|
Yuuri egy könnyelmű kijelentést tesz Wolfram előtt, aki kapva kap az alkalmon. Ebből pedig nem várt bonyodalmak születnek. A történet a második évad után játszódik, de a harmadik évadot nem veszi figyelembe. A ficemben most az idő ugyanúgy folyik Shin Makokuban, mint a Földön. Magyarán szeptember elseje az szeptember elseje mindkét világban.
Első fejezet
Gyönyörű reggel virradt aznap Shin Makokura, a nap sütött, a Rossz Ómen madarak már rég elröpültek az ablak előtt, a szél pedig lágyan lengedezett a Vérszerződés Vár kertjében álló fák levelei között. Kifejezetten piknikezésre alkalmas idő köszöntött a királyságra, ám volt valaki, akinek egészen más gondolatok forogtak a fejében. Ez a személy pedig nem volt más, mint Shibuya Yuuri, avagy, ahogy Shin Makokuban nevezték, Őfelsége, a Maou.
Yuuri ugyanis arra készült, hogy visszatérjen a Földre, hiszen ez volt az utolsó tanéve, mielőtt márciusban érettségi vizsgát tett volna és befejezte volna felső-gimnáziumi tanulmányait. Ősz eleje volt, ami azt jelentette, hogy megkezdődött a második szemeszter, ő pedig már napok óta hosszas, órákig tartó vitákat folytatott emiatt hol Günterrel, hol Gwendallal, hol a magát jegyesének valló Wolframmal. Egyikük sem volt túl boldog attól a tudattól, hogy királyuk az elkövetkezendő időszakban csak heti két napra látogat majd haza. A király pedig hiába fordult ezúttal Conrarthoz, keresztapja csak mosolygott a dolgon, majd megjegyezte, hogy neki nincs hatalma ebbe beleszólni. Ezen a gyönyörű napon, már túl a reggelin, éppen az említett szőke mazoku volt soron, hogy kiverje a király fejéből azon ostoba gondolatot, hogy uralkodás helyett holmi földi iskolában pocsékolja az értékes időt.
– - Wolfram, hányszor mondjam még el? – kérdezte a fekete hajú fiú, aki lassan kezdett kifogyni az érvekből. Ráadásul sietnie kellett, ha még időben meg akart szökni Günter elől. – A hétvégén visszajövök, de az iskola legalább annyira fontos számomra, mint Shin Makoku.
– - Nyápic vagy, Yuuri! – fonta keresztbe mellkasa előtt karjait Wolfram, és olyan fensőbbséges tekintettel nézett a királyra, hogy annak hirtelen kisebbségi érzése támadt. – Megfutamodsz a munka elől, te gyáva! Vagy talán meg akarsz csalni, mi?! Egy nő van a dologban, te csaló?! Le sem vehetem rólad a szemed, de abban a másik világban nem tudlak szemmel tartani – méregette immáron dühös szemekkel a szőke, amitől Yuurinak idegességében összeugrott a gyomra, lábai pedig remegni kezdtek, arcát kiverte a hideg veríték. Ismerte az ifjú nemes hirtelen természetét, de jelenleg nem jutott eszébe semmi, amivel lenyugtathatta volna. Wolfram túlságosan belelovallta magát a dologba. – A jegyesed vagyok, és ha akárcsak az eszedbe is villan, hogy…
– - Nem vagyunk jegyesek, fogd már fel, és ne hívj nyápicnak! – kiáltott fel ingerülten Yuuri, hiszen ez volt az a kifejezés, amit a legjobban gyűlölt, de amikor Wolfram feléje indult, ő lassan a fal felé kezdett hátrálni. Nem, nem akart bajt, ő csak nyugalmat akart, vissza akart menni a Földre, hogy legyen végre egy nyugodt hete.
