Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Egy elkeseredett próbálkozás (1. fejezet)
Korhatár: 12+
Műfaj: Pszichológiai
Kategória: Inuyasha
Feltöltő: Tifa
Feltöltve: 2015. 02. 21. 16:10:18
Megtekintve: 1920 db
Kritikák: 1 db
Egy ezüstös hajú férfi állt a hegy egyik sziklaormán. Büszkén, egyenes háttal. Hosszú hajkoronáját lebegtette az enyhe, tenger felől jövő sós szél. A lemenő nap élesen kiemelte nemesi arcának minden vonását: a sarlóholdat homloka közepén, arca két oldalán a két-két méregcsíkot, szigorú tekintetét, szépen ívelt szemöldökét, és vékony ajkait. A tájat kémlelte. Azt a tartományt, mely egykor majd az ő kormányzása alá fog kerülni. Gondolatai valahol a csatatéren kalandoztak, mert nagyon a horizontot figyelte. Majd én leigázom azokat a semmirekellőket, gondolta magában, és jobb keze máris harcra készen ökölbe szorult. Vére csak úgy forrt; harcolni akart most is, mint nap, mint nap. Apja által belé plántált harci kedve sosem lohadt. Még álmában is csak harcolni akart. Le akarta igázni a környező tartományok népeit. Most is hallotta fülében, ahogyan a pengék összeütköznek, és ahogyan az ellenség felüvölt fájdalmában, mikor kardja átszakítja a testét. Micsoda szép jövő, gondolta, és már nyúlt is kardjáért. A lemenő nap egy utolsó napsugarat küldött a harcos aranybarna szemébe, majd eltűnt a látóhatár mögött. Ezután nem sokkal egy erős, tiszteletet parancsoló hang szólalt meg a távolból, amitől a nagy harcos összerezzent.
- Sesshoumaru! Gyere haza!
- Igenis apám! - kiabált vissza az ifjú titán, és már szaladt is otthona felé. Az alig 15 éves Sesshoumaru most is tele volt energiával. Apja, Inu no Taisho, alig bírta lenyugtatni legalább addig, míg megvacsoráznak. Azután elküldte fiát mosdani. A kis katona csak nagy vonakodva jutott el a forrásig, ami a kert végében állt. Ez a művelet sem volt rövidebb, mint eddig bármikor. Most is sokat játszott a gondolattal, hogy ha ott lenne egy ellenség, akkor hogyan, miként, hányféleképpen tudná annak kioltani az életét. Mikor eljutott addig a lehetőségig, hogy bele is fojthatná a forrásba, végre eljutott odáig, hogy bemásszon a kellemesen meleg vizébe. Sokáig pancsolt, és szórakozott a habokkal. Végül apja szólt rá, hogy most már fejezze be. Akkor a kis Sesshoumaru kimászott a vízből, és felvette azt a kimonóját, amiben aludni szokott. Odaszaladt apjához, és megállt előtte, akár egy hadvezér előtt. Kihúzta magát, és mereven előre nézett. Ez volt az a tiszteletadás, amit apja megkövetelt tőle. A gyerek akár egy felnőtt, meghajolt apja felé. Fegyelmezetten, és katonás rendben megvárta, míg apja elbocsátja. Mikor ez megtörtént, felegyenesedett, és elment a hálószobájába. Ott még sokáig játszadozott a gondolattal, hogy ő is olyan nagy harcos hadvezér lesz, mint apja, akitől közel s távol mindenki retteg. Ennek több oka is volt. Egyik a hatalmas ereje, ami nem is olyan meglepő, ha azt nézzük, hogy Inu no Taisho egy démon. Egy kutya démon. Méghozzá a szigeten a legerősebb. Fia szintúgy démon, bár szegény sosem ismerte az édesanyját. Nem sokkal a szülés után meghalt. Valamiféle ismeretlen kórokozó támadta meg legyengült testét. De ezt Sesshoumaru sosem bánta. Mindig is jóban volt édesapjával. Most is a holnapi edzés gondolata ringatta álomba.
