|
Édes illatú fák hűs árnyékában egy férfi pihenget. Hátát a fa érdes törzsének dönti, közben szemeit lehunyva élvezi a csendes délutánt. Hosszú, fekete haja összesodorva a mellkasán fekszik, védve a kéreg repedéseitől. Ruhája egyszerű; fekete hakamáját sötétzöld öv tartja a derekán, fehér gijét szürke minták díszítik a jobb vállánál. Egy kopott mellvért védi mellkasát, ezt még apjától örökölte. Viseltes egy darab, de nagyon jó szolgálatot tesz, ezért nem óhajt megválni tőle, bármilyen nehéz vagy ormótlan is.
A férfi értetlenkedve szimatol a levegőbe. Olyan illat csapja meg orrát, amit eddig sosem érzett. A villámlás előtti sercegő levegőre emlékezteti. Csakhogy ez az illat most más, mint amikor az apjával állt a ház ajtajában, és mélyen magába szívta az esőtől és villámoktól terhes csípős levegőt.
Ez a mostani egybevegyül a virágok és a nők csábító illatával, ami korábban sosem érdekelte igazán. Ha csak ezt az illatot érezné, akkor nem is figyelne fel rá, de ebben a kombinációban felkelti az érdeklődését.
A fának támaszkodva felkel hát a földről, oldalán a kardhüvelyek tompán összecsattannak. Tenyerét rátapasztja a fegyverekre, hogy azok abbahagyják a zörgést. Halk léptekkel indul meg az illat forrása felé, mintha egy vadat akarna becserkészni. Kiváló szaglását – amit szüleitől örökölt – követve hamar rátalált bármire, ami ezer lépésnyi távolságra van tőle. Ugyanilyen éles látással is rendelkezik, ami éjszaka sem hagyja cserben.
A fákhoz érve megtorpan, mert meglátja az illat forrását. Átlagos nőnek tűnik feltűzött hajával, térdeléstől piszkos kimonójában, alacsony termetéről nem is beszélve. Ám a fülében lévő aprócska ékszer kiemeli őt a parasztok közül. Egy vékony, alig észrevehető karika van átfűzve a jobb fülén, amiről egy piciny, tollat ábrázoló fém medál lóg. Ráadásul a dísz nem a fülcimpájában, hanem majdnem a füle hegyében található.
Mélázásából a férfit egy mozdulat ébreszti fel; a nő felé néz. Elég gyors, hogy a pillanat törtrésze alatt elrejtőzzön a nő pillantása elől, mégis nagyot dobbant a szíve. Nem tudja eldönteni, hogy az asszony jelenléte az oka, vagy csak a lebukás veszélye izgatja fel.
Vár pár pillanatot, majd újból a nőre veti a tekintetét, bár ezúttal óvatosabban, a levelek takarásából. A nőnek vékony alakja, formás csípője van, már amennyire a kimonó vonalából ki tudja venni. Ezen ruhafélének ugyanis van egy olyan kifejezetten kellemetlen szokása, hogy a részleteket elrejti a kíváncsi szemek elől. A derék, a combok vonalát, a mellek formáit, a vállakat. Egyedül a nyakat és a karokat engedi látni. Utóbbit is csak azért, mert viselője felkötötte a ruha ujjait egy pamut kötéllel.
Bőre napbarnított, így biztosan nem nemes, de valahogy világosabb, mint a parasztoké. Nem tudja pontosan megmondani, miért, de valahogy másnak látja, mint a többi nőt. Újból végigvizsgálja a talpától kezdve. Egyszerű papucs, rendszeresen kimosott kimonó, még az obija is szépen, tisztán van tartva. Egyedül a térdénél kopottas kicsit. Ahhoz képest, hogy az erdőben hajlong, még díszesnek is mondható azzal, hogy az alján apró halak úsznak. A mintán látszik, hogy nem mesterember festette. A vonalak reszketegek, a festék enyhén megfolyt az anyagon, tehát valószínűleg a nő festhette magának.
A nő felegyenesedik, kézfejével letöröl némi izzadságot a homlokáról. Másik kezében növényekkel megrakott fonott kosarat tart. Arcán fáradt, de kellemes mosoly terül el, majd körbenéz még egyszer maga körül. Nem messze a férfitól észrevesz egy újabb növényt, ezért odasiet. A férfi úgy helyezkedik, hogy a nő ne vehesse észre. Óvatosan előhúzza az egyik kardját, és a pengén megjelenő képben figyeli tovább az asszonyt. A hölgy térdre ereszkedik a virág mellett, lágyan megérinti a szirmait, megszagolja, majd lecsippent róla két levelet, és a kosarába teszi. Amikor megszólal, olyan nyelven teszi, amit a férfi nem ért, mégis érzi a szavaiból és a hanglejtéséből, hogy kedves szavakat mond, becézgeti a virágot.
Aztán végre megérti a férfi, hogy mitől is tűnt olyan különlegesnek a nő. Az arca egyáltalán nem hasonlít az eddig látott nőkéhez. Az erős állkapocs helyett ívelt, az orra apró, szemei pedig nagyobbak, mint amikkel egész eddigi életében valaha találkozott. Szemei színe nem üt el az itteni nőkétől, hiszen az mogyoróbarna. Viszont a haja színe olyannyira megdöbbenti, hogy majdnem elejti a kardját. Mivel össze van fogva, és árnyékban is volt, nem tűnt fel a férfinak, hogy nem fekete.
Egy vékony napfénypászma a fejére hullva megvilágítja szőke haját. A férfi eddig soha nem látott világos hajú embert, ezért most erős késztetést érez arra, hogy odamenjen hozzá, és megérintse. Hogy kibontsa a kontyot, hogy láthassa, hogyan omlik a nő vállára. Szeretné megnézni, ahogy szikrázik rajta a napfény...
Hirtelen arcul üti ez az erős vágyakozás, az érzelmek áradata. Merev, rémült mozdulattal löki vissza a pengét a hüvelyébe, és hátát a fának nyomva ismételgeti magában a régen tanult mantrát: „Fegyelmezd magad! Légy az érzelmeid ura!”
Fülében doboló szívverése ütemére kapkodja a levegőt, és reszkető kezével a kardot markolássza. Próbál erőt meríteni a markolatot borító bőr érdes felületéből, az ismerős rücskökből.
A mantra meghozza a várt eredményt, és vére kezd lassabban áramolni a testében. Ujjai lecsúsznak a kardról, újból érzékeli a körülötte lévő világot. Hallja a madarakat, érzi a szellő melegét, és megüti orrát az illategyveleg. A fa mögül kitekintve látja, hogy a nő távolodik tőle. Kezében ring a kosár, fél kezével picit megemeli a kimonóját, hogy könnyebben tudjon haladni a növények között.
A férfi megbabonázva figyeli a távolodót, és milliónyi kérdés fogalmazódik meg benne. Vajon milyen nyelven beszélt a virághoz? Vajon miért olyan színű a haja, mint a napsugarak egy késő nyári délutánon? Tényleg ő festette a halakat a kimonójára?
Aztán a nő megbotlik egy kőben, és halkan felsikkantva tipeg pár lépést. A férfi ösztönösen irányába mozdul, hogy segítsen neki, de mivel pár lépés után megtalálja az egyensúlyát, inkább nem moccan. Viszont a nő viselkedéséből újabb dologra döbben rá: biztosan nem nő, inkább csak lány. Egy asszony biztosan nem sikoltana olyat egy botlástól.
Régóta nem érzett kellemes melegség árad szét a mellkasában, amitől mosoly fakad az arcán. Pedig évek óta nem mosolygott. |
