Harmadik fejezet

Yuuri unottan ült a nappaliban, a tévét nézte, miközben hallgatta az anyja és Wolfram vidám csevegését. Hogy hogyan sikerült Mikonak rávennie a szõkét arra, hogy segítsen neki fõzni, az a Maou számára rejtély volt, de legalább egyikük sem õt abajgatta. Sõt, a fiatal nemes még egy rózsaszín-fehér fodros köténykét is hajlandó volt maga elé kötni – sõt, még pár fénykép erejéért pózolni is benne -, amivel teljesen levette az asszonyt a lábáról. Viszont úgy tûnt, mindketten élvezik a közös munkát, és a fekete hajú fiatalnak volt egy olyan érzése, hogy a jegyese forral valamit. Elvégre, Wolfram elõször utálta az embereket, ám az elsõ itt töltött estéjén már mamának hívta az õ, Yuuri anyját. A király nem tudott nem arra gondolni, hogy a démon viselkedése nem minden hátsó szándék nélküli, fõleg azok után, hogy csellel rávette õt, hogy lehozza a Földre. Ezek után Wolframtól bármi kitelt volna, ám Yuuri még így sem feltételezett rossz szándékot a szõkérõl. Nem, ahhoz õ túlságosan naiv és bizakodó volt. Igazából örült neki, hogy Wolfram jól kijön a Shibuya-családdal, kivéve Shourit, de ez utóbbi érzését tökéletesen megértette. Végül sóhajtott egyet, és megpróbált a tévében folyó baseball meccsre koncentrálni, ám gondolatai minduntalan elkalandoztak. Eszébe jutott a mai nap, hogy Wolfram milyen boldog volt a kiállítástól, maga elõtt látta a mazoku izgatottan csillogó szemeit, örömtõl kipirult arcát, hallotta boldog hangját, miközben arra gondolt, hogy holnap mi várhat rájuk. Wolfamot bizonyára ugyanúgy körbe fogják udvarolni, mint ma délelõtt, ez ellen pedig õ, Yuuri semmit sem tehetett. Nem mintha vágyott volna a középpontba, eleget bámulták meg Shin Makokuban, de amikor a Nemzeti Galériában mindenki csak a szõkével foglalkozott, a Maou, kénytelen volt beismerni magának, hogy bizony, féltékeny volt. Hiszen itt, Japánban õ nem számított különlegesnek, ez pedig valahogy rosszul esett neki, ám ezt sosem vallotta volna be Wolframnak. Nem akarta megbántani, vagy kényelmetlen helyzetbe hozni a jegyesét, aki szemmel láthatóan nagyon élvezte a földi tartózkodást, és Yuuri tudta, hogy nemcsak miatta. A fiatal démont minden érdekelte, ami újdonság volt, és ami lekötötte a figyelmét. Kíváncsi természet volt, egy igazi felfedezõ, aki mindig kérdésekkel bombázta hol Yuurit, hol Mikot, hol Shoumát, mindent tudni akart és mindenre választ várt. Ez egyike volt azon tulajdonságainak, amelyek miatt Yuuri kedvelte õt, mint barátot. Igen, mint barátot, hiszen Wolfram hiába akart többet, a király nem tudott rá máshogy tekinteni, mint hûséges barátra, aki a legnehezebb helyzetekben is mellette áll.

Wolfram valóban remekül érezte magát Mikoval, beszámolt arról, hogy hol jártak Yuurival, az asszony pedig hatalmas érdeklõdéssel hallgatta. Sõt, a szõke mazoku még arra is hajlandó volt, hogy segítsen a fõzésben, pedig annak idején igencsak lealacsonyító és megalázó dolognak tartotta az ilyesmit, hiszen ez a fajta tevékenység nem volt méltó egy nemeshez. Ám Yuuri mellett rengeteget változott, kevésbé volt gõgõs, arrogáns és már hetente csak egy, maximum két alkalommal vádolta meg a királyt, hogy az megcsalja valakivel. Ráadásul, ha nem is imádta az embereket, de elviselte õket, némelyiküket pedig, mint Miko mamát – ahogy õ hívta Yuuri anyját -, kifejezetten kedvelte. Egyébként is úgy gondolta, hogy nem árt jó kapcsolatot kiépíteni a leendõ anyósával, hiszen rajta keresztül vezet az út a jegyeséhez is. Wolfram pedig minden áron el akarta érni, hogy Yuuri belé szeressen és elismerje végre a köztük levõ kapcsolatot, aminek õ volt az elõidézõje. Erre pedig itt volt a legjobb alkalom, hiszen Miko mama szerint a férfiak szívéhez a gyomrukon át vezetett az út. Éppen csak Wolfram nem tudott fõzni. Még, ám ezen hiányosságot most szerette volna pótolni.

