|
Az ágak megcsapják az arcom, ahogy a másodikként a sorban átrohanok a romvárost övező körön, ahol a természet már igyekszik újfent dominanciát villogtatni.
Az őslakosok táborát fél nappal ezelőtt nem vettük figyelembe, csak messzire kerültük és jobban kémleltünk abba az irányba néha.
Most a művelet célterületére hatolunk be: Alig tudunk valakiről valamit és más csoportba helyeztek el minket. Nem tetszik nekem a dolog.
Kiráz a hideg a nyílt terepen és a lassan múló nappali forróság ellenére is libabőrös leszek. A repedezett beton kellemesen ismerős koppanással dominál bakancsaink talpa, alig hallható ruhák nesze vissza sem verődik a roskadozó házak falairól. Túl lusta, túl bigott mindehhez.
A helyből sugárzik, hogy elvesztünk: minden kietlen lakóépület, a sokemeletes összes ablakából figyelő, fenyegető szempárokat érzek magamon, csapdákat a csatornákban, puskákat a fejemre szegezve: még a sisak sem segíthet. Hosszú az a pár másodperc is, ami a nyílt terepről a lebombázott utcákig vezet, erős tempóban pedig alig negyed perc, de micsoda hosszú negyed perc az…
Aztán egy dörrenés, talán az örökkévalóságban visszhangzik, nem érzem, hogy rám lőttek volna, mindenesetre a többiek tüzet nyitnak a tőlünk jobbra eső toronyház talán ötödik emeletére, de semmiképp nem lejjebb. Ők valószínűleg láttak valamit, velem ellentétben, de nem is annyira bánom. Megállok, hogy a csapat hátába kerüljek, és tegyem, ami a dolgom: fedezzem őket. Minket.
Az utolsó, tipikusan egzotikus, talán brazil katona egy tipikusan jellemző névvel zárja a sort még előttem és izgalommal csillan a szeme. De nem a siker és az akció miatt, ó, nem. Amiatt, hogy vajon túléljük-e.
Én is érzem. Az átható rettegés és reménytelenség érzése; ritkán látogat meg és erős, fojtogató határozottsággal marad.
Aztán bevillan valami. Balra nézek, tekintetem találkozik a romok közt gubbasztó két bajtársaméval.
- A fészek. – recsegi halványan a rádió és a használt frekvenciát megzavarják, éles sípolás után elnémulnak a kommunikátorok. Hát itt vagyunk.
Szorítok a fegyverem fogásán, nehogy begörcsöljenek az ujjaim még a végén.
Üresen kongó lépcsőházba rúgott vasajtó csapódik az unalmas panel vasbeton falának és kettéválik minden osztag: más-más hajdan volt lakóházat kutatunk át. Valamelyikben lennie kell a lényegnek, bármi is az. Még mindig nem tudjuk.
Lefelé és felfelé rohannak emberek a lépcsőkön; felfelé kommandós duó, lefelé az osztagparancsnok és még két ember, én egyenlőre hátramaradok az ajtónál, ahogy a többiek is önként jelentkeznek erre a posztra, hogy szükség esetén hátvégként áldozzuk az életünk valami felső jobbért.
Pillantást váltva tudjuk, hogy a vezetőség célja itt van, de a miénk nem. Hirtelen jött bizsergés fut végig a gerincemen, mikor lebukik a Nap az ócska város horizontján.
Nincs mozgás sehol, úgy döntök, kockáztatok.
- Ti is érzitek? – kiáltok át nekik, majd tétova válaszként kapom, hogy bizony nem vagyok egyedül a sejtéssel; az Őrnagyék is itt vannak valahol. Összevont szemöldökkel, hunyorogva nézek körbe, fel az alkonyuló égre és le a poros-kavicsosra kopott utcára is. Minden bizonnyal a föld alatt van, de fogalmam sincs, hogy az egész városon belül hol.
Az erdő felől bekúszó sötétség és fellelkesülő szellő csak még jobban erősíti bennem az intuíciót. Hátra nézek, hallom a léptek és betört ajtók zaját, néhány lövés és kiáltás a többi épületből, de semmi komoly vagy baljós nem történik, ez pedig egyre jobban aggaszt.
