Ma is nagyon meleg van. Ahhoz képest hogy milyen idõnek kellene lennie legalább öt fokkal melegebb van. A srácokkal így kilencen üldögélünk a helyünkön, valaki teát szürcsölget, valaki meg olvasgat. Kint kicsit már érezhetõ az a hideg, nehéz és párásnak mondható levegõ, ami a tél közeledtét jelzi. A manók elkezdték leporolni a gépeket, és elõkészíteni õket a folyamatos munkára. Mi pedig még mindig itt üldögélünk, már egy éve itt meresztjük a seggünket. Az északi sarkon vagyunk és alig van hó, ez a globális felmelegedés, vagy mit is szoktak ráfogni erre. Lehet benne valami mert megfigyeltük Vix-el hogy két évente hatalmas hó esik, akkor aztán még  nekünk is nehezünkre esik dolgozni. Bár nap mint nap lejárunk kondizni és futunk minden nap, de ez a hajcsár mindent megkövetel tõlünk. Minket csak egy évben egyszer használ könyörgöm, beleférhetne egy kis pihenés is. Na persze, akit nem egyszer használ egy évben az dagadó mellel büszkélkedik, de a többiek csak fancsali képpel fintorognak rá egy szépet. Egy piros kötött egyen pulóvert felkapva magamra lépdelek ki a zuhany alól. Don megnéz magának, mint ha nem láttuk volna már elégszer a másik emberi alakját, bár van egy két társam aki jól néz ki de valahogy nem hoz lázba egyik sem. Don egy körszakállas szemüveges fazon, igazán csábos mosollyal, és hideg tekintettel. A többiek öregecskébbek nálam, nem mint ha én gyerek lennék de mindig azzal zrikálnak hogy semmi gyakorlatom nincs.

- Mi a helyzet ezzel a vén huncuttal? – kérdi Blitz Don-t. A kérdezõ személy csak felnéz a napilapjából, és elnéz a mellettem tevékenykedõ férfira. Csak figyelem az apróbb mozdulataikat, a hatalmas lapát kezet amint a vállamon végigszántva tart egy fotel felé. Majd válaszol a kérdésre.

- Beindult a szekér, tudod most kezdi a maradék papírok szortírozását, meg a rossz gyerekek listájának összeírását. – magyarázza a kis minden lében kanál. Mindig is furcsállt engem itt, de már pár éve kezdünk egymásról mindent aprólékosan kipuhatolózni. Comet csak szisszen egyet a beszéden, õ itt a legöregebb és tiszteli Mikust, nem szereti azt hallani hogyan beszélnek róla ezek itt. Õ szokott a legközelebb elhelyezkedni a szán hajtójához, és szólni nekem ha valami módosulás várható a röppályánkban. A lehetõ legrövidebb idõ alatt kell kiosztanunk az ajándékokat mert szegény Mikus nem tûri  a késést. Nem szokott minket ösztökélni, de megszidni annál inkább. Még három nap van vissza addig a bizonyos éjszakáig, amikor is a szuszt is kidolgozzuk majd magunkból. Egy hangos sípolás csap fülön mindenkit aki a helységben tartózkodik. Beindultak a gépek, már ilyenkor?

- Te Dash… miért mennek már most a gépek? – pislogok fel arany szín szemeimmel a vékony fehér hajú társamra aki éppen tévét néz. Egy apró sóhajjal teszi érthetõvé ezt az egészet.

- Tudod Rudikám egyre több gyerek születik a Földön, és ezzel az jár hogy a manóknak kapkodniuk kell a pici kis kezeiket. – pislant vissza világoskék szemeivel a ketyerében mozgó alakokra. Ezt még mindig nem értem.

- De Daash… - nyújtom el a nevét hosszan – A gépek most már nem automatikusan gyártják a játékokat? – hajolok oda kicsit hozzá, míg egy apró mozdulattal megfogja az orromat, ami amúgy is fáj és a sok orrfújástól bepirosodott és szinte úgy érzem mint ha égne a bõröm.  

