Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Pillangó fogakkal
Korhatár: -
Műfaj: Őrültség
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Dorcee
Feltöltve: 2014. 10. 27. 12:44:34
Megtekintve: 620 db
Kritikák: 0 db

            Oh, hogy görbül felfelé a szám sarka! Nem őszinte mosoly ez, csupán egy kényszeredett, kínból következő valami. Mintha már semmi sem fájna. Mintha megint elfogytak volna a könnyek. Gyűlölöm ezt. Mikor ilyen vagyok. Mikor semmi sem hat rám. Mikor nem érzek még éhséget vagy szomjúságot sem. Tudom, mihez állok közel. Megint ott egyensúlyozok a szélén. Olyan éles a penge, amin sétálok, mégsem fáj. A penge, ami a semmi felett lebeg, mégsem félek, hogy leesem. Teljes nyugalom. Magabiztosságnak nincs nyoma. Ugorhatnék is. De mintha nem tehetném. Mintha valaki vagy valami mozgatna ott fent. Mintha csak ez az erő taszíthatna le. És még mindig nem zuhanok. Még mindig itt sétálgatok.

            Csend, majd zene. Felnevetek, leülök a penge szélére. Még mindig nem fáj, de érzem, ahogy a húsomba mélyed. Szabadon a szívem, semmi sem védi, csak az a vékony lepel. A lelkem. Milyen könnyű lenne most hassal lefelé erre a pengére feküdni! De nem lehet. Az erő nem engedi, és ezen a tehetetlenségen megint felnevetek, majd hallgatom a ritmusos, váltakozó dallamú szavakat.

            Halk szárnycsapások. Hát itt vagy! Utálok hazudni, ezért kimondom: hiányoztál. Pedig tudom, hogy miért jöttél. Leeresztem magam mellé a karjaimat. Leereszkedsz, a lelkemen át a szívemre. Végre érzek valamit. Végre, érzés, még akkor is, ha nem más, mint fájdalom. Ez vagy te: egy pillangó, fogakkal. Halkan felszisszenek, ahogy az apró, tűhegyes csontok átszúrják lelkemet, majd a szívembe hatolnak. Már őszinte a mosoly. Olyan ez, mint egy szimbiózis. Mintha neked is jó lenne, és nekem is.

De vajon tudod-e, hogy mit teszel? És ha tudod, miért teszed? Nem zavar, sőt, inkább örülök annak, hogy itt vagy. Érzelmeket váltasz ki belőlem. Nem mondom, hogy kegyetlen vagy. Az érzelem az érzelem. De vajon, ha mégis le tudnék ugrani, velem repülnél-e? Persze! Hogy is gondoltam, mikor te repülsz, én pedig zuhanok? Néha meglep, hogy mennyire ostoba tudok lenni.

Újra felszisszenek. Mélyebbre vájsz, mint amennyire szoktál. Hát miért nem csaplak azonnal agyon, vagy legalább miért nem küldelek messzire? Egy pillanatra a bal kezem elindul feléd, nagy lendülettel, de félúton megtorpan. Visszaeresztem karomat, lassan húzom végig tenyeremet a pengén. Vérzem, és csak nézem. Miért nem érzem? Miért nincs más fájdalom, csak az, amit te adsz? Miért nincs más érzés, csak ami tőled jön?

Csillag jelenik meg a fejem fölött, egy kiscsillag. Azonnal elhessegetem. Nincs szükségem intő szavakra vagy figyelmeztetésre. Jól tudom, mit teszek. Így jó nekem. Hihetetlen, ugye? De így jó nekem! Ismét mosolyra húzódnak ajkaim, és halkan mormolom a magyarra fordított szavakat: „Hát törj csak le, ha ettől jól érzed magad, És gyűlölj csak, ha ez az, ami miatt jobban vagy…” Belenevetek, és annál hangosabban mondom a második versszak első két sorát: „És én vagyok az, akiben sosem bízhatsz, Mer’ a sebek fedeztetnek fel minket…”

