Ma van Samain* napja. Ezen a napon életre kelnek a holtam, megnyílnak a sídh**-ek, s elõ jõ minden mágikusteremtmény. Pusztán az örömtüzekkel tudjuk õket távol tartani otthonainktól. Ám ez gyakran nem elég. A druidák igéket mormolnak napnyugvástól pitymallatig, mi harcosok pedig visszatesszük a sírba a kéretlen látogatókat.

҉

Kissé kelletlenül veszem tudomásul, hogy nemsoká ki kell menni az ünnepségre. Örömest maradnék inkább a mellettem heverõ kedvesem mellett.
Elég csupán a szõrméken tekergõdzõ ébenszín tincsekkel körülölelt arcra pillantanom, hogy szívem hevesebb ütemre váltson. Szép metszésû arcán egy pilledt mosoly honol, mi korábbi tevékenységünknek szól. Ármen kõ kék szemei vidám szikrákat szórnak. Õ olyan tökéletes, mintha csak az istenek a legnagyobb odafigyeléssel alkották volna meg. Arcát bármely nõ megirigyelné, olyan finom vonásokkal rendelkezik. Egyedül a halvány borosta, s kisé erõteljesebb vonalú állkapocscsontja bizonyítja, hogy õ férfi.
- Ne nézz, így! – villantja rám igézõ tekintetét. – Mennünk kell.
Mosolyogva nyomok egy csókot hattyú nyakába. Kuncogva tol el magától, majd egyszerû mozdulattal kisiklik mellõlem. Figyelem, ahogy hajzuhataga finoman leomlik tökéletesen kerek fenekének vonaláig. Alabástrom bõre, szinte világít a szürkület nyújtotta fogyatkozó fényben.
Nehezen hiszem el, hogy õ tényleg az enyém. Kora fiatalságom óta érte epedeztem, ám õ csak a mesterét látta. Gyûlöltem azt a férfit. Otthon hû feleség, s négy gyermek várta, õ mégis magához láncolta eme páratlan szépséget. Soha nem zavart, hogy majd egy évtizeddel idõsebb nálam, habár ez nem látszik rajta, vagy, hogy férfi. Tisztasága rabul ejtette a szívemet, s ez ellen képtelen voltam tenni. Mikor mestere, végre elhunyt öregségében, én lecsaptam rá. Alattomos mód kihasználtam gyengeségét, s kegyeibe férkõztem. Edgan*** azóta az enyém. Közel tizenöt esztendeje.
- Drausus, készülj! – hoz vissza jelenbe lágy hangja.
Eget rengetõ sóhaj kíséretében tápászkodok fel. Nyújtózva lépek el, csakhogy hajába bújtathassam ujjaim. Inkább õt figyelném, mintsem a holtak, tündérek, s démonok seregével harcolnék.
- Vigyázz magadra! – kérem tõle halkan. – A mai este nagyon veszélyes, hisz a hold, ma nem világol.
Újhold idején legalább olyan erõsek a mágikuslények, mint holdtöltekor.
- Te is légy óvatos! Neked jut a veszélyesebb része – hozzám simul. – Nem tudom, mihez kezdenék, ha valami bajod esne.
Nem felelek, hisz nem is tudnék. Szeretném hinni, hogy tényleg így van, azonban egy részem azt súgja, könnyedén továbblépne.
Válasz helyett felemelem jobbját, és csókot lehelek a csuklóján díszelgõ szerzõdésünk pecsétjére.
- Nem lesz semmi gond – súgom bõrébe. – Most pedig öltözzünk fel!
Mosolya ismét felragyog, ami örömmel tölti el szívemet. Mindig boldognak szeretném látni õt.
Elõbb végzek könnyû harci gúnyámmal, mint õ a sokzsinóros papi öltözettel. Fiatal még ahhoz, hogy igazi druida legyen, de idõvel biztosan õ lesz a vezetõjük. Míg ruhájával bajlódik, én elkezdem varkocsba fogni kékes fényû haját. Beletûzgelem az erõsítõ talizmánokat is.
- Köszönöm! – nyom könnyed csókot ajkaimra.
- Menjünk! – karolom át karcsún izmos alakját.
Könnyed léptekkel hagyjuk el közös otthonunk, s indulunk meg a falu fõtere felé. Elvétve kisebb-nagyobb csoportokba már gyülekezni kezdtek a falusiak. Egy kupacban állnak a megáldásra váró étkek, külön asztalon elegáns toronyban a nemes almák. Minden ház elõtt világol már a tökmécs, mely nem engedi bejutni a gonoszt. A tér közepén már ott a máglya, melyet csak egy szikra választ el attól, hogy örömtûzzé váljon.
Edgan elfoglalja helyét a tûz körül áll mágiások között, én pedig mögé állok, ahogyan a szokás követeli.
- Mindenki itt van? – zengi be a teret Allan druida recsegõs hangja. Egyöntetû igen mormogás hangzik fel. – Akkor kezdõdjön az ünnepség!
Ahogy a nap utolsó sugara elhal, a tûz úgy kap életre. Papok, s papnõk dallamos duruzsolása száll az éjben, ahogy a bíborszín lángok az ég felé törnek. Halk szavaikkal biztosítanak egy védõburkot a falunk, mintha egy anya ölelné meg gyermekét, az õ igéik is úgy borítják be otthonainkat. Zavartalanul folyik le a bájolás, így már csak akkor lehet gond, ha valaki átlépné a falu határát. Ezt a szabályt, azonban senki nem szegi meg.
Az étkek megáldása, s a nemes almák elfogyasztása közben, már mindenki vidámabb. A közös vacsora alatt barátságos beszélgetések veszik kezdetüket. Lassanként a hajadonok, s ifjak táncolni kezdenek a tûz körül a felcsendülõ zeneszóra. Az idõsebbek mesékkel kábítják, olykor riogatják a gyermekeket.
- Most minden békés – dõl a vállamnak Edgan.
Egy hosszú lócán ülünk az egyik asztalnál. Belecsókolok hajába.
- Nemsokára újabb áldás jön nem? – kérdem halkan.
- De igen – bólint. – Már halványul a kör izzása.

