Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

10. A vesztes meghal. A vesztes harcol.
Korhatár: -
Műfaj: Háborús
Kategória: Egyéb anime
Feltöltő: VsRealm
Feltöltve: 2015. 05. 05. 20:18:47
Módosítva: 2015. 05. 08. 20:52:02
Módosította: VsRealm
Megtekintve: 648 db
Kritikák: 0 db
 Ügyetlenül átlépem az ernyedt testeket és én is csodálkozó társaimhoz csatlakozva nézem azt, ami az asztalon terpeszkedik. Egy szétbontott test csonka karokkal és teljesen leválasztott lábakkal. Az őrnagy. Pontosabban, az ő teste volt.

Hátra lépek meglepődöttségemben. Az agytárolójából több drót vezet a gépekhez, két monitoron számsorok futnak, és még ezer dolog történik, amihez én nem értek egy kicsit sem.

 - DiPon, szedd le! Aszanó, gyere velem, biztosítjuk a bejáratot! – Ki kell mennem innen, elönt a pánik. Újra átkutatjuk az összes helységet aztán társam a bejárati ajtóhoz meg és bevonszolja a két hullát. Egy félreeső sarokba rángatom a többit, aztán a folyosóra megyünk, de látszólag senki nem jött utánunk.

 - Hogy állunk? – kérdem, és megnyugtató „mindjárt” választ kapok. Helyes, jó. Hadd gondolkozzam. Óvatosan kell kijutnunk, a befele látott csapdák még mindig élesek és lehet, hogy újabbak várnak ránk a másik irányba.

Csak most tudatosul bennem, hogy az android testű pasas keze még mindig szorítja a jobbom, mikor halántékomat masszíroznám, hogy enyhítsem a kezdődő fejfájást. Oh. Minden bizonnyal eltört.

Hirtelen remegés rázza meg a földalatti garázst és vakolatdarabok omlanak le kísérteties, fal faló repedések mentén.

 - DiPon, fél perced van! – Aszanóval összetalálkozik a tekintetünk. Aggódó sötétzöld szemeit rám függeszti.

 - Segíts kicsit. – Elmosolyodom bocsánatkérőn és valahogy lefeszegetjük a merev kezet. Szigorú szemekkel vet rá egy futó pillantást

 - Szerintem francia gyártmány. – morogja, de bárkinek lehet, talán még az idegenlégió is hozzá juthatott. Ez nem elég, de egyenlőre nem is gond, hisz nem tudjuk, miért is jöttünk ide valójában. Meghalni. Igen, ez a sejtésem.

Újabb remegés.

 - Indulnunk kell!

 - Még egy pillanat!

 - DiPon, most!

Odarohanok, de már nem tudok segíteni, elkészült végre. Előreveszem a hátizsákom, hátamra kapom a testet, ami még ernyedt és imádkozom, hogy szellem is legyen benne. Az Őrnagyé. Hogy életre tudjunk kelteni valai szinapszist az elme és a test között. Vagy, hogy találjunk egy alkalmas testet a későbbiekben. Hogy megússzuk. Annyi mindent hallanak most tőlem az istenek.

Nyögök egyet, roppan a jobb csuklóm is, de csak megindul az eleje, én középen, Aszanó pedig a seggemben. Lassan haladunk, húzza a vállamat a fegyver pántja, nehéz egyensúlyozni a bádogdobozzal, de megleszek. Két fordulónyit mászunk akadály nélkül, de meg kell állnunk.

 - A bejárat beomlott, más kijáratot kell találnunk.

 - Gyalogfhel… gyalogfeljáró biztosan vahn… van a másik felén a csarnoknak. – Alig bírom kinyögni a mondandóm, de végső soron érthető. Fél perces tanakodás után körülnéznek, aztán megindulunk. A lépcső, amin eddig jöttünk, nem folytatódik, de úgy tizenöt méterrel arrébb, két kocsironccsal közrefogva van egy tűzlépcső. Az alkalomnak tökéletesen megfelel.

Az első robbanás biztosan épület volt, de nem tudom, hogy a többi egyszerűen csak utórezgés-e. Ha nem, nagy bajban vagyunk.

