2.Fejezet

A tükör

Ismét zuhog. Furcsa mód mostanában az idõjárás nagyon összhangban van a hangulatommal. Félhomály fogad,beletelik pár másodpercbe míg szemem hozzászokik a sötéthez. Rápillantok toalett asztalom melletti ingaórámra,fél egy. Abroncsos krémszínû ruhám úgy néz ki,mintha egy ló farkára kötöttek volna,és végighúztak volna az udvaron. Kétszer. Lomha mozdulatokkal felkelek az ágyból,lecibálom magamról a drága ruhát,a szoba sarkába hajítom,majd visszazuhanok az ágyra. Párnám alól elõhalászom lila selyem hálóingemet,magamra szenvedem szegény ruhadarabot,majd felállva összegyûrt takarómról,az erkélyajtóhoz sétálok. Csiklandoz a kísértés,hogy kimenjek ismét áztatni magam,de most ellenállok. Pislogok párat,mélyen beszívva a hideg esti levegõt tüdõmbe,majd felnézek az égboltra. A telihold olyan gyönyörûen ragyog a koromsötét égbolton,mint egy értékes gyémánt,értékes…és elérhetetlen. Sokszor annyira közelinek látom,hogy szinte meg tudnám érinteni…várjunk csak…nem zuhogott az elõbb? Úgy tûnik káprázott a szemem…de…mi a fene folyik itt? Már hallucinálok is? Biztos még nem ment ki teljesen az álom a szemembõl. Kordult egy hatalmasat a gyomrom.
- Vagy csak éhes vagyok. –sóhajtottam magamnak a szobában.
Nos,ideje akkor megindulni a konyha felé,hisz én reggeli óta egy falatot sem ettem. Lassan lépkedek keresztül hatalmas szobámon,de mikor a tükröm elé érek,megtorpanok. Teljesen az említett tárgy felé fordulok,és hosszú perceken keresztül bámulom magam benne. Sötétlila tincseim úgy állnak mint a szénakazal, így hát megigazítom egy cseppet a rakoncátlan tincseket,és komolyan gondolkodni kezdek azon,hogy érintsem-e meg és mondjam-e ki a kulcsszót amit álmomban hallottam,vagy könyveljem el badarságnak az egészet,és ne is firtassam tovább a témát. Végül is meggondoltam magam,és nem érintettem meg tükrömet,hanem inkább elnapoltam a dolgot. Majd holnap. Hatalmasat sóhajtva vettem meg az irányt a konyha felé,ahol magamhoz vehetek némi ennivalót,majd visszaballagnék aludni. Annyira…csend van a kastélyban…végigsétálok az hatalmas ablakos folyosón,le a széles márványlépcsõn,közben jól megvizsgálom a hófehér szobrokat,amik mellett nap mint nap elmegyek,meztelen lábam enyhén furcsa cuppogó hangot adott minden lépésnél. Úgy döntöttem,hogy most elegendõ lesz csak a kiskonyhába menni,az is elég tágas,hát ha még a fõkonyhára mennék…ahogy rákanyarodtam a Hold által megvilágított,kiskonyha felé vezetõ folyosóra,megcsapta a fülem egy hang. Nyögés. Valaki nyögött,de nem fájdalmában. Nõi hang,nagyon hasonlít Emikoéra…Minden konyha mellett van egy kisebb szoba,ahova a szakácsok járnak pihenni,vagy szünetet tartani fõzés közben. Általában itt van egy dívány,kávézóasztal,székek,kisebb szekrények,s a szakácsok itt szoktak cigarettázni,kukták kártyáznak és felszolgálók szunyókálnak,ha éppen nincs dolguk. Halk,parányi léptekkel közelítek ehhez a kis szobához az éjszakában. A konyha kétajtós bejárata melletti egyszerû fehér ajtó résnyire volt nyitva. Ahogy egyre közeledek,furcsa hangokat hallok,halkabb nyögéseket,zihálást,suttogást…Eme jelenség irtó módon felkorbácsolta kíváncsiságom,és falhoz lapulva odasiettem,s bekukucskáltam a résen. Amit láttam,az egyszerûen ledöbbentett. Egy szenvedélyes szeretkezés tárult szemeim elé,nem is ezzel volt a gond,hanem a kérdéses személyekkel. Ugyanis a két turbékoló galamb nem volt más,mint az én kedves szobalányom,Emiko,és drága komornyikunk,Keiji. A kanapé mellett,majdnem a szoba sarkában volt a szerelmespár,Emiko falhoz szorítva Keiji által,karjai s lábai Keiji köré kulcsolva,mint ahogy egy kölyök majom kapaszkodik anyjába,ruhája derékig felgyûrve,mellkasán a ruha teljesen kigombolva,az ezüstös holdfény lassú táncot járt a gömbölyded mellein,krémszínû combjai szorosan Keiji dereka körül,s a fiú kábító,szerelmes szavakkal s érintésekkel kényeztette drága szobalányomat. Mosoly szaladt ajkaimra,és boldogság szikrái keltek életre mellkasomban. A küldetésem sikeresen végrehajtottam. Valóra váltottam Emiko-chan álmát. Illetve rásegítettem egy kicsit. Emiko halk sikolya szakított ki gondolataimból,majd mikor újból rájuk pillantottam,mindketten remegve ziháltak,és Emiko összeszorított szemekkel görcsösen markolta Keiji egyenruháját.
