|
A szemembe nézett. Láttam a szemében magamat. Láttam az érzéseit, a szíve titkait. Aztán lehunyta a szemeit, és elfordult. Léptei elindultak, ment a szabadság felé.
- Miért nem állítasz meg? - kérdezte csendesen.
- Menj, ha szeretnél. Mikor összejöttünk, megígértem. Ha menni akarsz, nem húzlak vissza.
Bólintott és tovább ment. Szívem remegett, összeszorult. Nem akartam, hogy elmenjen. Lehet, hogy egy szemét dög, de nélküle nincs élet.
- De azt is megígérted, hogy mellettem maradsz.
- Igen, de most miért maradnál? Azért, hogy bántsuk egymást? Hogy mindennap marcangoljuk egymást?
- Azért, hogy a karjaidba zárj. Hogy megcsókolj. Hogy szeress. Azért maradnék. De úgy látom, hogy neked ez nem számít.
Levegő belém szorul, és érzem, szédülni kezdek. Gyorsan utána iramodok, és szorosan átölelem a derekát.
- Maradj, kérlek. Maradj - suttogom, és hátába fúrom a fejem. - Nem akarlak elveszíteni.
Érzem, hogy megfordul a karomban, és már a mellkasába temetem az arcom.
- Ne menj el - kérlelem tovább suttogva. Kezei megragadják a karomat és eltolnak. Mélyen a szemembe néz.
- Ha nem mondod ki az érzelmeidet, honnan tudjam mit érzel? - kérdezi komolyan.
- Nekem ez nem könnyű - mondom könnyes szemekkel. - Félek, hogy nem tudom azt mondani, amit szeretnél hallani.
- Annyira buta vagy - suttogja halkan, majd ajkai felkeresik az enyémet. Engedelmesen nyitom szét ajkaimat előtte, kezeim a nyaka köré kulcsolódik, ő pedig magához von. Élvezem, ahogy bánik velem, ahogy érint.
Lassan végigsimít a felsőtestemen. Csak nyögdécselni tudok a tevékenysége nyomán, amin jót mosolyog.
- Ne itt - préselem ki magamból.
- Dehogynem. Innen nem megyünk sehova, amíg nem tisztáztuk a dolgokat - morogja. Vággyal teli pillantása igazolja, hogy bizony tisztázás alatt mit is ért.
Hagyom, hogy levetkőztessen, és a földre lökjön. Felnyögök, mikor megérzem a súlyát a testemen.
- Ne... - nyöszörgöm, de nem hatja meg. Csókolgatja a mellkasom, kezei közben a combomat simogatják. Hátravetett fejjel nyögdécselek, és élvezem, amit művel rajtam.
- Gyönyörű vagy - suttogja ajkaimra.
Elpirulok a bóktól, és kissé megemelem a csípőmet, jelezve, hogy térjen a lényegre. Azonnal megérzem az ujjait, izmaim megfeszülnek.
- Lazíts - mondja, én meg tekintetétől és mély hangjától könnyebben ellazulok.
Hosszúra nyújta a felkészítésemet, mintegy kínozva engem.
- Kérlek, ne csináld - kérlelem, erre mindent abbahagy. - Nem úgy értettem!
Elvigyorodik, és váratlanul belémhatol. Felsikoltva vetem hátra a fejem.
- Te szemét dög - nyögdécselem. Ő csak mosolyog, és lassú tempóval mozogni kezd bennem. Tudatom szétcsúszik, elfelejtem ki vagyok, hol vagyok, csak őt érzem, és a szerelmet, amit iránta érzek.
Már lassan elér a beteljesülés, mikor rám fog, de nem fejezi be.
- Mondd ki - zihálja. - Gyerünk!
- Szeretlek, Kakuzu. Szeretlek - mondom engedelmesen. Elmosolyodik, és végre gyorsít. Előbb érem el a beteljesülést mint ő, amit nevének sikoltásával jelzek.
Pár lökés után követ, majd rámomlik. Magamhoz szorítom, és élvezem, hogy ölel.
- Én is szeretlek, Hidan - mondja halkan. - Jobban, mint azt hinnéd. Szükségem van rád. Arra, hogy mellettem legyél. Te fogsz vissza, te vagy az, aki miatt képes vagyok arra, hogy visszafojtsam a bennem lévő vadállatot.
- Kakuzu, nekem is szükségem van rád. De félek, hogy elveszítelek. Én halhatatlan vagyok. De veled mi lesz, Kakuzu?
Elmosolyodik, és letörli a könnyeimet.
- Nem fogok meghalni.
- Biztos?
- Biztos.
Átölelem, és vállába fúrva fejem sírok.
- Szeretlek - suttogom. - Nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek, Hidan - puszilja meg az arcom.
Felnézek rá, és tudom. Nincs okom félni, hogy elszakadok tőle, hiszen ő az én végzetem.
|