Másnap reggel egy gyors arcmosást követően megették a reggeli kötelező egy tál rizst, aztán mentek edzeni. Felvették a fakardokat, és a pajzsokat. Rövid bemelegítés után már hevesen folyt a küzdelem. A feladat az volt, hogy a tanult technikák alkalmazásával Sesshoumarunak el kellett érnie apját, és meg kellett érintenie. Ám ez csöppet sem volt egyszerű feladat. A démon nagyon gyorsan reagált minden egyes próbálkozásra, és könnyedén hárította azokat. A fiú nem adta fel a próbálkozásokat. Olyan dél körül járhatott az idő, amikor a két harcos, izzadtságban fürödve meghajolt egymás felé, és eltettél a fegyvereket. Az edzés után egy rövid, egy órás meditáció következett, hogy ne csak a testüket, de az elméjüket is tisztán, kordában tudják tartani. Eleinte igen nehezen ment ez az ifjú harcosnak, de idővel megtanulta, hogyan kell tökéletesen koncentrálni a feladatra.
A kellemes pihenő után mindketten lemosdottak, majd lóra pattanva bejárták a környéket, hogy ellenőrizzék, minden rendben zajlik-e a falvakban. Gyors látogatások voltak ezek. A legtöbb faluba be se tértek, csak ellovagoltak mellettük. Ritkán álltak meg bárhol is, mert nem tartották méltónak, hogy a parasztokkal társalogjanak. Csupán azt vizsgálták, hogy nincs-e felfordulás. Ahogy visszaértek a kastélyba, mindenki ment a maga útjára. A fiatal gyermek legtöbbször maradt a gyakorlótéren. Gyakorolta a célba lövést, és a vívást.
Hosszú, hosszú éveken át folytak így a szürke napok. Az ifjú lassan felcseperedett, és vérszomja csillapíthatatlanabb lett, mint valaha volt. Az immáron 20. életévét betöltő Sesshomaru sosem bírt nyugton maradni. Unalmas óráiban apja számára már néha ijesztően sokat gyakorolt. Aztán egyik nap valami megváltozott. Mikor apja hazaért egy különösen hosszú körútból, furcsán zaklatottnak tűnt.
- Valami baj van, édesapám? – kérdezte Sesshomaru a mellette elviharzó férfitól.
- Semmi – morogta, majd becsapta maga mögött szobájának ajtaját.
Sesshomaru egy ideig még nézte a nehéz ajtót, ami mögött nemrég eltűnt édesapja, aztán mit sem sejtve ment a dolgára. Másnap azonban a ház ura ismételten később ért haza. Fia kérdésére csak megvonta a vállát, motyogott valamit, aztán ismételten eltűnt a sötét szoba rejtekében.
Nem egy hónap, de kettő is eltelt, mire Sesshomarut hatalmába kerítette a kíváncsisága, és este, lefekvés után átment apja szobájához. Aggasztották az elmúlt napok történései, és szeretett volna megnyugtató választ kapni. De mikor bekopogott a kemény, fenyő ajtón, ingerült hangon szólt ki neki a bent lévő.
- Mi van?
- Apám, én vagyok. Bemehetek?
- Mit akarsz ilyen későn? Fáradt vagyok – apja hangja jeges, és parancsoló volt.
- Kérdezni akarok valamit. De akkor majd holnap – azzal csendesen elhátrált az ajtótól, de még mielőtt messzebb mehetett volna, egy furcsa hang ütötte meg a fülét. Apja mintha zihált volna. Vissza akart menni, de meggyőzte magát róla, hogy semmi baj. Inkább nem zavarta apját. Másnap viszont teljesen kiment a fejéből a kérdés. Az edzés még keményebb volt, mint szokott lenni. Apja úgy meghajtotta, hogy délután úgy döntött, kicsit ledől.
