|
Eme kis szösszenetem egy American Horror Stroy fanfic, egy pár hónappal ezelőtt beköltözött lány szemszögéből íródott, valószínűleg folytatása várható. (Bár nem fog szorosan kötődni ehhez.)
Lépteim hangos morajlással törik meg a némán kongó csendet, ahogyan a pincébe vezető öreg, nyikorgó lépcsőkön elindulok lefelé. Vendégem kissé ódzkodva, és bizalmatlanul tekintget lefelé, miközben én már a lépcsők felénél járok.
- Gyere már! – morranom türelmetlenül.
- Mi a francért kell a pincében megcsinálnunk azt a hülye kiselőadást? – kérdezi továbbra is a lépcső legtetején állva.
- Megmondtam, nem? Ide van bekötve a net… - felelem, majd sóhajtok egy nagyot, mire végre ő is elindul. Léptei bizonytalanok, óvatosak, sebessége pedig egy vemhes lajhárt is megszégyenítene.
- Ne hogy már azt mondd, hogy félsz. – jelentem ki, mire azonnal hevesen felhorkan.
- Dehogy félek, csupán nem szeretek ezer éves pincékben mászkálni… - mormogja, miközben utolér, én pedig tovább indulok. – Tudod, amikor felajánlottad, hogy csináljuk nálad, még meg is örültem, hogy nem kell egy olyan szerencsétlennel látniuk, mint téged, de kezdem megbánni… bár nem tudom mit vártam egy olyasvalakitől, mint te… - magyarázza, mire én csak elmosolyodom. Le se tagadhatná beképzelt, nagymenő stílusát, amivel az iskola kevésbé népszerű felén átgázol, és megaláz, akit csak lehet.
- Mindjárt ott vagyunk. – mondom minden más megjegyzés helyett, és elindulok a kisebb, üres helyiség felé.
- Mi a rákért van itt ilyen sötét? – nyűglődik tovább, de mielőtt válaszolhatnék, meglátja a másik szobából áradó fényt, és megkönnyebbülten sóhajt egyet. – Már kezdtem azt hinni, hogy valami idióta gót szektás szarra hoztál, és feldaraboltok, vagy ilyesmi…- fecsegi tovább, miközben beérünk a helyiségbe. Amint meglátom Tate-et a szívem hatalmasat dobban, és kitörő örömmel elmosolyodom, ellenben Jessicával, aki teljesen ledermed mögöttem.
- Ez meg még is kicsoda?! – jön az újabb rikácsolás roham.
- Ne aggódj, sokkal rosszabb lesz. – mondja Tate a szoba közepén állva.
- Mi?!
- Tudod, a feldarabolásról… sokkal rosszabb lesz… - vigyorodik el, majd a pincében lévő egyetlen fényforrás is kihuny, és Jessica fülsiketítő sikítása tölti be a helyiséget. Néhány héttel ezelőtt most biztosan megrémültem volna, pánikolnék, és talán még idegesítőbben sikítoznék, mind Jessica. Most azonban a helyzethez képest nyugodt maradok, ám szívem azonnal hevesebben kezd verni, amint megérzek egy kellemesen bizsergető leheletet a nyakamon, és egy testet magam mögött, amint kellemes hőt áraszt. Nem hideg, nem is meleg, egyszerűen csak kellemes, nem is biztos, hogy hő ez egyáltalán, inkább csak a jelenléte azt hiszem. Néhány másodperc után megérzek két puha kezet az arcomon, amint a lehető leggyengédebben takarják el a szemeimet.
- Ne nézd. – búgja a fülembe, mire alig észrevehetően, de engedelmesen bólintok, nem mintha egyébként lenne más választásom. Eltakart szemeim ellenére is érzékelem, hogy a lámpa villódzni kezdd, és ha egyáltalán lehetséges, akkor Jessica még kétségbeesettebben sikít, mint ez előtt.
- Mesélj valamit. – szólal meg egy rövid idő után Tate. Pár pillanatig csak hallgatom a lány, visításba fulladt segélykéréseit, majd szinte teljesen kikapcsolom az agyamat, és a szememet takaró fiúra koncentrálok.
- Képzeld, folytattam a dalszövegünket. – kezdem kissé izgatottan. A dalszöveg, ami nem is igazán dalszöveg. Ketten kezdtük el írni, igazából mindenféle cél nélkül. Igazán jelentéktelen kis apróság, nekem még is rengeteget jelent. Rengeteget jelent, mert ez az enyém… ez a miénk, csak a miénk és ezt senki nem veheti el tőlünk. – Érdekel?
