Vattát és púdert ragad, majd finom mozdulatokkal viszi fel az alapozót az arcomra, míg én üres tekintettel meredek elõre a semmibe. Kész. Már csak egy valami van hátra.

 Indigó színû szalaggal a kezében simítja hátra kósza tincseimet az arcomból, majd kezdi el befonni a hajam. Mozdulatai finomak, akár egy lepke szárnycsapárai, el se hinné az ember, hogy nem egy angyal teszi mindezt. A gondosan befont hajzuhatag végére kerül a szalag, melybõl tökéletes masnit formál. Még egy utolsó simítás, majd feláll és távolabb lépve megnézi mûvét. Én csak nézek rá meredten, mozdulatlan tekintettel figyelem az arcára kiülõ mosolyt, ezek szerint elégedett a munkájával.

 Karjaim alatt ragad meg és emel fel könnyû szerrel, az arca rezzenéstelen, semmi nyoma erõlködésnek. Nincs is rá szükség, hisz a testem pillekönnyû. Szorosan ölel magához, érintése mégis gyengéd, mellkasa az enyémnek simul majd lassan lépkedni kezd. A gramofonból halk zene szól, õ pedig egy lehelettel hangosabban kezd el dúdolni. Egyik láb követi a másikat, míg végül az ügyetlen szárnypróbálgatásokból tökéletes keringõ nem lesz. Behunyja szemeit és önfeledten táncol, pörög forog, én pedig követem minden mozdulatát. Körülöttem megelevenedik a szoba, a tükrök gyönyörû ablakokká válnak melyen besüt a Hold fénye, majd hirtelen minden elhallgat.

 A tükör össze törnek, a zene elhallgat. Élettelenül zuhanok a kopott fa padlóra õ pedig elhagyja a szobát. Az ajtó zár kattan, a világítás elhal. Csak az ablakon besütõ Hold ad némi fényt. Elment. Nem jön vissza...

Aztán elhal a csillag fénye, a szoba újra a régi, halott és kopár, én pedig újra csak egy játék vagyok, egy marionett baba mely mozdulatlanná dermedve áll a szoba közepén, egyedül, az idõk végezetéig.