Mikor felébredt, már ment le a nap. A narancssárga napkorong vörösre festette az ég alját, baljóslatú jelet hagyva maga után. Sesshomaru útja egyből apja szobájához vezetett. Léptei visszhangot vertek a palota komor falai között. Mintha minden szobor, és festmény azt súgta volna neki, hogy forduljon vissza. De nem hallgatott a figyelmeztető rossz érzésre, ami a szívébe markolt. Sosem szeretett a józan eszén kívül más tanácsadóra hallgatni. De ezúttal rosszul tette. Amint odaért a jól megszokott fekete fenyődeszkákból álló ajtó elé, számára idegen hangok ütötték meg a fülét. Zihálás, és mély nyögések. Mintha apja szenvedett volna. De amint tovább fülelt, érzékeny füle még egy ember sóhajait szűrte ki. De ez a hang nem volt olyan mély, és mintha nem is a kín gerjesztette volna. De mégis mi folyhat odabenn? Csendült a fejében egyre hangosabban a kérdés. Mikor a megdöbbenés kezdett szétterjedni tagjaiban, akaratlanul mély levegőt vett, amitől kesernyés szag hatolt az orrába: ember szag. A halandóknak az a tipikus, szellemek orrának kellemetlen szaga, de mellette valami kellemes illat is. Mintha jázmin, és lótusz keveredett volna. Ábrándozásából egy visszafogott sikoly keltette fel. Szemei kitágultak, pupillái összeszűkültek, és ereiben szétáradt a mérhetetlen düh. Mielőtt átgondolhatta volna cselekedete következményeit, feltépte az ajtót, és belépett rajta. Mielőtt megszólalhatott volna, belé is fojtotta a szót a látvány. Apja egy halandó nőszemély fölé hajolva térdelt az ágyon. A nő haja fekete folyóként terült szét a selyem ágyneműn. Fehér bőre, barna szemei, kipirult arca, lágy vonalai tökéletesen illettek a fölé tornyosuló férfi kemény vonalaihoz, napbarnított, több helyen hegekkel borított bőréhez, és Sesshomaruéhoz hasonló aranyszín szemeihez. Percekig csak bámultak egymásra, majd az ifjú sarkon fordult, bevágta maga mögött az ajtót, és elviharzott. Ki a palotából, minél messzebb az apjától.
Csak akkor állt már meg, mikor kiért egy eldugott kis rétre. A földön selymes fű-, és virágszőnyeg, körben fák, amiken énekes madarak fészkeltek, kis bokrok, amikben mezei állatok bújtak el a kíváncsi szemek elől. A fiatal szellem lelkében tombolt a düh, és a csalódottság. Előrántotta kardját, és elkezdte kaszabolni a növényzetet. Szemében eszelős tűz égett, mintha eldöntötte volna, hogy kiírtja az egész erdőt. Repkedtek a fűszálak, a virágok, amikor elért a bokrokhoz, mérgében az állatokat is leölte. Vér fröccsent az arcába, de nem törődött vele. Két fát is kivágott, mire a kard annyira kicsorbult, hogy a harmadik fában megakadt, és nem volt hajlandó tovább küzdeni az elemekkel. Sesshomaru még mindig a kard markolatába kapaszkodva a földre rogyott, és keserűen felnevetett. Nem tudta elhinni, amit látott. Csalódott a világban, az apjában, és a sok éven át az apjától halott ideológiában. Képtelen volt elhinni, hogy apja képes volt a saját házukban ezt tenni. Elengedte a kardot, és magába roskadt. Szemeibe könnycseppek gyűltek a szívébe maró égtelen fájdalomtól. Ökölbe szorította a kezét, és elkezdte ütni a földet. Az ökle alá kerülő kövek felsebezték a kezét, és mélyen belevágtak a húsba. De ő éppen ezzel próbálta kiűzni a lelkét marcangoló szörnyű érzést. Úgy érezte az egész világ ellene van. Szeme hirtelen megakadt a fa rostjai közé beszorult kardon. Remegő lábakkal felállt, megragadta a kard markolatát, és kirángatta a fa törzséből a pengét. Ujjai remegtek az előbb szerzett sérülésektől, de azok szinte látható sebességgel be is gyógyultak. Ebben a pillanatban undorodva pillantott saját beforrt sebeire. A kicsorbult pengére pillantott, majd azt a szívének szegezte. Remegő kézzel megszorította a kardot, hogy már belefehéredtek az ujjai.
