Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Fanfiction megtekintése

Infernalis Amare
Korhatár: -
Műfaj: Romantikus
Kategória: Nem anime
Feltöltő: Shayola
Feltöltve: 2014. 09. 30. 21:53:09
Megtekintve: 609 db
Kritikák: 2 db
 Infernalis amare
(Pokoli Szerelem)
Rongyos felhők közt úszkált a Hold. Az éj sötét volt, csak pár csillag fénye ért le a Földre. Csönd volt, szokatlanul nagy csönd. Senki ember fia nem volt ébren, csak én. Képtelen voltam aludni, kimentem a kertbe és lefeküdtem az illatos fűbe. Egyszer csak hullócsillag szántotta át az eget. Olyan volt, mintha nem messze tőlem zuhant volna le. Izgatott várakozás lett rajtam úrrá. Nem sokkal később egy sötét alakot pillantottam meg. Felém közeledett. Szívem a torkomban dobogott. Hosszú köpenyt viselt, arcát csuklya takarta el. Félelem lett rajtam úrrá, és csak azon gondolkoztam, vajon mit kereshet itt? Egyre csak közeledett, visszhangzottak a csöndben. Mikor odaért hozzám úgy tűnt elhagyta az ereje. Összeesett, és földöntúli hangján segítséget kért. Remegve álltam fel, hogy betámogassam a házba. Ágyamra fektettem és megijedtem, azt hittem már nem is él. Csuklyáját levéve megláttam gyönyörű arcát. Bőre fehér volt, akár a márvány, hosszú hollófekete haja pedig párnámra omlott. Egész éjjel mellette voltam, nem tudtam levenni szememet róla. Szinte megbabonázva néztem. Csak az járt az eszemben, miért ide, miért pont hozzám jött? Lassan fáradtság lett úrrá rajtam és szemeim lecsukódtak.
Mikor reggel felébredtem a titokzatos idegen már nem volt sehol. Elment, de vajon hova? Egész álló nap csak rá gondoltam, nem tudtam rendesen végezni a dolgomat. Barátaimat is megkérdeztem, nem látták-e az égi jelenést, de sajnos nem tudtak róla semmit.
 Mit jelenthet ez? –kérdeztem magamtól. Talán álom volt az egész? De nem, nem lehetett az. Hiszen ha álom lett volna, nem  érezném ezt a hihetetlen ürességet. Mintha megállt volna az idő, minden perc egy örökkévalóságnak tűnik nélküle. Csak az éjjelt vártam, a gyógyulást hozó álmokat. Bámultam a csigalassúsággal vánszorgó óramutatót, és mikor elütötte a négyet elindultam haza. Sokáig kóboroltam az utcán, mindenhol az Ő arcát kerestem. A parkban leültem egy padra és a lemenő Napot néztem. Képtelen voltam hazamenni, képtelen voltam újra azon a helyen lenni, ahol először találkoztunk. Éreztem, hogy könnyek gördülnek le arcomon. Nem tudtam elállítani őket, igaz nem is próbáltam. Szabad folyást engedtem nekik. Miközben ott ültem leszállt az éj. Forró nyári éjszaka volt. Sötét volt, nem látszott se a Hold, se a csillagok.
- Ne sírj. - hangzott a hátam mögül. Ismerős volt ez a földöntúli hang, megfordultam és Őt pillantottam meg. Egyszerre könnyebb lett a szívem. Hát újra eljött. Nem álom volt. Most nem viselt csuklyát és mintha ragyogott volna. Most már láthattam smaragd zöld szemét, melyben tűz lobogott.
- Ki vagy te?- kérdeztem tőle bizonytalanul.
- Kira. De most nem ez a fontos Dale. – felelte mosolyogva.
- Ho… Honnan tudod a nevem?- dadogtam.
- Mindent tudok rólad. Sokáig figyeltelek mielőtt eljöttem hozzád. Gyere, sétáljunk. Olyan csodálatos ez az este.
Kézen fogott és egy darabig szótlanul mentünk egymás mellett. A szívem hevesen dobogott, de most nem a félelemtől. Megálltunk egy kis tisztáson és a fák susogását hallgattuk. Haja lobogott a szélben és én csak arra vágytam, hogy örökkén itt állhassak vele. Soha nem éreztem még ehhez foghatót. Senkihez nem kerültem még ilyen közel. Igaz alig ismertem, de tudtam, vele akarom leélni az életem. Még ha ez lehetetlen is.
- Mondd csak Dale, hiszel a megváltásban? – kérdezte.
- Hát, nem igazán tudom. Lehet. De nem. Honnan is tudnám, hisz sosem tapasztaltam meg. – elcsodálkoztam a kérdésen. Mit jelentsen ez? Mit akarhat tőlem?
Hirtelen kitisztult az ég és a Hold fénye ragyogott le ránk. Gyönyörű volt, de egyúttal baljós is. Lépteket hallottam majd megfordultam. Egy sötét alak közeledett felénk. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam kivenni arcát a fák árnyékában.
- Dale! Dale!- kiáltotta. Mikor közelebb ért felismertem, Rosetta volt, a legeslegjobb barátnőm. Évek óta ismertük egymást és jóban-rosszban együtt voltunk. Odaért hozzám és átölelt.
- Aggódtam miattad. – mondta.-Sehol sem találtalak és egész nap olyan levert voltál, hogy attól féltem valami butaságot csinálsz.
