|
Sosem fogom elfelejteni ezt az éjszakát, gondolom és határozom is el magam. A mód, ahogy Motoko rám néz, hozzám ér, megcsókol: egészen furcsa és bizsergető.
- Baj van? – kérdi aggódva. Dehogy.
- Nem, semmi baj, csak..
- Csak furcsa egy mű testtel, igaz? – Mondhatni. Elmosolyodom szégyenlősem. Nem hittem, hogy ilyen könnyű olvasni belőlem.
- Igen. – Beletúrok a hajamba és megharapom az alsóajkam. – Gondolod, hogy így is lehet.. tudod… szeretkezni? – lépek kicsit távolabb, de eképpen is bőven benne vagyunk egymás kartávolságában.
- Nem tudom, nem ez volt az első kérdésem. – A mosolya igen szemérmetlen. – Van kedved kipróbálni? – Hogy a pokolba ne lenne?!
Nem válaszolok neki, csak megcsókolom újra és lustán kezdem kifejteni a ruhájából.
- Merre is van itt az ágy? – suttogom a nyakába, aztán újabb puszikat hintek a lassan melegedő, szintetikus bőrre. Igen aprólékos munkát végeztek, meg kell hagyni.
- Vedd le a cipőd! – parancsolja és egy pillanat habozás után engedelmeskedek. Bármi is az oka a furcsa kéré-oh…
Felkap, mint valami romantikus filmben és nevetnem kell. Sosem hittem volna, hogy ilyen is tud lenni.
- Nem vagy komplett. – Mondom, mikor óvatosan lerak az ágyra, fölém hajol és lágyan megcsókol. Minden figyelmét én kapom, és veszettül élvezem.
- Miért kéne annak lennem? – A költői kérdés ott is marad a levegőben. Leharcolja a gönceit, ahogyan én isk. Felülök, mire végez. Végigmérem és komolyan elgondolkodom rajta, vajon mennyire identifikálható egy lélek gép testben bármilyen neműként. Ha férfinak lenne kialakítva, vajon ugyan ennyire szeretném? Vágynék rá ekkora mértékben, mint most?
- Hmm? – Csak a fejem rázom kérdő hanglejtésére és a dögcédulát tartó láncánál fogva húzom magamhoz, hogy fél perccel később már ő feküdjön hanyatt.
Nem hiszem, hogy versengenénk, és, ahogy elnézem, ő sem úgy fogja fel. Élvezzük az érintéseket, ahogy óvatosan végigsimít az oldalamon, én pedig a nyakát csókolgatom, hogy a hajamba markolva irányít a melleihez; igazán örömmel teszem, amire ösztönöz.
Érzem, hogy egyre csak forr bennem a vágy, nem csak az állatias kielégítetlenség. Mert érzem, hogy ott van Ő maga, a bőre alatt, a szeme mögött. Hozzá simulok, átölel, és arrébb gördülünk, hogy újfent én legyek alul.
Élvezem az összes pillanatot, az apró csókjait, a simítását, a lélegzetét, hogy perzseli a bőröm, a gesztusait, a figyelmét. Elvarázsol. Nem is tudom, milyen régóta vágytam erre.
Lassan elviselhetetlenné válik bennem a feszültség; az egykori fáradtságom mostanra szertefoszlott teljesen: ahogy a nyakamat harapja, a combomon lejtenek táncot az ujjai, lassan csak a vért hallom dübörögni füleimben. Ahogy komótosan ágyékomra téved a keze, úgy én kezdem karmolni a hátát és többé nem tudom visszafogni a sóhajt, ami már túl régóta próbál szabadulni belőlem. Fogalma sincs, mennyire kívánom őt…
Ráérősen, óvatosan mozdul, talán még nem szokta meg a testét, nem bízza el magát az irányításban, de egyáltalán nem írom fel neki. A gyenge parfümje teljesen elbódít, mintha kéne még egyáltalán bármi, ami fokozza a szenvedélyem…
Szinte robbanásig feszülnek az idegeim, mire végre belém hatol, majdhogynem felrobbanok… a megkönnyebbülés és mégis gyűrűzése a sóvárgásnak. Utána… csak most kezdtük el igazán hajtani az mámor útját…
Lágy csókot ejt a nyakamra, aztán megharapja és szívja a bőrt; csupán egy apró lapát az úgy sem kis halomra… elönt az élvezet. A mozdulatai egyre gyorsulnak, de nem siet el semmit, s nem tudok mást tenni, mint a kéjben vele együtt moccanok én is, az egyre növekvő szenvedély dacára…
Ahogy végül kiteljesedik bennem az élvezet, elakad a lélegzetem is… Úgy érzem, a mennyiekben vagyok, hogy repülök a felhők felett és mégis, itt vagyok, a Földön, a karjaiban. Utolsó, kéjes nyögésem már az ajkaimra fojtja egy csókkal és csak bugyután mosolyog, pirultan, rám.
- Szia, gyönyörű… - suttogja, kis szentimentális.