Jól tudta, hogy a szőke mazoku sokkal erősebb és gyorsabb nála. Ő maga csak vészhelyzetben tudott maryokut használni, Wolfram azonban akkor, amikor éppen akart, bár igaz, csak mazoku területen belül. Bár a fiú tudta, hogy a néhai koronaherceg szánt szándékkal sosem bántaná őt, ennek ellenére Wolfram rendszeresen végigkergette őt a kastélyon, ha azt hitte, hogy Yuuri olyasmit csinált, amit szerinte nem kellett volna. Sőt, néha még egy-egy tűzlabdát is utána hajított, csak a hecc kedvéért. Yuuri hirtelen érezte a falat maga mögött, és szembenézett az igencsak dühös, gyanakvó Wolframmal, aki alig fél méterre állt tőle. A szőke démon elmosolyodott, közelebb lépett, majd kétoldalt lazán nekitámaszkodott a falnak, sarokba szorítva a Maou-t. Yuuri túlságosan jól ismerte ezt a tekintetet, számtalanszor volt alkalma látni. Wolfram szemmel láthatóan egyszerre volt dühös, és elégedett, a fekete hajú fiú fejében pedig egymást kergették a gondolatok. Aztán hirtelen az eszébe ötlött valami, egy nagyon ostoba, nagyon rossz terv, amiről tudta, hogy bajba sodorhatja. De talán Wolfram bele sem megy.
– - Jól van! – mondta végül, összeszedve a maradék bátorságát. – Jól van, Wolfram. Ha ennyire szemmel akarsz tartani, miért nem jössz velem? – kérdezte Yuuri, és kíváncsian a másik szemébe nézett. Várta a hatást.
Wolfram meglepetten pislogott. Jól hallotta, amit az előbb hallani vélt, vagy a fülei tréfát űznek vele? Yuuri valóban azt mondta volna, hogy menjen vele a Földre? Csak ő, és senki más? A fiatal mazoku fejében csak úgy záporoztak a gondolatok, és azok némelyike igencsak nemeshez nem illő volt, Günter valószínűleg jól megrótta volna értük. De az a tény, hogy kettesben lehet Yuurival, a Földön, egy szobában, ahol senki sem mondja meg nekik, mit illik és mit nem, ahol végre ez a nyápic nem tudna hová menekülni, ő pedig esélyt kapna rá, hogy behálózza, nos ez… igen csábító gondolat volt. Olyannyira csábító, hogy nem is sokat gondolkodott a válaszon, vajon akar-e menni, vagy sem. Egy ilyen esélyt kár lett volna veszni hagyni, főleg ha arról volt szó, hogy éjjel-nappal szemmel tarthatja a jegyesét. Wolfram elvigyorodott, és ez az arckifejezés nagyon nem tetszett a királynak, aki azonnal sejtette, hogy igencsak hibás ajánlatot tett. Mi több, végzeteset.
– - Miért is ne, Yuuri? – adta meg a választ vigyorogva Wolfram, és közelebb hajolt a japán fiúhoz, aki hirtelen azt hitte, rosszul hall. Nem, Wolfram nem mondhatott ilyesmit, ugye? Nem egyezhetett bele. Vagy mégis? – De csak hogy tudd, akkor éjjel-nappal a nyomodban leszek, nem tévesztelek szem elől egy pillanatra sem, úgy vigyázz!
– - Nézd, Wolf, ostoba ötlet volt, én… – próbálta menteni Yuuri a menthetőt, de elkésett vele.
Wolfram nemes egyszerűséggel csuklón ragadta a fiút, és amaz hiába tiltakozott olyan nagyon, a szőke mazoku maga után húzta. Persze a volt herceg egyáltalán nem volt ostoba, jól tudta, hogy ki kell cselezniük nemcsak Gwendalt és Conrartot, hanem Güntert is. Mindketten tisztában voltak vele, hogy a Maou hirtelen eltűnése miatt mindenki ki fog borulni, legjobban pont a tanácsadó, aki – Wolfram többekkel együtt úgy vélte – nem titkoltan szerelmes volt Őfelségébe. A fiatal démont már maga a gondolat is dühítette, sértette az önérzetét és büszkeségét, hogy bárki más rajta kívül szemet vet Yuurira. Úgy gondolta, hogy csak ő érhet hozzá, csak ő nézhet rá ”úgy”, csak ő ölelheti át, senki más, még Conrart sem. Ehhez, mint a király jegyesének joga volt.