- Fáj? –kérdezte Keiji aggódó tekintettel a félhomályban.
- K-kicsit…ne aggódj,mindjárt m-megszûnik. –mosolygott ziláltan Emiko,majd óvatosan csókot hintett szerelme ajkaira.
Keiji,világoskék inge teljesen kigombolva,tökéletesen kidolgozott mellkasát egy másodpercig sem rejtegetve kedvese elõl térdig lecsupaszított alsótesttel,lassan,elõvigyázatos mozdulatokkal hajszolta önmagát és és Emiko-chant a végsõ beteljesedés felé,zihálva,verítéktõl kiverten ölelte s csókolta a lányt akinek,némi segítséggel ugyan,de bevallotta érzelmeit. Egy halvány mosollyal ajkaimon fordultam el az ajtótól,nekem itt már nincs dolgom. Miután a konyhából magamhoz vettem a szükséges táplálékot,ami egy almából és egy pár darab kekszbõl állt,megvettem az irányt vissza a szobám felé,de alighogy becsuktam magam mögött az ajtót és leültem az ágyamra,halk kopogást hallok,majd Emiko-chan hangját az ajtó mögül:
- Mitsu,ébren vagy?
- Gyere be. –mondtam félhangosan,majd nyílt az ajtó,és belépett szobalányom.
Arca még mindig ki volt pirosodva,és látszott,hogy sebtében öltözött,mert mellkasán az egyik gomb félre volt gombolva. Gyûrött ruhájáról nem is beszélve. Percekig meg sem szólalt,csak fehér köténye szegélyét gyûrögette,és elpirult arccal bámulta a földet. Annyira aranyos látvány volt,hogy nem bírtam ki mosolygás nélkül.
- Nos? Mit csináltál a mai nap folyamán? Egész nap nem láttalak. –hangomban nem volt szemrehányás,inkább játékos lejtése volt,de nem akartam elárulni magam,az õ szájából akartam hallani,hogy sikeres éjszakája volt.
- Hát…izé,én…sajnálom,hogy nem mutatkoztam napközben,de tudod,Keiji-sama beszélni akart velem…-kezdte kissé hebegve,de már igazán tudhatná,hogy nekem bármit elmondhat,nem fogom leharapni a fejét csak azért,mert elõbb adta oda magát valakinek mint én.
- Emi,gyere ide. –paskoltam meg magam mellett az ágynemût,s õ engedelmesen leült mellém – Nekem nyugodtan elmondhatod,tudod jól. Soha nem szidtalak még meg semmiért,igaz? Persze a tegezést leszámítva. Gyerünk,halljam,mi történt. –szorítottam meg kézfejét,bátorítva ezzel.
Arra gondoltam,hogy ha már ennyit szenvedtem azért,hogy egymásra találjanak,akkor jogom lenne „tudni”. Az mellékes,hogy én már a lényeget tudtam,errõl Emikonak nem kell tudni. Mély levegõt vett.