Hirtelen erős fény hatol be szemhéján át szemeibe. Felemeli kezét, hogy eltakarja maga elől a betolakodó napot. Hevesen kalapáló szívére teszi másik kezét, majd meglepetten konstatálja, hogy feldúlt. Régen nem álmodott a múlttal. Azzal, hogy mostanában sokat volt ébren, elérte, hogy ez az alvás hosszabbra sikerüljön. Így volt ideje álmában végigjárni kicsit a múltat. Nagyot nyújtózik ültében, aztán körbenéz. Rengeteg év telt már el azóta a nevezetes nap óta. Már megismerte öccsét, és kis csapatát, Narakut, és sok mindenki mást. Ez a Naraku fickó sokszor keresztbetett neki. Hosszú, és fáradtságos hajtóvadászata végül eredményes lett, és sikerült megölnie a félszellemet. Ezután nem is találkozott többet se öccsével, se az ő idegesítő barátaival. A csatában elvesztette hű szolgáit Jakent, és Rint. Most egyedül járja a vidéket, még mindig azzal foglalatoskodva, hogy megszerezze apja elvesztett vagyonát, és hatalmát.
Hunyorogva néz körbe. Nehezen tudja eldönteni, hogy merre menjen tovább. Végül úgy dönt, arra megy, amerre a szél fújja. Elindul a nagymedve irányába, aztán majd kiköt valahol. Élete már nem olyan céltudatos, mint 10 éve, Naraku üldözése idején. Belefelejtkezve gondolataiba vág át az erdőn. Egész nap csak az utakat koptatja. Talpa alatt lassan megváltozik a föld. A kikopott füvet dús aljnövényzet váltja fel, mintha azon a környéken évek óta nem jártak volna. Lassan feltekint cipője orráról, és meglát egy régi, használaton kívüli kutat. Valami rémlik neki, hogy itt történt valami, de az idő homályába veszik a történet. Csak egy hosszú, fekete hajkorona libben elő az emlékezete erdejéből, de aztán amilyen gyorsan előbukkant, olyan gyorsan el is tűnik. Egy vállrándítással elintézi az emléket, és fordul is el kúttól, amikor egy ismerős szag lopakodik be az orrába. Először kellemetlennek, szúrósnak érzi, de aztán megérez benne valami kellemeset, izgatót. Ahogy az illat felé fordul, meglát a kútban egy fekete hajcsomót, ahogy éppen visszabújik a kút pereme alá. Hallja az illető szaggatott lélegzetét, gyors szívverését, és ahogy a gyökerek nyöszörögnek a súlya alatt. Odalép a kúthoz, belenyúl, megmarkolja a hajat, majd erősen megrántja felfelé. A haj tulajdonosa hangosan felsikolt, és odakap a férfi karjához. Sesshomaru maga felé fordítja a nyöszörgő halandót, és meglepetésében majdnem elengedi, mikor meglátja kotnyeles öccse volt utazótársát. Végül egy mozdulattal rádobja a kútra a lányt, aki így lógó lábakkal kapaszkodik a roskadozó kút szélébe. Egy nagyobb nyögés kíséretében feltornássza magát a peremre, és átbukfencezik a fűre, ott pedig elterül a virágok között.
Sesshomaru orrát szúrja a halandó szaga, ezért hátat fordít neki, és már megy is az erdő felé. De mielőtt még beérne a fák közé, hátranéz a lányra, és megereszt felé egy hideg megjegyzést.
