|
1.fejezet: Gyermekkor
Sunakagukre a Szél országának rejtett falva, mindig élvezhette a pompázó napsütést. Ragyogó arany sugarai izzón hevítették fel a homokot, mely éjszaka lassan kihűlt, hogy másnap ismét melengethesse a tiszta port. Ritkán rontotta el esős, viharos idő a nyári idillt, a hűs esőcseppek felüdülést hoztak a lakosok és a növények számára; és a borús felhők csak úgy ontották magukból a vizet, mintha dézsából öntötték volna.
Nem szerettem az esőt soha, hisz gyermekként szerettem kint játszani a meleg napon Sasorival.
Kicsi gyerekek voltunk, sokat játszottunk együtt, főleg ha a szüleink küldetésre mentek, és Ebizou nagyapa valamint testvére Chiyo nagyi vigyázott ránk olyankor. Mindig együtt jártunk el játszani, együtt nevettünk, mikor Chiyo nagyi elől elbújva ijesztettünk rá egyszerre; együtt hintáztunk a játszótéren hol egymást lökve, hol csak lábunkat lóbálva, ha nem volt kedvünk lökni, együtt csodáltuk meg a Homokfalu gyógynövényeinek tárházát, az egyetlen olyan helyet, ahol a legsűrűbben nőttek a növények.Szinte mindent együtt csináltunk. Ha fogócskáról volt szó én győzedelmeskedtem szapora lábaimnak hála, viszont ha erőfitogtató birkózás volt a játék lényege, ott inkább ő aratott diadalt fölényével. De emlékszem, amikor csilingelő kacajunk közepette a tengerparton belehömpölyögtünk a sós vízbe, és Chiyo-baa-sama szedett ki mindkettőnket, majd takaróba bugyolálva különített el minket; de mosolyunk még ekkor sem fagyott le, hanem egymásra vigyorogva élveztük a melengető nap jótékony sugarait.
Szinte egész gyermekkorunkat együtt éltük le, alig volt olyan nap, hogy ne találkoztunk volna.
Elválaszthatatlanok voltunk, így este is csak együtt tudtak minket letenni, aludni. Versenyt játszottunk még ilyenkor is, hogy melyikünk lesz az, aki hamarabb hunyja le szemét és alszik el.
Egyik éjjel, mikor megint egyedül voltunk, nagyszüleink pedig már aludtak, mi kimentünk a tetőre, hogy a ragyogó tiszta eget csodálhassuk meg, mint oly sokszor. Fejünk egymás mellett hevert, testünk ellentétes irányban a másikéval, s így meredtünk a csillámló égre. A pislákoló apró fényekben merengve olyanok voltunk, mint pár apró porszem a semmi közepén. Zöld szemeimet nem tudtam elszakítani az égről, és annak éjsötétjével együtt merültem el saját, frusztráló gondolataimban. Vajon szüleink miért járnak el olyan gyakran küldetésre? Vajon mi lehet Suna és Konoha között, ami miatt egyik éjjel otthon vitát hallottam? Vajon mit jelent az, hogy ninja út? Hogy találom meg, és hogy megyek rajta végig? Vajon valaha belőlem is ninja lesz? És vajon Sasori is velem tart? Vajon a világ másik szegletén is van valaki, aki így nézi a ragyogó eget, mint mi? Vajon a mellettem lévő fiú mindig a barátom lesz? Mindig velem marad, és akkor soha nem leszek egyedül? Nem akarok egyedül maradni. Nem szeretem a magányt, szeretem, ha van valaki a közelemben. De soha nem tudhatom, hogy mit hoz a sanyarú sors.
- Sasori... – szóltam felé csilingelően vékonyka hangon, erre ő felém fordult, hogy szemembe nézhessen; elmerültem rám szegeződő barna tekintetében, és erőt vettem magamon, hogy kimondhassam mindazt a zavaros érzést és gondolatot, amely éppen akkor foglalkoztatott. Amitől féltem, s tudnom kellett, hogy félnem kell e továbbra is, mert addig nem nyugodtam, míg nem találtam kérdésemre választ – Ígérd meg... – kezdtem halkan, elhaló hangon, majd egy nagy nyelés után bátrabban folytattam kérésem felé, nem nyugodtam, míg legalább ki nem mondtam – Ígérd meg, hogy mindig velem leszel... – néztem mélyen a szemébe, melyben ott ragyogott a kíváncsiság aprócska fénye, ott csillogtak benne a fénylő csillagok, ott tükröződött benne gyermeki arcom is. Amint megláttam apró mosolyát elterülni angyali arcán, hatalmas súly tűnt el szívem felől, mintha most gurították volna le mellkasomról Egyik kezét felemelte, hogy arcomhoz simítva megcirógathassa ujjbegyeivel érzékeny bőrömet.