Karcsú magas lány volt. Hosszú szőke haját vadul cibálta a szél. Rám nézett átható kék szemével. Ettől a pillantástól mindig úgy éreztem, hogy átlát rajtam.
- Mit keresel ilyen késő éjjel a parkban?-kérdezte. Még mindig kapkodta a levegőt, látszott, hogy nagyon sietett.
-Csak sétáltam Kirával.-feleltem.
 -Kirával?-kérdezte kíváncsian-És Ő hol van?
Körülnéztem és láttam, hogy újra eltűnt. Megint azt az iszonyú ürességet éreztem. Hát újra elhagyott.
-Menjünk haza jó? Már biztos nagyon fáradt lehetsz.-mondta szelíden és kézen fogott.
Szótlanul hagytam, hogy vezessen. Otthon még kinéztem az ablakon, hátha meglátom Őt. Hiába, csak a Hold ezüstös fénye világította be a tájat. Ez a fény viszont már nem az volt, mint a parkban. Reggel kábán ébredtem. Zúgott a fejem és gyenge voltam. Mintha egy részem a parkban maradt volna.
- Rosetta- szólaltam meg.- Én nem tudok nélküle létezni. Amikor vele vagyok, úgy érzem, van értelme az életemnek. De most…-sírva fakadtam. Rosetta gyengéden átölelt.
-El fog jönni újra. Szerintem éppúgy hiányzol neki, mint Ő neked.
 A nap ugyanolyan csigalassúsággal telt el, mint az előző. Bár ma éjjel bált rendeztek, én mégsem voltam olyan izgatott, mint mások. Rosetta is egész nap készülődött. Vörös selyem ruhájában káprázatosan szép volt. Reméltem, Rosettának igaza van, de féltem sosem látom újra Őt. A bál szép volt, de én nem tudtam élvezni. Mikor már úgy éreztem megfulladok a fülledt bálteremben kimentem a kertbe. Rosetta nem szólt egy szót sem, csak némán figyelt. Ő remekül mulatott, bár tudtam, aggódik értem. Kint ültem órákig, mikor újra megláttam a hullócsillagot. Nem bírtam tovább ülve maradni, felpattantam és elindultam abba az irányba, amerre lezuhant. Nemsokára megpillantottam a köpenyes alakot.
- Tudtam, hogy eljössz.-szólt csendesen. Lehúzta csuklyáját. Szemében most más tűz égett, mint legutóbbi találkozásunkkor. Arca sem volt olyan fehér, kicsit kipirult, talán a futástól.-Alig vártam, hogy találkozzunk. El kell mondanom valamit. Az ok, hogy visszajöttem, hogy SZERETLEK. Beléd szerettem Dale.
Itt megállt és szünetet tartott. Hihetetlen volt. Ez volt életem talán legboldogabb perce.
- De ez nem helyes. Engem nem ezért küldtek.
Megint szünetet tartott, és én lélegzet visszafojtva vártam a folytatást. Sokáig nem szólalt meg. Végül én törtem meg a csendet.
-Miért?
-Mert nekem kellett volna elvezetnem téged az igaz szerelemhez. Ez hiba volt. Bocsáss meg kérlek.
-Miért? Hisz én is szeretlek. Az első pillanattól fogva. Elvezettél a szerelemhez. Teljesítetted a küldetésed.
- Táncolsz velem, Dale?-kérdezte. Igent mondtam, mert nem tudtam ellenállni neki. Bementünk és órákig táncoltunk. Elvesztem arcában és senki nem létezett rajtunk kívül.
- Mennem kell.-mondta. Elengedte a karom és kiment a teremből. Némán néztem utána. Azután egyszer csak felriadtam kábulatomból és utána rohantam.
- Várj!-kiáltottam.-Nem mehetsz el csak így. Hisz el sem búcsúztunk.
Éreztem hogy könny csorog végig arcomon. Megállt és odajött hozzám.
- Te nagyon különleges vagy.-mondta azután megcsókolt. Csodálatos érzés volt. Csókolóztunk óráknak tűnő perceken át. Végül elhúzódott és azt mondta:
- Te is tudod, hogy nem lehetünk együtt. Egyszer még látjuk egymást. Ég áldjon, Dale!-mondta azután köddé vált. Nem sokkal később Rosetta utánam jött és átölelt. Most nem sírtam. Fájt, de kibírtam. Leültünk egy padra és mindent részletesen elmeséltem neki. De aztán egy hangra lettem figyelmes. Valaki közeledett.
- Bocsánat.-szólított meg egy hang. Oda fordultam és nem hittem a szememnek. A hang tulajdonosa magas volt, fekete hajjal és zöld szemekkel.-Elejtetted a táskádat.
Felálltam és elvettem tőle. Megköszöntem és az az érzés lett rajtam úrrá, amiről azt hittem sosem fogom újra érezni. Felnéztem az égre. Egy csillagfényesebben ragyogott, mint a többi.
- Köszönöm.-suttogtam az égnek, majd újra az idegenre néztem és elmosolyodtam.
Tudtam, valami csodálatos kezdődik most el. Kézen fogott és elsétáltunk a holdfénnyel borított parkban. Rosettát soha többé nem láttam. Küldött egy levelet, amiben elmondta, hogy szeretett. Megkért hogy soha többé ne keressem, és azt kívánta hogy legyünk boldogok. Álmomban néha találkozom vele. Rám néz kék szemével, azután szótlanul otthagy a sötét parkban. Mióta először találkoztunk a csillag éppúgy ragyog minden éjjel és vigyáz ránk.

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).