Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Együtt/Végzet ereklyéi fanfic/
Korhatár: 16+
Műfaj: Yaoi
Kategória: Nem anime
Feltöltő: AngelBloodDestinyy
Feltöltve: 2014. 11. 28. 00:01:25
Módosítva: 2014. 11. 28. 00:02:43
Módosította: AngelBloodDestinyy
Megtekintve: 920 db
Kritikák: 0 db

Újabb kis szösszenetem Végzet ereklyi kategóriában, azúttal azonban egy fiú páros életébe kapphatunk egy aprócska kis betekintést. :)

Reggel, ahogy felébredek azonnal tömény, édes illat csapja meg az orromat. Pár pillanatig fogalmam sincs, hogy mire ébredtem fel aztán megérzem, ahogyan kedvesem hosszú, zenész ujjai a hajamba túrnak, amivel együtt a hangosan fel nem tett kérdésemre azonnal választ kapok. Nyöszörögve nyitom ki épphogy csak résnyire a szemem, hogy meglássam, hol ül, és azonnal közelebb bújok hozzá, majd vissza is csukom a szemeim.

- Fel kéne kelni, álomszuszék. – búgja mély baritonján, miközben továbbra is a hajamat simogatja. – Csináltam neked kakaót is.

- Mennyi az idő? – nyöszörgök továbbra is, mire egy halk kuncogást kapok válaszul.

- Majdnem dél. – ahogyan az információ eljut az agyamig, azonnal, gyakorlatilag bármit és bárkit megszégyenítő sebességgel ugrok föl az ágyban.

- Miért nem keltettél fel? – rivallok rá azonnal, miközben a takarót félre dobva rohanok a szekrényem felé, ahol azonnal kutakodni kezdek alkalomhoz illő ruhadarabok után.

- Most keltettelek. – feleli angyali mosolyával, mintha tényleg teljesen rendben lenne, hogy most ébresztett fel.

- De korábban. – morgok rá – A szüleid már biztosan rég itt vannak… - morgolódok tovább, miközben az ágyra dobom a kiválasztott sötét színű farmerom.

- Igazság szerint már hajnalban itt voltak, mire felkeltem, már lent kávéztak. – feleli teljes nyugodtsággal.

- Ahj, de még is, szerinted mit fognak gondolni rólam? – vágom rá aggodalmasan, továbbra is könyékig a szekrényemben kotorászva.

- Semmi rosszat, mondtam nekik, hogy szeretsz sokáig lustálkodni. – erre már csak egy morranás volt a reakcióm… Semmi rosszat, na persze… én vagyok a világon az egyetlen árnyvadász, aki képes akár délig is aludni teljes nyugalommal, miközben ráadásul a párja szüleivel kéne először találkoznia… - Szerintem azt vedd fel. – jön mögülem vidám hangja, miközben az épp aktuális kezemben lévő pulcsira mutat. Igazság szerint csak útban volt, azért emeltem fel, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ezt vegyem fel. Egy viszonylag régi, sötétkék, kötött pulcsi volt, ami a fazonja miatt kicsit olyan hatást kelt, mintha nagy lenne rám.

- Hát, én inkább valami ingre gondoltam, vagy nem is tudom, valami elegánsra… - húzom el kétségbeesetten a számat, mire ő csak mosolyogva feláll az ágyról, és mellém lép.

- Ez nagyon jól áll, illik a szemedhez. – mondja halkan, bizalmasan, és kiveszi a pulcsit a kezemből, majd mintha egy 8 éves gyerek lennék, rám adja. Akármennyire is bénának tűnhet a jelenet kívülről, vagy akár az ő szemszögéből is, én teljesen elpirulok, a szívem pedig sokkal hevesebben kezd verni. Mindig ez történik, amikor a közelemben van, nem számít, hogy mennyi ideje vagyunk már együtt, továbbra se tudtam hozzászokni a jelenlétéhez annyira, hogy ne akarjon kiugrani a szívem akárhányszor csak hozzámér. Pirult arcomat látva szélesen elmosolyodik, és finom csókot lehet a homlokomra, majd a vállamnál fogva finoman a tükör elé tol, de ahogy odaérünk, sem enged el.

