|
Remény
by darkrukia
Szomorú volt az idő. Sírtak a felhők, s a könnyeik kis erekként csobogtak végig a régi ház ablakain. Ahogy az ereszben összegyűltek, folyóként, zajosan törtek előre.
- Szeretlek – suttogta egy lágy hang az eső által megtört csöndbe. Aki szólt, fiatal, nem tudhatott annyit erről a szóról, mit kell, mégis használta. Erős mágiával bíró szó, sokan nem értik a jelentését, félnek tőle, vagy alaptalanul használják, koptatják a betűket, melyből áll.
- Képes vagy szeretni egy olyan szörnyet, mint én? – a dörgő bariton ijesztő volt. A fiatalabb meg is remegett egy pillanatra. A „szörnyeteg” ezt látva a kandalló felé fordította arcát.
A pattogó kis szikrák, a virgonc lángok, nem törődve a külvilággal, táncra hívták a száraz, öreg, bükkfa hasábokat és remekül mulattak azon, hogy elveszik annak életét, elszívják lényét.
- Ne nevezd magad így. Te gyönyörű vagy – szólt ismét a fiatal, hangja már rekedtesebb, nehezebb. Ő is sírni fog, mint a felhők?
Az erős bariton felzengett. Nevetés, keserű nevetés, dübörgő hanggal. Aztán hirtelen lett csend.
- Félsz tőlem. Félsz attól, ami vagyok! – Mi volt ez? Bánat?
- Nem félek „attól” – lépett közelebb bátran a fiatal. Lépése merész volt, magabiztos is... talán.
- Ki sem tudod mondani – csukta le a szemét egy pillanatra a „szörnyeteg”.
- V, én nem félek tőled. Ki merem mondani, hogy farkas vagy. Te félsz saját magadtól.
A fiatalabb felemelte kezét, de a mozdulat félbeszakadt, ahogy a magasab szemébe nézett. Rádöbbent volna valamire? Meglepetésként érte az, hogy a jégkék lélektükrök helyett aranysárga íriszt lát?
- Pedig jobban tennéd! Rettegj tőlem! Nem tudom, hogy meddig bírom visszafogni magam a közeledben, szépségem – suttogta fenyegetően, lágyan V.
- Hát vesdd rám magad! Csak a tiéd vagyok. Nem akarok másé lenni!
A kisebb határozottsága megdöbbentette a férfit. Azonban próbálta ezt nem mutatni.
- Butaságokat beszélsz. Még fiatal vagy, könnyen találsz magadnak egy hozzád hasonló embert, aki szerethet té...
- Csak a te szerelmedre van szükségem! – lépett egész közel a fiú, s ahogy heves mozdulattal kapkodott a szörnyeteg körül, hogy érezze karjai biztos melegét, egy erős kar fonódott vékony derekára.
- Hiba volt ilyen közel jönnöd hozzám – hajolt egész közel V. – Mit gondolsz, mit művel az én fajtám az olyan finom kis falatokkal, mint te, szépségem?
A fiatalabb nyelt egyet. Tudta, hogy egy esélye van.
- Elképzelni sem akarom, de azt tudom, hogy mit művelek én veled, ha közelebb hajolsz – mondta bátor szikracskákkal a szemében.
- Nahát, mit? – hajolt közelebb.
- Ezt – ugrott a mozdulat elé, s ajkait finoman a farkasénak nyomta.
Szomorú volt az idő, és a felhők... sírva nevettek a fiatal fiú merészségén.
|