Hirtelen, harapós hangú lövedék súrolja a sisakom és nagyon, nagyon örülök, hogy nem szabadultam meg tőle az első adandó alkalommal, pedig már nagyon zavart.

A választűzben egy test gurul felénk a lépcsőn, de végül megáll előttünk jó méterrel. Talán egyedül volt, tarkóján a kapcsolóburok szikrázik; kiiktatta, mielőtt vírussal bejuthattunk volna a rendszerükbe. Ezek a szarzsákok ingencsak tapasztaltak lehetnek.

Összeszorított fogakkal törünk előre, legalább is, ami engem illet. Az emelet üres és van kijárat. Túl szép ez az egész. Mégis, kockáztatni kell, különben itt halunk meg.

A felettünk valami koppan újra és újra a rácsos fémlépcsőkön, egyre hangosabban. Gránát. Meghalunk.

Elrugaszkodom, viszem magammal a testet és épp elkerülöm a többieket: kettőnk súlya már igazán nagy sérülést okozhatna, a robbanásról nem is beszélve.

Egy villanás, középerős lökés, aztán csend. Csend és füst. Csak egy füstbomba volt. Sajgó jobb oldalamról hátamra fordulok, lerakom a robotbábot, lassan, minél halkabban ülök fel és nézek körbe. Mindenki magánál van és mind a fegyverünkért kapunk.

Mély lélegzetet veszek, benntartom. Kicsit maró a tömény füst, de nem mérgező. Jó. Kilépek a parkoló térbe és körbenézek, most ez a hátunk, és az én dolgom védeni. Letérdelek, a puskával a mozdulatlan teret célzom. Nem erről fognak jönni. Lassulnak a lépések mögülem, de nem nézek hátra, aztán lövések dördülnek, de egyik sem talál el engem.

Tompa zajok érnek el és úsznak tovább a roncskocsik között, pár perc masszív párbaj, aztán halált suttogó csönd. Lazítok kicsit, aztán meglátok egy őrült tempóban felénk rohanó alakot. Túl magabiztos… Célzok, egy másodpercig habozok, aztán meghúzom a ravaszt , a súlyt viselő láb megbicsaklik és az egész egyetlen szekundum alatt robban. Amit kabátnak hittem, bizonyára bombával kirakott mellényke volt, a régimódi, de hatásos önrobbantás, hát persze…

Megremeg minden, a detonáció ereje majdnem letaszít a lábamról, a többiek felfelé rángatnak, de visszafordulok. A hátamra kapom a tehetetlen műtestet és a többiek felé fordulok.

 - Kifelé! – üvöltöm – Aztán egyenesen az irodaházba szembe! Tudom, hogy csapda, de bármelyik percben ránk omolhat ez a kóceráj! Így még az is lehet, hogy mással számoltak. – és már rohanok is. Nincs több csapda, talán egy vagy két taposóakna, ám távol maradunk a szinte örök idők óta itt parkoló járművektől, így tehát a fedezékektől is, amik felrobbanhatnak.

A szabadban megcsap az esti szél, nem hideg, csak libabőrös leszek tőle egyszerűen. Tovább, előre, fel az öt, fáradtan megrepedt márványlépcsőn, tovább az üvegajtó maradékán, túl a recepción, végig mindenen, az ösztönöm szerint, a negyedik emeletre.

Csend van, a folyosón állunk, hogy ne legyen figyelmen kívül hagyott terület, de csak zaklatott lélegzetünk árulkodik életről idebenn.

Az ajtósor végén halványan repedt üvegtábla, biztosan golyóállónak készült valaha. Odamegyek, körülnézek: a többiek által megszállt épületekből csak egy áll, a másik kettő romhalmazt két ember kutatja, hárman a rangidős tiszttel együtt fedezékben tanácskoznak, már, amennyire én azt látom.

 - Most mi legyen?

 - Csatlakozzunk a hadtesthez!

 - Valamiért nem tetszik nekem ez a gondolat. – A megjegyzésem után csend. Már visszasétáltam, mikor újra beszédre szánjuk magunkat.

 - Mozognak a liftek.

 - Én is hallom. – Mellettünk nyöszörög a fémajtó mögött a meglustult, használatlan vassodrony a kabinnal. Üres lesz. De mennünk kéne.