- Látod? Nagyon jól áll. – mondja mosolyogva, mire én alaposan szemügyre veszem a tükörképünket. Elöl egy alacsony, fekete, kócos hajú, világoskék szemű fiú néz vissza rám, amint kétségbeesetten a pulcsija alját markolássza, ez vagyok én… hátul pedig, egy magas, izmos, csodálatos szőke hajú, és mogyoróbarna szemű fiú áll magabiztosan, mosolyogva… ez pedig Adrien. A kettőnk közti különbség akkora, hogy egy idegen valószínűleg el sem hinné, hogy mindketten démonokat ölő rettenthetetlen árnyvadászok vagyunk… Gondolatmenetemből ajka puha érintése ráz fel a tarkómon, minek következtében a gerincem mentén végig kiráz a hideg, és durcásan fordulok el a tükörtől, hogy szembe legyek vele.

- De komolyan, milyen ember az olyan, mint én? A szüleid nagyon kedvesek, és magértőek, és még annak ellenére is látni akarnak, hogy fiú vagyok… én meg délben vánszorgok le köszönni? – kérdezem a teljes kétségbeesés határán, mire Adrien kissé meglepődik, majd azonnal el is mosolyodik, és jobb kezével finoman az arcomra simít.

- Ne aggódj ennyire, minden rendben lesz. A szüleimet egyáltalán nem zavarja, hogy fiú vagy, az meg pláne nem, hogy meddig alszol. Bízz bennem. – súgja a mondat végét, és ajkait az enyémre tapasztja. Pár pillanatig így maradunk, majd nem túlságosan akaródzva, de eltávolodunk egymástól, és lefelé vesszük az irányt. Lefelé menet Adrien megfogja a kezem, és bíztató mosolyt küldd felém, ami attól függetlenül, hogy iszonyatosan jól áll neki, egyáltalán nem segít rajtam. Rózsás helyzetemen az sem segít, hogy Adrien szülei rendkívül befolyásos árnyvadászok, és a Klávé tagjai is, és akiket onnan ismerek… ők nem éppen életvidám, bohókás emberek. Bár, ahogyan Adrien gyermekkorára gondolok, nem igazán tudom elképzelni, hogy ilyen szülők között nőtt fel… hiszen akkor nem lenne olyan, amilyen. Odaérve igyekszek a lehető legmagabiztosabbnak tűnni, kihúzom magam, és egy nagy levegőt veszek, majd Adrien finoman elkezd betessékelni a társalgóba. Beérve a szülei azonnal felkapják a fejüket, majd felállnak a piros bőrkanapéról, és az én legnagyobb meglepetésemre hatalmas, széles mosollyal közelítenek felénk. Kicsit félénken felnézek a mellettem álló Adrien-re, aki csak bíztatóan megszorítja a kezem, majd ahogy elengedi, előre lépek.

- Nagyon örülök a találkozásnak, a nevem Adam Blackfire, elnézést a kései érkezésért. – kezdem, a lehető legtöbb bűnbánatomat belevéve ebbe az egyetlen mondatba. Megbocsátó bólintások helyett azonban csak két csodálkozó szempárt, és egy harsány nevetést kapok válaszul. Adrien nevet, méghozzá teljes hangerővel, majd finoman összeborzolja a hajam, mire én szúrós tekintettel sandítok rá. Ekkor még egy nevetés hallatszik, méghozzá az édesanyja szájából.

