- Lazulj el, különben izomgörcseid lesznek. – mondja halk, mély, megnyugtató hangon és zavaromban semmit sem tudok mondani. Fehérek az ujjaim, így óvatosan lazítok a fogáson és elmotyogok egy „igen”t. Nagyot sóhajtok. Ez az utolsó éjszakánk volt itt.

 - Gyönyörû a napfelkelte, nem igaz? – Kérdem, és vágyódva tekintek az egyik közelben álló, dacosan az ég felé törõ fára. Egy szellõ az arcomba fújja hajam és látok valamit, pontosabban valakit elsuhanni mellettem, s az Õrnagy a következõ pillanatban már mosolyogva ül az egyik ágon, s a kezét nyújtja felém. Elfogadom a segítséget és magam is felkucorodom mellé. Neki dõlök, lelógatom a lábam, ahogy õ is, és fejemet a vállára hajtom. Békés most minden, egy rezzenésnyit sem mozdul semmi. Behunyom a szemem és elégedettséget érzek. Mélyet szippantok a hûvös levegõbõl. Érzem, ahogy elönti tüdõmet és kicsit belemar, de nem bánt. Átveszem ezt a békét, s lelkemre aggatom, nehogy felzaklassa a helyzet. Úgy egy órája ülhetünk idefenn, bár még mindig kicsit csípi az orromat a levegõ és már zsibbadnak a lábaim, de a tábor meleg, narancssárga fényárban úszik. Olyan békés minden. Elsõnek végül én ugrok le, miután kicsit megmozgatom a nyakamat, mert egész elgémberedett társam vállán nyugodva. Földet érésem sem zökkenõmentes, mert elmacskásodott lábaim aligha akarnak engedelmeskedni az ösztönöknek. Aztán felállok és megfordulok. Felnyújtom mindkét kezem és a mozdulatba zuhanva ér földet Motoko. Közel van arca enyémhez, érzem, ahogy szuszog, ám én mégis pimasz tekintetében veszek el. Aztán elmosolyodik és átölel. Szorosan fonnak át karjai egy pillanatra, de egy pillanatnál nem tovább jutalmaz.

Egész nap gyalogolunk, de nem bánom. Holnap úgy is olyan sokat fogunk repülni… muszáj lesz átaludnom az egészet. Csak egyszer állunk meg pihenni és enni. Egy forrásnál, s így funkcionálisan fel is tudjuk tölteni víztartalékainkat. Már nem bízzuk magunkat a szerencsére; vízszûrõs kulacsokkal felszerelve bátran kortyolunk a felfakadó forrásba. Végül hamarabb érünk fél nappal a megadott koordinátákhoz, de nem baj, mert, mint fél óra pihenés után tisztán tapasztalható; a karaván is gyorsabban haladt a megbeszéltnél.

Pár óra múlva pedig már a repülõ süketítõ zúgásában ringat el a felhõk felett, hogy álmodhassak bármit, szabadon, míg a tíz óra alatt elérjük Japán legközelebbi, fogadásunkra alkalmas repülõterét.

Álmomban magammal beszélgetek. Tiszti ruhában, irodai uniformisban, fesztelenül sétálok magam körül. Hümmögök és végül kibököm, miért is jó nekem itt: kockára téve az életemet egy olyan országért, amelyik nem is mond magáénak… Igazat kell adnom. De ahhoz, hogy tovább jussak, jópofizás kell, elzárt életek és nyitott lábak. Ahogy önkéntesen kell döntenem feledés mellett és beszéd ellen, hajbókolni és köszönteni kell akárkit. Nem. Nekem. Épp megszólalnék, mikor óriásit dob a turbulencia rajtunk, s én felébredek. Az õrnagy mellettem ül és igencsak közelrõl mustrál. Õszintén kérdi, mit akartam mondani, közvetlen azelõtt, hogy megriadtam volna. Nem is tudom.

 - Zavarban vagyok, tudod… már csak annyit akartam, hogy az én nyelvem másra való. Nem diplomata seggeket nyalni… - suttogom el a végét, és kipirult arccal nézek a szemébe. Valami csillan a lélektükrében, és vigyorogva visszadõl az ülésébe.

 - Helyes. – Motyogja és mellkasára hajtja fejét. Talán csak tetteti, hogy alszik, de mit érdekel az engem. Sóhaj szakad fel a szívembõl és ajkaimból. Még három óra, azt recsegi a hangszóró. Remek, nyugtázom. Jobbra nézve ismét látom, hogy micsoda csodálatos, helyeken járunk, tenger és hullám millió szám és madarak, rajokban, magabiztosan szállva egy láthatatlan él felé.