–    -  Wolf-chan, ha ilyen vékonyra vágod a sárgarépát, rég szét fog fõni, mire a többi zöldség megpuhul – figyelmeztette mosolyogva Miko a szõke mazokut, aki éppen az említett hozzávalót próbálta felszeletelni, több-kevesebb sikerrel.

–     - Ó! – lepõdött meg a démon, mikor megszemlélte a munkáját. Némely szelet valóban szinte papírlap vékonyságú volt. – Bocsánat, Miko mama, nem figyeltem – nézett fel az asszonyra.

–    -  Semmi baj, Wolf-chan, csak vágd vastagabb darabokra õket – veregette meg barátságosan Miko Wolfram vállát. – Róma sem egy nap alatt épült fel. Majd te is megtanulsz fõzni.

Wolframnak ugyan halvány fogalma sem volt róla, hogy mi a fene az a Róma, és hol található, feltételezte ugyan, hogy valami város lehet, de csak bólintott. Habár a fõzésrõl úgy gondolta, sosem fogja megtanulni, de most elhatározta, hogy megerõlteti magát. A jegyessége és a méltósága múlott a dolgon. Úgy okoskodott, hogy ha Yuurinak ízlik a fõztje, akkor talán közelebb kerülhet hozzá. Igen, meg fogja õt hódítani, akár akarja a tripla fekete, akár nem. Wolf elvigyorodott, majd folytatta a répa felszeletelését.

Vacsorára Shouma is hazaérkezett, aki szintén nagyon örült, mind a fia, mint Wolfram jelenlétének. Miko megsúgta férjének, hogy a szõke fõzte a vacsorát, de ezt ne mondják el még Yuurinak, mivel a fiatal mazoku meglepetést szeretett volna szerezni. Shouma a fiára nézett, aki szüntelenül a tévét szuggerálta, hiszen még nem ért véget a meccs. A curry viszont készen volt, ideje volt asztalhoz ülni.

–    -  Yuu-chan, kapcsold ki a tévét, eszünk! – hangzott Miko egyértelmû anyai utasítása, aminek a fekete hajú fiú sosem tudott ellent mondani. Egyébként is mindig mindenben szót fogadott az anyjának, kivéve, ha az asszony olyasmire akarta kényszeríteni, aminek õ eleve ellene volt.

–   -   Rendben! – hangzott a válasz, majd Yuuri megjelent az asztalnál. Azonnal észrevette, hogy Wolfram valahogy fura, mert mikor leült mellé, a szõke démon igyekezett kerülni a tekintetét, mint aki vagy fél valamitõl, vagy zavarban van. – Wolf, minden rendben? – kérdezte aggódva Yuuri. – Ugye nem vagy beteg?

–     - Semmi bajom – válaszolta halkan Wolfram, de a hangja valahogy furán csengett. Mintha lett volna benne egy hangyányi félelem, amit Yuuri nem tudott hová tenni.

A fekete hajú tinédzser végül megvonta a vállát. Jól tudta, hogy milyen nehéz a másikból bármit is kiszedni, ha az nem akarja, így inkább annyiban hagyta. Ha Wolfram el akarja neki mondani, akkor majd elmondja, Yuuri legalábbis ezzel nyugtatta magát, de azért még aggódott a barátja miatt. De végül, amikor az anyja elé tette a curryvel és rizzsel teli tányért, egybõl elmúlt minden aggodalma. Wolf viszont még mindig nyugtalan volt, hiszen fogalma sem volt, hogy Yuuri mit fog szólni az általa készített ételhez? Vajon ízleni fog neki? Egyáltalán megérzi a különbséget az anyja és az õ fõztje között? Mi lesz, ha nem ízlik neki? Mi lesz, ha azt mondja, hogy ehetetlen? Nem, erre a szõke gondolni sem mert. Az ”Itadakimasu!” elhangzása után a fiatal démon csak azt nézte, hogy a feketeség merít egy kanállal az ételbõl, majd vidáman a szájához emeli és bekapja. Wolfram nagyot nyelt, és már állt volna fel, hogy inkább meg se várja az ítéletet, amikor egy gyengéd érintést érzett a vállán. Odanézett, és Miko bíztató tekintetével találta szemben magát. Az asszony mosolyogva bólintott, mintha azt mondta volna, minden rendben lesz, Wolframnak nincs mitõl tartania. Pedig volt, és ezt a szõke igen jól tudta. Nem mintha Yuuri bármikor szándékosan bántani akarta volna õt, de néha elõfordult, hogy, akaratlanul olyasmit mondott, ami rosszul esett neki, Wolframnak. De Miko mamának igaza volt, így a mazoku egy helyben maradt, ám olyan erõsen kapaszkodott az asztal szélébe, hogy az ujjai is belefehéredtek.