- Hogy te milyen akadékoskodó vagy, de akkor is kellenek oda manók, mert a selejteket ki kell válogatni és figyelni kell a gépeket hogy ne romoljanak el. – egy mély lélegzetet veszek, olyan mint ha a testvérem igazított volna el.

- Áhh, most már értem. – huppanok vissza a jó puhára kialakított kis kuckómba, amit az azt fedõ anyag halk sercegéssel bír. az esti program mi lehetne más? Vagy aludni fogok, vagy tévézni, vagy kakaót inni. De azt már ittam ma, hármat is. Nem nem! Tudom már! Megkérdezem Mikust hogy segíthetek-e valamit neki. Olyan sok munkája akad mostanában, és ezt mind neki kell megcsinálnia, nem is tudom hogyan nem õrül bele minden évben. Halkan slattyogok végig a mamuszkámban a  barna krémszínû mintákkal átszõtt mintás szõnyegen, majd eljutok a szépen faragott bükkfa ajtóhoz. Elõször a fülemet odanyomom a térelválasztóhoz, majd belesek a kulcslyukon és végre meg merem tenni  amit elhatároztam. Benyitok, a retesz halkan engedi hogy a kezem kinyissa az ajtót. Nem néz fel a papírokból, csupán körmöl és egyik lapról a másikra tekint. Halkan megköszörülöm a torkom, amit õ csak egy nyugodt hümmögéssel fogad.

- Mikus? Segíthetek valamit? – megáll a keze, és lassan felnéz rám. A kandalló fénye oldalról arany színûre festi a szép vonásait, cseppet sem öregedett. Szép fiatal férfi képében tekint rám vissza egy mosollyal az arcán.  

- Gyere csak Rudolf, ami azt illeti tényleg kéne egy segéd . – folytatja tovább, én pedig apró lépteimmel kucorodom oda , a mellé készített székre. Körbenézek az asztalon de ezután egy kínos csend következik.

- És mit kellene segítenem? – megint megáll, és elém gurít egy hosszú tekercset, amin a rosszak neve sorakozik. Nagy szemekkel pillogok rá, és olvasom a neveket. Az egyik kósza mogyoró barna tincsem a szemem elõtt táncikál ezt nem sokáig tûröm. Odakapok a kezemmel és elkotrom onnan, majd megint meghallom az õ hangját.

- Diktáld le nekem ezeket a neveket. – bök a papírra, pontosan oda ahonnan folytatnia kéne. Kezembe fogom a papírost és már is diktálni kezdem, és már hallom is a toll reszelõdését a papíron. Bár a kandallóban még ég a tûz, de egy csomó szép jégvirág fut végig az ablak sarkán. Kint süvít a szél, de nem fehérlik kint semmi. Kicsit karikásak már a szemei de az írásának tempója egy cseppet sem lassult. Hirtelen megakadok a szavalásban, és idõt hagyok magamnak a torkom megköszörülésére. Lepillant rám, tudni illik majdnem két fejjel magasabb nálam, még így a karos székében is ücsörögve.  Egy pillanatra összenézünk, aztán már is folytatom a munkámat. Egy kis idõ után a pilláim egyre inkább elnehezülnek, és akadozni kezd a nyelvem is. Mikus a tûzre rak éppen, az én fejem pedig megadja magát és csukott szemekkel lebillen. Fáradt vagyok, már vagy hat órája egyfolytában dolgozunk, ez még nekem is fárasztó . Óvatosan a térdhajlatomba mélyeszti kezét, és a hátamat karra öltve visz kezében a szobánkig. Közelebb bújok a piros, fehér bojtos kabáthoz ami most melegséget sugároz. Picit füst és édeskés illatot szívok be jó mélyen a tüdõmbe. Egész nap képes lennék õt illatozni.

