|
Önkívület
Ébredés...úgy utálom...
Mikor sajgó testembe vissza tér a tudat, mikor lassan, kótyagosan nyílnak fáradt és meggyötört szemeim és engedik be a vakító fényt.
Ebben a világban nincsenek színek, illatok, érintések, csupán éles, fekete-fehér határok, elmosódó kiáltások és halk zörejek. Arctalan árnyak lesik minden mozdulatom, csendben, némán keringenek céltalanul s néha neki mennek a másiknak, de nem állnak meg, mintha ott se lenne a másik, mennek tovább.
Elgyötört testemet szinte vonszolva indulok tovább, nem tudom merre tartok, de megyek, hisz úgy sincs jobb dolgom.
E vége láthatatlan labirintus... azt hiszem maga a pokol. Talán még rosszabb is.
Hatalmas, csontszárnyú lepkék szelik át a végeláthatatlan sivatagot. Szárnycsapásuk kisebb homokvihart kavar, melyekből aztán táncoló délibábok születnek és halnak meg pár perc alatt.
Megállok, s felnézek az égre. Utamat három nap és három hold kíséri, mind egyszerre, így azt sem tudom megmondani este van-e nagy reggel. Fölösleges...ebben a világban talán nincs is különbség a kettő közt. Fényük egyszerre éget és leheli rám hűvös, szinte fagyos leheletét.
Időtlen idők óta megyek már, talán körbe körbe, talán valami bonyolult, értelmetlen mintázatot írva... bár madár lehetnék, hogy fentről, a fellegekből láthassam a tájat...
Néha elgondolkodom, vajon hogy és mikor kerültem ide... keresem elmém rejtekében a választ, az okot, de elmém üres, csak az előre, az élni akarás parancsszava van tudatomba programozva. Nem emlékszem a nevemre, a múltamra, a jelenemre, csak a jövőmre, a következő lépésre. Egy bogár vagyok egy homokórába zárva, egy dög, melyet éhhalálra és fulladásra ítélt az ismeretlen bíró. Szomjúság és éhség gyötör, de képtelen vagyok meghalni. Ooh, hányszor is próbáltam véget vetni az életemnek? Nem emlékszem...
A méreg porrá lesz, a kés kicsorbul. Mintha ez az ismeretlen erő, mely itt tart, nem hagyná, hogy kileheljem lelkem.
Magányos utam során láttam már szellem hajókat, táncoló délibábokat, mérgező vizű oázisokat, melyek partján csak dudvák és gombák nőnek. Csábított halálba édes hangú szirén, háremből szökött forró vérű nőcske, de egyik sem volt valós. Számomra nem...
Behunyom szemeim és csak megyek, vakon, ehhez az úthoz nem kell látás.
Egyik lépés követi a másikat..megy ez, még bátorítás sem kell.
Hirtelen megtorpanok. A testem magától válik mozdulatlanná, és miután kinyitom a szemem, tudatosul csak bennem, hogy miért.
A föld, a homok, mely eddig elnyúlt egészen a végtelenségig, most eltűnt. Végtelen szakadék tátong előttem, száját hívogatón tátja felém, ugrásra csábít.
Ugorjak?...
Ne ugorjak?...
Talán megint valahol a homokban fekve ébredek, valahol egészen másutt? Talán kezdhetem az egészet elölről, lenullázva, újra a startmezőn...
Elmém döntött. Ugrok. Behunyom szemem és lassan, előre-hátra kezdek hintázni. Gyerünk...rajta!
Bár elmém tudja, s testem is vágyik az ismeretlenbe, egy kicsiny, apró porcikám mégis tiltakozik.
Nem megy...mért nem megy? Mitől félek? A haláltól?...nem. Már halott vagyok. Akkor hát?
Lábam felemelem és előrébb csúsztatom, éppen csak egy kicsikét. Nem megy..képtelen vagyok rá..
- Gyerünk! Ugorj!- hagyja el kiáltás a torkom, először, mióta itt vagyok. És tessék.. testem hallgat a parancsra és előre lép, majd a mélybe veti magát.
Zuhanok. Érzem, látom, s lassan, ez a néma világ hangokkal kezd megtelni. Hangokat hallok, embereket, kik engem szólongatnak.
Tartsak ki?.. Hogy mit csináljak? Nem értem...
Egyre csak zuhanok, ám a sötétség helyett fény ölel körül. Vakító, fehér és meleg fény.
Lassan újra kinyitom a szemem, s levegővel töltöm meg tüdőm.
Már emlékszem...tudom ki vagyok, hogy hol vagyok...itt, a Földön...az emberek közt...a barátaim közt.
Amit odaát örökkévalóságnak hittem, csupán kósza percek voltak, ám egy biztos. Meghaltam, és most élek. Majdnem...
Érzem, valami hiányzik belőlem, egy részem talán ott maradt. Talán az az apró, ragaszkodó rész mely nem mert leugrani...az a részem, mely mindig is halott volt, s halott is marad. |