–    -  Más íze van – jegyezte meg Yuuri, miután lenyelte az elsõ falatot. – Nem rossz, de más, mint amilyet fõzni szoktál, anya.

–     - Hívj mamának, Yuu-chan! – mondta Miko. – És a mai vacsorát nem én fõztem, hanem Wolf-chan.

Yuuri elkerekedett szemekkel bámult Wolframra, aki viszont igyekezett nem a jegyese szemébe nézni. Kínosan érezte magát, rettentõen melege volt, érezte, hogy ég az arca, és inkább elfordította a fejét, hogy legalább Yuuri ne lássa, mennyire ideges. Yuurinak eközben idõ kellett, míg sikerül feldolgoznia az információt. Wolfram fõzött. Wolfram, aki egész eddig azt bizonygatta, hogy az ilyesfajta munka mennyire lealacsonyító egy magas rangú nemes számára. Wolfram, aki égõ fáklyát csinált bárkibõl, aki ilyesmire akarta kényszeríteni. Yuuri nem tudott napirendre térni a dolog fölött, azt viszont el kellett ismernie, hogy a szõke fõztje nem is volt rossz. Igaz, nem volt olyan íze, mint amit megszokott, de elsõ próbálkozásra kifejezetten ízletes volt. Mikor ránézett a mazokura, látta, hogy az mennyire sokkban van, és a fekete hajú fiú azonnal megértette, hogy minden az õ válaszán múlik. Ha most hibázik, nemcsak magára haragítja Wolframot, de olyan mélyen megsérti, amit sosem fog neki megbocsátani. Ráadásul a szõkeség még egy rózsaszín, fodros köténykét is hajlandó volt felvenni a fõzéshez, ez pedig azt jelentette, hogy nagyon ki akart tenni magáért. Yuuri elmosolyodott. Nem, nem tudott rosszat mondani Wolframnak, amikor az ilyen kétségbeesetten igyekezett, hogy bizonyítson, még akkor is, ha a feketeség úgy érezte, a démonnak vannak hátsó szándékai.

–    -  Wolf, elsõ próbálkozásra ez nagyon jól sikerült – mondta a Maou, mire Wolfram ránézett. A tekintetében bujkált némi bizonytalanság. – Tényleg, hidd el! Nagyon finom lett.

–     -  De azt mondtad más íze van – morogta halkan Wolfram, ám látszott rajta, hogy jólesett neki a dicséret.

–     -  Wolf-chan – szólalt meg Miko -, egy kicsit mindenki máshogy fõz, tudod? Két ember ugyanazon étele sosem lesz egyforma ízû.

–      - Értem – bólintott a szõke, majd Yuurihoz fordult. – Tényleg ízlik?

–      - Ha mondom – nevetett fel Yuuri.

Wolfram megkönnyebbülten sóhajtott, még el is mosolyodott és végre nekiállt enni. És mint késõbb megállapította, elsõ próbálkozásra tényleg egészen finomat fõzött. Bár azt sosem árulta el Yuurinak, hogy igazából a felét Miko mama készítette. Yuuri pedig boldog volt, amiért Wolfram újra mosolygott. Szerette boldognak látni a démont. Sosem akarta megbántani, még akkor sem, amikor ez néha akaratlanul is sikerült.

~*~

Késõbb, már a fürdés után a két fiú Yuuri szobájában beszélgetett. Yuuri az ágyon feküdt, Wolfram pedig az íróasztalnál elhelyezett széken ült, és a rajta levõ majdnem térdéig érõ, világoskék pólót piszkálta. Szokatlan volt számára, ahogy a fekete rövidnadrág is, amit a póló alatt viselt. Hiányzott a hálóinge, de ezt a világért sem vallotta volna be, ahhoz túlságosan büszke volt.

–     - Nem félsz? – kérdezte hirtelen a fekete hajú, mire Wolfram abbahagyta a póló piszkálgatását, és a jegyesére nézett.

–     -  Mégis mitõl? – kérdezte, és kíváncsian oldalra billentette a fejét.

–     - A holnaptól – ásított Yuuri. – Új hely, új emberek, és biztosan mindenki rád fog tapadni, mint valami pióca. Mint ma is a Galériában.