Ha még egyszer meglátlak, nem úszod meg ennyivel halandó. Takarodj vissza a saját világodba – azzal eltűnik a fák között. Nem érti, miért jött vissza az a lány. Folyamatosan arról próbálja győzködi magát, hogy nem is érdekli, de mióta nincs vele Rin, sokkal többször megfordul a fejében a kislány. Most eszébe jut, hogy ez a lány hányszor, de hányszor segített neki megmenteni a kislány életét. Szeme elé villan a sötétbarna barátságos szempár, és a hosszú fekete haj, ahogy lágyan ráesik a kecses vállakra. Ahogy ezen mélázik, neki is megy egy fának. Orrát dörzsölgetve megy tovább. Az ütközés kikergeti egy kis időre fejéből a lány képét.
Estére elér egy tavat, és leül annak a partjára. Úgy érzi egyre csak gyűlik benne a feszültség, le kell vezetnie az indulatát, és minden egyéb érzelmét, mert különben felrobban. Régen volt ennyire mozgalmas napja, mint ez a mai. Ez a lány rendesen felzaklatta. Ám mikor feláll, hogy lemészároljon egy falvat, eszébe villan a kis Rin, amint a farkasok elől menekül, akik végül megölik ugyanúgy, mint mindenki mást a faluban. Leveszi kezét a kardjáról, aztán mégis visszaül a homokra. A holdat nézi, miközben halk zörgést hall a tó nem is olyan messzi részéről. A szeme sarkából arra tekint, de különösebben nem zavartatja magát. Abban reménykedik talán, hogy egy bandita jár arra, és lesz kit lemészárolni. Ebben az esetben szerencséje is van. A szerencsétlen részegen találkozik a szellemmel. Mikor meglátja, nagyot csuklik, majd előrántja a kardját, és hadonászni kezd vele.
- Ide az értékeidet, vagy meghalsz! – kiabálja kissé orrhangon az útonálló. Mivel Sesshomaru nem mozdul, ráront.
Ezt rosszul teszi, mert mire odaér, Sesshomaru már állva várja a betolakodót. Szemei vörösen világítanak, és egy hirtelen mozdulattal felnyársalja a banditát, aki hörögve, kapálódzva elég hamar kileheli a lelkét. Sesshomaru a tóba mossa véres kezeit, majd otthagyja a tetthelyet.
Másnap is még egész nap a fekete hajú lány jár a fejében. Gondolatai elterelése végett démonokat írt a hegyekben. Izzadtan, fáradtan roskad le egy fa tövébe pihenni. Furcsa érzés kúszik be a torkán, majd megüli a gyomrát, és kissé elzsibbasztja az agyát. Valamiért sajnálja, hogy nem találkozott össze a lánnyal. Régen viszonylag sokszor egymásba ütköztek, mikor öccse megölésén, és a Tessaiga elkobzásán fáradozott. Most, hogy viszontlátta, mintha hiányozna neki az a kis kotnyeles kölyök. Bár nem látta sokáig, de mintha azért változott volna egy keveset az utóbbi időkben. Végül addig tépelődik magában, hogy elindul a kút felé, de magában azzal magyarázza ezt, hogy csak ott van egy gyógynövény, amire szüksége van. Neki mondjuk nem is kell egy darab gyógynövény sem, hiszen a sérülései elég hamar begyógyulnak, de azért elmegy megnézni.
