|
Jóvátett karma
Jeppe
Lehunyt szemmel élvezem az apró ablakon beáramló koraesti napfény melegét, és megfeledkezve dolgomról, mozdulatlanul lógatom kezeim a mosogatódézsa hideg vizébe. Ilyenkor még boldog vagyok – megint eltelt egy nap, eseménytelenül, és megszokottan, nekem mégis felhőtlen örömet okoz ez az egyhangúság. Mosolyom letörölhetetlenül vibrál ajkamon, és mély sóhajtás tör föl mellkasomból, de hirtelen kipattannak szemeim; odakint végleg besötétedett, és az ablak előtt álló fák sötét sziluettje ijesztő árnyakat rajzol az acélkék égre. Félek... félek az éjszakától... félek az álmaimtól...
- Jeppe!
A tányér nagyot csobbanva fröcsköli szét a vizet, ahogy megránduló ujjaim közül kiesik, és hitetlenül hegyezem fülem; nem, még nem alszom, és ez nem álom... ez a hang... de az nem lehet!
- Jeppe!
Hallom a súlyos lépteket, melyek a hátam mögött szűnnek meg, és a konyhaajtóban megálló férfi aurája fenyegetően fogja körbe testemet. Vagy csak a fáklya lobogó fénye, amit magával hozott, ölel át? Magam sem tudom, olyan valószínűtlen minden...
- Jeppe... visszatértem – hallom egész közelről, és tarkómon megérzem forró leheletét. Kérem... valaki... félek!
***
Levegő után kapkodva ülök fel az ágyamban, és reszkető kezemmel végigsimítom homlokom. Tiszta víz... francba, megint az a furcsa álom... mikor is? Évekkel ezelőtt volt, de tisztán emlékszem rá... igen, a műtéteim után mindig megjelent, és most újra... Mély levegőt veszek, és visszadőlök a párnámra, aztán felkattintom a kislámpát. Félkettő... még aludhatnék bőven, de ezek után hogyan? Agyalni fogok hajnalig... Miért kell nekem ilyen baromságokat álmodni? Én, mint valami őskori szőke pasi... nő vagyok! Vagy ez már a magány mellékhatása lenne? Diana is ezt mondta... Pasi nincs, hát annak álmodom magam? És mit akarhatott az a magas fószer? Nyugtasson meg valaki, hogy ez csak egy hülye álom!
***
Morcosan kelek, és ugyanígy folytatódik a napom is, alig várom, hogy otthagyhassam az irodát. Némi huzavona után megállapodom a főnökömmel, hogy ha holnap túlórázom, szabad a hétvégém, bár ennél a kis cégnél sosem lehet biztosra menni, jön egy telefon, és máris nyargalhatok könyvelni, vagy a türelmetlen ügyfelek anyagát összeállítani, számlákat rendezni... de nem panaszkodom, „divatba jöttünk”, és ez most már meglátszik a fizetésemen is. Diana hétvégi programjáról azonban semmiképp sem akarok lemaradni, így ha kell, betegnek hazudom magam szombaton, csak elmehessek a legjobb barátnőmmel a szerelmesek fesztiváljára, ahol a rapid-randit is kipróbálhatom, sőt, valami vándorcirkuszosok is engedélyt kértek, hogy felállíthassák a sátraikat – jó mókának ígérkezik a hétvége, legalább kikapcsolódom.
Este egyedül főzőcskézek újonnan szerzett kis lakásom konyhájában, és bár belül mardos a magány, mégis elégedett vagyok a helyzetemmel – röpke tizenöt év részletfizetés után teljesen enyém lesz a kecó, és addig is benne lakom. Végre nem kell elviselnem a régi albérletemben a háziúr negédes megjegyzéseit, és a szomszéd alkesz pasi udvarlását, ez már önmagában felér egy nyereménnyel, pláne ha azt számítjuk, hogy soha életemben nem voltam szerencsés semmiben sem... A szüleimet korán elvesztettem, egy komoly szerelem után pofoncsapott a nagybetűs élet, és évek sem voltak elegek ahhoz, hogy kiheverjem a szakítást. Ma már nem fáj, de minden eddigi kapcsolatom futó kalandnak bizonyult, és nem mindig a másik fél hibájából, sőt... azt hiszem, nem nekem való a társaslét.
Míg sorsomon elmélkedve nyammogom a zöldséges rizst, eszembe jut a fura álmom, amely annyira életszerűen jelent meg a tudatomban, mintha nem is álom volna, hanem emlékfoszlány. Hiszek a reinkarnációban - ami miatt eleget hallgatok Dianától, az örök szkeptikustól - és valamiért az az érzésem, az a szőke fiú én voltam valaha, és nagyon is sok közöm van ahhoz a másik férfihoz, és hogy mindkettőjüknek köze van a sebhelyeimhez, amiket ebben az életben szereztem be. Meg kell tudnom, mi az ami meggátolja, hogy boldog lehessek, hogy párt találjak, mi az a végzetes hiba, amit elkövettem akkor, és amit magammal cipelek azóta is... érzem, hogy addig nem élhetem az életem, amíg fel nem oldom valahogyan ezt a karmát...
Ejnar
Soha nem voltam még ilyen izgatott, mint most, soha egyetlen csata sem pezsdítette fel így a véremet, mint az a tudat, hogy visszatértem, és végre újra láthatom őt... a karjaimban tarthatom... csókolhatom... Jeppe!
Visszafogom a lovam vágtáját, de meg sem várom, hogy megálljon, már ugrom is le, és zakatoló szívvel indulok a kis házikó felé. Két év... és itt semmi sem változott. Az alkony lágy fényeiben ugyanolyan a kis falu, a házak ablakából ugyanúgy árad a fáklyák fénye, és a nevetés, beszélgetés, zene hangja, mint régen. Vajon ő is ugyanolyan? Ugyanúgy fog rám nézni? Vajon vár még egyáltalán? Jeppe...
- Ejnar!
Öblös és mély a hang, amely megakasztja sietős lépteimet, de nem tudom kikerülni a gazdáját. