Új világ

Fehér. Vakító fehérség vesz körül,úgy érzem zuhanok,de nem nagy sebességgel,csak mintha lebegnék a semmiben. Gyomrom összeszorul,nem kapok levegõt az izgalomtól. Fogalmam sincs mi vár rám odaát,és nem vagyok biztos benne,hogy szembe tudok nézni vele. Hirtelen sötétül el minden,majd egy odvas fának a belsejében találom magam. Az erdõ illata bódító,szinte elvarázsol. Óvatosan elõmászok a friss levegõre,és körülnézek. Meglepetésemre éjszaka van,a csillagok halványan világítanak az égen,körülöttem hatalmas,húszméteres fák nyújtóznak,de sehol semmi életjel. Egyetlen állatot,még egy bogarat sem láttam,és ez enyhén furcsa. Teljes csend uralkodik a fák közt,csak a félhold fénye ad némi világítást,hogy ne tapogatózva kelljen haladnom elõre. Ijesztõ hangulat leng körbe,szívverésem felgyorsul,légzésem is szaporább lesz,lassan lépkedek elõre a smaragdzöld fûben. Kis batyum,mit indulás elõtt vettem magamhoz,most is a vállamon lóg,s örömmel konstatálom,hogy nem hiányzik belõle semmi. Nem pakoltam sok dolgot bele,csak néhány pogácsát,kötszert és egy vadásztõrt,amit még az udvarunkban lévõ vadász adott nekem kicsi koromban. Megtanultam hogyan használjam ha vadászni akarok,hisz az öreg megtanított. Magamhoz vettem a biztonság kedvéért,hisz ha netán bajba kerülnék,lehet,hogy ez fog megmenteni. Soha nem lehet tudni. Nem túl magabiztosan lépek elõrébb,minden érzékszervem penge élesen figyel,bármilyen neszre azonnal reagálok. Ami a legjobban megijeszt,az a csend. Bármilyen erdõrõl legyen szó,a természet hangjai állandó jelleggel jelen vannak,napszaktól függetlenül. De itt…mintha az ember megsüketült volna,és minden hang kíméletlenül hallótávon kívül rekedt volna. Épp csak átsuhant agyamon a gondolat,a hátam mögött lévõ bokor megrezdült,megfordultam,és egy vérszomjas fenevad vetette nekem magát teljes erõbõl. Nem láttam pontosan,hogyan néz ki,de iszonyú súlyos volt. Hátam ütközött a földdel,és a ragadozó mellsõ lábait karmaival együtt a vállaimba marta,és undorítóan morogva vicsorított. Sárga szemei megcsillantak,de még mielõtt fogait a nyakamba mélyeszthette volna,kezeim nyakára szorítva próbáltam magamtól távol tartani a gyilkos állkapcsot. Csupán az állat kontúrját láttam,hála a sötétségnek,viszont így is halálra voltam rémülve a szörnyetegtõl. Letaszítani magamról nem volt erõm,és komolyan kezdtem azt hinni,hogy eljött halálom pillanata. Segítségért nem kiálthattam,hisz ki lenne az éjszaka közepén az erdõben? Átfutott a gondolat a fejemen,hogy a tõrrel megsebesítsem s fussak,de kezeim nem álltak rendelkezésre,mert ha csak egy pillanatra is eleresztem a dög nyakát,az életemnek vége szakad. Ráadásul nem tudtam,hogy milyen állattal állok szemben,és fennáll a lehetõsége annak,hogy gyorsabb nálam,és elkap. Erõs birkózásunk következtében zihálni kezdtem,és minden erõmet latba vetve taszítottam magamtól az állatot,de mintha elhagyta volna karjaimat az erõ,az pedig egyre ingerültebben morgott,húsomra s véremre szomjazva. Már épp azon voltam,hogy felemeljem a lábaimat és a hasán taszítva egyet lerúgjam magamról,mikor a fenevad felnyüszít,és gyorsan leugorva rólam,sebesen elfut a sötétségbe. A meglepettségtõl még felállni is elfelejtettem,s ott maradtam fekve a puha fûben,szívemmel a torkomban,izzadtan,összeborzolt hajjal,és némileg szakadt ruhában. Nem tudom mi ijeszthette el,de biztos egy,a táplálékláncban magasabb rangot elfoglaló valaki vagy valami.
- Ki vagy?
A hang jobb felõl jött,egy mély,enyhén hátborzongató tónussal. Lassan fordítom oldalra a fejem a hang irányába,de a rémülettõl még homályos látásom nem sok hasznomra válik. Felálltam remegõ lábakkal,leporoltam szakadt ruhámat,a hang felé fordultam,majd szintén remegõ hanggal válaszoltam a sötétségnek:
- Mitsu-Hide hercegnõ vagyok a Chon királyságból. Köszönöm,hogy megmentettél.
Bár nem voltam benne biztos,hogy a hang tulajdonosa mentett-e meg,de valami azt súgta,hogy õ volt.
- Nem hallottam még errõl a királyságról. Sok királyságot ismerek,de ez nem szerepel köztük. Ráadásul te egyáltalán nem nézel ki hercegnõnek. –arrogancia sejlett fel hangjában,és ezzel a kijelentésével megsértett.
Remegésem abbamaradt,és ijedtségem helyét átvette a düh.
- Mutasd magad! –emeltem meg hangomat.
Senki isten fia nem sértegethet ok nélkül! Vagy ha már sértegetni merészel,legalább lássam az arcát!
- Miért tenném? Én egy olyan lény vagyok aki az árnyakban rejtõzik,s onnan csap le áldozataira. Mibõl gondolod,hogy megmutatom az arcom egy idegennek,hm? –hangja vérfagyasztóan hideg,és valami eszméletlenül öntelt árnyalatot vett fel.
Halvány félelem ébredt mellkasomban,ám dühöm még mindig nagyobb arányban volt jelen.
- Nos,azért,mert arcátlan módon megsértettél egy hercegnõt. S tudtommal az még nagyobb tiszteletlenségnek  bizonyul,hogy kilétedet takarva tetted ezt. Ez bármelyik királyságban nyelvkivágással büntetendõ. –húztam ki magam büszkén.
Nem hagyom hercegnõi mivoltom porba tiporni!
- Igazán? –kuncogott gúnyosan- Akkor is,ha az elkövetõ egy uralkodó?
U-uralkodó? Mirõl beszél? Ki lehet ez?
- Ki vagy te? –húztam fel a szemöldökömet,csodálkozásom nyomatékosítva. Halk sóhaj.
- A nevem Hisato Kurochi. Herceg vagyok. Annak a birtoknak a hercege,aminek épp te is a területén állsz.
Hisato Kurochi…már csak a nevének a jelentése is hátborzongató…a „Hisato” annyit tesz:”hosszú éltû”,viszont a „Kurochi”…a jelentése „fekete vér”…
- Látom nem nyerte el kegyed tetszését a nevem. –hangjából ítélve mosolyog.
- Honnan tudod,hogy mire gondoltam? Csak nem…
- De igen. Tudok gondolatokat olvasni,ha nagyon megerõltetem magam. –mostmár vigyorog. A pimasz! Nem hiszem el!
- Ha kérhetlek,ne tedd. A gondolataim csakis rám tartoznak.
Már ökölbe szorult a kezem,olyan mértékben dühített. Soha nem volt még ilyenre példa. Soha nem éreztem még ilyen mérgesnek magam,senki miatt. Maga a tény dühített,hogy nem tudom kivel vitatkozom oly hevesen,illetve,nem látom õt. Magamra erõltetve a hidegvért,próbáltam jobb belátásra bírni,mert így nem jutunk egyrõl a kettõre.
- Kérlek,gyere elõ,szeretnélek látni téged,ha már megmentetted az életem.
Hosszú percekig nem szólalt meg,azonban egy halk sóhajt hallatott,és kisétált a holdfénybe.
A látvány…egyszerûen magával ragadó volt. Egy magas,hosszú fekete,kócos hajú,vörös szemû,fekete köpenyt viselõ fiatal férfi állt elõttem. Bõre hófehér,mintha az összes pigment elillant volna sejtjeibõl és mészben mártózott volna meg. Arca éteri,igézõ,sehol egy bõrhiba,tökéletes márványszerû,patyolat tiszta szerkezet. Szemei szinte világítottak,két vörös lélektükör,tág pupillákkal,hegyes,elegáns orr,s színtelen de ápolt ajkak. Maga a tökéletesség,ha szabad ezzel jellemeznem. Ruhájának anyaga is bizonyította kifinomultságát:tiszta selyem,vérvörös ing,szintén selyem fekete nadrág,s egy földig érõ,fekete szatén köpeny borította mindezt. Végül egy egyszerû,ám annál tisztább fekete cipõ. Mozdulataiból sugárzott az elegancia,le sem tagadhatta volna,hogy herceg.
- Meg van elégedve,kisasszony? –húzta ismét pimasz mosolyra ajkait,majd karjait mellkasa elõtt összefonta,s nekidõlt a mellette lévõ fának.
- Igen,köszönöm. Gondolom nem lehet könnyû állandó rejtõzködéssel az élet. Viszont,úgy tisztességes,ha az ember látja megmentõjét,hogy illõ módon fejezhesse ki köszönetét. –lazítottam testhelyzetemen,hisz nem volt mitõl féljek. Ha hercegünk meg akart volna támadni,már rég megtehette volna. – Megkérdezhetem,mivel ûzted el a fenevadat?
- Az nem fenevad volt,hanem vérfarkas. A kérdésedre válaszolva pedig,a puszta jelenlétem riasztotta el. Én ugyanis vámpír vagyok.
Komoly tekintetétõl végigfutott a hideg a gerincemen. Vámpír? Vérfarkas?
- A vérfarkasok félnek a vámpíroktól. Ahogy megérzik a szagunkat,hanyatt-homlok menekülnek.
Milyen világba csöppentem én?
- A szagodból ítélve,te egy egyszerû,halandó ember vagy,igazam van?
- I-igen. –a meglepettségtõl szinte megszólalni sem tudtam.
- Hogy kerül egy halandó a mi világunkba? –látszott arcán a zavarodottság,szemöldöke felfelé ívelt,hogy ezt ki is hangsúlyozza.
- Ez egy hosszú történet… -sóhajtottam halántékomat masszírozva.
- Akkor gyere velem. Elviszlek a kastélyomba,s ott elmeséled a történeted. Ez az erdõ veszélyes. –nézett körbe,ellenség után kutatva.
- Milyen messze van?
- Negyven kilométer. –úgy mondja,mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Negyven kilométer?! –fakadtam ki- Az két napnyi járás!
Ez csak egy vicc lehet. Nem gondolhatja komolyan,hogy két napon keresztül fogunk megállás nélkül menetelni?! Ám õ hirtelen ragadja vállaimat,másik kezével térdeim hajlatánál felkap,s egy szempillantás alatt az ölében vagyok.
- De nem az én sebességemmel. Csukd be a szemed,ha nem akarsz hányni. Ti halandók nagyon gyenge teremtmények vagytok.
Jött volna,hogy visszaszóljak neki valami szépet,de inkább hallgattam rá. Nem ismerem még ezt a világot,és az ismeretlennel nem tanácsos vitatkozni. Becsuktam a szemeimet,majd egy hirtelen lökéshullám miatt teljesen belepréselõdtem Kurochi mellkasába. Éreztem,ahogy fut,eszméletlen sebességgel,még így csukott szemmel is elfogott a szédülés,és már féltem kinyitni a szemeimet. Remegni kezdtem,s olyan kicsire húztam össze magam,amilyenre csak tudtam. Öt hosszú perc rázkódás és kapaszkodás után lassítani kezdett léptein,majd megállt.
