Második fejezet

Wolframnak fogalma sem volt, hogy hová is tartanak, Yuuri pedig egy árva szót sem szólt. A fiatal mazokut amúgy is sokkal jobban lekötötték az emberek, az épületek, az egész környezet, semhogy eszébe jusson megkérdezni útjuk célját. Ide-oda forgatta a fejét, miközben újabb kérdéseket tett fel Yuurinak. Hirtelen felnézett az égre, és egy hosszú, fehér csíkot pillantott meg, ami egyre hosszabb, és hosszabb lett.

–  Az micsoda, Yuuri? – mutatott felfelé, mire a Maou is felnézett. – Az a hosszú csík, ami olyan, mintha növekedne.

–  Ó, csak egy repülõgép repül felettünk – magyarázta a fekete hajú fiatal. – Egy kondenzcsíkot húz maga után. A repülõgép által elégetett üzemanyag okozza, mint az autóknál a kipufogógázt.

Wolfram bólintott. Repülõn már utazott, amikor Svájcba mentek, hogy találkozzanak Bobbal, a földi Maouval. A szõke nemes akkor sem értette, hogy egy fémbõl készült, nehéz dolog hogy maradhatott fenn a levegõben anélkül, hogy leesne. Amikor erre rákérdezett Yuurinál, akkor is eléggé kielégítõ választ kapott. Ám hamarosan valami más is megragadta Wolfram figyelmét. Nem messze tõlük ugyanis egy sétáló párocskát pillantott meg, akik egymás kezét fogták.

–  Yuuri, az a két ember miért kapaszkodik egymásba? – kérdezte teljesen ártatlanul a démon, miközben a lassan andalgó szerelmeseket nézte, akik szemmel láthatóan teljesen belefeledkeztek egymásba. – Félnek, hogy elesnek?

–  Hát… – Yuuri egy kissé zavarba jött. Tisztában volt vele, hogy Shin Makokuban az ilyesmi nem szokás, és Wolfram csupán puszta kíváncsiságból tette fel a kérdést, de ez akkor is kínos volt, fõleg ebben a helyzetben. – Tudod… nálunk a párok így szoktak sétálni.

–  Hát akkor, kövessük mi is ezt a jó szokást – vigyorodott el Wolfram, és már nyúlt is a király kezéért, aki még idõben rántotta azt el. – Mi a baj? Azt mondtad, a párok így szokták, én pedig a jegyesed vagyok – húzta össze a szemét gyanakodva. – Vagy hazudtál nekem?

–  Wolfram, mi nem vagyunk egy pár, fogd már fel! – morogta Yuuri, majd pár lépést hátrált, hogy kitérhessen az esetleges támadás útjából. A szõkénél sosem lehetett tudni, hogy mire készül. – Nem vagyunk jegyesek, az egy tévedés volt, nem érted?

Wolfram arckifejezése egyértelmûen azt jelezte, hogy megbántva, sõt megalázva érzi magát. A szája megremegett, de hogy dühében, vagy bánatában, Yuuri nem tudta, és több esze volt annál, mintsem megkérdezze. Az élete túlságosan drága volt számára. Ám elejét akarta venni a további kellemetlenségeknek, mert közben az emberek minduntalan megbámulták õket. Sõt, sutyorogtak, egyesek pedig fényképeket készítettek Wolframról, aki még ilyen arccal is elképesztõen szexi volt. Ezt egyébként még Yuuri is elismerte, bár hangosan nem merte hangoztatni.

–  Wolf… nézd… nyugodj meg! – emelte fel a kezét a király, mikor Wolfram egy lépést tett felé. – Nem akartalak megbántani, és szeretnélek kiengesztelni. Egyébként is… már majdnem megérkeztünk oda, ahová vinni akartalak. Megéri, hidd el!

–  Ajánlom is, mert különben visszacibállak Shin Makokuba, és porrá égetlek, nyápic! – fújta fel magát a nemes.

–  Ööö… a királygyilkosság nem fõbenjáró bûn, amiért halálbüntetés jár? – kockáztatta meg a kérdést Yuuri, mire Wolfram vetett rá egy gyilkos pillantást. Most ezúttal nem is ellenkezett vele az õt ért sértést illetõen.

–  Kit érdekel? – vetette oda. – Boldogan fogok meghalni, ha a jegyesemmel lehetek a túlvilágon. – húzta ki magát büszkén. – Na, hová is megyünk?

