|
4.rész:
Még az ébresztő előtt kelek. Már régen így van ez. Lezuhanyozok, tiszta inget, öltönyt veszek, megkötöm a nyakkendőt. Ingem kivételével minden fekete rajtam, csak az virít fehéren ki zakóm alól. Mindig így öltözöm, munkám megköveteli a komolyságot. Egy órás dugó után beérek az irodába. Kezembe veszem az aktuális projekt papírjait. Egy újabb multinacionális cég kíván irodaépületet felhúzatni a környéken, s ehhez kellünk mi, hogy igényesen, modern kivitelezéssel megtervezzük a dizájnt. Elolvasva a fontosabb részleteket unottan hajítom félre a papírt. Még egy sivár meló… az ilyeneket meghagyom a kezdőknek. Majd Ritával leküldetem az illetékes osztályra. Én valami másra vágyom, kihívásra. Nem foglalkozom ilyen piszlicsáré ügyekkel. Addig pedig lehet, hogy felkerekedek, és az edzőterembe veszem az irányt. Egyébként is búskomor kissé a hangulatom, melyen az edzés szokott segíteni.
-Elnézést uram, egy bizonyos Newton Yasuhiro keresi önt. Küldhetem? – a névre egyből felkapom fejem.
-Persze Rita, küldje be! – egy leheletnyi csönd, ahogy megszakad a kapcsolat a telefonon, aztán kopogás, majd Rita vezeti be a jövevényt ajtómon. Felállok, úgy rázok kezet a fiúval. Megáll bennem az ütő… Nagyon fiatalnak néz ki, nem mondanám többnek 17-nél. Fekete haja kusza tincsekbe rendeződnek fején, fekete szeme kiismerhetetlenné teszi gondolatait. Testalkata inkább mondható fiúsnak, mintsem férfiasnak. Vékonyka, magassága átlagos. Talán egy fejjel alacsonyabb tőlem. Bőre fehér, mint általában az jellemző származására.
-Üdvözlöm a Black vállalatnál, miben segíthetek? – kínálom hellyel íróasztalom előtt, melyet készségesen el is foglal.
-Örvendek, Mr. Black, jó anyám irányított önhöz, elvileg megbeszélték már jöttemet.
-Na, igen, akkor ön lenne az a bizonyos Newton… Mondja, hány éves is ön? –furdal a kíváncsiság.
-Tisztelettel uram, 20. évemben járok.
-Értem… nagyon fiatalnak tűnik.
-Jó géneket örököltem…- tekintve hogy örökbe fogadták, ezt humornak tekintem.
-Nos, a helyzet a következő, a meghirdetett állás már betelt…- kulcsolom össze ujjaim magam előtt, ügyesen leplezve izgatottságomat. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet, hogy ennyire hasonlítson? –zakatolnak fejemben a kérdések.
-Oh, ezt sajnálattal hallom, –mindvégig a szemembe néz, melytől bizsergés fog el. Jól tudom, efféle kitartás csak az igaz embereket jellemzi. – akkor nem is tartanám tovább fel, a további viszontlátásra! – nyújt kezet ismét, s már menne, de nem engedem kezét, valami azt súgja, hogy nem engedhetem csak így kisétálni.
-Én csak azt mondtam, hogy a meghirdetett állás telt be, azt nem, hogy számodra lenne másvalami. Persze, csak ha érdekel? – visszanéz kezére, melyet még mindig fogva tartok, aztán fel szemembe.
-Más valami? –ismétli érdeklődve.
-Igen. - elengedem kezét. –Igaz, hogy asszisztenst kerestem, akit már- már meg is találtam. De megtárgyaltam a dolgot az érintettel, s úgy gondolom neked nem is ilyen munkára van szükséged. Az információim szerint most végeztél mérnöki szakon. Nem hinném, hogy asszisztensként kéne fojtatnod. Arra gondoltam, megmutatnám neked, hogy kell ezt csinálni a való életben. Lehetnél úgymond a jobb kezem. Elvinnélek magammal mindenhova, elmagyaráznék mindent, két szóval kitanulhatnád a mesterséget. Mit szólsz?
-Igazság szerint pont erre lenne szükségem! – csillan fel tekintete, s hálásan ragadja meg kezem, melyet örömében hevesen rázni kezd. Ebben a pillanatban nagy robajjal vágódik ki az ajtó, melyben Tom Jensen alakja rajzolódik ki, s mely rohamléptekkel tart felénk.
- Jól hallom, épp elorozzák előlem az állást?! Te mit tettél érte, mondd!- rivall rá a megilletődött Yasuhirora.
-Elnézést uram, nem tudtam feltartóztatni!- kiált a háttérben Rita. - Hívjam a biztonságiakat?