– - Wolfram, ez nem éppen jó ötlet – nyafogott halkan Yuuri, ahogy a szőke magával húzta a félig nyitott ajtón. Csak két őr posztolt ott, mint mindig, akik igencsak próbálkoztak azon, hogy úgy tegyenek, mint akik oda sem figyelnek. – Talán szólnunk kéne valakinek, vagy akár… vissza is fordulhatunk – próbálkozott, de Wolfram csak egy lekicsinylő pillantást vetett rá, miután határozott hangon utasította a katonákat, hogy azok nem láttak, nem hallottak semmit.
– - Nyápic – morogta a démon, félig a király felé fordulva, mire most Yuurin volt a sor, hogy megsértődjön.
– - Ne hívj nyápicnak! – vágott vissza mérgesen.
– - De az vagy, egy nyápic, aki túlságosan fél a kihívásoktól – vetette ellene Wolfram. – És nekem, mint a jegyesednek és testőreid egyikének kötelességem megvédeni téged, ha te már a karddal sem tudsz bánni, holott te vagy a Maou. Ez pedig vonatkozik a Földre is. El sem tudom képzelni, hogy élted túl addig, amíg nem találkoztunk.
A kardról jutott Yuuri eszébe, hogy Morgifot otthagyta a szobában, és az említett fegyver most bánatosan huhogott hálátlan gazdája után az immáron üres helyiségben. De már nem fordulhattak vissza, és egyébként sem lett volna egy életbiztosítás a kardot a Földre vinni, annak ellenére, hogy Wolfram oldalán is ott lógott a saját fegyvere. Ráadásul Földön is otthon kéne hagynia, amíg iskolában van, Morgif pedig egész nap huhogna és siránkozna, ami végül az anyját és Shourit is kiakasztaná. Ezt mindenképpen el akarta kerülni.
~*~
Végül biztonságban kijutottak a kastélyból, és addigra Yuuri is feladta a meddő küzdelmet, hogy egyrészt kiszabaduljon Wolfram szorításából, másrészt lebeszélje a mazokut arról, hogy vele tartson. Ha volt makacs személy Shin Makokuban, akkor Wolfram von Bielefeldre tökéletesen illet ez a jelző. Yuuri már nem is csodálkozott rajta, hogy a szőke beceneve Lord Vakarcs, mert passzolt rá, bár jelen esetben a Lord Akaratos találóbb lett volna. A Maou azon egyáltalán nem csodálkozott, hogy a katonák nem állították meg őket, hiszen senki számára nem volt újdonság, hogy Sir von Bielefeld maga után vonszolja Őfelségét. Látták ezt már elég sokszor, nem volt ebben semmi szokatlan. Sokan inkább csak mosolyogtak, de azt is igen diszkréten tették, mert nem szerettek volna bezsebelni egy dühös pillantást, avagy Shinou ne adja, egy tűzgolyót az ifjú, szőke mazokutól.
Wolfram tisztában volt vele, hogy ha felfedezik az eltűnésüket, Günterrel az élen – aki valószínűleg szokása szerint óbégatni fog szeretett királya után - mindenki átkutatja a kastélyt, míg rá nem jönnek, hogy bizony se a király, se szerető és odaadó jegyese nincsenek nemhogy a várban, de a környékén, sőt, Shin Makokuban sem. De addigra ők ketten már régen a Földön lesznek. A szőke mazoku elégedetten elvigyorodott, ahogy Shinou Temploma felé lovagoltak, hiszen mindig onnan szoktak átmenni a Földre. Yuuri ugyan képes volt kaput nyitni a dimenziók között, ám kontrollálni nem tudta az irányt, ezért kellett valaki. Ráadásul az is a fiatal démon eszébe ötlött, hogy Nagy Bölcs, akit ebben az időben Murata Kennek hívtak, szintén a Földre készülhet, hiszen, ahogy Yuuri volt olyan szíves elmondani neki, Shinou egykori tanácsadója is jelenleg mindössze egy középiskolás fiú volt. Ám ez semmit sem változtatott azon, hogy Wolfram legalább annyira tisztelte és becsülte, mint amennyire Yuurit. Hiszen ki más, mint a Nagy Bölcs mondhatta el magáról, hogy egyenrangú Shinou-val, Shin Makoku alapítójával és első királyával? Ráadásul, ő volt az, aki mindig segített Yuurinak abban, hogy sikeresen átérjen a Földre. Yuuri úgy magyarázta meg, hogy a Nagy Bölcs amolyan kormányos és iránytű is egyben. Wolframot a dolog nem annyira érdekelte, ő csak annak örült, hogy eddig mindig egy darabban kapta vissza a jegyesét, bár még ő is elismerte, hogy Shin Makokuhoz képest a Föld kifejezetten békés volt. Ugyan tudott a háborúkról, amik valami eldugott, Shinou háta mögötti országokban folytak, amiknek a nevét sem tudta kiejteni, tudott a bűnözésről is, de a Föld számára akkor is Paradicsom volt. Egyébként is úgy volt vele, hogy ha Yuuri tizenöt évig életben maradt, akkor nem lehet az olyan veszélyes hely.
