|
3.rész:
Most azt kérdezed magadban, hogy mitől lettem ilyen elcseszett?
Számomra teljesen egyértelmű. Olyan 5-6 éves kissrác lehettem, mikor apám politikai karriere megpecsételte sorsomat. A folyamatos fenyegetések hatására úgy döntöttek, felvesznek mellém is egy testőrt. Rám vigyázott, de mellette apámat is edzette, anyámat is ellátta jó tanácsokkal, hogy miként lehet még nőiesebb, vonzóbb. Így mindenki jól járt. Matt ekkoriban már kollégiumba járt, így csak hétvégenként járt haza, ő ezért másik testőrt kapott. Évekig szolgált hűségesen, minden gond nélkül. Rengeteg időt töltött apámmal is, amit kicsit furcsállottam, hiszen neki megvolt a saját testőre. Valamilyen szinten féltékeny is voltam, hiszen Yamamoto igaz barátnak bizonyult. Bármit a lelkére köthettem, soha nem árult el. Ha elkenődtem egy lány miatt, akkor ott volt, hogy megvigasztaljon. Ha például testnevelés órán megsérültem, azonnal leápolta a sebem. Mintha második apám lett volna. De egy idő után már egyre többet eltünedezett mellőlem, s miután felkerestem, rendre apámmal találtam, aki ilyen-olyan indokkal mindig magához hívatta.
Yamamoto akkoriban vándorolt az országba, persze legálisan. Apám politikai szempontból is jónak látta őt választani, hiszen ha ez kitudódik, akkor meg lesz rá az esélye, hogy a bevándorlók is rá adják a voksukat, egy esetleges szavazáson. Bár Kínából jött, félig mégis japán származású volt. Apámtól kapott öltönye kidolgozott izmokat rejtett, teste tele volt tetoválásokkal. Gyermekként sokszor kértem, hogy mutassa őket, örömmel vizslattam az ábrákat. Mindnek megvolt a saját története. Egyik arról mesélt, mikor banda taggá avatták, másik szeretteit örökítette meg, harmadik pedig az életfilozófiáját. Korához képest (akkoriban 26) fiatalosabb arccal rendelkezett. Mindenki 17 körül saccolta.
Amikor az én életem elérkezett 17. évébe,egy bizonyos éjjelen, az ég zengése riasztott fel álmomból. Szívem hevesen kalapált, Yamamoto után kiáltott. De mint sokadára, akkor sem jött hívásomra. Így hát rettegve, de mégis dühtől fűtve indultam apám dolgozó szobájába, ahol őket sejtettem. Olyan tíz körül járhatott az idő, emlékszem, mert a hall -on áthaladva a kakukkos óra csipogása a frászt hozta rám, nem volt elég a villámlás, dörgés tömkelege, mely még a biztosítékot is kicsapta. Anyám éppen egy partit adott a városban, így rá nem számíthattam. Egyedüli megnyugvást apám vagy Yamamoto bíztató szavai jelentették volna. Sietős léptekkel haladtam a folyosón, s a végén lévő tömör fából készült ajtót halkan, lassan nyitottam ki. Az íróasztalon két gyertya fénye pislákolt, melynek, közepének tetején apám ült háttal nekem. Olyan halk lehettem, hogy nem vett észre, ezért már szólásra nyittam számat, mikor az oldalsó falitükörből mozgást vettem észre. Visszanéztem apámhoz, s Yamamoto arcát pillantottam meg. Apám előtt állt. Aztán meglepő dolgot tett… Két kezével kigombolta apám ingét, lecsúsztatta széles vállain. Füléhez hajolt, s láttam, amint bele vezeti nedves nyelvét, melytől apám hátrahajtotta fejét kéjes nyögés kíséretében. Testőröm folytatta útját ura nyakán apró harapásokkal megtűzdelve azt. Apám kéjes hörgéssel tudatta izgatottságát. –Az enyém leszel!- jelentette ki erélyesebben, s ekkor villámcsapás vakított el, de mire kitisztult a kép, Yamamoto vágytól izzó tekintetével találkozott pillantásom. Ettől olyannyira megrémültem, hogy ahogy csak bírtam, szaladtam vissza a szobámba. Bebújtam a takaró alá, és abban bíztam az majd megvéd bosszújától. Csak teltek a percek, az ég zengett, de nem jött utánam senki… Kezdetben mérget vettem volna rá, hogy azt a dolgot nekem mondta, hiszen egyenesen a szemembe nézett. Később már elbizonytalanodtam. Lehet hogy nem is látott? Hiszen akkor pont villámlott is, és ahogy engem, úgy őt is elvakíthatta. Az viszont jobban aggasztott, hogy ez foglalkoztat és nem az, hogy mit műveltek azok ketten. De hiszen ezt már akkor is tudtam, csak még magam előtt sem mertem bevallani. Gondolatban lejátszottam megannyi verziót arra, hogy mit fog tenni velem. S mit ne mondjak, egyik sem szólt arról, hogy leülünk, és szépen megbeszéljük a dolgot. Telt múlt az idő, de nem történt semmi. Ha a közelemben volt, akkor is teljesen természetesen viselkedett, ugyanúgy, mint ez idáig. Már kezdtem azt hinni, hogy csak rossz álom volt az egész. Valahol sajnáltam is, szomorúság töltött el, bár magam sem tudtam miért. Irigyelni kezdtem apámat, amiért több figyelmet szentelt neki, mint nekem. De elfogadtam. Betudtam elmém csalafinta játékának az egészet. Bár az igazat megvallva onnantól kezdve sűrűn szerepelt fantáziámban az akkor látott kép, persze úgy, hogy én voltam apám helyében. Mikor elmentem bűntudat kezdett gyötörni, hogy miféle perverz szörnyeteg vagyok, hogy egy férfira gondolok „közben”.