Odamegyek Aszanó őrhelyéhez és DiPon sem késlekedik. Ahogy elnézem, egyikünk sincs túl beszédes hangulatban, de ki kell találnunk valamit és muszáj cselekednünk, még, mielőtt kiderülne bármi turpisság.
- Merre kéne kezdenünk a keresést? – DiPon érdeklődő, de kicsit sem kétségbeesett, hanem bizalomtól eltelő hangja csendül fel és örülök, mert ezzel épp beleráz abba a szerepbe, amibe akaratom ellenére kényszerülök.
- Innét keletre kezdjük a kutatást. Biztos vagyok benne, hogy egy lakóház alagsora vagy pincerendszere édes kevés lenne a valódi központnak, ha visszamaradt gerilla-csapatok vagy terroristák lapulnak itt, de kétség kívül képzett, hivatalos haderővel állunk szembe.
- Szóval amit keresünk az inkább raktár, gyár, valamilyen üzem?
- Vagy szennyvíztelep, bánya, nagyobb iskolaépület, városi vagy megyei, valamilyen közigazgatási székhely épülete, ne adj’ Isten múzeum. – Mély lélegzetet veszek és nem drámainak szánt de annak sikerült mozdulattal iszok három korty vizet. – Tudunk letölteni csatorna vagy alagútrendszerről városi térképet?
- A műholdrendszert zavarják. Ezzel meg kéne várnunk, míg kiiktatják az interferálót, de, ha ebben a tempóban és körültekintéssel folytatják, aligha fog sikerülni. A legvalószínűbb, hogy rájuk omlasztják az épületeket. – intett a megszállt és felforgatás alatt álló tömbök felé ezúttal Aszanó.
- A statikus rendszer itt nem vészes, földrengés alig, a lesz, csak a bombák és orvlövészek maradtak. Még eső vagy erős szél sem várható az elkövetkezendő pár napban. – Elvégezte a házi feladatát, mint mindig. Elégedetten bólintok.
Megkockáztatok egy tiltást.
A rádiót a számhoz emelem, lenyomom a beszéd-gombot és a halk sistergés kezdetekor azonnal beszélni kezdek.
- Ezredes út! Ezredes úr, itt Gvendolin hadnagy! – Halk sistergés után valami morgás, amit visszajelzésnek veszek. – Ezredes úr, itt Gvendolin hadnagy! Engedélyt kérek az épületek közti parkolóház átkutatására! – Leveszem az ujjam a gombról és türelmetlenül várok válaszra, majd pár másodperc múlva szerencsére meg is kapom azt.
- Itt Fawcet ezredes! Gvendolin hadnagy, az engedélyt megadom! Vigye magával két társát is, de előtte ellenőrizzék át a környező utcákat! Az ép—krr –gyázzanak, detonátorokra lehet sz – krrgh – valószínűleg mozgásérzék-krrghkrrr-vége! – A recsegés már meg sem hat, legalább ennyit sikerült elérnünk. A többiekkel egy irányba indulunk; az óramutató járásával megegyező irányban megkerüljük az épületet és átnézzük az utcákat, az arra néző házak homlokzatát.
Egy, őrhelyén felelőtlenül alvó sejt nyakát szegjük: teljesen ember volt, így a legnagyobb valószínűséggel semmit sem tudtunk volna meg tőle.
Jelentést teszünk, ártalmatlanná tesszük minden fegyverét és lőszerét, majd tovább megyünk, de semmi gyanús, különleges vagy élő.
A parkolóház üvegfalai repedtek vagy betörtek, de még a helyükön állnak, ha itt-ott megtépázottan is, a beton részek repedtek és moha fedi őket, egy-egy epedésben kis állatok, rovarok ülnek, számomra idegen pókok szeme villan és nagy gonddal kerülünk ki minden hálójukat, nehogy a végén még egy olyanba rejtett bomba-drótba akadjunk. Az első szintben rozsdamarta kocsi roncsok, egy motor, régi, még a belsőégésű benzinmotoros fajta.
Le kell mennünk a föld alá. Kiráz a hideg, és már tudom, hogy jó úton járunk.
- A kocsik között drótok vannak kifeszítve, néhány mohakupac és porréteg pedig feltűnően szabályos elrendezésű, csak a főútvonalon mehetünk, az pedig veszélyes lehet… - Aszanónak igaza van. Összeszorítom a fogaimat, veszek egy mély levegőt, aztán lassan kifújom.