- Szia, szépségem. – válaszolok boldogan és kisimítom az arcából a haját.
Valóban akarja ő ezt egyáltalán?
Miért jutnak nekem ilyen kérdések az eszembe?
Egyetlen körültekintő mozdulatomra hanyattfekszik és hagyja, hogy hajamat a jobb oldalra tűrve fölé támaszkodjam.
- Érzel egyáltalán vágyat…? – Nem bírom magamban tartani a bizonytalanságom. Túl rövid az élet és minden pillanat, hogy kételyekben éljek egy másodpercet is. És nem is hiszem, hogy bármi szégyellni valóm lenne pont előtte.
- Elképzelni sem tudod, mennyire kívánlak. – mosolyogja megrebbenő szemeivel egyenesen rám nézve. Oh, ez… ez egy igencsak jó fejlemény. A megkönnyebbüléstől felsóhajtok, ő meg kinevet, na, tessék…
- Ezen gondolkodtál annyit? – Mi máson gondolkodtam volna?
- Igen, tudod… - csókokat kezdek hinteni az álla vonalára, a fülére, szegycsontjára. – nem nagyon ismerem a testedet… - fejezem be motyogva a mondatot.
- Akkor itt az ideje. – Megértő hangja nagyon óvatos és melengető.
Váratlanul ér, hogy ujjait a csuklóm felett óvatosan jobb kezemre kulcsolja. A hirtelen helyzetváltozás miatt fáj inkább, minthogy bármi más a törésre utaljon: végigvezeti egész testén a tenyerem és ujjaim, bár néhány másodperc után már inkább csak fog, minthogy konkrét utat mutatna nekem.
Néhol megremeg az érintésem alatt, hogy simítom, és helyenként óvatosan karmolom, például a csípőjén igen érzékeny, fel is sóhajt. Elmosolyodom és megcsókolom, s végül ekkor elenged, hogy nyakam mögött körbefonhasson karjaival.
A nyakát csókolva nem érzek pulzust, ám félpillanatnyi döbbenetnél nem okoz nagyobb meglepetést, hisz’ műteste van… Viszont nagyon is megremeg, mikor végigsimítok az ágyékán, együtt sóhajtunk fel, ahogy csiklóját is érintem s megérzem, mennyire forró és nedves. ..
Nem váratom sokáig, szinte azonnal belé hatolok, ő pedig hátraveti a fejét és felnyög, csak újra vágytengert szítva bennem. Lassan kezdem kényeztetni, de hamar jelzi, hogy gyorsítsak a tempón, csípője együtt mozog a kezemmel, hogy még jobban élvezhesse, közben pedig hasát, melleit, mellkasát csókolom. Minden mozdulatomnál erősebben ölel magához, egyre hangosabban veszi a levegőt és mindössze egy apró harapásra megremeg, ha az még lehetséges.
Nyerssé és szenvedélyessé válunk mindketten; mikor teheti, a fülembe nyög, a hajamba markol, a vállának vonalát harapom… Csak pár mozdulat kell, már érzem, és ő is, ahogy megdermed és megfeszül a háta, megakad a lélegzete és hirtelen túl szűkké válik számomra.
Forró lehelete és ágyéka egyszerre éget fel minden érzelmi gátat bennem, úgy érnek újra össze ajkaink, hogy már könnyezem, ő pedig a hajamon simít végig, de elégedett mosolyra görbült ajkait nem hagyja el egy szó sem..
Annyira örülök, hogy mindez megtörtént vele. Velem. Velünk..?
- Szeretlek. – suttogom a fülébe, mikor már kicsit mindketten kipihegtük magunkat, mert azért föladta a leckét rendesen.
- Hát persze. Hiszen ember vagy.
- Ja, te meg olyan hihetetlenül tökéletes. – gúnyolódom, s mindketten elmosolyodunk, de látok egy könnycseppet gyülekezni a szeme sarkában, bár nem felém néz, hanem a plafonra.
- Mi ez a hirtelen jött szentimentalizmus?
- Civilben nem vagyok az a hihetetlenül profi fakatona, tudod. – motyogom a nyakának és vállának ívébe. Olyan puha…
- Persze, hiszen ember katona vagy. – Csak a szememet forgatom. Ennél bénább viccet igazán nem is mondhatott volna.
- Szeretnék letusolni… - jegyzem meg.
- Veled menjek? – A hangja játékos és incselkedő, de egyáltalán nem tolakszik. Igazán méltányolom, hogy nem az a telhetetlen típus.
- Nem lesz belőle gond? – értem itt a testére.
- Ne becsüld le a kivitelezést…
- Óh, ezek után én… én nem is tudom, mire ne lennének képesek. – teszem szóvá elismerő gondolatom.
Nincs pulzusa, de izomtónusa, kitapintható csontszerkezete, lélegzete, könnyei, önálló testhője van. Lenyűgöző.
Még a tusolás után, mikor újfent az ágyban fekszünk is, csak csodálom őt. Őt, mélyen a bőre alatt, a szeme mögött, s csak lassan jön az álom.
|