Másnap reggel a helyemen ébredek,a halványkék kis takarómmal bebugyolálva. Az egyik kezem a vastag szövetrakatba markol, és közelebb húzom az arcomhoz. Külön boxokban alszunk, még így ember alakban is ha nincs ránk szükség ugye. A szalmabálákon ágyaztak meg nekem amik be voltak készítve a helyemre. A tollpárnám susogása a füleimnek nem esik furcsán, és a lágy puhaság most szendergésben tart. Pár perc múlva azonban egy nagy huppanás ébreszt fel teljesen. Nem mozdulok a helyemen, csak kigúvadt szemekkel meredek a boksz ajtómra. Halk, és sietõs beszélgetést fülelek le.

- Hé, vigyázz már ne ilyen hevesen. – hatalmas levegõ zúdul le a torkán, a másik fél pedig csak egy hümmögéssel nyugtázza a  dolgot. A további szavak mint ha nyö-nyögések lennének. Ezek a hangok pedig, Dash és Pranc. Nagyot nyelek, sejtem hogy mit mûvelnek a fa pallók másik oldalán. De, Dashrõl azt híresztelik hogy õ Mikussal tette ugyan ezt. Akkor õt nem szeretni? Akkor miért teszi ezt? Mindig le vagyok hurrogva mikor meg akarok szólalni ebben a témában. A polcomon álló hó gömbben lebegõ konfettik megrázkódnak, hagyják már abba, mi tart eddig? Befogom a fülemet nem is akarom hallani Dash nyögéseit, még pár könnycsepp is kibuggyan a szemembõl visszafujtom a tüdõmben marad levegõt. Nem mozdulok, nehogy zajt keltsek mert akkor biztos megzavarnám õket. Ám inkább engem zavarnak ezzel, ez az elsõ hogy ilyet hallok, vajon milyen lehet? Sokan mondták már itt hogy helyes vagyok, meg hogy ilyen a testem meg olyan a testem. Bezzeg amikor idekerültem, akkor még kis csökött szarvaska voltam a szemükben. Most meg olyan sorsra akarnak engem juttatni mint amilyenbe Pranc késztette Dasht. Nem figyelem a többiek között kialakult kapcsolatokat, nem akarok sok vizet zavarni úgy sem becsül meg senki emberként, csak akkor vagyok hasznos mikor a fájós nózim a sötétben világít és irányt mutat. Vége, abbamaradt az egész. Gyorsan behunyom a szemeimet és alvást színlelek mikor Pranc sétál el az ajtóm elõtt és a gatyájával babrál. Csodásan színészkedem, így negyed óra múlva vonszolom ki magamat az elõtérbe. Nyammogva veszem a kezembe a reggeli teámat, és egy üres kiflit nincs gyomrom ezek után mindent felfalni reggelire. Velem szemben foglal helyet a barna bõrgarnitúrában. Szemeim a kinti világot nézik, hóvihar dúl odakint, most csak erre akarok figyelni semmi másra az egész világon.

- Jól aludtál? – kortyol a kávéjába, és a csésze mögül egy alattomos pillantást kapok tõle reggelire. A fejemet megint a kinti világra szegezem, és egy kis ideig váratom a válaszommal. Végül nyögve nyelve kiejtem a számon a válaszomat, pirulok amit egy halovány mosollyal nyugtáz.

- Persze. Most jobban tudtam aludni mint a múltkor. – iszom ki végül az italom végét a bögrébõl. Jobb oldalra dõlve hemperedek le a helyemrõl, és felkotrom a lábamra a papucsokat. Kiléptetek a konyhába, ahol egy támaszkodó alakot pillantok meg félmeztelenül, fehér rövid haja pókhálóként hullik le egészen a tarkójáig. Arcán pár fehér szál pelyhedzik, és halovány rózsaszínes bõre még több vért kíván az arcomba. Elhúzza az ablak széléhez kötött függönyként, ami félhomályt ereszt a szobára. Megszólalni sem merek, nem tudom hogy észre vett- e , de kezem azonnal a lámpa kapcsolójára csap.