Wolfram oldalra biccentette a fejét, mint aki nem jól hallotta. Pedig de, egyértelmûen kiérezte a Maou hangjában bujkáló irigységet. Akárhogy is, ez imponált a szõkének, tetszett neki, hogy Yuuri végre mutat némi érzelmet az irányában. Bár abban nem volt biztos, hogy ez ”olyasfajta” érzés, amit elvárt volna a jegyesétõl, de legyezgette a hiúságát. Akaratlanul is elmosolyodott.

–    -  Legalább most már tudod, mit érzek, amikor azt látom, hogy folyton mindenkivel flörtölsz, aki csak az utadba kerül – jelentette ki a mazoku.

–    -  Hé! Én sosem flörtölök senkivel! – válaszolta önérzetesen a fekete hajú. – Talán baj, hogy mindenkivel barátságos és udvarias vagyok?

–     -  Igen, ha az azt jelenti, hogy megcsalsz, nyápic! – morogta dühösen Wolfram, és még a szemét is összeszûkítette. Yuuri kifejezetten örült, hogy a démon a Földön nem volt képes használni az erejét, különben már biztosan tûzgolyókkal üldözte volna végig a házon.

–   -   Nem vagyok nyápic! – vágott vissza Yuuri, de már csak reflexbõl. Igazából már kezdte elfogadni, hogy errõl Wolfram sosem fog leszokni. – Egyébként… nem is fõzöl rosszul – tette hozzá, amivel sikerült meglepnie a szõkét. – Igaz, hogy a currynek más íze volt, mint amit anya csinál, de attól még ízlett. Tényleg – bizonygatta erõs bólogatások közepette.

–    -  Ez csak természetes – mondta Wolfram, amikor sikerült magához térnie a meglepetésbõl. Büszkén kihúzta magát, keresztbe tette két karját és felszegte az állát. – Nemcsak a festéshez értek, ha tudni akarod.

Yuuri halkan felkuncogott, de a szõke fel sem vette. A Maou viszont boldog volt, mert bár tisztában volt vele, hogy Wolfram sosem mutatná ki nyíltan, hogy jólesett neki a dicséret, de a fiú tudta, mennyire boldog. És igen, Wolfram tényleg nem volt egy konyhatündér, de elsõre legalább ehetõt készített.

A másik oldalon Wolfram igen elégedett volt magával. Sikerült meglepnie Yuurit, a meglepetés pedig még jól is sült el. Azonban, azt nem mondta el a királynak, hogy fél. Igen, a szõke mazoku igenis aggódott a másnap miatt. Még sosem látott földi iskolát, el sem tudta képzelni milyen lehet. És bár szerette, ha csodálják, imádott pózolni és nem zavarta, ha fényképeket – ezt a szót Yuuritól tanulta meg – készítenek róla, nem tudta, mi vár rá. Fogalma sem volt mire számítson egy olyan helyen, ahol Yuuri elmondása szerint majdnem ezer diák zsúfolódik össze a hét öt napján. És tudta, hogy azok mind meg fogják õt bámulni. De Wolfram úgy gondolta, ez is csak egy újabb kihívás, egy csata, amit meg kell nyernie. Õ pedig erõs volt, határozott, ráadásul tudta, hogy Yuurira mindig számíthat. Ennek ellenére, némi aggodalommal nézett afelé a bizonyos hétfõi nap elé.

Még akkor is, amikor már egy ágyban feküdtek – Yuuri a biztonság kedvéért a fal mentén, hogy Wolfram ne rúghassa le -, a szõke nem tudott elaludni. Nyugtalan volt, de nem mert nagyon mocorogni, sem forgolódni. Az ágy kicsi volt, Yuuri pedig olyan békésen szuszogott mellette, hogy nem akarta felébreszteni. Csak nézte az alvó Maou-t, és ajkaira akaratlanul is halvány mosoly kúszott. Az elsõ csatát megnyerte, ez pedig elégedettséggel töltötte el. De az igazi háború a jegyese szívéért még hátra volt. És ha az kell a gyõzelemhez, hogy újabb ismeretlen terepre lépjen, újabb veszélyekkel nézzen szembe, akkor vállalja a kockázatot. Lord Wolfram von Bielefeld határozottan bólintott, és óvatosan megfogta Yuuri egyik kezét.

–    -  Meg foglak hódítani – suttogta alig hallhatóan a fekete hajú fiúra nézve. – Akár akarod, akár nem, Shibuya Yuuri.

Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy megnyugszik, és végre képes volt elaludni. Igen, Yuuri az övé, és senki sem veheti el tõle. Az izgalma azonban nem múlt el, ám most már várta azt a másnapot. 


Folyt. köv.!