|
Legenda születik...
A szívverés felgyorsul, a pulzus szám az egekben, az arcomon végi gördülő verejtékcsepp lassan eléri az államat. Félek, tudom, hogy amint elhagyom a kőrakás nyújtotta menedéket megölnek. Menekülésre semmi esély, körbevettek. Yaku bíró és katonái mindenhol ott vannak. A völgynek egyetlen kijárata a folyó felé vezet. Ez pedig a biztos halál.
Számításba véve a lehetőségeimet. Egyes ajtó: Megvárom itt, míg a bíró elkap és megöl. Kettes ajtó: Észrevétlen elkúszok, a folyóig ahol megpróbálva átkelni elragad a sodrás és meghalok. Hármas ajtó: Valami vagy valaki megöl. Az eluralkodó rettegés felett szemet hunyva Yume arcára gondolok. Az érintésre, ami oly gondoskodó és puha, a selymes hangjára. Nagy levegőt veszek és óvatosan felállok. Körülöttem kiáltások harsannak, kardcsörgés, ágropogás. Behunyt szemmel gondolok a kedvesemre és anyámra. Anyám… mindjárt találkozunk!
- Szóval feladod? – kinyitom eddig lehunyva tartott szemem, hogy szemtől szemben találjam magam Yaku bíróval és tucatnyi zsoldosával.
- Átgondoltam a lehetőségeimet. – hangom nyugodt, már nem félek. – Nem tudok kijutni az erdőből.
A bíró arcán önelégült mosoly suhan át. Tudja jól, hogy legyőzött. Három hónap rejtőzés és bujkálás után rám talált és sarokba szorított. Övé a dicsőség, a diadal… és Yume.
- Térdre! – szája mozog tovább, de már nem hallom mit mondd. Fülemben dübörög rémült szívem. Ne verdess olyan szaporán, hamarosan hiába versz…
Emelkedik a kard, mindenki nevet, a bíró arca most sokkal élesebben rajzolódik ki szemem előtt. Lendül a fegyver, majd teljes a sötétség.
**
Lebegek, a feketeség mindent beborít. Se színek se szagok csak hangok. Suttogó hangok mindenhonnan. Értelmük nincs, de nem hagyják abba. Kényelmetlen érzés testem meztelen hever a semmi közepén. Talán percek vagy órák teltek el, de lehet, hogy napok. Emlékem megindul, s minden eszembe jut. Yaku bíró a lendülő kard a nevetések Yume mosolygó arca. Milyen nap lehet?
- Hol vagyok? – suttogok a hangok közé. Meglepetésemre választ kapok.
- A peremvidéken.
Hallottam már róla. A legenda szerint itt dől el az ember sorsa a halál után. Halál. Jobb kezemen még mindig ott a karkötő. A felismerés viszont cseppet sem ilyen megnyugtató. Meghaltam, a bíró megölt.
- Ti kik vagytok? – próbálkozom újból, ismét sikerrel.
- A suttogók. – válaszolják a hangok
Újra kérdésre nyitom ajkaim, de a hangok megelőznek. A suttogás felerősödik, majd egy tiszta hang túlkiáltja a többit.
- Esélyt kapsz a peremvidék suttogóitól Tatsuya… bosszút adunk neked. Minden évben ezen a napon, amikor a legerősebb kapocs a peremvidék és a földi világ között.
Hirtelen hűvös levegő áramlik tüdőmbe. Körülöttem őszi avar, fejem felett a fák koronája sárgán, vörösen, barnán pompázik. Ősz van. Pont, mint a halálom napján. Aznap volt a születésnapom…
- Október 31.- e éjfél. Utad most veszi kezdetét. – Fejem oldalra fordítva pillantok meg egy barna virágot, közepén egy baba arcával. A suttogók.