Végül megérkeztek Shinou Templomához, bebocsátást is nyertek, és Yuuri már szinte meg sem lepődött, amikor megpillantotta a szökőkút szélén üldögélő Muratát. A fiú mintha csak rájuk várt volna, mert amint megpillantotta őket rájuk vigyorgott, és integetni kezdett.
– - Hé, Shibuya! Wolfram! – kiáltotta a szemüveges fiú, majd felállt, és odasétált barátaihoz. – Már éppen ideje volt. – mosolygott.
– - Te tudtad?! – hüledezett Yuuri, hiszen senkinek sem mondta, hogy ma szándékozik indulni. Attól függetlenül, hogy az iskola másnap kezdődött, azt hitte, Murata majd érte jön a kastélyba, ha nem sikerül elszabadulnia. Ha valaki, akkor ő meg tudta győzni Gwendalt és a többieket bármiről a világon.
– - Holnap kezdődik az őszi szemeszter – vont vállat Murata, amitől Yuuri hirtelen nagyon ostobának érezte magát. – Ha nem jöttél volna, érted kellett volna mennem, hogy elrángassalak. Induljunk, nincs sok időnk.
– - Én is megyek! – húzta ki magát Wolfram. – Nem hagyom magára a jegyesemet, miután megígérte, hogy magával visz.
– - Komolyan? – Murata nehezen tudta visszafojtani a nevetését, ami Yuurit kifejezetten zavarta. A Nagy Bölcs hiába volt Nagy Bölcs, imádta őt piszkálni, főleg az utóbbi időben.
– - Hát… az úgy volt, hogy… szóval… - magyarázkodott a Maou, miközben a szökőkút szélére sétáltak. – Szóval… Wolf annyit nyaggatott, én meg… hát…
– - Véletlenül kibökted, hogy jöjjön veled? – tapintott rá a Nagy Bölcs a lényegre, miközben barátain átkarolta Yuuri vállát.
A fiatal király kelletlenül sóhajtott egyet. Nem mintha bánta volna, hogy Wolfram vele jön, de nem tudta, vajon az iskolatársai hogy fognak reagálni a szőke mazokura. Félve gondolt arra, hogy amilyen fanatikusak a japán iskolás lányok, elevenen fogják szétszedni a fiatal nemest. Végül megrázta a fejét, biccentett, majd a hármas beleugrott a kút csillogóan tiszta vizébe.
~*~
Mikor felbukkantak a Shibuya család fürdőkádjában, meglepetten tapasztalták, hogy senki sem jött üdvözölni őket. Miko, Yuuri anyja rendszeresen ott szokott ülni a kád mellett, hogy minél hamarabb láthassa kisebbik fiát. A Maou arra tippelt, hogy mivel még mindig reggel, vagyis inkább kora délelőtt volt, az apja valószínűleg dolgozott, Shouri vagy a szobájában üldögélt valami ostoba randi játékkal játszva – ami nem lett volna meglepő -, vagy iskolában van, vagy Bobbal, az anyja pedig talán bevásárolni ment.
Miután kikecmeregtek a kádból, és sikeresen átöltöztek Yuuri szobájában, Murata le is lépett, de a fiatal király nem tudta nem észrevenni barátja arcán azt a szokatlanul széles, perverz vigyort, ami feltűnt, mielőtt a fiú kilépett a bejárati ajtón. Kirázta tőle a hideg, de igyekezett uralkodni magán. Murata vigyora semmi jót nem ígért, mint aki számított valamire, amire Yuuri nem volt felkészülve.
– - Nos, mit csináljunk? Az iskola csak holnap kezdődik, és jelenleg senki sincs itthon – tájékoztatta a fiú Wolframot.