- Mostmár kinyithatod a szemed,megérkeztünk. –hangja semleges volt,érzelemmentes.
Óvatosan tette le lábaimat a földre. Bár a szédülés még nem múlt el,próbáltam minél stabilabban megállni a lábaimon. Nem mutathatom magam gyengének. Szemeim a földet bámulták egész végig,s miután már nem forgott velem a világ,felemeltem a tekintetem a kastélyra. Az elsõ szó ami eszembe jutott:ijesztõ. A kolosszális épület fekete téglából tevõdött össze,s bár hatalmas ablakai voltak,mindegyik elõtt vörös bársonyfüggöny díszelgett. Három,szinte égig érõ torony,s az egész olyan benyomást keltett,mintha a kastély falai a legnagyobb titkokat,rejtélyeket takarnák el a kíváncsi szemek elõl,de egyben fenyegetõen sötét aurával rendelkeztek. Lehet,hogy csak én éreztem így,de vonzott a légkör,mint sötét éjszakán szúnyogot a fény,hipnotikus ereje átitatta tudatom,és hirtelen zsibbasztotta el a testem. Úgy éreztem be kell mennem,meg kell tudnom e kastély minden titkát,fel kell fedeznem minden szegletét,eggyé válni a légkörrel,és elmerülni az édes csábításban amit minden fala ígér. Egy körülbelül öt méter magas fekete kapu elõtt álltunk,amihez hegyes végû vaskerítés csatlakozott,körülölelve az építményt. Hatalmas szárnyú denevérek voltak a kapura festve,enyhén megkopott,itt-ott néhány mohafolttal díszítve,vészjóslóan félelmetes képpel néztek ránk. Elfogott egy enyhe félelem,nyeltem egy nagyot,bátorságot próbáltam magamba önteni,picit sikertelenül. Kurochi ekkor elõlép,tenyerét maga elé emeli,és a hatalmas kapu nyikorogva adja meg magát az erejének,és kitárul a két szárny.
- Parancsolj.
Dobogó szívemmel torkomban,lassú léptekkel megindultam a hosszú ösvényen,ami a kastély bejáratához vezetett. Végignéztem a fõkapu és a kastély között elhelyezett szobrokon. Mindegyik fekete márványból készült,és a legtöbbje egy meztelen nõt ábrázolt egy vámpír karjaiban,amint épp a legnagyobb extázisban adja át magát a vámpír harapásának. Életem során soha nem találkoztam ehhez hasonlóval. A nõk arcán tisztán kivehetõ volt az élvezet s a gyönyör,a vámpírok pedig birtokló ölelésükben tartva gyenge áldozatukat,mohón csaptak le a kedvesen hívogató nyakra,teljesen birtokba véve az ártatlan teremtéseket. Tényleg ennyire élvezetes lenne egy vámpír harapása? Nem sokat tudok a vámpírokról,illetve tudásom majdnem a nullával egyenlõ,de egy biztos:elképesztõen kifinomult és sötét lények. Megérkezve a bejárathoz Kurochi széttárta a kétszárnyú faajtót és tenyerét a hátamra téve tessékelt beljebb a sötétségbe.
- Miért van itt ilyen sötét? –kérdeztem némi félelemmel a hangomban.
- Tudod,a vámpíroknak nincs szükségük fényre,mert tökéletesen látnak a sötétben. De aggodalomra semmi ok,meggyújtom a fáklyákat,hogy ne remegjen a kicsi szíved. –megint gúnyos mosoly terül szét arcán,láthatóan élvezi,hogy félelmet és aggodalmat kelt bennem. Annyira visszataszító ez a stílus!
- De ha jól láttok a sötétben,miért van szükség a fáklyákra? –húztam fel szemöldököm a kijelentésen. Egy bolond is látná a logika hiányát a mondatában.
- Nem csak vámpírok fordulnak meg a kastélyomban… -közölte önelégült arccal,és én hirtelen elszégyelltem magam.
Hát persze…õ minden eshetõségre gondolt…Elpirulva hajtottam le a fejem,szégyenkezve a saját ostobaságomon.