-Nem szükséges Rita, kérem, hagyjon magunkra! –utasítom a nőt, melynek eleget is tesz. Irodámban fagyos légkör uralkodik. Yasuhiro döbbent arccal, Tom pedig dühtől tajtékozva várja tőlem a magyarázatot.
-Mindenki nyugodjon meg! –dörzsölöm halántékomat két ujjal. –Yasuhiro, ő itt Tom Jensen, Tom, ő pedig Newton Yasuhiro. Tom, Yasuhiro mától a jobb kezem, te pedig az asszisztensem. Senki nem orozta el a munkád. – mutatom be őket egymásnak. Tom végignéz Yasuhiron.
-Jobb kéz? –ismétli gúnyosan. – Nocsak, ilyen munkakör is van?- von kérdőre.
- Nos, Yasuhiro, kérlek, fáradj ki Ritához, nekem van némi megbeszélnivalóm Mr. Jensennel! - kikísérem az ajtóig. –holnap ugyanekkor várlak és megbeszéljük a részleteket.
-Rendben Mr. Black, köszönök mindent, akkor holnap! – biccent fejével búcsúzóul.
Bezárom mögötte az ajtót, melyben halkan kattan a zár.
-Most pedig…- lazítok nyakkendőmön, melyet eztán ki veszek nyakamból, úgy indulok Tom felé. –tisztáznunk kell néhány szabályt, ha nekem akarsz dolgozni! – Elkapom mindkét csuklóját, s háta mögé teszem keresztbe, majd körbetekervén nyakkendőmet, megkötöm azt. A fiú enyhe mosollyal fogadja tettem. Kicsatolom nadrágszíját, melyet aztán ki is húzok bújtatóiból. Elmémben Yasuhiro képe éget lyukat. Nem tudok elsiklani a felett a tény felett, hogy mennyire hasonlít rá… Letolom nadrágját, majd alsóját is.
-Az első szabály, hogy nem jössz, ha nem hívlak! Megértetted? –háttal fordítom, felsőtestét az asztalra döntöm, ettől feltárul csupasz hátsója.
- Mit csinálsz? –kuncog fel, hátranézvén, mire egy nagyot csapok nadrágszíjával fenekére, ettől letörlődik a vigyor képéről. Ráébred, hogy nem viccelek.
-Megértetted?!- üvöltöm, miközben visszaszorítom testét a lapra, hogy mozdulni sem bír.
-Meg! –kiálltja ijedten.
-Helyes! A második szabály, hogy ha nem adok rá engedélyt, akkor nem tegezhetsz le! Csak is Uram, a helyes megszólítás, megértetted?!
-Meg! –kiálltja újfent, mire ismét nagyot csattan alkalmi büntető eszközöm hátsóján.
-Meg, mi?!
-Megértettem uram!
-Helyes!
-Harmadik szabály, sosem vonhatsz kérdőre, én nem tartozok neked magyarázattal! Megértetted?
-Megértettem uram! –suttogja szemeit összeszorítva, félve az újabb fájdalomtól. Jól teszi, ismét bőrére sózok.
-Nem hallottam rendesen!- hajolok füléhez.
- Értettem uram!- kiálltja hangosabban.
-Helyes! – felállok, végignézek szíj marta fenekén, eldobom az övet, letérdelek, s bejáratához dugom nyelvem, melytől hangosan felnyög. Egyre mélyebbre süllyedek benne, melytől egyre hangosabban élvez. Más ennyitől már elmenekült volna, de ő állja a sarat… Nagyon kellhet neki a munka… futnak át agyamon a gondolatok, eztán becsukom szemem, s gyengéden nyalom körös – körül, néha behatolva nyelvemmel.
-Ehl- megyek… - nyögi, élvezetét visszatartva, mire megszilárdítom nyelvem, s teljes egészében belédugom vagy kétszer, háromszor. Ettől persze patakokban tör elő belőle nedve, teste pedig görcsös rángásokkal tudatja munkám gyümölcsét…
Felállok, nagy levegőt véve igyekszek csillapítani vágyamon.
-Most pedig menj el! Majd egy következő alkalommal foglalkozunk a feladatköröd megismerésével.
-De magával mi lesz? –érdeklődik domborodó vágyamra nézve.
-Nem vagy semmi, hallod-e? Más már sikoltva menekülne ezek után, de téged meg az érdekel, hogy velem mi lesz? –csodálkozom.
- Mondtam már, - lehajol övéért, melyet aztán befűz nadrágjába, - a lojalitással nincsenek gondjaim, uram. –elgondolkozom, ahogy nézem öltözését. Hogy lehet ilyen kitartó? És egyáltalán miért?
|