- Ígérem... Zakuro... – suttogta válaszként ő is édes gyermeki hangon, ami még az én kis ajkaimat is lágy mosolygásra késztette. Ez volt az a mosoly, mely sugározta lelkem megnyugvását, és a tudatot, hogy soha nem leszek egyedül. Én is felemeltem felé lévő kezemet, s övét megfogva tettem vissza a homokos tetőre, majd tekintetünket visszaemeltük a mélységesen sötét égre, és addig álmodoztunk, míg mindkettőnket el nem nyelt az álmok előtti feketeség.
Aznap éjjel együtt aludtunk a tiszta, csillagos ég alatt...
„... mindig velem leszel...”
„...ígérem...”
Egy nap izgatottam futottunk versenyt hazáig, lihegve tántorodtunk meg a küszöbön az ajtófélfa két végébe kapaszkodva, majd mikor elég levegőhöz jutottunk, egymásra villantottuk mosolyunkat, kipirult arcunk jelezte loholásunk nyomát. Azért is siettünk, mert ma délután volt az a nap, amikor szüleink hazatérnek a küldetésükről, és együtt tölthetjük velük az estét. Búcsúzásképp megöleltem Sasorit, és egy puszit nyomtam az arcára, amit kijelentése szerint nem szeretett, de mikor arcát törölte, mindig rám mosolygott, ahogy szokott. Ebizou nagypapa kézen fogott, és elindult velem haza, még az utolsó ház sarkáig is integettünk egymásnak, amíg láttuk a másikat.
Másnap reggel megkértem anyát, hogy napközben átmehessek Sasoriékhoz játszani, de csak nagy nehezen egyezett bele, ami nagyon meglepett. Apa vitt át engem aznap délelőtt, amint megérkeztünk, felszaladtam a szobájába hogy ágyára pattanva ijesszem meg, nevetésemet a lépcsőn baktatva sem tudtam visszafojtani. Viszont amikor óvatosan kinyitottam ajtaját, ő már ott ült felöltözve ágyának szélénél, mélán nézve ki az ablakon. Nem értettem, hogy miért ilyen, talán még álmos. Egy gyors ugrással pattantam ágyára, majd hátulról átöleltem, de nem reagált semmit még köszönésemre sem.
- Mi a baj Sasori? – kérdeztem arcához hajolva, majd lassan rám nézett.
- Az én szüleim még nem jöttek haza - válaszolt keserűn. Láttam rajta, hogy bántja a dolog, hogy az én szüleim már tegnap este itthon voltak. Nem engedhettem, hogy ilyen szomorkás maradjon.
- Ne aggódj... – mosolyogtam rá, hátha legalább ez feloldja – Biztos csak lemaradtak, ma este már biztosan megérkeznek... – nyomtam végül egy újabb puszit arcára, ami mosolyt csalt végre szépen ívelt ajkaira, és zöld köpeny ujjával megdörzsölve puszim helyét futott utánam, hogy elkapjon galádságom miatt.
A következő nap ismét átmentem hozzájuk, sütött a tiszta kék égen, kár lett volna kihagyni egy ilyen lehetőséget a napi mókára. Krémszínű köpenykém leporoltam mikor ajtaja elé kerültem, de ahogy benyitottam ugyan az a látvány fogadott, mint tegnap. Ágya szélén ülve nézett ki az ablakon, talán valami jelet várt.
- Ma sem jöttek? – kérdeztem az ajtóban állva, megvártam, míg lassan felém fordul, és enyhén megrázza vörös loboncát válaszként. Az én kedvem is lankadni látszott, de nem hagyhattam, hogy így teljen a nap. Odasétáltam mellé, és kezét megfogva húztam magam után.
- Gyere... együnk fagyit! – kérleltem mosolyogva, majd egy boldogabb biccentést kapva követett engem. Tudtam, hogy ennek nem tud ellenállni.
Ahogy teltek a napok, egyre jobban láttam, ahogy magába zárkózik. A szüleiről azóta nem hallottunk semmit,majd később kiderült, hogy soha nem fognak visszatérni. Szívembe mart egy furcsa érzés, ami nem hagyott nyugodni, s senki és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy Sasori vajon mit érezhet. Láttam szemeiben a sok fájdalmat, arcán a szomorúságot, s nekem az fájt a legjobban, hogy így kell látnom. Nem hagyhattam, hogy így sanyargassa magát tovább, nem hagyhattam elveszni a legjobb barátomat a világon. Akiről azt hittem, hogy mindig velem marad.
Nem akartam elveszíteni.
Alig beszélt velem is, pedig mindig megosztott velem mindent, bármi is történt. Leültem mellé az ágyra, és felé fordulva néztem, ahogy ismét az ablakon keresztül nézte a lenyugvó nap által narancssárgásra festett eget.
