra húzódnak, és visszaülök az asztalhoz. Kezemre és ajkaimra száradt a vér, az illata további ihletet ad. Kezembe veszem a tollat és írok.
Elmenekülök a kis világomba, és nem látok, nem hallok. De érzek.
Dühöt. Keserűséget. Megbánást. Haragot. Gyűlőletet. Bosszúvágyat.
|
