Ez a kis szösszenetem egy kis elmélkedés egy bizonyos emberfajtáról, egy olyanról, aki a közelemben is él. Nem lett túl hosszú, de amit akartam, az benne van.

A nevem. Az emberek általában ezzel szokták kezdeni a bemutatkozást, ezzel szoktak indítani. De én nem akarok bemutatkozni. Egyszerûen csak ki akarom adni magamból a dolgokat… Miért? Nem értem, miért teszi ezt velem?! Egyáltalán hogy teheti ezt?! Miért nem veszi észre? Miért nem érti? Én bármit megtennék érte, bármit. De nem törõdik vele, inkább a tudatlanság édes burka alá rejtõzik, inkább tudomást sem vesz az érzéseimrõl, sõt.. szerintem nem is akar. Ismét megbántott. Pedig õ nem olyan, mint a többi ember. Sosem kiabál, vagy szitkozódik…. A rideg közömbösség tökéletesen halálos és precíz fegyverként áll a szolgálatában. Elég néhány szó.. egy mondat, amibõl azonnal érzed, hogy ez még rosszabb, mintha bántó szavakat vágna az ember fejéhez. Gyûlölöm, amikor ilyen. Gyûlölöm az olyan embereket, mint õ, akiket szerethet az ember bármennyire, megveszhet a szeretetben, akkor is csak egy érzelemmentes, gúnyos viselkedést kap válaszul. Illetve helyesbítek, csak szeretném gyûlölni. De képtelen vagyok rá. A világon mindenkinél jobban szeretném gyûlölni, szeretnék én is olyan közömbös és gúnyos lenni vele, mint amilyen õ velem. Szeretném, ha nem érezném olyan rosszul magam mindig, amikor így viselkedik. Annyira fáj, és még csak észre sem veszi. Szerinte ilyen a természete. És talán a legrosszabb az egészben az, hogy valahol, a szinte törhetetlennek látszó érzelemmentes álarca mögött.. valahol szeret. Nem úgy, és nem annyira, mint kéne de szeret. Talán ez az oka annak, hogy egy idõ után mindig megbocsájtok neki, és úgy teszünk, mintha mi sem történt volna. Utálni akarom, és megvetni, de nem tudom. Szeretem, és õ is szeret… Ezért képtelen vagyok elszakadni tõle.