- Sasori... – fordultam felé teljes testtel, majd bokáim felhúzva gyűrtem magam alá krémszínű köpenyem végét. Nem reagált semmit, csak térdén pihenő kis kezeit ökölbe szorította. Nem szerettem így látni, de tartanom kellett magam, hogy tudjak rajta segíteni, most nekem kellett erősnek lennem, hogy kirángassam ebből a gyötrő érzelemvilágból – Figyelj rám! – próbáltam felhívni magamra a figyelmet, de nem sikerült, így felkarjait megfogva fordítottam magam felé. Végül ő is ugyanolyan helyzetbe ült le velem szemben, ahogy én, de feje egy kissé előre volt biccentve. Visszafojtottam könnyeim, hisz nem láthatott engem sírni. Neki sokkal jobban fáj ez az egész, így erősnek mutatkoztam, hogy segíthessek. De nehéz volt... Átéreztem fájdalmát... Nem tudtam nem átérezni.
- Sasori... Ne légy ilyen szomorú... – kértem kedvesen, de semmi reakciót nem kaptam válaszul – Ne hidd, hogy egyedül vagy, mert ez nem igaz... – erre a mondatra végre felemelte a fejét, lágy barna szemeiben annyi kín és fájdalom csillogott, hogy nem bírtam tovább, egy néma könnycsepp még így is kibukott pilláim mögül, és államról csöppent le lezuhanva kezemre – Emlékszel, hogy mit ígértél nekem? – tettem fel a kérdést kissé közelebb húzódva hozzá, hogy közelebb kerülhessek – Azt, hogy soha nem hagysz egyedül... Én sem fogom tenni... – mondtam kedvesen, majd feltérdeltem, és úgy öleltem át. Gyengén viszonozta gesztusom. Hosszú pillanatokig térdeltünk így az ágyon, elárasztott a belőle áramló melegség, és én is igyekeztem életenergiát sugározni belé.
Akkor, abban a pillanatban azt hittem, hogy sikerült őt visszahozni az igazi gyermekkorba, de soha nem voltam biztos benne, hogy tényleg sikerült. Csak hittem tovább.
Hiába ölelt vissza, éreztem, hogy a visszafojtott néma sírástól remeg, hisz egy ekkora fájdalmat nem lehetett csak úgy egyszer kisírni.
Én sem tudtam, amikor évekkel később az én szüleimmel történt ugyan ez. Akkor tudtam csak igazán felfogni, hogy mit élhetett át. Álmatlan éjszakákat, és nem szűnő, szúró érzést.
Már nem tudtunk úgy játszani, mint régen, ahogy az igazi vidám kisgyerekek, mert az már elveszett belőlünk; kiűzte a sors kegyetlen fintorának rémes árnya. Ha nevetve tudtunk is játszani, már nem ugyanaza csilingelő kacaj hagyta el ajkaink vidám pillanatainkban. Nagyon is lehetett hallani a változást...
Ha megláttunk egy kisfiút, vagy egy kislányt a szüleivel sétálni, megálltunk akár az utca közepén is, hogy vágyakozva nézzük végig a szép pillanatokat, mintha csak egy álomszerű látomás került volna a szemünk elé, ezzel is csak saját lelkünket gyötörve.
Számunkra ez az idill már csak egy álom volt, semmi több.
Egy megvalósíthatatlan álom.
Már csak mi maradtunk egymásnak.
Bár valamivelboldogabb voltam, mikor megláttam Sasori őszinte mosolyát, ahogy a bábokkal játszik, amit Chiyo nagyi tanított meg neki. Örömmel néztem végig kis játékait, látni, hogy mit is tanult. Az én szívem is megkönnyebbült, ahogy láttam... Végre van valami, amivel el tudja magát foglalni, és legalább azokra a percekre elfelejteni a sanyarú sorsot, amit az élet szabott nekünk.
Csodálattal néztem minden saját készítésű bábját.
Nekem nem kellett más, csak az, hogy őt nevetni lássam, hogy tudjam, jobban érzi magát.
Elérkezett az idő, hogy beiratkozzunk az akadémiára, még ekkor is minden napot együtt töltöttünk. Szereztünk új barátokat is, de még így is mi maradtunk egymásnak a legjobbak. Elválaszthatatlanok...
Sasori kitűnő teljesítményeket ért el, míg én csak a jobbak között voltam. Sosem erőltettem túl magamat. Nem találtam még meg azt az erőt, amit igazán uralhattam.
Nagyszüleink összeköltöztek, így mi is. Minden reggel együtt mentünk az Akadémiára, minden délután együtt gyakoroltunk, és minden este együtt értünk haza porosan és koszosan.
Már csak mi maradtunk egymásnak...
|