҉

Már közeleg a hajnal, azonban a harcosnak mozdulnia még nem kellett. Az igézetet a papok kétóránként elkántálták. Felkelek a padról, hiszen rajtam van a sor, hogy körbejárjam a falu határait. Néhány kósza kutyát látok csak, s a dombokon túl fény pislog. Megnyíltak a sídh-ek.
Gondolataimba mélyedve haladok, mikor ismerõs hang üti meg a fülem.
- Várj! Ne menj még el Ferghus!
Odapillantok, s Edgan-t látom, ahogy a falu széle felé fut. Nyomába eredek. Még idõben sikerül megragadnom a derekát, mielõtt átléphetné a határt.
- Eressz! – kiált rám.
- Nem tehetem – morranok.
- Utána kell mennem – küzd szorításom ellen.
Az alak, akit eddig követett megáll. Felénk fordul, s feltevésem bizonyítást nyer. Ferghus az, a volt mestere, a – reményeim szerint – volt szeretõje.
- Beszélnem kell vele – tépi ki magát karjaimból. Dühödten kapok utána, s vállaiba mélyesztem ujjaim.
- Õ halott – rázom meg. – Csak a lelked akarja elvenni. Le akar csábítani a holt lelkek birodalmába!
- Hazudsz! – vágja fejemhez. – Ferghus sosem tenne ilyet! Õ kedves, gyengéd, megértõ, hûséges.
Hosszan ecseteli halott szerelmének végtelen erényeit. Szívem szép lassan kihûl. Mégsem szeret engem, csak pótlék voltam. Egy helyettesítõ. Kezeim válláról a csuklóira siklanak. A kötésünk jele halványabb, mint valaha. Lelkem mélyébe zárom el a rám törõ fájdalmat. Eleresztem õt.
- Menj, ha akarsz – suttogom. – Elkísérlek, nehogy bajod essék.
Nem szentel nekem további figyelmet, hanem megindul a holt druida után. Csendesen követem lépéseit. Eltávolodunk a falutól, a biztonságtól. Halkan csilingelõ nevetéssel röpkednek köröttünk a barátságosabb tündérek, ám ezt kedvesem szemei nem érzékelik. Tekintetében tébolyodott megszállottság tüze ég. Õ csak Ferghus-t látják.
Bár tudhatnám, miért éppen most tért vissza! Már másfél évtizede, hogy eltávozott. Ha tényleg fontos lett volna neki Edgan, akkor már a következõ esztendõben elõjött volna a hantok közül.
Váratlanul megáll. Körülvesz minket az erdõ, lábunk elõtt, mint õsi kút szája, tátong egy rúnakövekkel kirakott kapu.
- Edgan – zihálja elnyújtott magánhangzókkal. – Gyere velem! Kellesz nekem.
A csodakék szemekben feltûnõ könnyek, és a meghatottság erõs ütést mér megtépázott érzelmeimre. Hát tényleg ennyire fontos neki ez az ember? Mindent hátrahagyna, azért hogy vele lehessen? A válasz vélhetõleg igen lenne.
Szóval õ így szeret. Hozzá képest én önzõn birtokolni akarom, nem engedni senkinek, én az övé, õ az enyém módon. Most már láthatom, hogy ez nem így van. A testét néhány óra erejéig birtokolhattam, ellenben a szívét, s ragyogón tiszta lelkét nem. Az örökké Ferghus-é lesz.
Nézem õket együtt. A mester, aki ismét fiatal, és a tanítvány. Nem hibáztathatom Edgan-t, amiért õt választja. Ferghus igazán jóképû férfi a maga módján. Szikár alakjához szilaj termet tartozik, haja, mely lapockáit verdesi, a lángok színében pompádzik, szeme az õszi friss gesztenyéhez hasonló. Arca karakteres, kissé durva, ám kimondottan megragadó.