Yuuri már képtelen volt kiigazodni a démonon. Elõször boldog, aztán felfújja magát, meg akarja ölni, utána büszke, hogy utána halhat. Ki érti a mazokukat? Végül megvonta a vállát, és intette Wolframnak, hogy kövesse. De az a tény, hogy az ifjú nemest még mindig érdekelte, hogy hová is mennek, átmenetileg megmentette a Maou életét, amiért ez utóbbi igen hálás volt. Csak reménykedett benne, hogy a Nemzeti Galéria, ahová igyekeztek, teljesen elfújja majd Wolfram mérgét, és letesz arról is, hogy megpróbáljon vele kézen fogva sétálni. Persze, azt is megmondhatta volna neki, hogy itt a Földön nem éppen elfogadott az azonos nemûek kapcsolata, és nem mindenki nézi jó szemmel, ha két fiú kézen fogva járkál az utcán. De ezt már elrontotta, megsértette a büszke démont, még akkor is, ha nem akarattal tette. És csak remélhette, hogy nem váltja be ígéretét, miszerint porrá égeti, ha visszatérnek a másik világba. Annak mindkettejük számára igen kellemetlen következményei lennének.

~*~

Végül megérkeztek egy hatalmas épület elé, amelynek láttán még Wolframnak is elállt a lélegzete. Látott már pompás épületeket, ám ilyet, mint ez, még sosem. Majdnem akkora volt, mint a Vérszerzõdés Vár, ugyanakkor hagyományos, japán stílusban épült, és kétoldalt fákkal és bokrokkal övezett úton lehetett eljutni a bejáratig. A bejárattól nem messze egy hosszú, mesterséges tó terült el, melynek tetején vízililiomok ringatóztak, sõt, mikor a mazoku a tó partjára sétált, és a vízbe nézett, halakat látott. Fehér-narancssárga, és fehér-vörös színûek voltak, nem túl nagyok, de ahhoz kicsik, hogy meg lehessen enni õket. Wolfram még sosem látott ilyen halakat, és teljesen elbûvölte a látvány. Yuuri is odasétált, hogy szükség esetén felvilágosítást adhasson.

–    -  Azok koi halak – magyarázta a fekete hajú fiú. – Igen népszerûek a hagyományos japán kertekben és tavacskákban. Állítólag szerencsét, és boldogságot hoznak. De az erõs jellemet, hûséget, bölcsességet, tudást, és céltudatosságot is szimbolizálják.

–     - Yuuri, nekünk is kellenek ilyenek, hogy boldog legyen a majdani házasságunk – nézett fel vigyorogva Wolfram, a Maou-nak pedig esze ágában sem jutott újfent vitát kezdeményezni a szõkével. Nem érte volna meg, és úgyis õ maradt volna alul.

–     -  Gyere, Wolf, amit igazán mutatni akarok, az odabenn van – váltott témát Yuuri, mire a démon nagy nehezen hagyta magát bevezetni. – Biztosan tetszeni fog, bár én aztán nem értek az ilyesmikhez.

–    -  Miért, van, amihez igen? – kérdezte gúnyolódva Wolfram, mire Yuuri csak a fejét csóválta. – Úgy értem, azon a dobálgatós valamin kívül.

–     -  Az baseball, és Japán egyik nemzeti sportja a szumó mellet, ha tudni akarod – felelte büszkén a király. – És van, hogy el is ütik a labdát, aztán futnak. Te ehhez nem értesz – fejezte be.

Wolfram morgott valamit az orra alatt, ám mikor beléptek az épületbe, szeme-szája elkerekedett. Sosem hitte volna, hogy Yuuri pont egy ilyen helyre hozza. Még azt sem vette észre, hogy egy zöld színû, papírból készült belépõjegy került a csuklójára, annyira el volt foglalva azzal, hogy ámuljon és bámuljon. Yuuri ugyanis nem máshová, mint egy festménykiállításra hozta.

–      - Yuuri… ez… – fordult döbbenten a fekete hajúhoz, miközben a szavakat keresgélte. – Ez… nem találok szavakat.

–     -  Nos, mivel úgyis szeretsz festegetni, bár a képeid nem túl felismerhetõek, gondoltam, tetszeni fog neked – vont vállat nemtörõdötten Yuuri, aki azért roppant mód boldog volt, hogy sikerült ilyen módon meglepnie a szõkét. – Gyere, nézzünk körül.

Wolframot ezek után egy elefántcsordával sem lehetett volna kivontatni az épületbõl. Yuuri ugyan hamar megunta a festményeket, fõleg, mert az ifjú mazoku minden képnél képes lett volna egy órát is állni, miközben csillogó szemekkel csodálta a ragyogó, reneszánsz tájképeket és portékat. Számára egy álom vált valóra, és találkozni akart az összes festõvel, aki ezeket a gyönyörû képeket festette. Ám legnagyobb sajnálatára meg kellett tudnia, hogy egyik mûvész sem él már. De a képeik attól még teljesen elvarázsolták a démont. Egyik képtõl a másikig sétált, miközben komoly elõadást tartott Yuurinak a klasszikus ecsetvezetésrõl és a festési stílusokról.