- Szia Mikus. – lépdelek közelebb a mosogató felé, majd vizet engedve öblíteni kezdem a poharam. Csak arra koncentrálok, könyörgöm húzzon már magára egy trikót! Mikor a pohár szája a csepegtetõn csörren sikerül egy pillantást vetnem rá. Valami rongyot szorongat a kezén. Kicsit jobban megnézem magamnak, mire kicsit remegni kezd az alkarja és egy laza szisszenéssel kérdez rám.

- Miért nézel? Csak elvágtam az ujjamat. – megfogom a kezét amire a rongyot csavarta és megdorgálom kicsit, mivel és hogyan vághatta meg a kezét. Letekerem róla a fehér textilt amit belülrõl már összemaszatolt.

- Mutasd csak. Ó , már látom. A papírok szélével vágtad meg magad? -  ragadom meg finom erõszakkal a csuklóját és felágaskodok a fenti polcig a tapaszos dobozért. Lekapom a helyérõl, és kipattintom a doboz száját és kiszedek belõle egy hamvas fehér fóliával burkolt tapaszt. Kicsit arrébb vánszorgunk, vagy legalább is õ tolat én pedig fertõtlenítem azt a sebet. Most már nem patakzik belõle a vére aminek csak örülni lehet. Így is úgy néz ki ez a törülközõ mint ha leöltöttük volna a forralt borral ami a tûzhelyen ólálkodik és arra vár hogy az ajándékhordás után elfogyasszuk.

- Köszönöm. – mosolyodik el mélán, majd hatalmas tenyerét a búbomra simítja és dicsérõ mozdulatokkal lóbálja a hajamban. Néha meg megfog egy tincset én meg állok ott a dobozzal a kezemben. Kicsit elpirulok, de nem hagyom magam tovább és elpakolom ezt a szettet. Nagy sebbel lobbal  rohanok és az ajtóban majdnem sikerül felbuknom az egyik lakótársamban.

- Hé kölyök ne siess annyira! – morran rám Dash, akinek még az arca látványától is futhatnékom van most, de letorpanok és vörös rákra hajazó színt öltök. – Hát ennek meg mi baja? – figyel Mikusra én pedig hatalmas lendületet szerezve landolok az egyik fotelban. Megmozdul az a hatalmas takarócsomó amiben Vix fészkel, csak felhajtom az egyik kék darab csücskét és betekintést teszek hozzá. Megböködöm az orrát, mire fûzöld szemeit sunyin nyitogatva ragadja meg a karom.

- Mi a… - nyikkantom el magam, amint behúz abba a hatalmas textilkötegbe, két lábával az enyémekre kulcsolva ránt közelebb. Mint egy kígyó, falatozni akar belõlem?! Vihogva csapom ahol érem, csiklandoz és baromkodik. Õ az egyetlen aki az elsõ perctõl kezdve ilyen velem, õ is fiatalabb a többieknél, nem sokkal de észrevehetõ a különbség. A többiek olyan mint ha be lennének gyöpösödve. Hangos kacagásokkal huppanunk a szõnyegre, keresem a fejemmel a kijáratot, ha a kezeimet le is foglalja hogy visszavágjak ennek a tökkelütöttnek.

- Most megvagy Rudolph! – húz vissza épp akkor mikor kidugnám a fejem  a takarók közül. Veszek egy mély levegõt majd visszabújok önszántamból, azonban ez a mitugrász a derekamra ölel és úgy ránt magához ismét, de a felsõm alá csúsztatja az egyik kezét mint ha nem tudnám, hogy az a kacsó ott van és mit csinál éppen.

- Felejtsd is el, hallod? Hát süket vagy te vén… - feláll, és lepereg rólunk az összes minket fedõ anyag, tiszta kóc a feje, nekem pedig szintén. Az arcom felé nyúl az egyik kezével míg én azzal a lendülettel vágom arcon de nem úgy hogy megmaradjon a helye. – Meg ne fogd az orrom?! Ne taperálj, légy szíves! – csusszanok ki a markaiból, igaz hogy most mindenki kiment szánkózni és mi meg Miku maradtunk idebent de akkor is. Nekem Vix csak  mint barát fontos, tudja jól a kis szemét ezért próbálkozik felidegesíteni ilyen dolgokkal.