- Miután beszéltél Keijivel,õ megkeresett,majd azt mondta,délután szeretne beszélni velem a kertben. Rábólintottam,majd mikor találkoztunk a nagy diófa alatt,õ megkérdezte,igaz-e az,hogy szerelmet táplálok iránta a szívemben. Én persze alig tudtam megszólalni,mert nem tudtam,ez a kérdése jó vagy rossz következményeket von-e majd maga után. Végül minden bátorságomat összeszedve igent mondtam,azután õ csak annyit mondott,hogy az érzés kölcsönös. Utána… -beharapta alsó ajkát- megcsókolt lágyan,és a fülembe súgta,hogy szeret. Én megkérdeztem,mióta érez így,s õ csak annyit mondott:elég ideje ahhoz,hogy elkötelezze magát.
Emiko itt megállt a történtek elbeszélésével,s szemkontaktus helyett csempézett padlóm kötötte le a figyelmét. De én sem adom könnyen magam.
- És? Mi lett utána? –kúszott egy pimasz mosoly az arcomra,ami megijeszteni látszott kicsi Emikomat,de folytatta.
- Utána mentem végezni a teendõimet. Este tíz órakor viszont,mikor mentem a kiskonyhát kitakarítani s rendbe tenni,Keiji megjelent,és leült a kanapéra. –ahogy haladt elõrébb a mesélésben,Emiko egyre vörösebb lett,olyan mértékben,hogy a fõtt rák megirigyelhetné.
Az én szívem is kezdett egyre gyorsabban verni,ahogy peregtek a képkockák a szemeim elõtt,s elképzeltem enyhén gyors tempóban bimbózó románcukat.
- Percekig csak figyelte,hogy mit csinálok,majd gyönyörû bókokkal halmozta el testem-lelkem,és aztán…kijelentette,hogy kíván. Én megfagytam a mozdulatban,de már késõ volt,mert Keiji felkapott,a falhoz szorított,és…és…
- Odaadtad magad neki. –segítettem ki a pácból,mert magától soha nem mondta volna ki.
Viszont ezzel elárultam magam,bár már mindegy.
- Ho-honnan tudod? –ült ki a meglepettség arcára.
- Láttalak titeket. –mosolyom szélesedett,már-már vigyorrá alakult,persze nem bántó célból.
- M-mikor? Hogyan? –kapta szája elé kis kezecskéjét.
- Velem is sok minden történt ám a mai nap,kislány. –nevettem fel- Például meglátogatott Sato Koichi herceg,aki olyan rusnya volt,hogy hét mérföldre elkerülném,visszautasítottam a házassági ajánlatát,erre õ majdhogynem bõgni kezdett,majd megfenyegette apámat,aki a herceg távoztával arcon teremtett. Felkergetett a szobámba,én álomba ríttam magam,s egy órakor felébredtem. Mivel korgott a gyomrom,leszaladtam a kiskonyháig,hogy ennivalót keressek,é akkor hallottam meg kéjes nyögéseidet. Persze kíváncsiságomtól vezérelve belestem a kicsi szobába,s így láttam szerelmetek beteljesedését. –magyaráztam neki egy szuszra,s láttam az arcán,hogy nem tud dönteni a szégyen és a döbbenet között.
- A-apád megütött? De hát ez törvénysértés!
- Emi-chan,te is tudod jól,hogy itt apám a törvény. Senki nem mert neki még ellent mondani,rajtam kívül. Így is örülhetek,hogy egy pofonnal megúsztam. –tapogattam meg az ütés helyét elfintorodva az emlékeken- Mellesleg,volt egy furcsa álmom…
Elkezdtem Emikonak ecsetelni a rejtélyes álmot,s mikor a végére értem,Emi gondolkodott egy percet,majd azt mondta:
- Szerintem ki kéne próbálnod. Vesztenivalód úgy sincs. Akarod,hogy veled tartsunk? –nézett áthatóan,és vállamra helyezte kezét.
- Ne haragudj,de nem. Elõször én magam akarok belépni,már ha egyáltalán létezik tükör mögötti világ,mert titeket biztonságban akarlak tudni. Ha tényleg valódi,akkor soha nem tudhatjuk,mi vár ránk mögötte. Vagy hogy egyáltalán vissza tudunk-e térni onnan.
- Megértem. Mikor akarod kipróbálni?
- Holnap. Elõször még beszélni akarok veletek. Most térj nyugovóra,holnap sok teendõnk lesz.