–    -  Látod ezt az eleganciát? – kérdezte lelkesen az egyik tájképhez érve. – Olyan, mintha a kép élne, lélegezne, mi pedig ott lennénk azon a mezõn. Szinte érezni a virágok illatát, a füvet a talpunk alatt, a szelet, ahogy belekap a hajunkba. Én is ilyeneket festettem, mikor még fiatalabb voltam.

–     - Te? – kérdezte meghökkenve Yuuri, miközben erõsen igyekezett elképzelni egy reneszánsz képet festõ Wolframot. – A mostani képeidet nézve, nehéz elhinni.

–    -  Változtattam a stílusomon – húzta ki magát büszkén Wolfram. – De te úgysem értesz a mûvészetekhez – nézett a Maou-ra, aki nem tudta, és nem is akarta megcáfolni az állítást. – Ez a kép egyszerûen egy mestermû – fordult vissza a festményhez örömteli tekintettel.

–    -  Nos, örülök, hogy örülsz – jegyezte meg egyszerûen a fekete hajú fiatal. – Már korábban terveztem, hogy egyszer elhozlak ide, és most megtettem.

–     -  Köszönöm, Yuuri! – fordult hálás tekintettel Wolfram a jegyese felé. Szemei csak úgy csillogtak az örömtõl, és ez Yuurit is jó érzéssel töltötte el. Úgy tûnt, a másik már nem is haragszik rá. – Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. Mármint…

–      - Nem kell megköszönnöd – rázta a fejét hevesen Yuuri. – És ne hozz zavarba.

Wolfram elmosolyodott, majd tovább indultak. Lassan haladtak, mert a mazoku minden képnél egy rakás idõt töltött, de Yuuri már nem bánta. Jól tudta, hogy Wolfram mennyire odavan a mûvészetekért, és ha õ maga nem is értette hozzá, de szerette volna, ha a szõke démon jól érzi magát, amikor a Földön tartózkodik. Wolframot minden érdekelte, amit itt látott, és mivel nem ismerte a bolygót, szó nélkül elhitt mindent, amit Yuuri mondott neki. A Maou néha arra gondolt, hogy Wolfram talán még azt is elhinné, ha azt mondaná neki, hogy télen náluk a hó lila színû. Aztán megrázta a fejét. Nem, ezt még a szõke sem venné be.

Viszont, ahogy egyik képtõl a másikig sétáltak, még Yuurit is magával ragadta Wolfram lelkesedése. A mazoku szemei smaragd ékkõként ragyogtak, arca kipirult, és a Maou azt is észrevette, hogy idõközben egész csapat gyûlt köréjük, akik mind áhítattal hallgatták a szõkét. A démon annyira belemelegedett a dologba, hogy észre sem vette a dolgot, vagy ha igen, akkor kifejezetten élvezte a figyelmet, és mintha még rá is játszott volna. Yuuri úgy érezte, mintha valamibõl megint kimaradt volna, mint Shin Makokuban, amikor rendszerint csak az utolsó utáni pillanatban értesült az országot érintõ fontos kérdésekrõl, neki pedig már vajmi kevés beleszólása volt azokba. Akkor is rettentõen zavarta, ám most mintha emellé a zavar mellé egy másik érzés is társult volna, amit nem tudott hová tenni. Olyan volt, mint az irigység, vagy inkább féltékenység, amiért Wolframot körberajongják a nõk és férfiak, míg õt egyszerûen levegõnek nézik. Persze nem hibáztathatta a szõkét, aki úgy nézett ki, mint egy magazin címlapjáról kilépõ szexi külföldi modell, de akkor is, valami szúrást érzett a szíve tájékán. Persze, Wolframnak a másik világban sem volt gondja a kinézetével, hiszen számtalan hódolója volt, de ott legalább Yuurit is észrevették, ami miatt számtalanszor, alaptalanul kellett hallania a szõkétõl, hogy megcsalja õt.

–    -  Yuuri, jössz már? – hallotta meg hirtelen Wolfram hangját, ami kizökkentette az ifjú királyt gondolataiból. – Olyan vagy, mint egy csiga!

–     -  Nem vagyok csiga! – vágott vissza Yuuri az újabb gúnyos becenévre, majd Wolframhoz sétált, és elindultak tovább.

