|
2. „Hogyan is mondjam…”
Kedd
Tegnap amint az internetes világon keresztül megbeszéltünk, gyomorgörccsel tarkítva vártam. A szokásos busszal mentem, így korán beértem az iskolába, az osztálytársaimmal együtt. Az első padon pihentetve a hátsóm vártam kicsit szorongatva a zöld tetejű alkalmatosság tetejét. Vajon mi lesz? Az egyik osztálytársnőm látja rajtam, hogy izgatott vagyok és éppen nézelődni kezd kifelé a terem ablakán. Megjegyzem mi látunk mindent a legpontosabban, mert az iskola elejétől – hiába van ott az a böszme nagy fenyőfa - látjuk ki jön és meg.
- Hé! Az nem az a gyerek akiről beszéltél? – jegyzi meg kunkori kis vigyorral az arcán rám tekintve. Én meg felkapom a fejem, és csak vörösödve csempül le a szám jobbra.
- Milyen gyerekről? Jaaa..- zúdítok le egy nagy adag levegőt a torkomon , hogy tovább tudjam hajtani a szívem, ami már így is hevesen kalapál és igyekszik kiugrani a levegő útján.
- Szóval jártok? – ül le a puha bársony borítású tanári székbe, a fűtés szezon már elkezdődött, hála égnek odaférek a radiátorhoz így nem lesznek megint jéghidegek az ujjaim.
- Igen! – felelem határozottan, és pattanok fel meglesni a lovagom, még akkor mikor nem tűnik el az alakja a hatalmas örökzöld mögött. hamarosan felér a termükbe, és .. valójában megmondom őszintén nem tudom most én menjek- e , vagy majd ő jön. A kollégista osztálytársaim páran már lejöttek szintén a terembe, én pedig ott üldögélek még mindig a padon. Hol van?
Visszatekintve ez az első olyan dolog amit furcsának találtam, elveszett a varázsa. Mint egy újonnan vett fehér cipő. Szép-szép egy ideig de nem tudod úgy megtisztítani, olyanra mint amilyen volt. Nos az én cipőm egyre koszosabb lett.
Kornél azonban megjelenni látszott. Az egyik fiú osztálytársam akit mindig is érdekelt az, hogy milyen a szerelmi életem böködni kezdett.
- Nézd már ki van itt! Hozzád jöttek! – újong fennhangon, és bíztat, hogy mennyek ki hozzá. Sietve, és kicsit tétován veszem utamat a „ szeretett” felé.
Na itt lesz az a cipő nyakig szaros.
Ugyan is mint később rájöttem addig tartott ez a varázs, hogy valóban szeretem, pozitív tulajdonságai vannak amég meg nem ismertem a környezetét, és azt, hogy milyen is valójából. Baki volt Istenem, az első szerelemtől ne várjunk sokat ezt úgy értem, hogy akivel jársz is, nem csak hüledezel remegő lábakkal, hogy megint itt van, és elönt a forróság mikor a közeledbe ér, de nem tudod elképzelni magadat vele, mert egy nagydarab hülye tehén vagy, aki ráadásul olyan antiszoc mint a rosseb.
- Szia! – nyújtózok fel az arcáig, ő pedig nem veszi még a lapot, de halkan rákérdezek. – Nos? – pislogok rá a vörös szemüvegkeretem mögül. Nem igaz, hogy nem esik le neki. Ezt még betudtam a kezdeti össze nem csiszoltságnak.
- Ja tényleg! – ad egy cuppanósat a számra, utána pedig hallgathattuk a többiek jujszavát a teremből vízhangozni. Csak vigyorogtam egyet, a többiek folyton ezzel piszkáltak, hogy miért nem nézek én rá az osztályban lévő hímnemű egyedekre. Csak. Válaszolom minden esetben. Egyszerűen nem tudom őket felfogni, vagyis hát nem az egész embert, kinézetét, stb, hanem a gondolkodásmódját.
Ez az utóbbi időkben, tehát a mai eszemmel nem biztos, hogy magam mellé engedtem volna.
„ Első szerelem, mindig balfaxságot terem”
Mondanám a mai fejemmel. Igen, nem szép, igen, van nála jobb, de sosem szerettem annyira. Vagy mondjam azt, hogy én voltam a védő szerepben, nő létemre és kerültem mindig égő szituációkba? Bizony, amikor véletlenül verekedésbe keveredett elsírta magát.
Belefáradtam.
Elvoltunk meg minden, egy ideig melegséggel töltötte el a szívem, de túl gyerekes. Szokása mondani a felnőtteknek, hogy a fiúk később érnek. Igen, van benne valami, ahogy édesanyám is mondta ugyan ezt.
Emlékszem, azt is izgatottan vártam, hogy mi lesz mikor eljön hozzánk? Kuss volt, rám sem nézett, szótlan volt, szorongott, nem is foglalkozott velem, pediglen az én házamban voltunk. Próbáltam szóval tartani, de feszengett és azt sem engedte, hogy hülyeségből ledöntsem a kanapéra.
„ Mi a franc van? „ kérdeztem magamban, és a komor arcára néztem párat pislantva. nem értelek Kornél, egyszerűen túlságosan nem tudom megismerni az embereket. Elzárkózott vagyok ahogy te is. Nincs sok barátom, s félek, hogy megszólnak. Ahogy te is félsz ezektől. nem értem, akkor mi a baj?
Szóval mikor ott üldögélünk egyszer csak.. nem is emlékszem mi történt már az után. Ugye milyen gyorsan kiment a fejemből? Szerettem, de milyen gyorsan meg tudja magát utáltatni az emberrel valaki.
Hermina vagyok, 16 éves középiskolás, akinek van egy antiszoc kuka barátja aki érzelem és színezékmentes….. |