Megfogják egy más kezeit, s csak állnak egymással szemben. Egy szép pár. Egy összeillõ pár.
- Mester – szólal meg halkan. Hangjában annyi érzelem kavarog…
Lehunyom egy pillanatra szemeimet. Le kell gyûrnöm a kínzó gondolatokat! Nem uralkodhat el rajtam a kétségbeesés! Nem fog elhagyni! Nem, nem és nem!
A napl már színezi az ég alját. Nincs már sok hátra ezen borzalmas éjbõl.
- Jöjj velem! – susogja újra, mint holmi csábító démon, kit gonosz istenek küldöttek a földre.
Látom, hogy kedvesem közelebb mozdulna felé. Felizzik bennem a féltékenység marcangoló parázsa. Elrántom a galád csábítótól. Kizárt, hogy átengedjem neki a számomra legfontosabb embert. Vállamra kapom, s visszaindulok a falu felé.
Egy mocskos önzõ, állat vagyok. Edgan-ra, mint részemre tekintek, kitõl nem tudok megválni.
- Drausus – szól rám erélyesen szerelmem. – Mit mûvelsz? Azonnal tegyél le! Még nem beszéltem vele.
- Nem érdekel – vágom rá. – Te az enyém vagy, és pont. Megtiltom, hogy szóba elegyedj vele!
Kapálódzik, izeg-mozog, mire kelletlen, de leeresztem a földre. Amint szilárd felületet ér a lába, lekever nekem egy hatalmas pofont.
- Ne kezelj tárgyként! – ordítja zaklatottan. Idegesen hajába túr. – Elegem van belõled! Többé nincs rád szükségem!
Lepillantok a jobbomon felizzó pecsétre.
- Edgan – lehelem megtörten.
Térdre rogyok. Testemet iszonyatos kín kezdi el hasogatni. Szóval ez jár annak, akit megtagadnak…
- Drausus? – hallom óvatosan közeledõ lépteit. – Mi a baj?
Felnyögök, s immáron vért hörgök.
- Drausus! – sikoltja kétségbeesetten.
A görcsök marcangolnak, ahogy megfeszülök, érzem csontjaim roppanását, inaim pattanását. Üvöltök a kíntól, közben saját véremtõl fuldoklom. Mint sebzett vad vergõdöm az avarral borított mohás földön.
- Mit tettem? – zokog kedvesem, s próbálja az ölébe húzni fejemet. – Nem ezt akartam! Nem akarlak elveszíteni! Szükségem van rád!
Immáron hiába valóak ezek a szavak. Az eskü megtört, nekem pedig kínhalál a jussom.
Hirtelen vége szakad az egésznek. Megviselten kapkodom a levegõt, ami nem sûrûn jut el a tüdõmbe.
- Csak tisztességgel el akartam búcsúzni a mestertõl – sírja. – Téged szeretlek, mióta csak megismertelek. Ezért kérlek, ne hagyj egyedül!
Nézem a könnyáztatta kékségeket. Nagyobb szenvedés õt így látni, mint bármely fizikai fájdalom.
- Edgan – sajtolom ki magamból a szavakat. – Mosolyogj rám még egyszer!
Torz mosolyt erõltet ajkaira, majd lehajolva csókol meg. Édesen fûszeres ízét, elnyomja a vérem fémes aromája.
- Szerelmem… - súgom neki utoljára.
Már közel a vég. Várni fogom õt odaát, ám sosem jövök föl elé. Ha eljön az ideje, úgyis újra találkozunk.
Tompulnak a színek, kezd minden összefolyni. Még látom, ahogy a lombokon áttüremkedik a hajnali fény, utána már csak a hideg sötétség.
És a nap felkelt…

Vége

* Samain (szauiny) – tél kezdetét megelõzõ éjszaka (okt. 31.), a halloween elõdje.
** Sídh – tündérdomb, kapu a holtak, és a mágia birodalmába
*** Edgan – szenvedélyest jelent.