Bár ehhez kellett némi erõfeszítés, ugyanis a lelkes rajongók igencsak marasztalták az egykori herceget, ám ekkor Yuuri olyat tett, amirõl sosem gondolta, hogy megteszi. Nevezetesen, megfogta a démon kezét, majd kihúzta a tömegbõl és mindenki legnagyobb csalódottságára elindult vele a következõ terem felé. Wolfram egy szót sem szólt, de ajkai boldog mosolyra húzódtak, ahogy megérezte a kezében Yuuri ujjait, majd lassan rákulcsolta a sajátjait. A Maou ugyan megérezte a dolgot, zavarta is, de addig nem akarta elengedni a fehér ujjakat, amíg át nem értek egy biztonságosabb helyre.

A következõ teremben hagyományos, japán fametszetekbõl és festményekbõl álló kiállítás fogadta õket. Yuuri elengedte Wolfram kezét, aki ezt igencsak nehezményezte, de amint körbepillantott, máris magukkal ragadták a képek. Persze, a Maou nemhogy a külföldi festészettel, de még a saját országának mûvészetével sem volt tisztában. Mikor ezt közölte a mazokuval, csak egy lenézõ pillantást és egy dorgálást kapott válaszul.

–    -  Hogy lehet az, hogy japán létedre a japán festészettel sem vagy tisztában? – kérdezte élesen Wolfram, és keresztbe fonta két karját a mellkasa elõtt. – Szégyellhetnéd magad! – hordta le jegyesét, akinek ettõl ismét kisebbségi érzése támadt.

–     - Nem tehetek róla, hogy engem a baseball érdekel, és nem holmi régen élt mûvészek pingálmányai – vont vállat végül óvatosan Yuuri, mire Wolfram csak felhúzta az orrát, és elindult, hogy megnézze az egyik képet, amely egy gyönyörû, Heien-korabeli hercegnõt ábrázolt.

Hamarosan azonban szert tett némi ismeretre, mert a teremõr, egy hatvanas éveiben járó, õsz hajú férfi lépett oda hozzá, és kettejük között hamarosan élénk eszmecsere bontakozott ki a japán festõmûvészetrõl. Wolfram fel volt villanyozva, hogy valaki ilyen tanult, az öreg pedig örült, hogy jó hallgatóságra talált, akit nemcsak érdekel az ecsetkezelés, és a különbözõ stílusok, de ért is hozzá. Yuuri csendesen ballagott utánuk, miközben hallgatta kettõjük beszélgetését, ahogy az öreg végigkalauzolta õket a tárlaton, és nemcsak a képekrõl, de a festõkrõl is tudott néhány érdekességet mondani. A szõke mazoku elégedett volt, hogy végre olyasvalakivel beszélgethet, akinek az övével egyezõ az érdeklõdési köre. Néha hátranézett, és vetett egy-egy lekicsinylõ pillantást Yuurira, de ezúttal egyetlen megjegyzés sem hagyta el a száját. Most túlságosan is boldog, és elégedett volt.

~*~

Órák múlva végeztek, már régen elmúlt dél is, mire kiléptek az épületbõl, pontosabban a mellette levõ szuvenír boltból. Wolfram ugyanis addig erõsködött, míg Yuuri megvett neki egy könyvet a hagyományos, japán festészetrõl. Igazából egy album volt, benne gyönyörû képekkel, a fiatal démon pedig kijelentette, hogy újfent stílust fog váltani, annyira megával ragadták a festmények. Yuuri a maga részérõl csak éhes volt, semmi mást nem akart, mint enni, de azért hallgatta a szõke boldog fecsegését, sõt, néha még egy-egy megjegyzést is hozzáfûzött, ha úgy érezte, hogy szükséges.

Végül egy büfénél kötöttek ki a közeli parkban, ami úgy nézett ki, mint egy lakókocsi, körülötte pedig fából készült asztalok és székek álltak. Wolfram ezúttal nem elégedetlenkedett, hogy Yuuri nem egy drága, elegáns étterembe hozta, ugyanis a büfébõl szállingózó, ínycsiklandozó illatok még a máskor olyan finnyás szõke érdeklõdését is felkeltették. Az ételekrõl a Maou gondoskodott, mivel Wolfram nem igazán ismert a földi ételeket a curryn és azokon a fogásokon kívül, amit egyszer Svájcban ettek. Így teljesen rábízta magát a jegyesére, remélve hogy az valami ehetõt vesz mindkettõjüknek. Végül marhahússal és tojással készült rament ettek, ami még Wolframnak is ízlett, és kijelentette, hogy ilyet Shin Makokuban is enni akar. Yuurinak pedig már akkor fõtt a feje, hogy vajon hogy fogja ezt kivitelezni, mert ismerve a szõke démon hirtelen természetét, nem mert hangoztatni, hogy ezt kissé nehéz lesz odaát elkészíteni megfelelõ alapanyagok hiányában. És egyébként sem akarta elrontani a jókedvét.