- Igazad volt, tényleg nagyon aranyos. – mondja, mire én végleg összezavarodottnak érzem magam. – Ugyan, kedveském, semmi gond, Adrien mesélte, hogy szeretsz sokáig aludni, nincs ebben semmi rossz. Inkább nekünk kéne elnézést kérnünk, amiért az óta a 8 hónapja, amióta együtt vagytok, csak most tudtunk eljönni, csak tudod a Klávé sosem alszik. – magyarázza vidáman, mire ismét alaposan meglepődök. Még is honnan a fenéből tudja ennyire pontosan, hogy mikor jöttünk össze? Egy ideig még számomra is teljesen ködös volt, hogy most akkor együtt vagyunk-e vagy sem… Ekkor azonban eszembe jutott az a pár alkalom, amikor Adrien Idrisbe ment meglátogatni a szüleit. Tényleg… mesélt volna rólam? Gondolatmenetemnek apja mély, érces hangja vet véget, amint hasonlóan, mint családtagjai, kedves mosollyal kérdezi, hogy nem-e ülünk le inkább. A további beszélgetés egyre jobban és jobban meglep… a szülei annyira kedvesek, és közvetlenek, hogy szinte el sem hiszem… és annak ellenére, hogy a Klávé, sőt, az egész árnyvadász nép hogyan vélekedik a melegekről, ők egyáltalán nem egyeznek meg ennek az eszménynek az elvárásaival, sőt, még az is szóba jön, hogy nem-e akarunk majd összeházasodni…Az idő elteltével egyre közvetlenebbnek érzem magam, néha még fel is nevetek, annak ellenére, hogy eddig majd meg akartam halni az izgalomtól. Egészen késő délutánig beszélgetünk, amikor is azonban Adrien szüleinek menniük kell vissza Idrisbe. Sajnálkozva kérnek elnézést, amiért csak eddig tudtak maradni, de szólítja őket a kötelesség. Miután elmennek, Adriennel teljes csöndben állunk az Intézet bejárata előtt. Percek telnek el, majd Adrien szokásához hűen nevetve összeborzolja a hajam.

- Látod, mondtam, hogy nem kell aggódnod. – mondja vidáman, mire mosolyogva bólintok.

- Szerinted mit gondolnak rólam? – kérdezem már kissé magabiztosabban, mint reggel.

- Ugyan azt, amit én is. Hogy egy imádnivaló, kedves, és a végletekig bátor, és önfeláldozó ember vagy. – válaszolja szokatlanul komolyan, de mondandója végére elmosolyodik, majd hozzám lépve szorosan átölel. A szívem ismét hatalmasat dobban, miközben visszaölelve őt kapaszkodom bele a pólójába, és még közelebb húzódom hozzá.

- Adrien… - kezdem óvatosan, halkan, fejemet a kulcscsontjához igazítva…

- Igen? – kérdezi bátorítóan, de ugyanakkor kíváncsian is.

- Nagyon szeretlek. – mondom ki végre… amióta csak ismerem… 4 éve, először. Ő számtalanszor mondta már nekem, de én képtelen voltam kimondani. Féltem. Féltem a következményektől, féltem kimondani a nyilvánvalót… hiszen az ember sokkal jobban fél valamitől, ha szembesül is vele… Ő ekkor finoman arrébb húzódik tőlem, és meglepett tekintetét az enyémbe fúrja.

- Eddig még soha… - kezdené, de nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, ugyan is számat az övére tapasztom. Nem igazán vagyok valami kezdeményező típus, de most muszáj volt megtennem. Ahogyan telnek a másodpercek, ő derekam köré fonja karjait, én pedig a nyakánál ölelem át, hogy testünk teljesen összeérhessen… hogy halhassam a szívdobbanásait, hogy érezzem, hogyan emelkedik, és süllyed a mellkasa, hogy érezhessem az illatát. Jó pár percig így állunk, majd ajkaival finoman szétnyitja az enyémeket, és csókunk kissé szenvedélyesebbre vált. Nem olyan csók ez, mint amikor az ember iszonyatos, szinte fájdalmas testi vágyat érez a másik iránt.. Inkább olyan, mintha csak azt mondanánk egymásnak: Szeretlek, és mindig veled leszek, minket semmi sem választhat szét. És ez így is lesz. Nem hiszem, nem remélem, és nem gondolom… Biztos vagyok benne.


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).