- Nincs miért szégyelld magad. Nem tudhattad.
Hangjában volt némi vigasztalás ám legalább ugyanannyi gúnyt is tartalmazott,amivel csak még jobban dühített. Ekkor sorra lobbant fel a láng a hosszú folyosón kifüggesztett fáklyákban,és végre jobban szemügyre vehettem a környezetem. Egyszerû,fekete macskakövekkel kirakott folyosó,sehol egy festmény,sehol egy dísztárgy. Furcsálltam a dolgot.
- Ne aggódj ,ez csak az elõfolyosó,itt nincs különösebb látnivaló.
Várjunk csak…
- Te megint a gondolataim közt jársz? Úgy hiszem,megkértelek,hogy ne tedd. –húztam össze a szemöldököm teljesen felé fordulva.
- Kérlek,ne haragudj kedves,a szokás hatalma. Tudod,rengeteg ellenségem van,és nem árt az elõvigyázatosság.
Egy álmosoly kíséretében emelte maga elé a kezeit védekezõn.
- Nos,én nem vagyok az ellenséged,sõt,ha akarnék sem tudnék ártani neked,úgyhogy légy oly szíves a gondolataimat rám bízni,rendben?
- Ahogy óhajtod,hercegnõ. –még mindig érezni a hangján,hogy nem vesz komolyan.
Megtehetném,hogy megmutatom neki a csípõmön lévõ uralkodói jegyet,de annyira még nem bízok meg benne,hogy levetkõzzek  elõtte. Alig egy órája ismerem! Az uralkodói jegyet csak a hercegek és hercegnõk viselhetik,bár nem tudom,mennyit fog neki bizonyítani ha tényleg elfajul a helyzet,és meg kell mutassam neki a jegyet.
- Á,Hisato úrfi,látom visszatért. Üdvözlöm itthon. Na és ki ez a finomság az oldalán?
A szívroham veszélye fenyegetett,mikor hirtelen meghallottam a semmibõl az érdes,mély hangot. A sikítás kísértése is megkörnyékezett mikor a sötétségbõl egy feketés-õszes hajú középkorú férfi lépett elõ vérvörös szemekkel.
- Tanaka! Uralkodj magadon! Nem eledelt hoztam a kastélyba,hanem vendéget. Egy ujjal sem érhet hozzá senki,remélem világos voltam! –váltott hirtelen szigorú hangnemre Kurochi,ami mélyen meglepett. Komolyan megvédett?
- Igenis uram. Kérem bocsájtsa meg arcátlanságom. –hajolt meg mélyen az említett Tanaka.
- Rendben. Elmehetsz. Értesítsd a többi szolgát,hogy Mitsu hercegnõhöz nem nyúlhatnak. –emelte meg elegánsan mutatóujját,tartva a szigorú hangszínt.
- Ahogy óhajtod nagyuram.
Azzal,mintha beleolvadt volna az árnyakba,eltûnt.
- K-ki volt ez? –meglepettségem és ijedtségem dadogást idézett elõ.
- Ne félj szépségem,õ csak a fõkomornyik volt. Tanaka lassan ötszáz éve szolgál a kastélyban,a szavam szent a számára. –nyugtatólag megsimogatta vállamat,ezzel némileg csökkentve oly hevesen verõ szívem kalapálását.
- Mennyi idõs vagy,ha szabad kérdeznem? –pillantottam rá kíváncsian.
- Kettõszázharmincnégy éves vagyok,szépségem. És kegyed? –húzódott huncut vigyor a tökéletes arcára.
- Ti-tizennyolc leszek. –letaglózott az életkora.
Legvadabb álmaimban sem gondoltam volna,hogy egy lény képes ennyit élni. Az én világomban legfeljebb a fák élnek ennyi ideig! Emberi lény semmiképp!
- Óh,életkorod még oly zsenge…  -sóhajtott hatalmasat.
- Miért? A vámpírok átlagosan mennyit élnek? –elõre féltem a választól.
