|
Minden fél pillanat alatt pereg le: a hatástalanító csapat visszatérte, a második kiürített kulacs, az erdőbe menekülés, a tompa lökéshullámmal jelenlétet villantó robbanás a hátunk mögött délidőben, a poshadt meleg és kínzó fáradtság a menettől.
A rosszullét, a gyomorgörcs, a törött kezem fájdalma, a néha torzuló hangok és összemosódó képek.
Nagyon régen nem ettem.
Leszáll értünk egy gép, a zúgása megsüketít pár percre, aztán becsatolom magam és indulunk.
Még az övvel vacakolok, amikor DiPon már azzal viccelődik, hogy a karfát sem leszek képes beállítani. Én nem nevetek. Igaza van.
Egy új arc jön oda, valami kislány. Elég jól néz ki, mármint, egyáltalán nem megviselt, gondolom, a mentőosztag tagja.
Oh, ah, orvosi személyzet. Biztos. Úgy megnyomorgatja a kezemet, hogy, ha nem lennék ilyen fáradt, biztosan szidnám az anyját. De most nem. Inkább hagyom, hadd tegye a dolgát, ő sem szól bele az enyémbe.
Szőke, az arca szeplős, tengerkék szemei óvatosan filóznak és vékonyka ujjai ügyesen kezelik a hordozható röntgent meg a kötszereket. Egész gyorsan végez, pár szóban vázolja, hogy mi a helyzet; valószínűleg orvosi beavatkozásra lesz szükség, egyszerűbb lenne, ha lecseréltetném, és a katonaság még támogatást is ad rá. Csak ne pereljek, gondolom. Adott egy névjegykártyát is, hogy ott kérdezzek utána, mármint, azt javasolja.
Balra nézek, az Őrnagy teste beszíjazva a gép farához legközelebbi ülésbe, közvetlen mellém. Pokróc van rajta és tápegységre csatlakoztatták, de látszólag tartózkodik attól, hogy megvillantsa eddig rejtegetett tudatát. Teljesen megértem.
Utolsó erőmmel még megkeresem szememmel társaimat és gyenge mosolyt váltok velük, aztán elragad az álom. Az álom, amelyben bennragad a zötykölődés, a fojtott hangzavar, a fáradtság, a fájdalom, de valahogy mégis pihentető. Megyünk vissza – bárhol is van az a vissza.
- Az ENSZ valamelyik fővárosába megyünk, vagy ahhoz közeli katonai telepre, hogy beszámolhassunk közvetlenül a fejeseknek. – az Őrnagy akadozó hangja és szaggatott, hologramra hasonlító képe jelenik meg előttem. Nem hiszem el!
- Mi? De hát miért? – kérdem. Nem nagyon érdekel, hogy került ide. Biztosan nem alszom akkor, csak elájultam, álomban ugyanis lehetetlen ilyen kapcsolatot létesíteni még speciális agytárolóval sem.
- Ah ez a Wi-eye kapcsolat még mindig szívás kábel nélkül, remélem kitalálnak valami jobbat hamarosan, vagy tovább fejlesztik… - morgolódik, én pedig elmosolyodom. Nem is ő lenne.
- Szóval, miért is megyünk mi…
- Óh, gondolkozz már, Abby! – Titkos akció volt, nyilván, valószínűleg ezen az ezredesen meg pár közvetlen felettesen kívül senki nem tudott róla, csak a hadügyi minisztérium pár öltönyöse.
- Így tényleg csak az marad, hogy megyünk jelenteni.
- Pontosan.
- És aztán? Likvidálnak? Áttelepítenek? Tovább alkalmaznak? Hazaengednek? –Nem kapok választ, csak felvonja a szemöldökét és úgy néz rám.
- Van egyáltalán hova haza menni? – kérdem egyre nagyobb aggodalommal. Közelebb lép, és megfogná a kezem, de átsuhan rajtam, mintha szellem lenne. Végtére is ez csak a tudatalattimmal szövetkezett virtuális világ.
- Ők valószínűleg úgy tudják, hogy te már többé nem térsz haza. És szerintem ez a legjobb és legbiztonságosabb valóság. Nekik is. - Mi...
- Az Isten szerelmére TE SOSEM SZOKTÁL AZ ÉRZELMEIDRE IS HALGATNI akár csak egyszer ebben a kibaszott világban?! Hogy a pokolban lenne helyes, hogy halottnak tudnak és soha többé nem láthatom őket?!
De már nem válaszolhat, magamhoz térek, köhögve, zaklatottan.
Veszek pár mély lélegzetet, hogy lenyugodjak, letörlöm az arcomon utat törő könnyeket.
Értem én az ész érveket, de nem lehet mindig azok szerint élni! Igazán megérthetné.
Aszanó aggódva figyel, én meg nem tudom most megnyugtatni, egy mosoly sem jön az arcomra. A bátyámnak már nincs sok, de nem tudunk elbúcsúzni! Sem a szüleimtől, sem az öcsköstől, sem a kutyáktól. Senkitől!
A világmindenség óta a szobám jobb sarkában ülő pók is haza várna talán. Remélem, az esti betevőjét fogyasztva azért gondol rám néha…
Már sosem fogok hazavinni egy lányt sem, hogy bemutassam, egy kitüntetést sem, hogy büszkélkedjek.
De mindegy. Mindez nem igazán számít.
Összeszedem minden erőmet, hogy a karfát úgy állítsam, hogy a törött kezem rá tudjam fektetni. Kellemes, hűvös érintésű és az anyaga puha, valamiféle plüssösödő vászon. Valószínűleg le kéne már cserélni, de a legnagyobb örömömre most igazán ez szolgál.