- Hát persze, mondd el. – mielőtt elmondanám a szöveget, újra Jessica sikításaira koncentrálok, majd minden gyűlöletemet rá zúdítva kezdek bele.
- Te bűnös lélek, ki kárhozatra ítéltetett, pokolra nem kerülhetsz. Sötétség teremtményei túl szépek álcához szokott szemednek. Kárhoztass a mennyországban, műmosolyú angyalkákkal, és ha fényben is árnyat látsz, akkor mondd: ez itt a megváltás!
- Ez csodaszép. – jön Tate hangja mögülem.
- Tudom, még nem egészen tökéletes, sok helyen nem rímel, és javítgatni is kell, de…
- Ne, ne írd át, nekem nagyon tetszik! – mondja meggyőzően, és bár nem látom, hangjából ítélve tudom, hogy mosolyog. Szívem majd kiszakad a helyéről, annyira boldog vagyok, erre pedig csak rátesz egy lapáttal az, hogy gyengéden a nyakamba csókol. Kezeit továbbra sem ereszti le szemeim elől. Én csak elmosolyodom, mit sem törődve az engem szólongató elhaló hangocskával, amely néhány perccel ezelőtt még magabiztosan szitkozódott. Tosztában vagyok a helyzettel, és még is annyira boldog vagyok. Cáfolhatatlan tény, hogy valami nem stimmel, még sem foglalkozom vele… hiszen Tate mögöttem áll, akkor még is mitől van Jessica ennyire megrémülve…? Megpróbálhatnám kitalálni, sőt, ha Tate-et megkérném, akkor elvenné a kezét a szemem elől, de teljesen feleslegesnek tartom. Nem számít. Az egyedüli ami nekem számít, az csak is ő, és semmi más. Kis idő elteltével aztán a látványt takaró kézfejek eltűnnek a szemem elől, a szoba pedig ismét fényárban úszik, az egyetlen ami változott, az Jessica. Mielőtt minden elsötétült, dühösen, meglepetten, és kissé riadtan állt a szoba közepén, most pedig, hogyha nem tudnám, hogy őt látom, fel sem ismerném… a falnál kuporog, miközben reszketve simít végig szétkarmolt arcán, körülötte pedig sárga és piros folyadékok foltja keveredik. Könnytől ázó szemeivel felnéz, egyenesen rám, száját szóra nyitja, de nem ad ki hangot. Reszketve feláll, majd bőgve elrohan. Tate elégedett vigyorral figyeli a rohanó lányt, majd kedvesen rám mosolyog.
- Most már nem fog neked ártani. – mondja, majd arcomra simít, mire én tenyerébe fektetem fejem.
- Köszönöm. – súgom hálásan, és én is elmosolyodom. Ő gyengéden megcsókol, majd a kezemet megfogva kezdd el felfelé vezetni. Én még egy utolsó pillantást vetek a vérben, és vizeletben ázó szobára, majd felvéve vele a lépést szorítom meg a kezét. Felérve anyával találjuk szembe magunkat, amint épp a konyhában sündörög. Amint meglát minket, életvidáman elmosolyodik, majd lisztes ujjait kötényébe törli.
- Sziasztok! Tate, nem is halottam, hogy megjöttél. – kezdd vidáman csevegni, mire Tate elmosolyodik.
- Nem akartam önt zavarni.
- Ugyan, tudod, hogy te sosem zavarsz. Éppen sütit sütök a lányoknak. – fecserészik tovább, majd egy pillanatra elgondolkodik, és kíváncsian néz végig rajtunk. – Azt az undok kislányt merre hagytátok? – ekkor Tate- el sokat mondóan mosolyogva összenézünk.
- Végeztünk vele, többet nem fog ide jönni. – mondja kedvesem bíztatóan, mire anya meghatottan végigsimít Tate felkarján.
- Olyan jó, hogy mindig vigyázol a lányomra. – kissé megrémít ez a mondata, hogy mennyire beletrafált az igazságba, miközben szinte semmit nem tud.
- Mindig vigyázni fogok rá, amíg világ a világ. – mondja, ezúttal már rám nézve, miközben gyengéden megszorítja a kezem. Anya bájologva tér vissza a sütijéhez, és arról kezdd kérdezgetni, hogy milyen lekvárt tegyen bele, hozzám azonban nem jutnak el a szavai, csupán az örömkönnyeimmel küszködve dőlök a mellettem álló fiúnak… a fiúnak, aki halott, még is visszavonhatatlanul ellopta a szívemet, és könyörtelenül megbabonázott. Ő elengedi a kezem és a vállamat gyengéden átkarolva húz oda magához. Én a felsőjébe kapaszkodom, és útjára engedem a könnyeimet.
- Tate…
|