- Nem fogunk kerüléssel kockáztatni. Hogy aludt az a fickó odakinn, feltételezhetővé teszi, hogy nem tudnak még rólunk, vagy nem hiszik, hogy idáig jutottunk. A térfigyelő rendszerük egyértelműen halott, így lépéselőnyben vagyunk. Ha nincsenek többen, mint húsz, talán mi is el tudunk bánni velük veszteség vagy sérülés nélkül. Ha nem különleges osztag. – Megremeg a hangom. Félek. DiPon a vállamra teszi a kezét és elmosolyodik. Irigylem a kutyákhoz hasonlatos vak bizalmát bennem, bennünk és magában.
- Megyek előre – szólalt meg egy másodperc nyugtató csend után – de vigyázz a seggemre, különben hagyom, hogy téged arcon köpjenek. – vigyorodott el és már indultunk is.
Én jobb oldalt, hátul lépkedtem csöndben, magasra húzott térdekkel, mint valami fűtől undorodó őz. Mind így tettünk, nem akartunk ugyanis beleakadni valami hajszál vékony madzagba, ami könnyedén a vesztünket okozhatta volna.
Kézjellel beszéltük meg azt is, hogy a lépcsőforduló előtt patkolóőr kabin van és ég egy kislámpa. Az egész szintet ördögi félhomály szippantotta magába, csupán a napelemről működő vörös vészfények derengtek a támaszfalakon, túl sok méterre tőlünk.
Lejjebb eresztettük a fejünket és előrébb dőltünk. Sikerült halkan feleznünk, harmadolnunk, majd végül teljes egészében megtennünk a bódéig nyúló távolságot, csakhogy az ajtó csukva volt és esélyesen zárva is, kulcsra, így összenéztünk aztán végül döntöttem.
Előhúztam óvatosan és lassan a késem az övemből és megfogtam a penge legvégén, a hegye majdnem felhasította az ujjamon a bőrt.
Hirtelen ugrottam fel és már dobtam is: az igénytelenül borotválatlan férfi torába állt a penge és kicsit remegett, ahogy az levegőt próbált venni, majd jelt adni, hogy baj van, vagy segítséget kérni. Bármit is akart, már nem számít. Megremeg a szempillája, majd félnyugodt állapotban hullik felforduló szemeire.
Remeg még párat, aztán halkan elhagyja ajkait az utolsó lélegzet és az a bizonyos 21 gramm.
Behajolok a kiadóablakon, kihúzom a kést még lüktetően vérző torkából, lerázom két, erős mozdulattal, aztán visszacsúsztatom a helyére.
Ennyi volt, mehetünk. Majd később elszámolok magammal.
Senki sincs megbotránkozva, megyünk tovább, egyre mélyebbre. Hűvös nyugtalanság ül meg és borzolja a kedélyeimet, miközben az olcsó fémlépcsők felváltják a gránitlapokat.
Helyben vagyunk.
A lépcső aljára érve visszafordulok még egy utolsó pillantásra: Senki sincs mögöttünk. Előttünk pedig talán a vége. Visszakapom a tekintetem, találkozik a többiekével. Bólintunk és magamhoz szorítom a fegyverem, idegességemben megmozgatom az ujjaimat és elmosolyodom. Kezdődhet a buli.
Bekémlelünk a folyosóra, ami az előttünk ülő kanyarból születik: ketten állnak, beszélgetnek, mit sem törődve az általunk keltett neszekkel. Gonoszul vihogva mondanak pár szót, de mire a fordító központ ebben a szerencsétlen kiberagyban tudatosítja, hogy a többiek csapdába sétálásáról beszélnek, már rázkódik a föld; minden bizonnyal az egyik épület robbant, ha nem mind a három, bér ebben erősen kételkedem.
Nem önt el a düh, teljes nyugodtsággal ugrom ki a fal takarásából és az omló törmelék morajlását kihasználva lövöm fejbe a két szerencsétlent. Valamilyen európai ország egyenruhája szennyeződik a vérükkel, de nem szívja magába azt, a sötétkék anyag csak halkan engedelmeskedik az összecsukló testek akaratának.
Várunk, de nem jön senki, így tovább megyünk. Óvatosan belököm a korábban őrzött ajtót, bekémlelek az előszobaszerűen sok ajtóba futó helységbe, (most az én seggemet védik) de teljesen üres. Két távolabbi helységből zajok szűrődnek, a harmadikban éppen újratöltődő wc tartály zaja, a jobbról legközelebbre esőből keserűen egyszerű étel illata szivárog.
Pulzust ellenőrzök az előző kettőn, de nyilvánvalóan halottak.
Visszafordulok, hátam a jegesen hideg falnak döntöm, még felszerelésen át is érződik. Összenézünk, várnak. Nem akarom, hogy miattam haljanak meg.
Beharapom az alsó ajkam, bár nagyon régen csináltam, aztán döntök: bemegyünk. Intek a fejemmel, aztán lassan akkorára nyitom az ajtót, hogy beférjünk egyesével kényelmesen. A vállam felett elintek a mosdó ajtaja felé, biztosan vannak benn, de valószínűtlen, hogy fegyverrel. Bal oldalra indulok, a fal mentén az egyetlen nyitott ajtó felé. Sokan vannak benn, legalább öten. Lövésre emelem a fegyvert és felkészítem magam, hogy most bizony csesz egy kis balhé. Nagyon beszélgetnek. Belesek egy pillanatra, aztán visszahúzódom. Heten vannak és egy asztalt állnak körbe, amin feltehetőleg valami iszonyat fontos lehet, rengeteg monitor és gépház hozzákötve, fontos vizsgálatot zavarhatunk meg. Még nevetnék is.
Vissza sem nézve emelem fel a jobb kezem, aztán az ujjaimmal mutatom: három-kettő-egy- és máris dördül a fegyverem, robban be a konyha és feltehetően a mosdó ajtaja. Két ember azonnal összeesik, ketten fegyvert ragadnak, háromnak a helységben még magához kell térnie a meglepetéstől: egy elbújik, majd kettő.
Orvosok vagy tudósok, nem lesz sok közük a tűzpárbajhoz.
Lövök még egyet, de csak combon találom a pisztolyos fickót, akinek három díszes kitűző jelzi a rangját. Őszül, de karban tartja a testét: a másik négy fickó közül az összes android testben van, ha nem is teljesen, hát túlnyomó mértékben. Egy golyó elsüvít a fejem mellett, de hátulról jön.
- A többi tiszta! – kiált Aszanó és megerősítő tüzelés fedezékében hasra vetem magam, hogy fejbe lőjem az idősödő pasast. A mesterséges agya fémszilánkokban robban szét, túl nagy kalibert használok.
Már nem számít a következő lövés sem. Egy alacsonyabb, barna bőrű férfi iramodik felénk és rám veti magát; ha nem gördülök arrébb, szinte teljes bizonyossággal agyonnyom, így is sejtésemet beigazolva huppant jókorát a mű tesztével, hogy óvatos remegést érzünk. Azonnal fejbe lövöm, de kivágja egyik karjával alólam a lábaimat, a másikkal megragadja a jobb kezem és erősen szorítani kezdi. Nem kiáltok fel, pedig hatalmas fájdalom hasít a csuklómba. Eltört és nem fogja elengedni, míg egy szikrányi élet is van benne. Ügyetlenül tehetetlen teste fölé ránt, csakhogy nem véletlenül voltam két kezemre képezve: a ballal teljes tökéletességgel húzom meg a ravaszt és szakítom le a fejét egyetlen robbanó töltettel.
A szorítás nem enyhül, de nem is erősödik, így felkapom a tekintetem, de már csak azt látom, hogy felettem átlépett társaim az asztalon fekvő valamire merednek nyilvánvalóan megfelejtkezve a hét fős csoport két, fedezékbe menekült tagjáról.
Lelövöm könyöknél a markoló kezet és a túl hosszúra nyúló helység felé rohanok, egy golyó belém rohan. Nem fáj, emelem a pisztolyom és kétszer lövök. Ez egyik mellé megy, csak egy test esik össze, hát meghúzom a ravasz harmadszor, de már késő.
Tudatosul a vérző seb marása és lassulok. Az utolsó sötétruhás fickótulajdon torkát metszi el. Nincs félelem az arcán. Tudták, hogy jövünk.
|