Sikeresen felkelek a nedves avarból, amikor közvetlen mellettem megpillantom nagyapám kardját. Ösztönösen felemelve csúsztatnám hüvelyébe, ami sikerül is. Testem immáron nem mezítelen, hanem kimonóm takarja. Megszokott módon túrnék hajamba… de kezeimmel csak a levegőt markolom. Tudatomba belehasít a felismerés. Újra látom a bírót a felemelt kardjával majd a sújtás… és ekkor mást is látok. Önmagamat, ahogy térdeplő helyzetemből eldőlve zuhanok az avarba és a fejem mely most gazdátlanul gurul egyenesen a bíró lába elé. Felveszi és vigyorral az arcán ellovagol zsoldosaival.
Eddig sosem tapasztalt érzelmek gyülekeznek bennem. Harag és bosszúszomj egy nagy adag gyűlölettel. Egyetlen cél hajt. Visszaszerezni a fejemet és bosszút állni a bírón és emberein. Gyalog vágok neki az éjszakai erdőnek. A körzet határát védő őrség nem jelent problémát. Kardom vágásától fejetlenül hullnak a földre.
Házamból csupán romok maradtak. A bíró porig égette. A sötétségben azonban hallom, amit senki más. Hűséges lovam haláltusáját. Belépve a volt karám ajtaján Shi vonaglik a kíntól. Kezem a szemeire helyezve kardom oldalába szúrva adom meg számára a kegyelemdöfést. Mindössze pár pillanattal később kinyitja szemeit és mit sem törődve égési sebeire vagy a kardom okozta szúrásra lábra áll. A Suttogók ajándéka bosszúm teljesítéséhez. Lovam hátára ülve indulok a körzet főtere felé. Ahogy sejtettem. A fejem ott van a központban egy arany keretes üvegedényben. Vágtára ösztökélve lovam jól irányzott csapással ütöm le a lakatot, minek következtében az ajtó kinyílik s a fejemhez az út szabaddá válik. Hónom alá kapva vágtázok az éjszakába. A lármára a lakosok kibátorkodnak, az ajtókba köztük van a bíró is. Shi felágaskodik, fejem a magasba emelem miközben a bíróhoz címezve szavaim eliramodom az éjszakába.
- Visszatérek és megtalállak!
**
Egy teljes év telt el. Türelmesen vártam, ritkán mutatkoztam akkor is szándékosan, hogy a Fejnélküli Lovas létezése megmaradjon az emberek emlékezetében. Gyakran jelentem meg a bíró házánál is, lovam hátán köröket leírva a háza körül csakhogy lappangó félelmének alapja is legyen. Egy év alatt zsoldosait mind egy szálig lemészároltam, ám erőm nem akkora még, hogy a bíróval is elbánjak.
Epekedve vártam a napot, s végre elérkezett. Október 31. A falubeliek babonát csináltak belőlem. Azt hiszik, félek a tűztől így a körzet melletti veteményesből vettek tököket, hogy azokba gyertyát rakva elijesszenek.
Botor halandók. A mai éjszaka a vérontásé és a sikolyoké. Az a Tatsuya akit mindenki ismert nincs többé… egy új személyiség lépett a helyébe. A sakktábla készen áll… a bábuk mozognak.
Shi hátán ülve merengek. Az alkonyat lassan bekebelezi a körzet apró házait. Házról házra suhanva halad beférkőzve minden ajtórésen egészen az emberek lelkéig hatolva. A rettegés szagától bűzlik minden. Elégedetten markolom a gyeplőt. Még pár óra és eljön az időm. Lassú poroszkálással haladok, nem sietős. Egyik kezemmel a lovat irányítva a másikkal a fejemet markolva ülök, miközben válogatok a módszerek közül. Daraboljam, fel majd tetemét vessem a kutyák elé? Belezzem ki majd a lenyúzott bőréből csináljak kengyelt? Mégis talán a szokásos és olyannyira elhíresült lefejezés mellett döntök. Mindenki erről ismer, a fejnélküli lovas, aki kardjával választja el a nyaktól a fejet. De ez lesz az utolsó utam, aztán szabad vagyok.
