|
|
Fanfiction megtekintése
| 08. Egy percünk |
Korhatár: 12+
Műfaj: Háborús
Kategória: Egyéb anime
Feltöltő: VsRealm
|
Feltöltve: 2015. 02. 26. 22:14:04
Módosítva: 2015. 05. 08. 20:50:41
Módosította: VsRealm
Megtekintve: 537 db
Kritikák: 0 db
|
|
Az erdőben menetelni helymeghatározó és műholdas rendszer nélkül igen kétségbeejtő. Egy félig idegen csapattal, körülbelül szűk két napi élelemmel és egy csomó idegesítő szúnyog terhével.
Délidőben, mikor már kezd elviselhetetlen lenni a forróság és a magas páratartalom tüdőkínzó elegye az eredetiknek, a kapitány megállj parancsol és pihenőt rendel el.
Első önálló gondolatomtól vezérelve engedélyt kértem körül nézni. Nem várok sokat és nem a remény sürget fára mászni, nem. Hanem, hogy kirobbanjak egy kicsit a fölém borult növényekből, a rám lógó indákból, a fölém lapuló levelekből. Szóval magamból, a folytogató gondolatokból. Az őrnagy és a vele utazó fél csapat nem érkezett meg, mikorra kivezényeltek minket. Félek és aggódom.
Az első választásom igencsak balga volt és rosszul ítéltem meg a faágak erősségét ebben a trópusi környezetben, így csakhamar háttal ölelhetem a földet.
Bár sosem voltam az a könnyen feladós típus.
A második próbálkozásom egy betegesnek tetsző, összekarolt facsopor kicsit távolabb a tábortól, de olyan síkos váladék ül ki két perc alatt a leveleikre, hogy kénytelen vagyok más lehetőség után nézni.
A többiek rám sem hederítenek, a rangidős tiszt az engedélyadás után füle botját sem mozdította.
Egy ikerfa. Unalmasan, ernyedten himbálóznak leveleik és ágaik a szélben. Ez lesz az. Rég gyakorolt és még annál is régebben tanult módszerrel küzdöm fel magam a még biztonságosnak vélt koronaszintre és mohó kényelemmel támasztva ki magam nézek körbe. Hmm, itt-ott gomolyog egy-két lusta párapamacs, de semmi több.
Talán az egyik közelebbi szürkébb a többinél. Talán füstszagot hoz felőle a szél. Talán van ott valaki. Nem fog el a lelkesedés, nem mondhatnám. Lekecmergek az utolsó három méterig, ahol már nincsenek bizalmas ágak, így hát leugrom innét. Rugalmas a talaj és jó erőben vagyok, így aligha kottyan meg a kis zöttyenés.
Jelenteni igyekszek, de nem ragadtatom el magam, ez a pasas nem tűnik olyannak, aki a vélt helyes iránytól eltérne.
Pár pillanatos néma rágódás után egyszerű lelépést vezényel és egy tisztelgés után engedelmesen fejet hajtok a parancs előtt. Régi csapatomból megmaradtak közé ülök és komor tekintetünk szinte szikrát szít a félkör közepén henyélő avarban.
- Mit láttál? – Nem érdekel, ki kérdezett.
- Talán füstöt.
- Talán füstöt?
- Talán füstöt.
- Abby, te sosem talán látsz valamit. – Ez jogos, de csak összeráncolom a szemöldököm és mereven nézek az aljnövényzetbe.
- Nem tudom egyébként sem, ez a pasas mit akar kezdeni az őslakosokkal. Annyira nem ismerjük.
- Semennyire sem. – Mély elcsöndesülés követi a hangulatra végzetes két szót. Mind a hárman ugyanarra gondolunk. Hogy mi lehet most az Őrnaggyal és a többiekkel. Hogy élnek-e még. Hogy látjuk-e őket valaha.
- Hadnagy, jöjjön ide! – dörgi az ezredes és már ugrok is talpra. Eszem ágában sincs megváratni, már tudom, hogy az elrabolt pillanatokért járó büntető nagyon kemény tud lenni ezen a terepen.
Vigyázba vágom magam, de engedélyre lazítok és figyelemmel várom, hogy mi lesz a következő parancs.
- Úgy hallottam, maga, meg a régi emberei jó felderítők és össze vannak nőve. Két órát kapnak, aztán kérem a helyzetjelentést; élelem, víz felvehető-e, szállásra alkalmas-e, ha egyáltalán van valami a maga tűzgyanús helyén. Őslakosok vagy lázadók lakják, van-e fegyverük, egy szóval mindent tudni akarok. Magukat ne fedjék fel, nem akarok kapcsolatot, míg nem döntöttem, világos?