Megöleltem,adtam neki egy jóéjt puszit a homlokára,és azzal kiment a szobából. Rápillantottam a tükörre,és a szívem mélyén abban reménykedtem,hogy álmom az igazságot rejti,és felfedezek egy kalandokkal teli új világot…
Reggel enyhén zsibbadtan keltem,csipetnyi fejfájással,és sok pillangóval mellkasomban. Bizonytalanság fogott el,ahogy tükörbe néztem,próbáltam bátorságot gyûjteni életem talán legnagyobb fordulópontja alkalmából. Azon meg sem lepõdtem,hogy apám nem hívat reggelizni,így a szolgálókkal hozattam fel a reggelit a szobámba. Nehezen nyeltem a falatokat,szívem szerint nem ettem volna egy falatot sem,de nem koplalhattam az izgalmam miatt. Evés után küldettem Keijiért és Emikoért,érkezésükig pedig gyújtottam néhány gyertyát,a tükröm köré helyeztem õket,majd az ablak elé húztam a sötétítõket. Lenge ruhákat öltöttem magamra,hisz ha netán harcba kerülnék,a nehéz hercegnõi öltözék csak hátráltatna. Egy testre simuló,térdig érõ nadrág,egy föld színû ing,és sarok nélküli cipõ. Hajamat lófarokba fogtam. Kopogás.
- Gyertek!
Ahogy beléptek,Emiko arcán tiszta döbbenet ült,Keiji megõrizte ugyan a hidegvérét,de szemei elárulták,hogy furcsának találta a szoba kinézetét. Kettejük keze össze volt kulcsolva,elõlem egy pillanatig sem volt szükséges rejtegetni kapcsolatukat.
- Mitsu,mi ez az egész? Miért néz ki így a szobád? –kérdezte Emiko csodálkozva.
- T-te tegezed õt? –fordult Keiji Emiko felé.
- Persze. –mosolygott- Gyerekkorunk óta ismerjük egymást,mellesleg nem egyszer szidott le,mert magáztam.
Keiji bólintott,majd mindketten felém irányították figyelmüket. Vettem egy mély levegõt.
- Amit most készülök véghez vinni,az nem gyerekjáték. Emi,gondolom elmondtad Keijinek az álmom. –bólintott- Rendben. Ha az álmom a valóságot mutatta,és tényleg létezik egy másik világ a tükör mögött,akkor szándékomban áll felfedezni azt. Nem maradhatok itt,ebben az unalmas egyhangú világban,hisz az én szívem a kaland és az ismeretlen felé húz. Lehet,hogy bent ragadok,talán soha nem lesz esélyem visszatérni,de ha netán így lenne,arra kérlek titeket,ne szomorkodjatok,ne sirassatok. Ne próbáljatok visszahozni semmilyen módon. Ha három napon belül nem térnék vissza,arra kérlek,mondjátok azt apámnak,hogy a tengerbe vetettem magam,és ha van mód rá,szeretném a hercegnõi címet rád hagyni,Emiko. Ha visszatérek,és kellemes körülményeket tudhatok magaménak,szeretnélek titeket is magammal vinni,persze csak ha ti is akarjátok. Errõl senki nem tudhat. Ha tényleg nem térnék vissza,vigyétek titkomat magatokkal a sírba.
Egyikõjük sem szólt,csak bólintottak,Emikonak csillant egy pár könnycsepp szemeiben.
- Nincs még itt az ideje a sírásnak,Emi-chan. –mosolyogtam kedvesen rá,bár ordítottam volna az izgalomtól.
Elszánt tekintettel a tükör elé álltam. Utoljára hátra pillantottam Emikoékra.
- Nagyon vigyázz magadra… -mondta Emi elcsukló hangon.
- Ne aggódj,kemény fából faragtak. –arcomon mosoly díszelgett,pedig szívem szerint sírtam volna.
Lassan helyeztem tenyerem a tükör felületére,és hangosan mondtam a kulcsszavakat:
- Speculum passus!
A tükör lassan kezdett megvakulni,sarkaktól haladva a közepéig,s én csak álltam ott ledöbbenve,és megszólalni sem tudtam. Ez hihetetlen! Mikor a tükör már minden visszaverési képességét elvesztette,lehajtottam a fejem,és félhangon szóltam Emikoékhoz:
- Három nap.
Azzal egy határozott mozdulattal elõre lendültem,és elmerültem a tükör mélységében…