Nos, habár a Haloween-i kihívásról lemaradtam, de azért még is van egy ez alkalomra írt sztorim., így gondoltam, felteszem. Remélem tetszeni fog, a kritikákat pedig továbbra is szeretettel várom. :)

Az ékkõként tündöklõ telihold fénye ezüstös ragyogással tölti be az egész szobát. Kiélvezve a pillanatot ülök a kastély legnagyobb kõlépcsõjének legalján, és szinte megbabonázva nézem a földön ragyogó téglalap alakú fényfoltot. Nem lépek bele, továbbra is a sötétben maradok, attól félve, hogy ha beleérek, eltûnik, akár egy látomás. Azt pedig semmiképpen sem kockáztatnám meg. Az egyetlen alkalom… egy évben az egyetlen nap, amikor fényt láthatok… Fekete lepkéim éjjeli angyalokként repkednek körülöttem, egy éppen a feltartott mutatóujjamra száll, amikor hirtelen zajt hallok. A hang késként hasít a teljes csöndben, mire a lepkéim idegesen felreppennek, amikor ugyanebben a pillanatban felállok. Veszek egy mély levegõt, majd mosolyra húzom a szám, és egy óvatos, ám magabiztos lépést teszek a fényfoltba, mire a láncaim hatalmasat csörrennek. Ahogy beérek a fénybe, a lepkéim fekete tüneményekként foszlanak semmivé, majd a holdra szegezem a tekintetem, és még szélesebb mosolyra húzom a számat. Végre.

Az év egyetlen napja… az egyetlen, amikor bárki is bemerészkedik a kastélyomba. Az bejáratnál lévõ hatalmas, üres helyiség feletti galériába sétálok, szemügyre véve a látogatóimat. Odaérve egy 4 fõs társaságot pillantok meg, akik zseblámpákkal felszerelkezve teszik meg elsõ, bizonytalan lépéseiket. Három fiú lépdel legelöl, mögöttük magát szorosan átkarolva egy lány. Látványukra elvigyorodom, majd lassan elindulok vissza. A láncaim továbbra is fülsiketítõen csörögnek, ébenfekete hajamat pedig suhogva húzom magam után, õk mégse hallanak az egészbõl semmit. Az úti célomhoz érve mosolyogva lépkedek fel a terem végében lévõ magasított részre, amelyen egy hatalmas, ezüst árnyalatú vízzel csobogó szökõkút van. Az utolsó lépéseimet lassan és megfontoltam teszem meg a lépcsõn, majd ugyanilyen óvatossággal leülök a szökõkút szélére. Finoman fordulok meg, és veszem szemügyre a víz felszínén létrejött tükörképem. Harsányan felkacagva veszem szemügyre a külsõm, miközben hihetetlen óvatossággal simítok végig az arcomon. Az évnek ebben az egy napjában eltûnik a földig érõ ébenfekete hajam, helyette egy derékig érõ kellemes csillámló fekete hajam lesz, hosszú, fekete, szakadt ruhám helyébe egy csodálatos fehér báli ruha kerül, mélyfekete szempárom helyett is egy csillogó, ezüstszürke tekintetû lány néz vissza rám. Ez az év egyetlen napja, amikor visszakapom az igazi külsõm… azt a külsõm, amivel meghaltam.

Ahogyan telnek a percek, és közeledni hallom a látogatóimat, a falról lemállik az ütött-kopott fekete tapéta, a régi bútorokról hasonlóan lebomlik a mindennapos külsejük… a szoba kezdi visszanyerni az eredeti állapotát, a hold pedig teljes fényével betör a szobába egyetlen sötét foltot sem hagyva, mire a lepkéim visszaérkeznek, azonban a szokásos éjfekete színûk helyett most ezüstszínben pompáznak.

Jó pár perc eltelik még, mire végre meghallom a súlyos kovácsoltvas ajtó nyikordulását, és még lehajtott fejjel is látom magam elõtt a megrémült arcokat. Erõsen vissza kell fognom magam, hogy ne nevessek fel hangosan. Bizonytalan lépteket hallok, majd az ajtó bezárul. Szinte érzem a levegõben a feszültséget, ahogyan mind a négyen reszelõs lélegzeteket vesznek, mire végre meghallom az elsõ hangot, egy fiú szájából.

- Uram isten. – hangjából érzõdik a hihetetlen meglepettség, és félelem mire még inkább nevetni támadna kedvem, de nem teszem. E helyett kissé meglepõdött, és ártatlan arckifejezést felvéve nézek fel hosszú hajzuhatagom alól. A rám szegezõdõ négy tekintet még inkább meglepettre vált, a lány még fel is sikoltana, de a szája elé szorítja a kezét.

- Kik vagytok? – kérdezem halkan, és meglepettséget színlelve, a fülem mögé tûrve a hajam jobb oldalon.

- Te ki vagy? – jött egy elõször magabiztosnak tûnõ, ám a kérdés végére elbizonytalanodó és rettegõ hang a legelöl álló sötétbarna fiú szájából.

