Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Papír esernyők
Korhatár: 12+
Műfaj: Dráma
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Leo
Feltöltve: 2015. 09. 09. 19:31:54
Megtekintve: 353 db
Kritikák: 1 db
 Amint hazaérek ledobom a táskám a földre. Hangos puffanással fog talajt, a kutyánk aki egészen eddig a nappaliban aludt összerezzen, felriad álmából. Talán érzi, hogy valami nincs rendben, de nem számít. Senki sincs itthon, csakis én. Az üres házban szobáról szobára visszhangzanak a gondolataim, suttognak a falak. Úgy teszek mintha nem hallanám, mintha nem éreznék semmit, még ha felesleges is: nincs aki előtt tettetnem kéne.

   Elindulok az emeletre, fel a szobámba, mintha valaki fentről mozgatná a köteleimet, én pedig marionett bábúként engedelmeskednék. Lassan eltűnnek a gondolataim, csak a kísértetek emlékeztetnek rájuk továbbra is.

   Magamra csukom az ajtóm és egyedül maradok a saját kis világomban, ahol senki sem bánthat.

   Még te sem.

   Folytatom a színjátékot; azt játszom hogy erős vagyok, kemény és fagyos mint egy jéghegy, pedig már tényleg nincs értelme színlelnem. Az igazság az, hogy nem vagyok jéghegy. Üveg vagyok, amin repedések sűrű hálózata fut végig. Fogalmam sincs mi tart még mindig össze, de érzem hogy bármelyik pillanatban apró szilánkokra zuhanhatok szét, olyan kicsikre, hogy már sehogy sem lehetne őket újra összerakni.

   Leülök az íróasztalomhoz. Halk, surrogó hanggal csúszik a cipzár a tolltartómon, rálátást engedve mindarra a rengeteg színre amit magában rejt. Másik kezemmel felnyúlok az asztalom feletti polcra a mappámért, és egy fekete tollal készített kontúrrajzot húzok elő, majd finoman az asztalra fektetem. Megszámlálhatatlan csík, fodor és cakk kusza halmaza alkotja az egységet, melyben órák munkája rejlik.

   A kép túl üres, és túl szomorú színek nélkül - nem bírom elviselni.

   Esernyők vannak rajta.

   Megannyi esernyő káoszosnak, átláthatatlannak tetsző kavalkádja.

   Nem akarok rád gondolni, nem akarok rátok gondolni, de képtelen vagyok kiverni a fejemből hogy te épp most is vele vagy, hogy ti épp most is együtt vagytok.

   A tolltartómhoz nyúlok, műanyag siklik műanyagon halkan, mikor előhúzom az első színt, az égszín világoskéket. A papírhoz érintem és befestem vele az egyik esernyő csíkjait. Hideg, jeges színe ellenére, a meleg tavaszi napokat juttatja eszembe, amiket a patak mentén nevetve töltöttünk, mikor követtük annak csordogálását az erdőbe. Szinte érzem a kellemes, langyos szellőt ami a faleveleket lengette.

   Próbálom elhessegetni a képet, inkább színt váltok és tüzes narancssárgával folytatom a színezést. Újabb "flash back" ezúttal a közös nyári kirándulásunk bontakozik ki előttem, amikor a nap már lebukóban volt, de még nem festette vörösre és lilára az eget. Biciklivel voltunk, épp egy túra után. Emlékszem, látom magam előtt ahogy mosolyogtál rám. Abban a pillanatban én voltam a legboldogabb ember a világon, most mégis a szívembe tépő fájdalom térit magamhoz az emlékképből. Narancsszín filcem a padlóra ejtem, képtelen vagyok tovább  kezemben tartani.

   A vidám citromsárga után nyúlok és zongoraszót hallok. Hallom ahogy a kedvenc sonatinadat játszod, ahogy ott ülök melletted és nézlek. Ez még akkor volt, mikor legelőször jártam nálatok.

   A következő szín, a borongós levendula lila, azt a reggelt idézi fel bennem, amikor ketten sétáltunk végig a téren. Kora reggel volt, együtt néztük a napfelkeltét. Néhány percig épp ilyen színe volt az égnek.

   Ahogy gyűlnek a színek a papíron, sorra felsejlenek előttem az emlékek, érzések; kerekedik a történet, teljesedik a kép.

   A rózsaszínt nem használom mert tudom hogy utálod, helyette zöldet veszek elő, amitől érzem a fű illatát ahol egy kora nyári napon hevertünk. Utána a türkiz akad a kezembe, amiről a télen ablakban ülő jégvirágok jutnak eszembe, amiket akkor bámultam mikor hiányoztál és hiába vártalak, nem jöttél.

   A legutolsó szín, a mély sötétkék. A kedvenced.

   Amikor a filc hegyével a laphoz érek, nem csak szavak, hangok, illatok és emlékek jutnak az eszembe. Kalandok, játékok, vakmerő tervek, spontán hülyeségek. Dátumok, jó és rossz pillanatok, fájdalom és boldogság, magány és nevetés, túl sok minden egyszerre. Ezúttal nem a hozzád kapcsolódó emlékek, hanem te árasztod el a gondolataimat.

   És az hogy amíg én újabb fodrot varázsolok színessé, te valaki mással vagy.

   Amíg az én szívem megszakad, a tied boldog és szárnyal.

   Amíg az én kezem görcsösen szorul egy filcen, a tied lágy dallamokat játszik egy régi pianinón.

   Amíg én egyedül borítom el az ürességet színekkel, közéjük rejtve a fájdalmat, te valaki mással nevetsz fel épp, elfeledve létezésem.

   Végignézek a művemen. Színek, formák és érzések zavaros forgataga terül el előttem, élénk vidám színekben pompázó esernyők képében amik felfogják és lepergetik az esőfelhők viharos könnyeit.

   Az utolsó szín, csendesen hull a lapra. Átlátszó; kristályosan megcsillan a kis szobát bevilágító lámpa fényében. Egyszerre színes és színtelen, megfakítja az esernyők boldogságát mikor találkozik velük.

   A színes papír esernyők, nem fogják fel az igazi könnyeket.


© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).