Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Gyűlöllek szeretni 3. éj
Korhatár: 16+
Műfaj: Romantikus
Kategória: Vampire Knight
Feltöltő: timcsiikee
Feltöltve: 2009. 12. 28. 00:06:53
Megtekintve: 1784 db
Kritikák: 1 db


3. éj: Yuuki új oldala
 


- Biztos, hogy meg tudod csinálni? – kérdezte egy ismerős szeleburdi hang. Az ablakon is kiszűrődött a tájra amit mond, nappal volt még, de már közelgett az alkonyat.
- Persze… minek nézel engem? – kérdezte zsörtölődve az ezüst hajú fiú, lustán tincseibe túrva. Felsóhajtott majd így nézett vissza pótapjára – Tudod, hogy képes vagyok megőrizni a nyugalmat.
- Örülök – mosolyodott el az igazgató szokásos csésze teája mögül – Nem szeretném ha az én kis Yuukimnak baja esne – Zero csak felmordult a név hallatára, ujjai ökölbe szorultak – Jól vagy Kiryuu-kun? – pislogott rá nagyokat.
- Persze… - sóhajtotta halkan – Megyek is, mindjárt jönnek az estisek – mondta unottan, kissé szemét forgatva. Hiába, utálta a vámpírokat… még valahol magát is. Nem zavarta, hogy neki kell vigyázniuk rá. Inkább szemmel tartásnak fogta fel, így segíthetett az igazgatónak is.

A nappalis lányok már sikongatva várták az esti tagozatosok kapujánál az épp iskolába vonuló felsős tömeget, de a kapu csak nem nyílt ki. Lassú léptekkel közelített Zero a nagy bagázs felé, zsebre vágott kezekkel. Megállt mögöttük pár méterrel, majd sóhajtott egyet, végül mély levegő.
- Azonnal rendeződjetek sorba, vagy elzavarok mindenkit! – kiáltotta el magát mély baritonján, mire minden szem rá szegeződött.
- Ez Kiryuu-san! Kyáááá! – visították egymás után többen, majd felé is siettek volna, de Zero nem tűrte a zsibongást, s baljós, sötét auráját kieresztve nézett rájuk szúrósan, mire mind meghunyászkodtak.
- Azt mondtam sorba – morogta magát ismételve, mire halkan felvisítva szaladt mindenki egy helyre, sorfalat alkotva. Pár perccel később hangos nyikordulással tárult fel a hatalmas kapu, mögüle előbukkantak sorra a szebbnél szebb és csillogóbb arcok. Modellek és színészek gyermekei. Mind vámpírok. A szokásos rituáléhoz híven Zero mindet egy-egy szúrós pillantással illette, majd inkább a lányokra figyelve állt ő is az egyik sorfal végére laza tartással.
- Köszönöm a szép munkát, Zero-kun – kuncogta el magát Maria, aki elől haladt a többi nemest vezetve. A fiú nem figyelt rá, mindig felidézte emlékeiben a múltat… és öccsét. Minden nap rá emlékeztette, még ha csak egyre halványabban is… de fájdalmasan.

~*~

Besötétedett már az ég, a csillagokat a felhőfátyol takarta el a kíváncsi szemek elől. Az iskola folyosói néptelenek voltak már, a diákok bevonultak a nagyterembe, várva az óra kezdetét. Zero nem ment be a terembe, hisz a tanítás nem neki szól. Ő csak őriz. A bejárati ajtó mellett állt meg, karba tett kezekkel, hátával a falat támasztva. Halkan kopogó léptek törték meg a fiú lélegzetének csendjét, lassan felnézett az érkezőre lusta lila íriszekkel, s a legkisebb meglepődést is csak pillanatnyi megrándulásával mutatva fogta fel. Ki is közeledik. Magas alakja elegánsnak mondható ruhában fesztett, egyik karja felemelve volt, egy könyvet fogott, amit vállán támasztott meg, arcát takarva. Arcának azon oldalát, ahol elvesztette szeme világát.
- Mizu kölyök? – kérdezte arcán felderülő mosollyal, és megállt a kicsit meglepett fiú előtt.
- Hát te mit keresel itt? – kérdezte nyugodt hangnemben továbbra is, de nem vette le szemét a férfiről.
- Az igazgató kért meg, hogy tartsak egy különórát… nem is értem miért fogadtam el – csóválta meg fejét sóhajtva – És neked hogy megy a járőrözés? – tette kezét a fiú feje búbjára, majd lassú mozdulatokkal kezdte haját borzolni.
- Mondtam már, hogy ne tapizz! – hunyta le lila szemeit Zero, halkan fogait csikorgatva.
- Ugyan már… Ne feledd, már nem csak a mestered, a főnököd is vagyok… - vette le kezét róla, majd arcáról lefagyott a kicsi mosoly, teljesen komollyá vált – Zero… - dörmögte mély hangon.
Az említett lassan nézett fel a férfi arcára, felvonva egyik szemöldökét, hisz nem értette a hirtelen hangulatváltozást.
- Légy óvatos… Ő már nem az, akit megismertél… - közölte halkan, szemét összehúzva. Zero először nem tudott mit mondani. Tudta kiről van szó, mégis hidegen hagyta a figyelmeztetés, és mint aki tudja, rábólintott mestere szavára – Jól van… ügyelj tovább – tette vállára kezét, majd bevonult a terembe.
- Ó, hát itt vannak új húsok! – hallotta még Zero fél füllel, majd becsukódott az ajtó, s újra csend telepedett köré. Fejében kattogtak a fogaskerekek, s azon elmélkedett, vajon mestere miért akarta figyelmeztetni. Ismerik már egymást nagyon jól, több van köztük, mint egyszerű főnök-alkalmazott kapcsolat. A múlt teszi őket immáron barátokká is. Tudta a szándékát, ő is, ahogy az igazgató is. Ígéretéhez híven meg akarja ölni azt, amit jelenleg a legjobban gyűlöl… Ha ezt gyűlöletnek lehet nevezni.
„ Összezavar… ezt utálom a legjobban…”

