|
A reggel hosszú, a kávé pedig rövid, ami mindkettőnk kezében gőzölög. Az apró csészét magam elé emelve nézek el fölötte. Először ugyan áltatom magam, hogy a gőzt lesem, de kit is akarok becsapni...
A kellemetlenül törékenynek látszó kis körasztal másik felén ugyanis, a meglepően kényelmes székek egyikében ott ül az Őrnagy.
Tekintete ugyan megakad rajtam egy pillanatra, de siklik is tovább; a lakást fürkészi, a kilátást, amitől engem kiráz a hideg. Szemmel láthatóan nagy élvezettel kukkant az utca forgatagára, hiába van.. milyen nap is? És délelőtt vagy délután? Nagyon felhős most az idő...
- Szóval visszamész harcolni? Nem maradsz itt? - A kérdésre számítottam, cska nem éppen most, úgyhogy kihasználom azt az időt, amivel türelmesen megajándékoz.
- Nem nagyon gondolkodtam rajta. - nézek a szemeibe.
- Szükségtelen, nem igaz? - Elemző, érzelemmentes hangja tökéletesen hű a kifejezéstelen arcához és gesztusaihoz.
Hiszen igaza van! Nem akarom, nem fogom ott hagyni a katonaságot, még nem. Erre a nyamvadt háborúra fizetnek, minden családi meg egyéb jutalékkal együtt. Szerződést kötöttem, hogy itt maradok. Úgy néz ki, hogy nem lesz nagy világégés ennek, a harmadiknak a vége, minden negatív jóslat ellenére. És! bármit is érezzek Motoko iránt... Ezt túl hirtelen lenne. Túl nyers.
Végül is, egy kicsit pont, mint ő.
- Nézd, én...
- Nincs szükségem magyarázatra. Ismerlek annyira, hogy tudjam az érveid. - mosolya, amit most felölt, meleg és megértő. Megfogja az asztalon átnyújtott kezem és együttérzően megszorítja.
Jó lesz így. Nem lesz semmi baj.
Belekortyolok a fekete levesbe és visszadőlök a székben, jobb lábamat átvetve a másikon. Kicsit szétnyílik a fürdőköpenyem, bár az is igaz, hogy ebben kevesebb szándékosság van, mint amennyi látszik belőle.
- Maradsz még egy napot? Majd jelentem, hogy elhúzódtak az ajánlatra vonatkozó tárgyalások. - Ugyan játékosság sejlik a szavaiból, a hangnem kicsit parancsszerűen cseng.
Hallgatok.
Azt akarja, hogy itt maradjak. Velem akarja ezt csinálni. De nem lehet, azt is tudja, mennem kell, míg nincs békeszerződés. Engem más skatulyákba kötöttek.
- Már maradtam még egy napot. - Fáj kimondani, de ez az igazság. Még tegnap vissza kellett volna mennem a bázisra. Ennyire nem húzódik el egyetlen szerződéskötés sem.
Nála sokkal lassabban iszom meg, ami még a koffeinbombámból megmaradt. Istenem, de hiányzott az íze...
- Nem estél kétségbe. - a szobájában találom meg, épp az ujjatlan kesztyűjét húzza fel végső simításként.
- Volna értelme? - fordul felém egy átlátszó nemtörődöm-mosollyal, amit csak viszonozni tudok egy lemondó sóhaj kíséretében. Mellkasom előtt összefont karokkal nézem szkeptikusan, hogy elém lép és átöleli a derekam.
- Gyere, leadlak a portán. Így is meg leszel dorgálva. - Könnyed csókot lehel ajkaimra, majd hátrébb hajol, de nem lép távolabb.
- Oh rettegek.. - jegyzem meg szarkasztikusan, s viszonzom a puszit. Nem is sejtettem, hogy ilyen játékos.
- Akkor nem adlak a csúnya katonabácsik kezére... - A nyakamba suttogja már a szavait és lassan, de annál biztosabban kezd elönteni a kétely.
- Dehogynem... valld csak be, még a te térdeid is beleremegnek a félelembe. - motyogom, míg a hajammal babrál.
Talán még sosem kellett ekkora önuralom egyetlen percben, mióta világ a világ. De elmúlik ez is, mint minden más, és az idővel nekem is mennem kell. |