- Ugyan Rudikám. – visítja el a nevemet jó, lehet szórakozni a becézgetésemmel ügyet sem vetek rá. Csíkra húzott szemekkel figyelem morcos arcot öltve, õ meg mint a vadalma vigyorog és megint az arcomba mondja a mondandóját. – Gyere, menjünk szánkózni! Majd húzlak! – enged el végül én pedig azonnal a kabátomért kapok, na meg a sálért és sapkáért és felhúzom õket. Az igen bohókás kedvében lévõ társam is felkapja a csizmáját, majd a többit.

- És Mikus? – figyelek a cipõjét húzó Vixre nagy szemekkel. Itt fog maradni egyedül legalább szólnunk kéne neki. Két lépést teszek az iroda felé, amit végig szemmel kísér. – Mindjárt jövök! – kocogok egy kicsit a dobogó hangú csizmámban egészen a helyig. Halkan benyitok az ajtópánt kissé nyekeregve ereszt , bedugom a barna kis fejemet majd körbepásztázom a terepet. Halk horkolásra kapom oda a tekintetem, a piros bolyhos kanapén terül el teljesen elnyúlik, a karfákra támasztja vádlijait az arca mellé hajtja a két kezét. Két tenyere összesimul a belsõ oldalaival, és pár árva levelecske hever még az asztalon, és egy csomó morzsa hever a bögréje mellett, valószínûleg a neki csinált mézeskalácsból származhat. Nem is tudom hány napja élhet már ezen szegénykém, de majd az utókarácsonyi vacsorán, vagy reggelin nem is tudom igazából ehet amit akar. De mértékkel, muszáj megfékezni kicsit mert degeszre tömi magát utána meg jajog, az éppen ügyeletes ágymelegítõjének. Egy két szarvasra a csapatból már lecsapott,  de engem még nem környékezett meg. Vagy igen csak nem tudok róla? Már megint ilyen hülyeségen töröd  a fejedet Rudolf borzasztó vagy, sulykolom magamat legbelül.

Végül egy papírost hagytam Mikusnál az orra elé rakva hogy tudja hova mentünk. Nem messze van egy nagy fellocsolt pálya amin jól csúszik a szánkónk, mindenkinek vagy két személyes, vagy egy személyes szánkója van és azzal szeli a levegõt. Az enyémet ajándékként kaptam az elmúlt karácsonnyal, mert már törötten szedtük le a padlásról. nem tudom mi lelhette de már nem volt ép, pedig igazán jól csúszott, kár érte. Vannak olyan pillanatok amikor nagyokat csúszunk, néha a végén lévõ dobbantó megdobja a szánkósokat, de nem történik senkivel sem komolyabb gond egy kicsit megütött kézen vagy a hidegtõl már fájó kézen kívül. Most mi vagyunk a sorosak Vix haverommal úgyhogy felpattanok a szánkójára, éppen mögé biztos agyonnyom ha esünk de ezt meg kell kockáztatni. A hidegtõl kissé fagyos lélegzetünk és a megszûnhetetlen sikításunk kíséri az utunkat, alaposan megmarkolom a kabátját, ha essünk hát legalább rá essek hogy ne törjem össze magam.

Nem is tudom már hány órája lehetünk kint, de kezdek kicsit éhes lenni, na meg szomjas és nem ártana még egy helyre elmenni. Lassan mindenki kimókázta már magát, így szépen libasorban eltámolygunk a házig. Én megyek elöl megint, még mindig megbíznak a fiatalságom ellenére bennem, mert jól látható vagyok… na jó, rendben…