Kis cipő vékony sarka koppant egyet a járólap rideg felületén.

„ Még mindig fejemben van a körvonala” – gondolta Zero szemét összeszorítva erősen. 

Ajtó halk nyikordulása verődött vissza a falaktól, s végigkúszott a hosszú folyosón.

„ Miért emlékszem még mindig erre? Miért?”

Szaporábbá váltak a topánkák kopogásai, drága kelme halk suhogása párosult mellé.

„Az arca… mosolya… tekintete…”

Yuuki sétált kényelmesen a kihalt, sötét folyosón, jobbra majd balra tekintve, mint aki nem járt még erre.

„Elegem… elegem van ebből… ennek véget kell vetnem… mert… mert…”

- Szia… Zero… - hallott meg egy ismerős kedves hangot a fiú, és azonnal kipattantak szemei, minden izma teljesen ledermedt.

„Gyűlölöm…”

Fokozatosan lazult el teste, mélyen nézett a barna íriszekbe, mintha csak bele szeretne látni. Szíve akaratlanul dobbant meg a látvány láttán… a jelenlét tapasztalata által.
- Szia… - sziszegte nagy nehezen ajkai közül, s visszafogta magát minden mozdulattól. – Az órának mindjárt vége - tette még hozzá halkan, nem mozdult a fal mellől.
- Köszönöm – biccentett fejével a lány, apró mosoly szökött arcára és bátran kezdett az ajtó felé sétálni, cipőcskéi ritmusosan kopogtak minden lépte után. Zerot meghökkentette a mosoly látványa. Az arc… az illat ahogy elhalad előtte. A kisugárzás.
Remegő kezeit ökölbe szorította zsebében, majd egyik kezével végül kabátja alá nyúlt.
Yuuki megállt az ajtó előtt, kezeit összefűzte maga előtt, és kissé felemelte fejét, hogy emlékeibe mélyedve nézhesse végig a bejárat vágását.
Zero csak fél szemmel figyelt rá, ujjai már a fegyver nyelét érintették mikor…
Yuuki hirtelen magam mellett egyenesbe rántotta karját, Zero felé mutatva tenyerét, és a következő pillanatban a fiút egy hatalmas láthatatlan löket csapta a következő falnak, kisebb horpadást ütve eddig sima felületére. Mint egy erős szélcsomó, úgy lökte fel Zerot, majd egy szempillantás alatt lehetett érezni az energia megszűnését.
Lehanyatlott a földre, karjaival támaszkodva meg a hideg járólapon. Mellkasához kapott, majd köhécselni kezdett, lassan felemelte fejét és borzassá vált ezüst tincsei közül nézett fel az ártatlan arcra. Yuuki halványan mosolyodott el, ez különbözött minden eddig tőle látott kedves mosolynál. Sugárzott belőle a lenézés… a gúny… a fölényesség. Nem volt benne… semmi emberi.
„Ő már nem az, akit megismertél” – csengtek fel fejében a szavak, s elérte végre a felismerés.
- Ismerlek Zero – ejtette ki Yuuki lágyan a nevet, mégis mélyebb hangon, mint a megszokott. – Tudom, hogy nem vonod vissza a szavad, és minden lehetőséget ki akarsz használni… - a fiú csak csendben figyelte minden szavát. – De ne hidd, hogy hagyni fogom magam… már nem az a Yuuki vagyok... – mondta még utoljára, majd kitárta az ajtót, és belépett rajta, otthagyva a földön gyengélkedő Kiryuut.
- Yuuki-samaa! – visított fel Maria, majd felreppent és karjaiba dobta magát, de azonnal észbe kapott, és visszafogta ölelését, helyette tisztelettudón meghajolt előtte, s követték őt a többiek, szívükre téve kezüket.
- Isten hozta, Yuuki-sama – hangzott egyöntetűen a köszöntés.
- Köszönöm… Üljetek csak le! – intett feléjük kedvesen mosolyogva.
„Sajnálom Zero… muszáj volt ezt tennem… Szívem szerint, most csendben sírnék, de egy Tisztavérű nem sír.”
 


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).