- Az átlag életkorunk kétezer év,de van,aki többre is vitte. A táplálkozásunktól függ.
- A táplálkozástól? –hangomban tisztán csengett a kíváncsiság.
- Pontosan. Minél több vért szívunk,annál tovább élünk. De vigyázni kell a vérrel,szépségem. Ha egyszer megkóstoltad a friss meleg vért,csak arra fogsz áhítozni,hisz olyan akár az alkohol vagy a cigaretta a te világodban. Súlyos függõséget okoz,csak annyi a különbség,hogy errõl lehetetlenség leszokni,hisz az elsõszámú táplálékoddá válik. Természetesen csak akkor,ha vámpírrá változol. –nézett rám áthatóan.
- És hogyan lehetséges valakit vámpírrá változatni?
Némi félelem bujkált hangomban,hisz nem tudtam,mire céloz ezzel az átváltoztatással.
- Természetesen harapással,szépségem. Viszont ez egy bonyolult folyamat,az áldozatnak is bele kell egyeznie elsõsorban,mert ha nem,akkor elpusztul ott helyben.
- E-elpusztul? –hangom megremegett,elképedtem kijelentésén. Egyetlen harapással megölni valakit?...
- Igen. Ugyanis ha valakit vámpírrá akarsz változtatni,akkor szinte az egész vérkészletét le kell csapold. –húzódott egy õrült vigyor az arcára. Szemei izzottak,és alig észrevehetõen megnyalta szája sarkát.
- De…de akkor… -hebegtem,már a testem is kezdett remegni,ahogy haladtunk egyre beljebb a kastélyban.
Nem mertem rápillantani,mert megrémisztett a szemeinek a látványa. Tekintetem a lábam alatt futó macskakövekre szegeztem,és enyhén remegve haladtam mellette.
- Még nincs vége,aranyom. Miután az áldozatnak lecsapolták a vérét,pár percig megáll a szíve,majd újjászületik,és felébred. Akkor viszont azonnal innia kell gyilkosa vérébõl,hogy életben maradjon. Az újjászületés alatt megjelennek a vámpír faj ékszerei,a szemfogak.
- Értem. É-és ha nem csapolják le az összes vérét az áldozatnak? Ha csak egy keveset vesznek el? –szemeim még mindig a földet fürkészték,így nem vettem észre,mikor a herceg hirtelen megragadta a csuklómat,és a folyosó falának szorította testem.
Nem tudtam megmozdulni,nem szorított erõsen,épp csak annyira,hogy ne tudjak elmenekülni. Szabad kezével állam alá nyúlt,fejem felemelte,hogy tekintetünk találkozzon,és akkor vettem észre valamit a szemeiben elõször…vágyat.
- Szeretnéd tudni? Megmutassam neked a vámpírharapás gyönyöreit? Tudod virágszálam…a harapás nem csak a vámpírt láncolja le örökre,de áldozata is foglyul esik…ugyanis a harapás olyan az áldozatnak,akár egy szenvedélyes szeretkezés…az izgalom,ahogy érzed birtoklód forró ajkait végigsiklani nyakadon…a vágy,mikor perzselõ nyelve megtalálja ütõeredet…és végül a beteljesedés…a csúcspont,mikor az éles fogak belesüllyednek húsodba,s hallod birtoklód minden nyelését…a füledben ott van szíved minden dobbanása…
Állam alól ujjait óvatosan végighúzta nyakamon,szinte alig érintette bõrömet. Kellemes borzongás futott végig testemen,a szívem vad ritmusba kezdett,de valahogy nem éreztem félelmet. Már nem. Ahogy megérintett,egyfajta kábultba ejtett,megigézett,mint mérges kígyó a prédáját. Keze megállt kulcscsontomnál,majd tenyerét mellkasomra helyezte. A szemkontaktust végig tartotta,egyetlen másodpercig sem szakadt el tekintetünk egymástól,és észrevettem,hogy nagyon ritkán pislog.