- Szerbusztok bogárkáim. Milyen volt a szánkózás? – kérdez ránk a fehér , kicsit kócos hajú fõnök. Néhányan rávetik a tekintetüket, de van aki éppen a cipõjébe tapadt havat topogja ki a bejárati szõnyegnél. Még idõben jöttünk haza, mert a zsákok ott figyelnek a szánban, Mikuson ott van a ruha már csak a cipõ hiányzik róla. Gyorsan elintézzük a dolgainkat, eszünk egy kicsit mielõtt elindulnánk és a jármûhöz  indulunk,  a fõnök mindent ellenõriz, Bendegúz az egyik manó odaadja a listát Mikunak aztán bekapcsolja a ketyeréket a szánkón és beállít minket a helyünkre. Egyikünk másikunk változik át, én maradok utolsóként. Megrázom magam és sikerül a hámot rám adnia annak az istállómanónak aki ezzel foglalkozik. Kinyitják elõttünk az ajtót, és kihúzzuk a nagy szánt az ajándékokkal és a fõnökkel. Elõször Kijevbe kell eljutnunk, ott egy csomószor le meg felszállni és aztán jöhet Kína. A tempót én diktálom, nem hagyok senkit sem lazsálni , a hámok között én vagyok a fõnök!

Hajnali kettõ.

Már csak egy ország van vissza, mi pedig kicsit fékezzük a tempót, Mikus szerint jó gyorsak voltunk egy óra múlva végzünk is és várhat rám otthon az a füge puding amit annyira szeretek. Körbenyalintom a számat és megint felrázom a bandát a bambulászásból. Tartjuk magunkat az idõkorláthoz, bár ilyenkor reggel hétkor, vagy esetleg nyolckor világosodik elõbb végzünk három órával. Még fél óra sincs a hazaút, de már nyavalyognak hogy-hogy fáj a lábuk, meg azon zsörtölõdnek hogy milyen kegyetlenül gyorsak vagyunk. egy kicsivel többet alhatnak, ennek örülniük kéne nemde?

- lassíts már Rudolph! Nem igaz hogy ennyire hajt a hasad! -  mormogja hátulról Blitz, kicsit hátraszegem a fejem és nem válaszolok semmit rátapintott a lényegre, nem kell ide több beszéd, irány haza!

Kicsivel fél öt elõtt toppanunk be, fáradtan és éhesen, na meg egy jó kis zuhanyra vágyva. Átalakulva ismét a piros egyen pulcsikban szállingózunk be a pajtából a házba vezetõ úton. Én maradok utolsóként a melléképületben, segítek Mikusnak összepakolni, elrakni ezt meg azt, egyszer csak szavakat intéz felém.

- Rudolph, majd gyere kicsit az irodámba a vacsora után. – kicsit kipirulok, és nagy hümmögések közepette bólogatok neki.

- Persze. – elindulok én is a többiek után, nyomomban a piros ruhással. Belépek a melegre Comet már elkészítette a finomabbnál finomabb ételeket, nagyon jó illatok tekeregnek a levegõben csiklandozzák a fájós nózimat. Mindig azt hiszik hogy eredetileg kell hogy ilyen legyen az orrom , pedig csak meg vagyok fázva télen. Szép fehér abrosz egy piros selyem díszcsíkkal  leterítve, néhány gyertya sorakozik rajta szám szerint három darab. Közöttük sorakoznak a fehér porcelánokban, amik langyosak a bennük gõzölgõ ételtõl. Eddig valahogy nem volt annyira karácsonyi hangulatom, de most hogy a többiek az asztalhoz invitálnak, szánkóztunk és a háztetõrõl a hó füstszerûen porlik le. Nagyon teletömtem magam, meg sem tudnék mozdulni az asztaltól annyira jól esett ez a sok étel. Mikus az asztaltól felállva szól mindenkihez.

- Khmmm. – köszörüli meg a torkát – Köszönöm a mai munkátokat, ma is sok gyermeknek szereztünk örömet a világon. – kicsit megbiccenti a fejét elõre és visszaül kényelmesen a vörös bársonnyal fedett bútorra. Egy nagy vigyorral húzódik el mindenki a helyérõl, és szép pedánsan a tányérokat a mosogatóba, majd a többiek elvonulnak a helyükre és megünneplik az újabb sikert a sok közül.

