|
Egy újabb kis szösszenetemet olvashatjátok, a változatosság kedvéért ismét Jace a fő témám, bár lehet, hogy unalmas, de én nem tudok betelni vele. Ezt a kis firkálmányom viszont azoknak is bátran ajánlom, akik nem ismerik magát a sorozatot, hiszen nem túl sok köze van hozzá. :)
Ahogy felébredek, lassanként elkezdem érezni a külvilágot, és fokozatosan beugranak az előző nap eseményei. Amint teljességével lepörögnek előttem az előző este történései, a szívem hirtelen gyorsasággal kezd dübörögni a mellkasomban, és szemeim azonnal kipattannak. Óvatosan fordítom el a fejem jobbra, a látványra viszont azonnal hatalmasat dobban a szívem, és elmosolyodom. Még mindig itt van mellettem. A megkönnyebbülés azonnal szétárad bennem, de a még előzőleg jött izgatottság nem igazán hagy nyugodni, így finoman felülök az ágyon, majd azonnal hátra fordulok, és a látványon eléggé meglepődöm. Jace, annak ellenére, hogy kimásztam mellőle, még mindig édesdeden alszik, amire csak egy még szélesebb mosollyal reagálok, majd a lehető legóvatosabban felállok, és egy picit hátralépek, az ablak felé, és úgy nézek végig Jace-n. A hátán fekszik, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem húzza össze magát, még is szinte eltűnni látszik a hatalmas ágyban. A takaró csupán az alsó részét takarja, felsőteste teljes egészében kilátszik. Így, ahogyan a rúnákkal, és fehér hegekkel teli izmos mellkasa szabályosan, lassú tempóban emelkedik, és süllyed egészen ártatlannak, szinte már gyermekinek tűnik. Ez előtt még soha életemben nem láttam őt ilyen nyugodtan, és mélyen aludni, sőt, hogy őszinte legyek, egy árnyvadászt sem, magamat is beleértve. Nem tudom, talán a vérünkben van, hogy képtelenek vagyunk rendesen aludni, minden neszre és a legkisebb mozzanatra is felkelünk, hiszen a természetes reflexeink ezt diktálják, ezért is voltam annyira meglepve, hogy nem ébredt fel azonnal, ahogy megmozdultam. Vajon… tényleg ennyire biztonságban érezné magát velem? A fejemet megrázva hessegetem el az újabb kérdésáradatom, és egy sóhajjal nyugtáztam, hogy erről le kéne szoknom. Nem jó, ha túl sokat agyalok a dolgokon, hiszen csak feleslegesen kombinálok, az igazságot úgy is csak ő maga tudhatja. A feleslegesen lefutott gondolatmenetek helyett inkább azt választom, hogy tovább gyönyörködöm benne. Ha rajzművész lennék, valószínűleg biztosan meg akarnám örökíteni ezt a pillanatot. Annyira… tökéletes, ahogy ő, aki talán a legbátrabb ember, akit ismerek, ő, aki nap, mint nap vérszomjas démonokkal harcol, itt alszik a legnagyobb nyugalomban, miközben a nap első sugarai lassan felragyognak a horizonton, ami miatt az ablakon beáramló kevés fény félhomályt okoz a szobában. Csodálatos. Bár Jace számomra magában is a megtestesült tökéletesség, még is, most szinte majd kiszakad a szívem a helyéről, ahogy ránézek. Ebben a pillanatban szakítom el először róla a tekintetem, ahogyan az ablak felé fordulva a lehető leghalkabban kinyitom azt, amin a nyári időnek köszönhetően azonnal kellemes szellő fúj be. Az ablakpárkányra támaszkodva veszek egy hatalmas levegőt, mielőtt ismét visszafordulnék. Egy ideig naivan azt hittem, hogy ez az érzés el fog múlni, vagy legalább enyhülni fog… Hogy nem lesz ekkora hatással rám, de hatalmasat tévedtem. Ugyanúgy viselkedek, mint az első estén, a bálon… az első estén, amikor megcsókolt. Visszafordulva ismét egy ismerős érzéssel találom szembe magam. Majd megveszek, annyira meg akarom érinteni… megsimogatni, aztán beletúrni hosszú, szőke fürtjeibe… végigsimítani az arca erős vonalain, az ajkain, aztán a nyakán, majd lefelé a kulcscsontján… feszes mellkasán, kitapogatva az apróbb és nagyobb hegeit is, majd a különleges hegét a vállán… a fülébe suttogni a nevét, majd a szemébe nézni… De nem teszem… nem tehetem. Hiszen képtelen lennék elrontani ezt a csodálatos pillanatot. Csak állok, és nézem őt… talán percegik, órákig, fogalmam sincs, hogy meddig, amikor azonban a nap már annyira feljött, hogy sugarai az ablakon belopódzva elérik Jace arcát. Ahogy a napfényre reagálva szempillái aprót rebbennek, belém szorul a levegő. Először csak aprókat mozdulnak, majd Jace halkat nyög, és finoman kinyitja szemeit. Aranyszín írisze azonnal elvarázsol, amint kissé kómás tekintettel azonnal engem kezdd keresni maga mellett. Ahogyan észrevesz, azonnal elmosolyodik, a szívem pedig kihagy egy ütemet. Jace mindig is olyan volt számomra, mint egy angyal, de így, ahogyan a reggeli nap sugarai finoman megcsillannak szőke haján, ami így még inkább aranyszínűnek hat, ahogyan csodaszép tekintetét az enyémbe mélyesztve mosolyog rám, leírhatatlan. Megszólalhatnék… meg kéne szólalnom… de képtelen vagyok… talán nem is akarok… inkább csak fürdök tovább az én angyalom tündöklésében.
|