– - Komolyan? – vonta fel szemöldökét a szőke, és ajkai mosolyra húzódtak. – Nos, kihasználhatnánk a helyzetet és…
– - És elmehetnénk sétálni egyet, nem? – kapott az alkalmon Yuuri, aki valahonnan sejtette, hogy a mazoku mire gondolhat. Nem volt teljesen ostoba, tudta, hogy kettesben lenni Wolframmal egy üres házban nem éppen a legjobb ötlet.
– - Nekem mindegy – vont vállat nemtörődötten Wolfram. – Mutasd meg az iskoládat!
– - Azt holnap is láthatod – válaszolta Yuuri, mire a nemes mérgesen horkantott egyet. – De tudom, mi az, ami érdekelne téged. Gyere!
Wolfram kíváncsian követte Yuurit, miközben ezernyi kérdést tett fel mindenről, ami útközben érdekelte. Még mindig nem értette, hogy az emberek miért kattogtatnak, ha meglátják, vagy hogyan is tudnak az autók ló nélkül is menni. Yuuri mindenre készségesen válaszolt neki, amit a fiatal mazoku kérdezett, aztán eszébe ötlött valami, mikor megálltak az egyik útkereszteződésben.
– - Wolfram, hogy fogod megérteni, amit az osztálytársaim és a tanáraim mondanak neked? – kérdezte kíváncsian. – Egy szót sem beszélsz japánul, és most nincs nálad…
– - Dehogy nincs nálam – mutatta fel Wolfram vigyorogva a kis szerkezetet, amit Anissina még az első Földre tett utazása előtt adott neki. – Gondolod, hogy nem gondoltam erre az eshetőségre?
– - Szóval te… te… - Yuurinak kezdett végre leesni a dolog. – Te behúztál engem a csőbe? – kérdezte hüledezve, miközben a fiatal mazoku élveteg vigyorral nézte jegyese meglepett arcát. – Te végig arra játszottál, hogy elhozzalak ide?! És én még azt hittem, hogy csak Muratának vannak körmönfont ötletei.
– - Ha nem veszlek rá, eszedbe sem jutott volna a dolog – válaszolta a szőke. – Mindig is kíváncsi voltam, mit is csináltok ti abban az iskolában, de csak így tudtam elérni, amit akarok – mondta, miközben a fülébe tette a kis szerzetet. Így már kiválóan értette az összes földi nyelvet.
– - Feladom – sóhajtott Yuuri, majd mikor a lámpa zöldre váltott, elindultak a zebrán. – Te felülmúltad Muratát is.
Wolfram egyetlen szót sem szólt, de magában jót mulatott a király megjegyzésén. A terve bevált, itt volt a Földön, és most már nem fogja elengedni Yuurit. Tudni akarta, mit csinál a jegyese, amikor tanulás címén itt tartózkodik. És persze, kíváncsi volt arra is, hogy milyen egy földi iskola. Csak éppen arra nem volt felkészülve, ami rá várt.
~*~
Eközben a Vérszerződés Várban Lord Günter von Christ kétségbeesetten száguldott be Gwendal dolgozószobájába. Ott találta Lord von Volaire-t, és Conrartot, akik szemmel láthatóan igen elmélyült eszmecserét folytattak. Ám amikor a tanácsadó szó szerint szinte feltépte az ajtót, és majdnem beesett, felemelték a fejüket. Tudták, hogy Günter miért jött.
– - Őfelsége nincs itt? – kérdezte lihegve a férfi.
– - Nos, úgy tűnik, megszökött – mosolyodott el kedélyesen Conrart. – És szerintem Wolfram is vele ment.
– - Mint mindig – sóhajtotta bosszúsan Gwendal.
– - FELSÉG! – kiáltotta Günter, de úgy, hogy az egész kastély hallotta. – Miért ment el? Miért hagyta magára alázatos, és szerető szolgáját? Talán már nem is szereti – kesergett hangosan, és úgy óbégatott, mint egy óvodás.
Ám hiába, Őfelsége és Wolfram ekkor már régen a Földön voltak, és jobb dolguk is volt, mint azzal törődni, hogy vajon a többiek hogy birkóznak meg a hiányukkal. |