Mígnem ismét viharos éjjel köszöntött reánk. Ezúttal a szüleim egy vacsorára voltak hivatalosak a minisztériumba. Azonnal felriadtam, amint a villám lecsapott. Hatalmas robaj költött álmomból, egyből felültem ágyamon. Szívem majd kiugrott helyéből, úgy kalapált.
Kis korom óta utálom a vihart, olyan magatehetetlennek, elveszettnek érzem magam tőle. Félelmetes, ahogy sötétségbe képes borítani egy házat, vagy akár egy egész falut is. 7 éves korom körül hagyhattak magamra először… elmentek egy a partira, s elfelejtették, hogy a dadám is kimenőt kért. A bátyám pedig egyik osztálytársánál aludt. Akkor is vihar pusztított a környéken, leszedve háztetőket, megrongálva kerítéseket, autókat. A sötétben csak magam voltam… az egész ház zengett, s nem volt senki, akihez vigaszt keresve odabújhattam volna. Végül egy ruhásszekrénybe zárkózva vészeltem át az éjjelt. Miután megtaláltak, esküdöztek, hogy soha többé nem mennek el, de bizony mindig elmentek… viszont mindig hagytak valakit, aki vigyázzon rám.
Szóval ott voltam ismét egyedül, a sötétben, egyedül a félelmeimmel, démonaimmal. Félve indultam némi társaság reményében az ajtó felé. Ahogy bejártam a lakást, s nem leltem sem anyámat, sem apámat, eszembe jutott, hogy említették a vacsorát. Gondoltam, hogy Yamamoto is velük tartott, így csalódva sétáltam vissza szobámba, s lelki szemeim előtt már körvonalazódott a szekrényben töltött vérfagyasztó órák száma. Ajtómat kétszeresen bezártam, s igyekeztem erőt venni magamon, hogy azért 17 éves létemre mégse egy szekrénybe bújjak már, mint egy szaros gyermek. Az ágy felé vettem az irányt, de ekkor megsejtettem, hogy valaki még van a szobában. Reszkető kézzel nyúltam az éjjeli szekrényen lévő lámpához, s halálra vált arccal fordultam meg.
-Ma beváltom ígéretemet! – lépett felém baljósan Yamamoto, kivéve szájából az elemlámpát. Aztán pedig sikoltozhattam, ahogy csak a torkomon kifért, bizony, nem hallotta azt senki… 17… belegondolnak? Akkor kezdett érni szexualitásom, ez a japán testőr pedig elvette ártatlanságom… persze jól megfenyegetett utána, hogy ha elmerem mondani bárkinek, akkor kibelez. Hát mit tehettem volna? Állnom kellett az ostromot, ami az azt követő két évet jelentette. Rendszeresen meglátogatott és a legkülönfélébb módszerekkel demonstrálta erő fölényét. Az élet furcsa játéka volt, hogy egy idő után elkezdtem élvezni a dolgot, s szabályszerűen hiányzott, ha nem jött. Ez így ment 2-3 évig, mígnem hírét vettem, hogy apám autóbalesetet szenvedett. Yamamoto is vele volt… Ahogy telt az idő, és erősödött bennem hiánya, úgy ébredtem rá arra, hogy valójában mit is éreztem iránta: beleszerettem. A nappalok még csak-csak elteltek valahogy, de az éjszakák kínzó magányát nem tudta enyhíteni semmi. Ezért hát úgy döntöttem, beadom jelentkezésem az egyik távolabbi egyetemre, hogy elszabadulhassak arról a helyről, ami minduntalan ráemlékeztetett. Így kezdtem pályafutásomat a Yale egyetem mérnöki karán. Hosszú időbe telt ugyan, míg enyhült fájdalmam, pontosabban rájöttem, hogy azzal tudom feledtetni, ha úgy szeretkezek másokkal, mint ahogy azt ő tette velem. Így lett belőlem mára az, aki…
|