- Ne féljetek tõlem…– felelem kétségbeesett arccal.

- Hogy kerültél ide? – kérdezi most a másik, fekete hajú fiú.

- Ennek a kastélynak az ura zárt be ide… - felelem szomorkásan, mire még hihetetlenkedõbb pillantásokat kapok válaszul.

- Ez nem lehet igaz… jó, fiúk, ha csak szívatni akartok oké, felfogtam, de ez azért már egy kicsit túlzás… - rökönyödik meg a lány le sem véve a szemét rólam, és a körülöttem repkedõ pillangókról.

- Nem mi voltunk. – mordul fel a sötétbarna hajú fiú. – Ezt én is túlzásnak tartanám…- úgy beszélgetnek, mintha én itt sem lennék. Egymásra rémültebbnél rémültebb pillantásokat vetve állnak ott teljesen bizonytalanul, mire a harmadik fiú, aki eddig meg sem szólalt hisztérikusan felkiált.

- Menjünk innen a francba, mondtam, hogy ez nem jó ötlet… . már indul is a bejárat felé, amikor én kétségbeesetten felpattanok.

- Ugye nem akartok itt hagyni? Segítenetek kell rajtam! – rikoltom, mire mindegyikõjük összerezzen. – Az én segítségem nélkül amúgy sem juthattok ki innen…- Pár perc néma csend után ismét a barna hajú fiú szólal meg.

- Na jó, figyeljetek… akár szívatás, akár nem, akkor sem hagyhatjuk itt. – a többiek alaposan elgondolkodnak, majd a lány szólal meg elõször.

- Szóval azt állítod, hogy a kastély ura bezárt ide, és nem tudsz egyedül elmenekülni, ahogy mi sem nélküled… mint valamiféle varázslat, igaz? – kérdezi, mire lassan bólintok. – Akkor bizonyítsd be. – erre alig észrevehetõen, de elmosolyodok. Már vártam, hogy melyikkõjük fogja azt kérni, hogy bizonyítsak. Teszek egy lépést feléjük, miközben az egyik pillangó tündökölve röppen feléjük, majd miután tett egy kört felettük, az ujjamra száll, én pedig a fülemhez emelem, majd elõször a sötétbarnahajú fiúra mutatok.

- A neved Brian Hayes, 19 éves vagy, van egy féltestvéred, aki vak, a barátnõdet Lisa-nak hívják, aki azért nem jött el ide, mert elutaztak a szüleivel. – szavaimra eléggé megrémül, majd újra felbátorodva szólal meg.

- Nagydolog, ezeket bárki tudhatja, aki kicsit is kutat utánam.

- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. – felelem kissé szomorúan, majd halkabbra veszem a hangom. – Ezért elmondok valamit, amit rajtad kívül senki sem tudhat… - óvatosan elmosolyodom, ahogy a hangomra a fejében teljesen összerezzen. 3 hónappal ezelõtt elütöttél egy fiatal lányt, majd ott is hagytad meghalni. Félelemtõl eltorzuló arccal fordul a barátai felé.

- Igazat mondd. – a további hitetlenkedés elkerülése végett mindenkivel eljátszom ezt, majd miután végeztem várom a további teendõket.

- Oké, szóval most már tudjuk, hogy igazat mondasz… Hogy segíthetünk? – kérdezi a fekete hajú fiú, akit mellékesen Damien-nek hívnak.

- Meg kell találnotok a kiutat… - felelem sejtelmesen – a segítségem nélkül… a kastély persze most már máshogy néz ki, mint ahogy bejöttetek… - folytatom, mire egyre jobban érzem rajtuk az eluralkodó rettegést. – Ja, és még valami… nem láthatjátok meg a tükörképeteket sehol sem…

- Ugyan miért? – horkan fel a lány, Melody.

- Nem mondhatom el. – felelem ismét félénken, mire Jamie, a szõke fiú dühösen felé fordul.

- Lehet, hogy örökké egy kastélyban fogunk bolyongani és téged tényleg az izgat, hogy mért nem láthatjuk meg a tükörképünket? – pár pillanat elteltével bizonytalanul kezdek lépdelni lefelé a lépcsõn. Mindannyijuk szeme rám szegezõdik, miközben a földig érõ fehér ruhámban szinte eléjük lebegek. Idefele jövet a pillangóim pedig szépen lassan ezüstporrá lettek körülöttem.

- A pillangók…? – jött a kérdés Brian szájából.

- Az uram teremtményei, engem õriznek… - felelem csendben, szinte majdnem a színtiszta igazat mondva. A lepkék valóban az uram teremtményei, de nem õriznek engem, csupán azért vannak velem, mert õk az egyetlen lények, akiket a közelembe enged. Szerinte csakis a némán, és csodálatosan repdesõ pillangók az egyetlen lények, akik felérnek a szépségemmel…

Elindulva mindegyikõjük bizonytalanul lépked elõttem, miközben pedig bezárul mögöttünk a szinte mennyei fényben úszó terem ajtaja. Amikor az ajtó hangos kattanással zárja el elõlünk végleg a fényt, szinte érzem, ahogyan mindegyikõjük szívverése felgyorsul, az összeszorított tenyerük pedig izzadni kezdd. Elkezdõdött.