Egy másodperc, kettő. Ideért. Kinyílnak lassan a rozsdásodó kapuk, semmi. Megnyomom az ötödik emeletet kérő gondot és néhány momentum elmúltával engedelmesen csukódik a vasdoboz.

A digitális emeletjelző az átlós repedés mögött élénkvörös S betűre, mint 5-ödik emelet. Megáll a berendezés, aztán fojtott robbanás. Néhány hangos kilátás.

Mind itt pusztulunk.

 - Vigyétek az Őrnagyot! Lefelé, gyerünk! – Megfordulok, a vakon engedelmeskedő társaimnak háttal, kézbe veszem az automatát: alig maradt benne 21 golyó. Hármas sorozatban az hét lövés. Most légy okos, ha tudsz.

Várok. Az örökkévalóba nyúlt pillanatok úgy nyúlnak, mint a feketelyukakba spagettiszerűen keskenyedő és mégis növő objektumok, aztán megtörik a pillanat merevsége.

Ocsmány, száradt saras bakancs dobban, fél mozdulat, és lelövöm a csípőnél; a loccsanó vérből ítélve ember testet talált, akkor pedig fél percen belül elájul, végül pedig elvérzik. Utána kis gondolkodás után villanó gránát, kiszámítható lépés, már a biztosítópecek kihúzásakor lehunytam a szemem.

Öt másodperc, türelmetlenül, de engedelmesen számolom, aztán vaktában a zaj felé lövök, valami pattant; egy kevlármellény talán. Valaki nagyon tankos, hajjaj…

Újra indul a lift, ezúttal biztosan lesznek benne, talán golyóálló pajzsok mögé állva.

 Újra halk koppanások, füstgránát, de már akkor kaparja a torkom, mikor még le sem ért a lépcsősoron: biztosan mérgező vagy altatógázos. Kifelé!

Egyre nehezebb futni, de már kettesével veszem a lépcsőfokokat, a fordulóban a fal közeledtét (balszerencsémre) a törött csuklómmal fogadom, de lököm magam tovább - ezt valószínűleg nehéz lesz rendbe hozni - jegyzem meg magamban keserű szájízzel.

Harmadik emelet, jön a lift megint. A rosseb egye meg!

Még egy emelet, itt vannak a többiek, intenek, a nyomomban vannak, talán egy fordulóval lemaradva, egy-egy lövés mögöttem fúródik a falba. Tovább rohanok, le a másodikra, aztán sortűz dördül. Visszalépek az ellenségre célozva. Minden bizonnyal erre nem számítottak. Egy ravaszhúzást megengedek magamnak a mellényes feje irányába színtiszta pánikból, mert ellenálló kesztyűjének markában aprócskának tűnő kilencmilliméteres fegyvere már felém fordult.

Egy szívdobbanás, aztán kettő, és a rideg fémcső csigalassúsággal fordul végül a plafon felé, ahogy a burkolt ujjak szorítása enged markolatán.

Magunk vagyunk megint.

 - Mindenki egyben van? – nézek körbe, még ideges bólintás a válasz. Jó.

 - Hogy van a kezed?

 - Ma még megmarad, de lehet, hogy én is Pinokkiósat fogok játszani ezen túl.

 - Hát nem lágyult meg a szíved..

 - Hát nem – vetem oda és berúgom a 313-as szoba ajtaját. Van benn kanapé, egy felborult íróasztal és két gorgős szék. Redőnyös ablak, a vékony fémlapok már jóformán ráették magukat az üvegre, vöröses félhomályba borítva a helységet. Tökéletes.

 - Az épület biztosan tiszta, de a tisztesség kedvéért átvizsgálom, amint ittam egyet.

 - Nem. DiPon meg felfelé, Aszanó pedig le. Nem mennek ki az épületből és kerülik az ablakokat meg a tükrös felületeket. Alaposan átnéznek mindent, liftaknát, szobákat, helységenként, mikroszkópos alapossággal. Nem akarok hibákat. – Mindannyian döbbenten állunk. Bár a hang kicsit torz volt, mert minden bizonnyal sérülés érte a hangképző központot, az Őrnagy teljességében él, mármint a teste funkcionál…

 - Mozgás! – Rivall a többiekre és nyugtázza a ránk csukódó ajtót.