–     -  Ideje lenne lassan hazafelé mennünk – sóhajtott fel Yuuri, miután befejezték az ebédet. – Anya már valószínûleg otthon van, és ahogy ismerem, már régen a kád mellett ül, tudva, hogy ma érkezem. Neked meg kifejezetten örülni fog – tette hozzá mosolyogva, miközben mindketten felálltak.

–     -  Én is örülök, hogy láthatom Miko mamát – kuncogott Wolfram széles vigyorral. – Megígérte, hogy legközelebb, ha eljövök, elmegyünk esküvõi ruhát nézni.

–      - Wolfram… - csóválta a fejét a Maou, miközben elindultak hazafelé. Arra már nem reagált, hogy a démon megint mamának hívja az õ, Yuuri anyját.

–    -  Nem értem, mi bajod van, Yuuri, hiszen a jegyesed vagyok. Egy menyasszonyi ruha teljesen természetes dolog az esküvõn – jelentette ki a mazoku.

–      - És melyikünk fogja viselni? – kérdezte a fekete hajú fiatal.

Wolfram elgondolkodva nézett rá, majd vállat vont, de a szemei pajkosan csillogtak. Yuurinak pedig rettentõen rossz érzése támadt, a hátán végigfutott a hideg, a haja is égnek állt, legalábbis õ úgy érezte. Csak remélni merte, hogy a szõke nem arra gondol, amire szerinte gondol. Már maga a jegyesség is hajmeresztõ dolog volt számára, és ha még fehér menyasszonyi ruhát is kell húznia, inkább a kardjába dõl. Nem, azt senki sem hagyná, állapította meg magában végül.

Yuurinak igaza lett. Amint beléptek a házba, és Miko megpillantotta õket, egybõl a nyakukba borult.

–    -  Yuu-chan, már nagyon vártalak! – lelkendezett széles mosollyal az asszony, miközben erõs ölelésben részesítette mindkét fiatalt. – És magaddal hoztad Wolf-chant is, jaj de örülök neked is!

–     - Anya, eressz el! – könyörgött Yuuri, aki igyekezett kiszabadulni Miko ölelésébõl. Wolfram azonban csak mosolygott.

–     -  Hívj mamának, Yuu-chan! – nevetett az anyja, majd elengedte õket. – Jaj, Wolf-chan, jó téged is látni. Elkísérted Yuu-chant? Bizonyára magányos lett volna nélküled.

–     -  Így van, Miko mama – vigyorgott a démon, miközben elégedetten nézte, hogy Yuuri bosszúsan fújtat. – Yuuri megígérte, hogy megmutatja nekem az iskoláját – újságolta vidáman.

–    -  Ez igazán kedves tõle – mosolygott Miko. – Yuu-chan rendes gyerek, és biztos vagyok benne, hogy te is jól fogod érezni magad. Papa vacsorára itthon lesz, Shouri azonban az elkövetkezendõ két hétben Svájcban van Bobbal. Valamiféle speciális edzésen vesz részt.

A két fiú összenézett. Az a tény, hogy Shouri nem lesz itthon, mindkettõjüket felvillanyozta. Yuurit azért, mert a bátyja végre nem fog a nyakán lógni, Wolframot meg azért, mert õ egyébként sem kedvelte a leendõ földi Maou-t. Nem tetszett neki, hogy rátelepszik Yuurira, ráadásul folyton utánuk szimatolt. De az igazi ellenszenvet az váltotta ki belõle, amikor az idõsebb fiú mindenáron szét akarta õket választani. Viszont, annyit a szõke is elismert, hogy Shouri megpróbálta megvédeni az öccsét akkor, amikor az bajban volt, ez pedig ébresztett benne némi tiszteletet a másik dupla fekete iránt. Ennek ellenére, kifejezetten örült, hogy nem kell vele találkoznia, hiszen így sokkal többi idõt tölthetett együtt Yuurival anélkül, hogy tartania kellett volna bárminemû összezördüléstõl kettõjük között. Miko mama és Shouma papa pedig teljesen elfogadták, hogy õ és Yuuri jegyesek, így a szülõktõl nem számított ellenállásra. Kezdõdhetett a hódítási hadmûvelet.