Leérve a körzetbe minden ablakban tökből készült lámpásokba botlottam. Az emberek rettegnek, van is mitől, viszont ma éjjel csupán egyetlen egy fog meghalni. A háza elé érve megállok és leszállok a kengyelből.
- Yaku Shinnji! – hangom mélyebb, mint életemben volt. Hívásomra nem érkezik válasz. Ezért megismétlem. – Yaku Shinnji!
Ekkor a bíró házától nem messze épült szentély ajtaja kivágódik és… Térdem megroggyan a hirtelen találkozástól. Yume kecses alakja bontakozik ki az éjszakai ködből.
- Tatsuya… valóban te vagy az? – az az édes hang. Most olyan rideg, félelemtől remegő. Kérdésére nem válaszolok, csak magasba emelem fejem. Halk sikkantással adja tudtomra, hogy látott. Kezem felemelve indulnék el felé, hogy megnyugtassam azonban egy újabb alak körvonalai rajzolódnak ki az egyre sűrűbb ködben.
- Hagyd őt békén démon! – áll lánya elé védelmezőn apja.
Elmagyaráznám, olyan szívesen elmondanám az igazat, de mire elhatározásom tettlegességig fajulhatna a ködből még többen lépnek ki. Az egész falu védelmezőn áll közém és a bíró közé. Ha nem ölöm meg örökké kísérteni fogok. Ez pedig nem történhet meg. Nem kárhozhatnak erre a falum lakói… Még egy alak bukkan ekkor fel elválva a többitől. Yaku… a gyűlölet fellángol, érzem, hogy elemészt, ha nem válthatom be a bosszúm. Kardot rántva invitálom halálos táncba ellenfelem, aki azonban nyugodtan áll, fegyvertelenül. Egészen addig, amíg egy zokogó alak el nem takarja.
- Ne bántsd, őt könyörgöm! – Yume? … - Megmentett téged, szenvedtél a mérgező növénytől és csak véget vetett szenvedéseidnek, könyörülj!
Artikulálatlan üvöltés. Így jellemezném a hangot mely felszakadt belőlem a hazugság hallatán. A düh sötét felhője minden józan gondolatot eltakar előlem. Csak azt az utolsó kétszínű halandót látom és mindent megteszek, hogy ez legyen az utolsó éjszakája. Öles léptekkel határozottan indulok meg felé Yume időközben apja unszolására talán vagy valami más miatt elfutott. Valaki elkapja a karom, gyors vágás és fröccsenő vér. A tetem a földre zuhan. Most egyszerre jönnek többen. Érzem, hogy a kesztyűm máris elázott a sok vértől, de nem érdekel. Nem nézem, hogy nő vagy férfi csak egyetlen cél vezérel. Yaku közben szép lassan hátrál, míg a bolond falusiak velem próbálnak elbánni. Ekkor megállok és várom a felém rohanókat. Hárítom a szúrást, rúgok egyet, majd kardom hónom alá kapva erősen döfök. Testek zuhannak körülöttem, a ködben sikolyok harsannak. Már most rengeteg a halott, de valamiért élvezem. Végre én irányítok. Egy nagydarab árnyék vetül rám. Ez csakis Rankaro lehet a fél óriás.
- Sajnálom… - suttogom öblös hangomon.
Megiramodva felugrok kardom magasba emelve jól irányzott csapással a vállától hasítom ketté a férfit, aki pár pillanatig döbbenten áll majd szelíden eldől a többiek közé. Fejem kezd tisztulni, látom a vért, látom a halált, hallom a sikítást. Ekkor talpig páncélban jelenik meg egy alak előttem. Yaku… végre. Kardom tisztelgésre emelve indítok támadást. Alulról vágással indít, amit könnyen hárítok és oldalról jövő szúrással kötök össze. Ezt szépen hárítja. Gyorsan mozog, fürgén fordul, vág, lendít. Ügyes, de nem eléggé… Következő mozdulatom szúrásnak álcázott ütés, amit jól sejthetően nem bír kivédeni. A tusa gyorsan dől el. Yaku a nyakát ért vágástól térdre rogy. Sisakja alól kicsúszik hosszú haja…
De Yakunak nincs…
- Neeee! – hallatszik az üvöltés valahonnan az eloszló ködből.