Elalszom, ám az Őrnagy nem jön többé és kicsit nyugodtabb, bár álmatlan a pihenésem. Fogalmam sincs, mennyit aludhattam, mert este van, amikor és ahova megérkezünk. Mondjuk ez lehet csupán attól is, hogy átléptük az időzónákat. Mire nem képes a repülés…
Egy remekül kiépített leszállón, egy –, ha tippelnem kéne, ázsiai – metropolisz közvetlen szomszédságában vagyunk. Jól kivilágított felhőkarcolók, élénk éjszakai forgalom, ide biztosan nem ért még el a háború szele.
A levegő hűvös, a felszerelésünk trópusi terepre tervezett, de hamar beterelnek minket egy csinos kis betonházba, ahol hagynak fürödni és felöltözni vallatás (valóban az, nem túlzok) előtt.
Bár a kézmerevítő igen megnehezíti a dolgomat, hamar végzek és minden késlekedés nélkül új, sötétszürke ruhában jeletkezem. Valóban, Japán lehet, vagy valami hasonszőrű ország. Emlékeim szerint ázsiában népszerű a nem-terepmintás, sötétszínű gönc.
Először egyenként vesznek jegyzőkönyvet. Az Őrnagyot a leszállás óta nem láttam, és ez aggaszt, de inkább nem szólok semmit.
Aztán később, úgy egy óra múlva minden túlélőt összehívnak, mármint, hősöket, bocsánat, és felolvassák az összefésült jelentést, hogy mindenki egyetért-e, minden úgy és akkor történt-e. Hát perrsze, hogyne főminiszterelvtársanyaúristenúr. Miszter.
De persze, mire ágyba kerülök, mindez már nem igazán számít.
Leoltom a lámpákat és mozgást látok a sarokban, de tudom, hogy csak a stressz és a poszttrauma. Sóhajtok és az egyszerű, kinyitható ágy felé indulok, mikor kopogást hallok.
Magamra veszem a Kabátot. Kicsit nagy, de meglehetősen kényelmes és meleg. Az ajtóhoz lépve nagy levegőt veszek, és benn tartom, úgy nyitom ki. Tétovázom.
Feltételezem, hogy ezt azért mégsem képzeltem, de nem lehet tudni... Másnap nálam semmi nem biztos.
Egy nő áll előttem.
Gyorsan végigfuttatom rajta a pillantásom, talptól kezdve tetőig: semmi extra, egy ősrégi, kopott bakancs, de szépen ápolt, látszik rajta. Sima egyenruhás nadrág csípőn pihentetve, begyűrt trikó és derékra kötött, a nadrághoz tartozó felső. Lágy arcvonal. Veszettül pimasz mosoly. A hétköznapi neodivatban tolerált élénklila hajjal harmonikus szemek.
- Ah, szóval élsz még.
- Nem hívsz be?
- Lehetnél kicsit kedvesebb, kevesebb filmes klisével, Őrnagy. – válaszolom és eljövök az ajtótól, de nyitva hagyom azt. – Tudod, hogy hozzám bármikor bejöhetsz. Ahol én kénytelen vagyok otthon érezni magam, ott neked is szabad. Mindig. – mondom és megdörgölöm a szemeimet.
- Hogy vagy?
- Hogy kerültél oda? – Nem akarok válaszolni neki. Még nem.
- Nem emlékszem. Kaptam egy behívót, és, mikor szálltam fel a gépre, elsötétült és némult minden, a vonalak pedig elnémultak. Ha tippelnem kell, egy vírust injektáltak belém, de nem vagyok benne biztos. – A falnak dől és mellkasán keresztbe fonja a kezeit. - Ezen a testen már van tudatkontrollált fedő a hálózati csatlakozókhoz a tarkómon.
- Hol vagyunk most?
- Kiosun, Japán legdélebbi szigetének szívében. Hogy vagy? – közelebb lép, ellágyul a hangja és aggódón néz. Nem tudok és nem is akarok neki ellenállni.
- Veszettül fáj a kezem és fáradt vagyok, de hát… - elbizonytalanodom egy pillanatra, hogy két méteren belüli közelségbe kerültünk. – biztosan tudod, hogy van ez.. – motyogom.
- És kicsit éhes is vagyok. Nem volt sok minden, amit enni tudtam az elmúlt napokban, szóval… - lépek el zavartan és mosolygok szégyenlősen. Csak erősítésként korran egyet a gyomrom, mire Motoko felnevet.
- Remek, épp vacsorázni akartalak vinni! Van úgy félórányi metrózásra innen egy nagyon jó kis hely, szerintem tetszeni fog. – Már karon is ragad, nekem meg csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy becsapjam magam mögött az ajtót.
- De ilyen ruhában mégsem mehetünk…
- Tudom. – válaszol a válla felett és a kezembe nyom pár ruhát.
- Remélem a te méreted. – jegyzi meg – A többieket már felszabadítottam ma estére, ők szerintem összeszedik magunkat és-
- Nyugi, szívesen megyek veled. – szakítom félbe teljes zavarral. Eh…
Míg beszél, átöltözöm, és, bár a fölső kicsit nagy, a bőrdzseki tökéletesen passzol, ahogy a farmer és a tornacipő is. Mehetünk!
Kellemes a vacsora, a légkör.
A szemébe nézek és digitális retinája mögött is őt látom.
Boldogságot érzek.
És az éjszaka, végső soron, csak ez az, ami igazán számít.
Nem igaz?
|
