|
Nem álmodom, odáig már nem jut el alvásom szakasza. Megremegek, az ébreszt fel. A többieknek mindez könnyebb, sokkal nagyobb részben robotikusak, én meg száz százalékban gilisztakaja leszek, ha egyszer meghalok. Szívás, tudom.
- Megvolt a téli álom? – Heccelődik az Őrnagy, már egész világos reggel van.
- Azt hiszem, a február kimaradt, de így sem volt rossz. – válaszolok vigyorogva és iszom pár kortyot.
- Meg kéne beszélnünk egy tervet. –
- Egyet értek DiPonnal. Itt nem ücsöröghetünk, különben leszedik azokat odakinn, mi meg nem fogunk tudni hova menni.
- Valószínű az egész városrész teli van elszigetelt állomásokkal, akik már mind tudják, hogy itt vagytok és csak az alkalomra várnak, hogy egyesével megölhessenek. Jobb esetben nem akarnak túszokat ejteni. – veszi át újra a szót a szerencsétlenül csonka testű Őrnagyunk.
Tárcsere közben jegyzem meg, hogy szerintem csatlakoznunk kéne a fő testhez, bár már most majdnem annyian vagyunk, mint ők. Továbbá jelentést kéne tenni és hazahúzni, mielőtt leszedegetnek minket az orvlövészek.
- Mármint, szerinted. – szúr közbe Aszanó.
- Nocsak, míg nem voltam, milyen pedáns lett valaki. – Kapom a csípős megjegyzést, de csak felcsatolom a sisakom, miután megborzoltam a hajam.
- Mármint, szerintem. – vágok vissza – Egyenlőre egyetlen előnyünk, hogy még ilyen nagy számban vagyunk életben. Egy szétszóródott alakzatú meneküléssel minimális lenne az emberveszteség. Innét az erdőig maximum 1-2 őrpont lehet.
- De még mindig veszélyt jelenthet a nyílt terep. Bármit kijátszhatnak. Aknák, gránátok, és lehet, hogy csak mi nem láttunk vagy sejtettünk arrafele állásokat. – Kezdek ideges lenni. DiPon a végletekig bizalmas, ha egyszer van egy terv, egy vezető és egy cél. De most még nincs semmink, csak egy Őrnagyunk, meg a remény. – És mégis miként tervezted a romok közt elújságolni az újdonságokat? Szerintem szerencsétlen Wafcet ezredes agyvérzést kapna.
- Meg stroke-ot.
- És tüdőembóliát.
- Az ájulásról nem is beszélve.
- A poént félretéve.. – nem érdekel a károgás. Meg kell tudnunk, mi az eredeti parancs, hogy valójában miért vagyunk itt.
- Miért vagyunk itt? Tudja egyáltalán valaki?
- Mit gondolsz, miért? – Nem szeretem, amikor az Őrnagy visszakérdez.
- Hát, nincs rádióállomás errefelé, olyan, ami nagy terhelést elviselne, a dzsumbuj közepén sem nyersanyag sem energiaforrás nem lehet, szóval… - és akkor beugrott – rakétaindító állomás.
- Pontosan. – Megfagyott az ereimben a vér egy pillanatra. De, ha így is van, miért?
- De miért éppen itt?
- Amellett, hogy elszigetelt és teljesen feltűnésmentes telephely, valószínűleg manuális a vezérlés, előre betáplált adatokkal és folyamatos beavatkozási lehetőségekkel.
- Lehet, hogy nukleáris töltetekről beszélünk?
- Aligha kizárt.
- De egy radioaktivitással fertőzött világ árnyéka sem elég…? – Naiv, tétova kérdésemre az Őrnagy megértő mosollyal válaszol.
Egy percnyi csend ül ránk, aztán megköszörülöm a torkom és szóra nyitom a szám.
- Szóval, mi legyen a következő lépés?
- Lemegyünk, megkeressük a többieket, teljesítitek a parancsokat, de fél szemetek ott legyen a másikon. Rólam nem beszéltek, ernyedt leszek és nem reagálok majd semmire, de attól még a tudatom teljesen éber marad. Ha valamit észreveszek vagy sejtek, szólok azonnal és ezt elvárom tőletek is. – Kis szünetet tart, míg mind összeszedjük magunkat és megigazítjuk a felszerelésünk.
- Abby. Te fogsz vinni. Menj elöl, légy magabiztos és legfőképp érzelemmentes, a szentimentalizmust gyakorolhatjuk, ha visszaértünk a támaszpontra. – Komoly a hangnem, nyelek egyet. Ennyire biztosan nem látszódik…
Már felkaptam a nehéz testet a hátamra és a tudat teljesen feladta a kontrollt felette, üres bábként ernyedten simult a hátamhoz.
- Van rádió?
- Nincs, főnök, minden kommunikációs rendszert zavarnak, még a műholdas és z alakulatos kishálózati sem működik. Süketek és vakok vagyunk. – DiPon hangjában mindennek ellenére egy csepp kétely nem volt. Van tervünk. Kijutunk innen.
- Akkor utánam! – kiáltom az izgalomtól és előre indulok. Le a tűzlépcsőkön, az arcomba csap a hajnali levegő hús csókja. Végre valami élet.
Az utcán csend honol, a légáramlatok kavarnak fel pár száraz falevelet és unatkozó porszemcsét. Valószínűnek tartom, hogy nem ment messzire a nagyobb csapat, (a romokban rekedtek közül valaki még élhet,) úgyhogy módszeresen kutatjuk végig a környék épületeit nyomok után, meglehetősen termékenyen.
A vöröses fényben minden drámaibb. A füstös-szenes vakolat, a cél nélkül maradt golyók szaggatta falak, a gránátok és bombák martalékául vált épületek felénk meredeznek, megrogynak a görbült acélrudak gyengeségével. Nagyot nyelek egy lustán csillogó üvegszilánkmező szélén, de lassan átsétálunk rajta. Még egy ajtó, aztán balra, szerintem a téglaházban lesznek a többiek.
- Gyanús ez a csend. – súgom hátra, fejbólintással kapok egyetértést, aztán elkanyarodunk és a megtépázott osztagunk ott rostokol. Félpillanatnyi melegség és megkönnyebbülés fut át rajtam; sikerült megtalálni őket.
Nem keltünk nagy feltűnést a nyolc… kilencfős csoportban, öten még alszanak, így könnyű megtalálni szememmel Fawcet ezredest.
Hirtelen az Őrnagy jobbra kezd dőlni és biztos vagyok benne, hogy noszogat, úgyhogy mély levegőt veszek és odalépek a borostás és meggyötört arcú rangidős tiszthez.
- Parancsnok! – A meghökkenés már elsuhant vonásai ketrecéből, mikor megjelentünk, most elvárásoktól súlyos tekintettel néz rám. Kérdez, válaszolok, és mindent vázolok, ahogy megbeszéltük. Út közben néha feljebb kell ráznom az Őrnagy csonka testét, mert egyre nehezebb tartanom. Nem reagál, ahogy mondta, a lélegzete sem érződik. Nagyon örülök, hogy van mi másra gondolnom, mint a közelségére.
|