Elkapom a hanyatló testet, melyről leesik a sisak, Yume. Yume öltözött be Yaku ruhájába, hogy megvédje. Az áruló szavak ennyire közel hozták őket egymáshoz. Karjaimban tartva törékeny testét érzem, fejem kitisztul, a bosszú és a gyűlölet eltűnik, újra a régi személyiségem uralkodik felettem. Yaku ekkor ér mellém. Térdre borul szerelme mellett miközben durván ellök. Talpra állok és figyelem a két szerelmes búcsúját. A hajnal első sugarai átszűrődnek a körzet határain fekvő fák koronáján. Indulnom kell, lejárt az időm.
- Tatsuya… - vékony elhaló hang, megfordulok, hogy volt kedvesemre pillantsak. Erőtlenül emeli fel kezét és a kezemre mutat vele. Szavak azonban már nem hagyják el finom ajkait. A halál ekkor fölé hajol s homlokon csókolja.
Shi baktat mellém a falusiak néma koszorújába. Nem próbálnak meg feltartóztatni, csak állnak. Körülöttünk halottak fekszenek mindenhol, a föld vörös kihullott vérüktől. Kezembe veszem a kengyelen hagyott fejem, amikor különös dologra leszek figyelmes. Lehunyt szemhéjam alól apró könnycsepp gördül alá. Elrejtett bánatom megtestesítője ez az árva könny.
Magam mögött hagyva a körzetet veszem magam a fák közé egyre mélyebbre és mélyebbre, míg már nem hatol át a napfény a levelek között. Megállok s leülök az avarba. Körülöttem az erdő neszei most felerősödnek suttogássá.
- Nem teljesítetted… a bosszúdat…
- Megszegted…
- Nem nyughatsz többé…
- Kárhozatra ítélünk…
- Nem lesz békességed…
A suttogások mindenhonnan visszhangzanak. Mind egyetlen dolgot mondogatnak, hogy nincs menekvés. Örökké ebben az elátkozott állapotban kényszerülök maradni. Egy hang túlharsogva a többit közvetlen mintha a fülem mellől beszélne.
- Nem teljesedett be a bosszúd. Megszegted a feladatod. Ezért örök életedre ebben a köztes állapotban kényszerülsz maradni. Hatalmat adunk neked. A gonosz lelkek révésze leszel, legendává válsz, és örökké kárhozott leszel.
A hangok megszűnnek mintha bezárták volna őket egy dobozba. Egyedül maradok Shivel és a nyomorommal.
**
Több száz év telt már el azóta a vészterhes mészárlás óta. Bejártam a világot, rossz lelkekre vadászva, akiket a túlvilágra szállíthatok. Fej nélkül vágtatok az éjszakába minden éjjel, de különösen egyetlen éjszaka. Mítosz, s legenda lett a létezésemből úgy neveznek, a Fejnélküli Lovas. A körzet védelmére kihelyezett töklámpások is a köztudatban maradtak, mint ahogy én is.
Hideg szél borzolja lovam sörényét. Az eső szakadatlan zuhog. A földút, amin haladok sártengerré vált. Villám hasított keresztül a horizonton, az úti célom nem ismeretlen előttem jártam már itt korábban, de valamiért továbbálltam. Most azonban visszatérek a jól ismert völgybe. Fejem hónom alatt tartva közelítek a helységtábla felé. A múltam már több száz éve mögöttem van. Előttem a jövő és ma október 31. van. Feltekintek a táblára és hónom alatt a fejem mosolyra húzza száját.
„Álmos völgy”
|