Ahogy haladunk a szobák és termek természetesen egyre nagyobb hatással lesznek a kis barátaimra. Ahogyan elõször hallják meg a hangokat… amikor elõször hallják egy nõ sikolyát… egyre inkább elemészti õket a félelem és a kétségbeesés. És akkor elérünk a kedvenc helyemre. A tükörterembe. Mielõtt bemegyünk, figyelmeztetem õket még egyszer arra, hogy nem láthatják meg a saját tükörképüket. Libasorban haladunk, miközben õk minden idegszálukat megfeszítve igyekeznek egyenesen elõre nézni. A falakat a padlótól a mennyezetig tükrök borítják, a padló pedig annyira fényes, hogy kristálytisztán lehet látni benne magunkat. A terem hatalmas, és kb. a felénél járva meghallok egy ideges szipogást, majd egy hisztérikus kiáltást.

- Ebbõl elég, ez az egész egy hatalmas baromság, nem fogunk itt ragadni. – sikít Melody, majd megtörténik. Oldalra fordítja a fejét, és a sikítás közben létrejött o – forma a száján ott marad.

- Melody, ne! – ordít Jamie, de már hiába. A lány arca eltorzul, és egy igazi rém néz vissza rám a tükörbõl. A semmibõl megjelennek a pillangóim, és finoman, akár egy hópehely rászállnak a lányra. Ahogyan tépni kezdik a bõrét, Melody észveszejtõen visít, a fiúk pedig teljesen ledermedve állnak egy helyben. Nem nézhetnek hátra, hiszen ha megfordulnak, meglátják magukat… és amikor Melody már visítani sem tud, a fiúkat finoman terelgetve indulok el újból. Mielõtt kilépnék a terembõl, még utoljára visszanézek a torz, földön fetrengõ lényre a földön, és nagyon halkan ismét eszembe ötlik, hogy miért ez a kedvenc szobám. Mert minden itt kezdõdik. Itt törik meg a legelsõ ember.

Mire a bejárathoz érünk, már csupán egyvalaki maradt talpon, még ha remegve, és könnyek között ázott arccal is. Tudtam. Már az elsõ pillanattól kezdve tudtam, hogy õ fog utolsónak életben maradni, Biran. Az ismerõs bejárati ajtót megpillantva örömkönnyek lepik el az arcát, és hisztérikus nevetni kezdd.

- Megcsináltuk. – kezd újongani, és már éppen elindulna sebtében kifelé, amikor megragadom a felkarját. Riadtan fordul hátra, de én bíztatóan rámosolygok.

- Meg. – majd végszóra megérkezik a nap fénypontjának fõszereplõje is. Egyetlen pillangó. Brian furcsán megriadva nézi, ahogyan az apró kis teremtmény a mutatóujjamra száll, majd nem bírom tovább, és elvigyorodok. Brian arca eltorzul a félelemtõl, amikor megpillantja igazi valómat. Az igazi külsõmet. Futni készülne, de elkésett. Az apró kis pillangó az ujjamról a két szeme közé szállt, majd belerágta magát a fiú koponyájába. Brian ordítozni kezdd, és az arcát markolássza, ahogyan a lepke átrágja magát szépen, lassan az egész arcán. Halálfélelem villan az arcán, majd térdre rogy, és úgy ordítozik tovább. A bilincsektõl súlyos bokámat megmarkolva néz fel rám kérlelõ arckifejezéssel… már ha egy ilyen rémmé változott arcon lehet látni ilyesmit.

- Miért? – leheli, mire nem bírok magammal, és harsányan felnevetek, sõt, kacagok.

- Boldog Haloweent. – felelem, majd a bokámat kiszakítva gyenge szorítása közül indulok meg vissza.

A szökõkúthoz visszafele menet elnevetgélek a gondolaton, hogy miért kellett valójában meghalniuk… egy valaki tehet csak róla… a világ legönzõbb teremtménye… a sötétség ura. Amikor még éltem, szeretett engem… egyszer aztán Haloween éjszakáján eluralkodott rajta a féltékenység… féltékeny volt a Holdra, és a fényére… hogy még akkor sem… a halottak éjszakáján sem fordulok felé, hanem a Hold fényében sütkérezek… ezért megölt, aztán pedig ebbe a kastélyba zárt, távol a fénytõl, és minden mástól, hogy csak az övé lehessek. Kárpótlásul pedig megkaptam ezt az éjszakát… Ezen az éjszakán én is elvehetem mások életét. Ahogyan az utolsó pillantásomat vetem a fényben úszó szobába, elmosolyodom. Lassan hátralépek, majd csörgõ láncokkal becsukom az ajtót.

- Viszlát jövõre. – búgom halkan, majd vidáman felnevetek. Ahogyan a hangom az egész kastélyban visszhangzik, egy mély hangot hallok meg.

- Végre visszatértél hozzám.