|
A vacsora remek volt és a neonban fürdő várost járjuk, sétálunk és beszélgetünk, mint a hétköznapi emberek. Megértően, elfogadóan, de saját véleményünk mellett érvelve és kiállva. Ha nem élném át én magam, sosem hinném el, hogy az Őrnagynak van egy ilyen, civil oldala is.
Hűvös azért itt is az esti szél…
- Fázol? – kérdi, aztán felcsillanó szemmel folytatja – van kedved meginni valamit? – Az igenen kívül mi mást is mondhatnék?
Kicsit elveszettnek érzem magam, de semmiképpen nem vészes a helyzet.
Az első martinink fölött ülve elmerengek; mennyire hiányzik a családom már most, és, hogy mennyire fognak még holnap, holnapután, később… Vajon lesz olyan nap, amikor majd nem jutok az eszükbe? Remélem soha…
- Ne rágódj ezen ennyit, egyáltalán nem segít. – szólal meg, félbeszakítva saját magát. Zavartan rá nézek és elmosolyodom, végtére is, igaza van.
- Tudom, és mégis. El vagyok keseredve. – ezzel megiszom az utolsó kortyokat.
- Hogy van a kezed? Megmarad azért? – kérdi csipkelődve, és szinte azonnal feloldódom. Én sem szeretek károgni, ugyanis.
- Hát, azt mondták, a hadsereg támogatást is ad, hogy lecseréltessem.
- De azért húzod a szádat.
- Persze, hogy! – A második kört kérjük és fizetjük. – Mégis melyik államhadserege fizetné? Mert a bahreini biztos nem! és nincs sok kedvem eladni a lelkem úgy, hogy nem tudom, kinek. Ennyire már ismerhetsz. – kortyolok – Egyébként meg pár műtéttel rendbe hozható lenne, de se agysebész nem vagyok, sem robbanótöltetes specialista, úgyhogy szerintem jó lesz ez így is. – mosolygom, ő pedig tettetett sértettséggel néz rám.
- Mégis mit hiszel, hogy béna kézzel vigyázol majd a seggemre ezek után? – Nevetünk, és nem is igazán tudom, hogy min. – Én jelentkezek a japán seregbe. – mondja végül.
- Örülök, hogy kinyögted, már nagyon nyomta a lelkedet.
- Gondolod?
- Tudom.
Pár pillanatig némán ülünk, aztán újra ő szólal meg.
- DiPont hazamegy és csatlakozik az idegen légióhoz. Aszanó még nem tudja, de, ha tippelnem kell, ő is valami ehhez hasonlóan felejtő lépést fog tenni. Ami azt illeti, teljesen megértem őket. – és én is.
Hirtelen ötlettől vezérelve megfogom és megszorítom kicsit a kezét. Nem csak őt bántják ezek a dolgok és nem csak őt bosszantja a kontrollálhatatlan eseményáradat. Őszinte meglepettséggel néz rám, aztán ellágyul.
- Maradok és jelentkezek veled, ha akarod.
- Nem várhatok el tőled ilyet!
- Tudom. Nem is arról van szó, hogy mindenáron meg akarok felelni neked. Ezt meg te tudod. – bólint és koccintunk ivás előtt. – De túl biztos pont vagy az életemben, Őrnagyom, hogy minden mással együtt téged is elengedjelek.
Nem válaszol, meg is értem. Mindenesetre azért kicsit kínosra nyúlik a beállt csönd.
- Milyen az új tested? Meg sem próbálták kijavítani a régit? Várj… téged kihallgattak egyáltalán?!
- Na jó, hadd menjek sorban. – nevet fel – Egész jó, bár kicsit újabb, mint az előző. Azt meg annyira lestrapálták, hogy itt már nem is bajlódtak a foltozgatással. Ami pedig a kihallgatást illeti, erm… - megköszörüli a torkát – volt, de nem valami mélyinterjú. Azt hiszem, ez egy végső menedék, mint bázis, és nem ez lett volna a célállomás, úgyhogy ezen a fenségterületen meg van kötve a keze annak, aki intézi a dolgokat.
- Háttt, ez ad némi reményt azért. – Teljesen őszintén mondom. A kilátástalanság egyszerűen néha túl soknak tűnik. Mint ma. Pont, mint ma.
- Remélem is.
Nem iszunk sokat és nincs is nagy szükségünk rá. Nekem nem is esik olyan jól, az Őrnagynak pedig teljesen hatástalan az alkohol, ha úgy dönt, hogy szervezetével lebontja.
Szóval úgy a harmadik pohár után újra elindulunk, bár nem tudom, hova. Hiába adok szót a bizonytalanságomnak, választ nem kapok, így csak vakon és bizalmasan lépek; teszem egyik lábam a másik után, mármint, elébe.
- Nagyon fáradt vagy?