- …az elsõ harapás egy béklyó…miután átélted,másra sem fogsz gondolni,sóvárogsz a következõért,s nem találod a helyed,míg meg nem kapod…
Arca vészesen közelített enyémhez,szívem már a torkomban volt az izgalomtól,és meg voltam róla gyõzõdve,hogy ellopja az elsõ csókom. De meglepetésemre,ajkaival a fülemhez hajolt,és csábító,érzéki,enyhén sötét hangon suttogta a szavakat:
- Ha tudnád,hány vámpír adna meg mindent egy ilyen csábítóan kecses és hívogató nyakért,mint a tied…ennyire vonzónak lenni már bûn,csak hogy tudd…
Azzal nedves nyelvét végighúzta fülkagylómon,s mélyet szippantott nyakam illatából. Meg sem mertem moccanni,oda voltam fagyva a falhoz,vérnyomásom az egekbe szökött,csak vártam,ledermedve,hogy mi fog történni.
- Jól érzem,hercegnõ,te félsz? Vagy csupán izgalmad az,ami ilyen ritmusra készteti szívedet? –enyhén eltávolodott,szemei ismét enyéimet fürkészték,s ismét ott virított az a magabiztos,pimasz vigyor,ami letörölhetetlennek tûnt arcáról.
- De-dehogy félek! Mit képzelsz te rólam? –vágtam vissza,próbálva leplezni zavarodottságom,sikertelenül.
Szerencse,hogy ilyen visszataszító modora van,különben nem tudom,hogyan rázódtam volna ki bûbája alól.
- Hm,pedig szerintem te nagyon is vágysz rám. Épp csak még saját magadnak sem vagy hajlandó bevallani. Büszkeséged elég tág határokkal rendelkezik…no de sebaj. Ne aggódj,nem fogok veled semmit sem tenni. Viszont azt el fogom érni,hogy sóvárogj utánam,és csak akkor fogom beteljesíteni vágyadat,ha azt nyíltan ki is jelented.
Tessék? Hogy én…? Minek néz ez engem!? Azt várja,hogy tálcán kínáljam fel magam? Mit képzel? Az arcátlan!
- Te mégis mit képzelsz magadról? Azt hiszed,hogy csak úgy odaadom magam egy olyan arrogáns alaknak,mint te? Csak hogy tudd,nem adom a kezedre a testem! A szívem meg pláne nem! –fakadtam ki mérgemben,szinte éreztem ahogy ellepi az agyam a düh vörös fellege.
Kurochi elengedett,tett pár lépést,majd háttal állva ennyit mondott:
- Egyenlõre.
Azzal elindult. Nem maradhattam ott,hiszen a kastélyt nem ismertem,úgyhogy lassan,óvatos léptekkel követtem a sötét herceget. Ismét egy duplaajtóhoz érkeztünk,ez viszont díszesebb volt,mint amiket eddig láttam. Gótikus beütésû,itt-ott aranyvonalak díszítették,de a domináns szín a vörös volt. Fekete keret,vörös ajtó,aranycsigák belevésve. Kurochi szokásához híven,csupán felemelte maga elé a kezét,s mágiájától a két szárny azonnal széttárult. Az elõfolyosó egy hatalmas terembe vezetett. Szemben az ajtóval a terem végében egy kandallóban ropogott a tûz,a kandalló felett egy festmény Kurochi hercegrõl egy pamlagon,elnyúlva,akár egy jóllakott macska,vörösborral kezében,meztelenül,csupán egy selyemtakaró takarta el ölét,s egy olyan elégedett arckifejezés volt megörökítve a vásznon,amitõl bárki azonnal a karjaiba vetné magát. A kandalló elõtt egy hosszúkás asztal,vörös selyemterítõvel letakarva,gyönyörûen kifaragott székek ezüst díszítéssel,vörös szõnyeg,s apró dísztárgyak voltak elhelyezve itt-ott a teremben. Kisebb vázák,nippek,aprócska szobrok,természetesen mindegyik vámpírokat vagy más lényeket ábrázolt. A hangulat ijesztõbõl átváltott enyhén otthonossá,a tûz melege egy kis megnyugvást is csempészett remegõ szívembe.