Lassan az iroda felé indulok, úgy hogy senki ne lásson, és ne is tudja hogy hová igyekszem. Csak a krémszínû kis lábbelim csoszogása hallatszik. Halkan benyitok, és egy szép kék szempárba akad tekintetem, õ az. Mikus.  Mosolygósan hív magához, én pedig mint egy rossz gyerek sütöm le a szemeimet és állok egyhelyben még mindig.

- Gyere ide Dolphi… Mitõl félsz? – kicsit szétszórtnak érzem magam, zavartan túrom odébb a fülemnél lógó tincseimet amíg közelebb nem lép, de mikor meglátom a lábait ahogy pont elõttem helyezkednek felpillantok és gyors  választ adok a kérdésére.

- Nem félek semmitõl, csak hallottam a többiektõl egy s mást. – hajtom rá az egyik tenyeremet a vállamra, és összefonom a kezeimet magam elõtt.

- És miket hallottál ? – férkõzik hozzám közelebb, és oly annyira sikerül neki hogy a derekamra simítja két kezét, és fogva tart míg én csak pirulok és a szemébe sem merek nézni.   

- Azt hogy, hogy… - lejjebb hajol a nálam két fejjel magasabb fehér hajkoronás ember és az egyik ujját végigvezeti az alsó ajkam vonalán. Kissé megremegek a keze szorításában, de próbálok józan ésszel  gondolkodnom , így elhajtom a fejemet, és az asztalát veszem szemügyre.

- Hogy? – késztet a válaszra, minden áron ki akarja belõlem csikarni. Hirtelen öntenek nyakon egy csomó érzelemmel, amik eddig gyötörtek. Pityeregni kezdek, el fogom neki mondani, akár kidobnak innen akár nem.

- Hogy mindenki megvolt közülük neked, és hogy mindig az újoncokra hajtasz! Folyton azzal zargat Vixen kívül mindenki hogy milyen fiatal és helyes vagyok, és ugyan azt akarják?!- dõlök szipogva a mellkasának, õ pedig megsimogatja  a búbomat míg végzek a hisztivel.

- Rudolph, nem kell figyelned rájuk. nem azért választottalak ide hogy ezt tegyem veled. - lassan felsandítok az arcára. – Hanem azért mert elsõ pillanattól fogva nem is tudom… Tetszettél nekem. – kicsit kijjebb húzódom, egy lépés távolságot tartok tõle. Ha elkezdte hát mondja is el amit akart!

- Mit nem tudsz? – kérdezem bizalmatlanul , olyan fáradtnak tûnik nem csak e miatt beszél össze ennyi zöldséget?

- Nem tudom eldönteni hogy a félõsséged , vagy az ártatlanságod miatt szerettem-e beléd jobban. – mosolyodik el, és a szemeiben valami különös csillogás sejlik fel. Meglepõdött arccal és nagy szemekkel nézek az õ lelkének tükreibe. – Istenem milyen nyálasan hangzott! – kap a fejéhez és mosolya mögül egy apró levegõpamacs foszlik ki.

- Ho-hogy  hogy nyálasan? Bevallottad amit érzel irántam. Így érzel irántam?! – döbbenek le egy pillanatra õ pedig kihasználja a helyzetet és a tarkómnál fogva húz magához, és rezzenéstelen vonásokkal hajol ajkaimra. Melengetõ érzés költözik a szívembe, nem hittem volna hogy ilyen is tud lenni. A magánéletében, és nem a világ gyermekeinek mutatott márcos szeretettel itatott maszlagot adta elõ. Hanem amilyen valójában. – Ezt miért? – nagy vigyorral mutat fel a fejünk fölé ahol is egy fehér bogyós növény lógott szárait piros szalaggal összefonva. Durcás képet vágok, csak azért csókolt meg mert itt álltunk a fagyöngy alatt?! Kiperdülök a karjaiból, és morcosan karba tett kézzel, és felfújt arccal lépek párat de visszaránt de én csak egy nagy vigyorral hagyom magam. Óvatosan az ágyra dönt és felém tornyosul, majd újabb csókkal fojtja belém a lélegzetem.