- Tessék? – Nem tudom, mire vélni, ám hamarosan úgy is kiderül, mit szeretne. Illetve azt hiszem. És tévedek.
Karneválos papírburkos lámpásokkal kivilágított óvárosra hajazó utcák, fákkal szegélyezett sugárutak, füves parkok, non-stop kávézók jönnek és mennek mellettünk, egyik sem marad kísérni. Még sosem volt ilyen furcsa, bizsergető éjszakám, mint ma. Pont, mint ma.
- Motoko, elég volt! Ha nem mondod meg, hová megyünk, én ugyan itt éjszakázom. – és dobbantok egyet, amolyan gyerekesen, a hatás kedvéért. Elvigyorodik, karját az enyémbe fűzi, úgy megyünk tovább. A teste, bár szintetikus, mégis kellemes hőt áraszt, tapintása naturális, keménysége egyáltalán nem tolakodó. Érdekes, mikre nem képesek manapság.
- Nem igazán gondolkodom az itteni életen, mint inkább már meg is léptem a dolgot. – kezdi óvatosan, de figyelmesen hallgatom, így folytatja. – Nekem már van itt lakásom. Arra gondoltam, megnézhetnénk, még nem láttam, csak képeket róla. – mutat a fejére, jelezve a digitális felvételeket és mesterséges memóriát.
Ohh…
- Hát, sok választásom nincs, mert innen csak te ismered a vissza az utat, nem igaz? – Nem értékeli a humoromat, de ez legyen az ő baja. Mióta itt vagyunk, nem kapcsoltam be a tudatalatti adathalászatot, félek az ismeretlen vírusoktól, betolakodóktól és valami helyi védelemtől, ami ártó szándékot feltételezhet rólam, végtére is, fű alatt vagyok itt.
- Ha neked úgy tetszik, visszakísérlek inkább..
- Nem, dehogy! Csak vicceltem.
- Oh! Még jó, mert már itt vagyunk. – Kézen fog és egy magas, de mégsem olyan sokemeletes épülethez vezet, bajlódik kicsit a gombokkal, aztán kinyílik az ajtó és előre enged.
- Hű... tudnak mivel csalogatni, nem mondom. – viccelődöm a talán legújabb felvonóban rettegve. Ki nem állhatom a lifteket, de meg kell, hogy mondjam, ha a lakás is ilyen, mint az eddig látott terek, akkor már csak az többet ér, mint az eddigi zsoldom.
- Ez lesz az! – A 314-es. Mármint, a tizennegyediken a hármas szoba. Fene se érti ezt a számozási logikát manapság.
- És mi leszel, ha nagy leszel? – kérdem, míg körbenézünk a lakásban.
- Míg el nem ül a háború, biztosan harcolni fogok. Aztán, még nem tudom. Ki tudja, mit hozhat a jövő?
- És miért fogsz te harcolni? Japán mit tudj jobban, másként, mint bármely más fél, a szövetségesek miben mások, mint bármely más szervezet?
- Az igazság, Abby. Az igazság.
- Nincs igazság ezen a Földön. – Felülök a konyhapultra. Hűvös, még nadrágon át is. Az Őrnagy két tenyerével combjaimra támaszkodik.
- Mindig van igazság. Csak a fáradtságot kell venni, hogy észrevegyük. – Kis makacs. Szerintem nincs igaza.
- Túl sok szemszöget kéne végignézned ahhoz, hogy egyértelmű konklúziót vonhass le. És akkor sem biztos, hogy mindenki egyet is értene veled.
- Ami a légynek káosz, a póknak rendszer, mi? – Pimasz mosolyra húzza a száját, és túlzottan is melegem kezd lenni.
Remegve fújom ki a levegőt, ahogy közelebb hajolok hozzá. Érzem az illatát, a melegét, hogy vágyom megérinteni, vele lenni.
Nem húzódik el, én viszont megállok egy pillanatra. És mi van, ha ő nem akarja? Ha nem szeretne, vagy legalább is nem úgy, ahogy én annak viszonzására vágyom…
Megmarkolja a dzsekim mindkét szárnyát és magához húz gyengéden. A szívem a torkomban dobog és nehezen kapok levegőt...
- Szeretnék meghálálni mindent. – suttogja az ajkaimra, de…
- Nem akarom, hogy csak hálából csináld. - vágok közbe és megpróbálok eltávolodni, de az erőfeszítés csak annyit tesz, hogy többé nem közeledik egymáshoz testünk.
- Ha csupán ennyi kell… hát nem csak hálából teszem. – Nem állok neki ellen többé. Ráhajolok ajkaira, megcsókolom és élvezem a viszonzásnak minden egyes pillanatát.
Istenem, remélem, még sokszor fog így megcsókolni, mint ma. Pont, mint ma.
|