- Foglalj helyet kérlek,és mesélj. Roppant mód kíváncsi vagyok a történetedre. –kihúzta a széket az asztal egyik végétõl és úgy kínált hellyel. Remek. Legalább tisztelettudó. Valamennyire.
- Köszönöm. –helyet foglaltam,és megvártam,míg Kurochi az asztal másik végéhez sétált,és leült.- Nos mint már mondtam,a Chon királyság egyetlen hercegnõje és örököse vagyok. Anyám meghalt a szülésben,és apám nem volt valami kedves hozzám anyám halála óta. Számára elsõszámú lett a királyság sorsa,és hidegen hagyta bármi féle lelki problémám,mivel ez az õ szemében a gyengeséget szimbolizálta. Az egyetlen támaszom a szobalányom volt,aki nyolc éves koromban került a palotába. Egyidõsek voltunk,õ hamar beletanult a szolgálólány-szerepbe,és mindig mellettem volt,ha valami bántott. Nem mondhattam az életem valami mozgalmasnak,hercegnõi teendõimen kívül szerettem rajzolni,verseket illetve prózát írni,gyakran sétálgattam a királyi kertben. Hamar meguntam ezt a fajta életmódot így hát elkezdtem reménykedni egy kalandokkal teli életben,nem érdekeltek a hercegek,leánykérések,csak arra tudtam koncentrálni,hogy valamilyen változást hozzak az életembe. Egyik nap egy herceg jött el apámhoz megkérni a kezem,én azonnal visszautasítottam,mert egyszerûen förtelmes állapotban volt az úrfi,és akkor kaptam apám részérõl életem elsõ pofonját.
- De ez egyszerûen kiábrándító… -a herceg arcán most láttam elõször õszinte csodálkozást,és egyfajta dühöt.
- Ne aggódj,nem emésztett sokáig a tette,de aznap felszaladtam a szobámba,és álomba sírtam magam. Akkor egy nagyon érdekes álmot láttam. Az álmom megmutatta,hogy a szobámban lévõ tükör tulajdonképpen egy átjáró egy teljesen idegen világba,és elhatároztam,hogy megpróbálok átjutni. Miután búcsút vettem szobalányomtól,egy kulcsszó segítségével megnyitottam az átjárót,és abban a sötét erdõben kötöttem ki,amiben te is megtaláltál.
- Értem. Érdekes a történeted. Volt már olyan eset,hogy egy halandó átjutott a világunkba,de az valamilyen varázslatnak vagy bûbájnak az eredménye volt. Elég furcsa az,hogy te csak egy egyszerû kulcsszóval és egy tükörrel képes voltál átlépni egy teljesen másik dimenzióba. –nagyon úgy tûnt,mintha valamin erõsen törné a fejét. Hátradõlt a székében,és vörösen izzó szemeit rám szegezte.- És most mihez akarsz kezdeni?
- Igazság szerint megígértem a szobalányomnak,hogy három nap múlva visszatérek. De fogalmam sincs,ezt hogyan fogom véghez vinni,ráadásul  szorít az idõ. –hajtottam le a fejem megsemmisülten.
Tanácstalan voltam. Bárhogy törtem a fejem,nem tudtam kitalálni egy módot,hogy hogyan jussak vissza a saját világomba. A leglogikusabb megoldás az lenne,hogy egy másik tükörrel próbálkozzak,de nem vagyok benne biztos,hogy ugyanaz lenne a hatás.
- Az idõ miatt nem kell aggódnod. –kuncogott önelégülten- Abból van bõven.
- Hogy érted? –néztem csodálkozva laza testtartását. Hogy lehet ennyire nyugodt egy ilyen kritikus helyzetben?
- Úgy,hogy ami a te világodban egy nap,az itt egy teljes év.
Azt hittem rosszul hallok. MÉGIS MIFÉLE VILÁGBA CSÖPPENTEM!?