 - Őrnagy…

 - Valaki véletlenül – és itt szúrós pillantást vet rám, aztán szinte azonnal megenyhül – úgy ejtett a földre, hogy pár érintkezés a helyére csúszott és visszanyertem a kontrollt.

Elmosolyodom. Aggódtam, az az igazság.

 - Mi a harci helyzet, Abby? – Sóhajtok, megremegő kézzel nyitom ki a kulacsom és kortyolok bele, hogy felfrissüljek és a száraz számat beszélőképessé tegyem.

 - Fogalmam sincs. – nyögöm ki megadóan az igazat és előkeresek egy kapcsolatkábelt. – Inkább megmutatnám. Legalább ki sem hallgathatnak és a rádióvétel úgy is zavart, szóval biztos a kapcsolat.

A lábatlan torzó hasra fordítja magát, arccal felém, a kanapén. Félresimítom sötétlila haját, a kosztól becsomósodott és színét vesztette.

 - Ha volnál kedves… - és már pattan is a kis fedél, hogy csatlakozni tudjunk. Először hozzá, majd magamhoz vezetem a kábelt és hagyom, hogy virtuális elmémbe hatoljon. Itt megtestesülve teljes, épp testét valamiféle szürke egyenruha fedi, bizonyosan japán, de legalább is nekem idegen.

Aztán hirtelen elindul, és túl gyorsan mozog, hogy kövessem. Érintése által felszabaduló érzelmeket, emlékeket, képeket, hangokat és érzeteket villant meg az elmém, ám amilyen hamar belekezdett a kutakodásba, úgy be is fejezi.

 - Hogy van a kezed? – Hirtelen kérdése édeskésen érint a fáradtság keserű ködjében.

 - Hát nem tudom… - de már fogja is. Mozgatja kicsit, a csontok és szilánkok pedig ropognak, ugrálnak. Egy-két túlságosan is fájdalmas mozdulata után inkább kikapcsolom a fájdalom receptort. Még nézni is keserves, miket művel, s közben teljesen besötétedik. Neki nem probléma az éjjellátás, de nekem az volna, ha nem lenne mégis tiszta az ég.

 - Van fáslid?

 - Ömm… Igen, azt hiszem, persze. – Előkeresem a most már földön pihenő hátizsákomból kicsit ügyetlenkedve ugyan a bal kezemmel, majd odanyújtom neki.

 - Köszönöm. – mosolyog rám – Ne aggódj, megmarad. - és gyengéden végigsimít a kezemen. Belepirulok a lágy érintésbe, és csak remélni tudom, hogy nem veszi észre a félhomályban.

 - Add ide az üres tárad.

 - Mi?

 - A bal zsebedben. Mindig oda teszed. Na, gyerünk már. Az lesz a merevítő a kezednek. – Oh… Előkapom a kis téglatest alakú fémet és átnyújtom.

 - Miért vagytok itt?

 - Tessék?

 - Mármint, egyértelmű bukásra van ítélve a küldetés. Ez a Wafcet ezredes úgy inkompetens, ahogy van. A rábízott osztag egészét a halálba küldte, nem hagyott hátra őröket, két nap alatt a halálozás több, mint ötven százalék, és mégis, hogyan kéne hazajutnotok, mikor azt sem közli veletek, hogy mi a cél? Nevetséges. El fogtok.. el fogunk veszni.

 - A vesztes meghal. De a vesztes harcol. Nem fogom föladni most, hogy rád találtunk, végképp nem.

 - Nem is számítottam rá. És a többiek sem, tudom nagyon jól. Senki sem fogja ennyiben hagyni a dolgot és céltáblát játszani, de ahhoz terv kell, jó vezetés és kis szerencse.

 - Mégis hogyan kéne..

 - Kész! – szakít félbe, és elmosolyodik. – csak bízz bennem.

Megmozgatom az ujjaimat és megköszönöm a segítséget. Visszakapcsolom a fájdalomközpontom és eszelős grimasz futhat végig az arcomon, mert az Őrnagy elneveti magát.

Túl kell élnünk mindezt, ha látni akarom még nevetni.

Nevetni.

Vele szemben a széken ülve magával ragad a fáradtság démona és legyőz az álom.

Szeretni.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).