És még mindig semmi. Még mindig nincsenek könnyek. Rád nézek. Mintha nem is hallanál. Csak rágcsálsz, akarva, vagy akaratlanul, nem is tudom. Nem látok beléd. Csak tovább mormolok, témát váltva: „Bármennyire is szeretném, hogy ne létezzen a múlt, Mégis létezik, És bármennyire is szeretném azt érezni, hogy ide tartozom, Éppen annyira félek, mint te…”

Vállat vonok. Tényleg nem hallasz. Vagy ha hallasz, semmit sem váltok ki belőled. Ismét tenyeremre nézek. Elkenem arcomon a kihűlt, megalvadt vért. Mintha természetes cselekedet lenne. Jobb tenyeremet is végighúzom a pengén, majd kitartom. Forró a vérem. Csöpp, csöpp, csöpp… Szinte hallom. Nézem, ahogy elhagyja testem, és a semmibe zuhannak a cseppek. Előredőlök. Nem megy tovább. Visszatart az erő, de küzdök vele. Hátranyom. Dühösen felsóhajtok, megfeledkezve vérző kezemről hajamba túrok. Ismét nevetés. Hivatalosan is megőrültem. Bár, az őrültek nem tudják, hogy őrültek. Én viszont tudom, hogy őrült vagyok. Akkor nem is vagyok őrült. Őrület, nem?

De. Őrület az egész. Mit keresek én itt? Miért táplállak téged? Mi van benned, ami másokban nem volt? Miért nem küldelek el olyan könnyűszerrel, mint másokat? De vajon tényleg táplállak, vagy csak hiszem, hogy erre van szükséged? Vállat vonok, újra, és még egy sóhaj is elhagyja ajkaimat, majd az a néhány sor: „Fogd meg a kezem, és szorítsd A szívemhez, hogy érezzem.
Akarom látni az arcod, Mikor a vértől iszapos lánccal Magammal rántalak a Halálhoz. Akarom látni a szemed, Ahogy remeg, remeg, remeg a tested…”

Újabb sóhaj. Elég. A mélybe révedek. Akarom! Nem akarom! Nem akarom? Akarom? Akarom! Nem akarom! Mi az, hogy akarom? Mi az, hogy nem akarom? Milyen mély lehet? Van alja? Miért ilyen sötét? Hol a fény? Milyen fény? Mi az a fény? Mikor lesz vége? Mit jelent az, hogy vége? Minek a vége? Ha vége van, akkor az valami másnak a kezdete? Mi az, hogy kezdet? Mi az, hogy vége? Na, hol van? Az eleje? A vége? Mi van? Mi folyik itt a véremen kívül? Hol is vagyok én? Ki is vagyok én? Mi vagyok én? Mit csinálok? Miért csinálom? Világos van… Félek? Mi az, hogy félni? Mitől is félnék? Én ki vagyok? Te ki vagy? Te mi vagy? Hol vagy? Hol vagy?!

Egyedül… Megint egyedül. Egyedül? Mi az, hogy egyedül? Volt azon kívül más állapot? Hol a sötét? Hol az erő? Hol a penge? Hol a mély? Én hol vagyok? Én ki vagyok? Én… Én? Ki? Mi? Én… Te… Te? Mi? Mi az, hogy mi? Van olyan? Létezik? Hol vagyok? Nincs vér. Könnyek? Hol a pillangóm? Hol van a lelkem? Hol van a szívem? Ki vagyok? Mi? Hol vagyok? Mi ez? Mi ez az egész?! Már megint a káosz. Volt valaha másképp?

A sötétségemet akarom! Az erőt! A pengémet! A mélységet! A véremet! Nem a könnyeket! A zenémet! A lelkemet! A szívemet! A pillangómat, fogakkal együtt! A saját világom! Nem a társadalom által alakított világot! Az enyémet! A sötétséggel, az erővel, a pengével, a mélységgel, a véremmel, könnyek nélkül, zenével, a lelkemmel, a szívemmel, a pillangóval! Csak ezt, és többé semmi mást…


© Copyright 2009-2024. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).