Mikor odaér, már javában a hold uralkodik az égen. Gondolataiban szitkozódik, amiért nem tudja megkülönböztetni egymástól a különböző növényeket a rossz fényviszonyok miatt. Aztán úgy dönt, hogy egy tisztáson megvárja a pirkadatot. Ha akkor sem találja meg a keresett gyomot, akkor elmegy. De nem kell sokáig várnia, megérzi a kellemetlen egyben mégis kellemes illatot. A lány valahol a közelben jár. Izmai maguktól összeugranak, mintha menni akarna a lány után, de azonnal lekever magának egy pofont, hogy felébredjen. Mikor ment ő nők után? Soha! És nem is fog! De amint vívódik saját magában, megérzi azt az illatot is, aminek sosem tudott ellenállni: a feromonok csábító illatát. Valahol a közelben van egy nőstény, aki nemzőképes. Úgy emelkedik fel a földről, mintha kötéllel húznák. Gépiesen elindul az illat irányába. Bármi kerül elé, egy életre megbánja. Keresztülgázol fán, bokron, állaton, démonon, majd végül megáll egy tó partján. Ahogy kilép a fák közül, meglátja az illat forrását. A fekete hajú lány ott ül a parton, és a vízen tükröződő csillagokat nézi. Régen hosszú haja hátul most csak a tarkójáig ér, de előre felé fokozatosan hosszabb, és hosszabb lett. Elől milyen hosszú, azt ebből a szögből nem látja, de nem is akaródzik neki közelebb menni. Az ösztönei próbálják vonszolni a testét, de elméjével még tudja kontrollálni önmagát, és megfordul, még mielőtt visszafordíthatatlan lenne a folyamat. Besétál a fák közé, majd fogja magát és leül öccse régi börtöne, a Szent Fa tövébe. Elkezd egy kis gyógynövényt rágcsálni, amitől idegei kissé lenyugszanak. Ám fél órán belül közeledni érzi az illatot. Szinte biztos benne, hogy nem fog összetalálkozni a halandóval, ezért nem hagyja ott ideiglenes táborát – legalábbis ezt meséli magának, de titkon, reménykedik, hogy erre vezet az útja.
Hosszú óráknak tűnő percek telnek el, miközben az illat egyre csak erősödik, és erősödik, aztán meghallja a lány lépteit is, ahogy meg-megreccsennek alatta a lehullott ágak. Aztán meg is látja a holdfényre kilépő lányt, aki ahogy meglátja őt, szinte kővé dermed. Szinte automatikusa megérinti a haját, valószínűleg az utolsó találkozás emléke még élénken él az emlékeiben. Sesshomaru tiltakozóan elfordítja a fejét, mintha nem vette volna észre a hangosan csörtető éji vándort. Amint elindul a lány, aki valószínűleg abban reménykedik, hogy a szellem fittyet hány a jelenlétére, mint olyan sokszor máskor, ám ezúttal nincs szerencséje. Ahogy elhalad mellette, a szellem feláll a földről, és jéghideg, kegyetlen hangján megszólal.
- Mit gondolsz, hová mész? – suttogja vészjóslóan – Azt mondtam legutóbb, ha még egyszer meglátlak, annak nem lesz szép vége.
Ám Kagome sosem volt az a fajta, akit szavakkal le lehetett fegyverezni. Amint érzi, hogy gáz van, azonnal futásnak ered teljes erejéből. Sesshomaru ajkai groteszk mosolyra húzódnak. Mindig is szerette üldözni az áldozatait, akár megölni akarta őket, akár másra akarta őket felhasználni. Hagy a lánynak némi egérutat, majd utána iramodik. A vérében felszabaduló adrenalin, és a feromonok is hajtják, minek következtében a sötét helyeken is tökéletesen látja a nő alakját, és minden riadt mozdulatát. Hagyja, hadd fusson el egészen az erdő széléig, ahonnan már látja a menekülést jelentő falut, aztán elé ugrik, aminek hatására a lány egyenesen nekiszalad, aztán tántorogva elhátrál tőle.
- Mit akarsz tőlem? – kérdi remegő hangon Kagome.
Sesshomaru szája sarkában kaján mosoly jelenik meg.
- Egy kis szórakozást – azzal ráveti magát a lányra. Velőtrázó sikolya végigvisszhangzik a völgyben. 

© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).