- Igen uram! – harsogom és további utasításig várok. A megfáradt tiszt arcára nyugodt, bizalmas mosoly terül.
- Számtok magukra. Két órát kapnak, mint már mondtam. Nálam most van 12:34 perc. 14:33-ra vissza várom. Leléphet.
Azzal hátat fordít nekem én pedig letörölhetetlen vigyorral az arcomon fordulok vissza a megmaradt bizalmasaimhoz és vázolom türelmetlen lelkük örömére a híreket. Azonnal fegyvert ragadnak, de leparancsolom a nehézségeket róluk.
- Fejenként egy kulacs vízre, tetszésetek szerinti kézi fegyverre és egy régimódi AK-ra lesz szükségünk, minden mást rakjatok le. Én hozok még egy gránátot is, de ha arra szükségünk lesz, akkor már rég cseszhetjük. Akkor mindenki kap öt percet, a tábor keleti szélén gyülekező. Minden világos? – Csak bólintás a válasz, de bőven elég az is.
Ami engem érint, csak átnézem a tárakat, hogy hiánytalan-e, a kulacsot, hogy teli van-e és lerakok minden mást a parancsnoki kupacba. Nem hiszem, hogy az ezredestől bárki el merné csenni akár heccből is a cuccom.
Hárman egyszerre vetjük bele magunkat a dzsungelbe és közepes tempóban kocogva vezetem a mögöttem két oldalt kissé szétnyílt aprócska rajt. Sosem vezettem még csapatot, még ezt, az Őrnagyét sem. És lám, itt vagyunk, követnek minden szó nélkül. Mi több, egy pillanatra nem kételkednek bennem; ha jobbrát intek, arra térnek ki egy-egy vízmosás medrétől és halk lépéssé lassítva a tempót türelmesen lesnek ki a bozótosból, mikor elérjük a rendezett tisztás határát. Saras bőrű őslakosok zsibongnak, állatvágás folyik, minden bizonnyal áldozatot mutatnak be.
Tőlem jobbra eső társamnak csendben körbét mutatok és elindul, minden nesz nélkül távolodik tőlünk. A jó félórás futás kifárasztott, alig bírom zabolázni a lélegzetem, de lassan végül sikerül kordába erőltetnem.
A nagyjából húsz perces várakozás alatt fegyverek jelei után kutatunk, de kettő ósdi és pocsék állapotú gépfegyveren kívül csak a hétköznapokban használt kések mutatják magukat. Ahogy elnézem a környezetet, nem is gyakorolhatnak, vagy nem itt. Türelmet parancsolok másik társamnak és nagyobb sugárban körbejárom a pár kunyhós csoportot. Sem kivezető ösvény (tehát felszíni vízforrás esetleg gyakorlótér) sem más gyanús jel. Mire visszatérek az eredeti megfigyelő pontra, már újra teljes a triónk, így visszavonulást intek és megindulunk, bár párszor még visszapillantok az biztonság kedvéért.
A többiek a nyomomban, izzadság a nyakamban, én pedig csak az Őrnagy magabiztos pillantására vágyom. Hirtelen túl kicsi a világ.
Messzinek tűnik a tábor, pánik szorítja a szívem egy percre, aztán elmúlik minden. Nincs idő. Nincs most egy percünk sem erre.
Az ideiglenes táborhelyünk most valahogy távolabbinak tűnik, mint, mikor elhagytuk. Ha az a rangidős majom a mészárlás mellett dönt, én esküszöm, hogy felkötöm.
Érkezésünk ugyan kis feltűnést kelt, de engem szétmar az ideg: nem tudom, miként kéne közölnöm a tényeket. Iszok és szuszogok, míg az ezredes hozzánk lép és elvárásokkal teli szemekkel firtat. Kihúzom magam de gúnytól csillogó pillantásának dacára részletes beszámolót teszek.
Néha megrándul egy-egy arcizma, fogalmam sincs, mit gondol. Már értem, miért őt küldték ide, az Isten háta mögé egy morzsákból összegyúrt, friss csapatba. Ha akarnánk se tudnánk olvasni az alakból és így befolyásolni is alig, ha lehetséges.
A döntés nehéz, főleg nekem – nekünk. Végignézzük, ahogy a parancsnokunk, ez a különös kiállású férfi lehunyja szemeit két másodpercre aztán az égre pillant, majd újra ránk.
- Húsz ember? – kérdezi, hangja szilárd és már én is biztos vagyok benne, hogy meghozta a döntését.
- Igen uram. – Megremeg a szám, többet mondanék, de türtőztetem magam. Nem tesz jót az imidzsemnek, ha rám amúgy sem jellemző módon elkezdenék sokat pofázni. |
|
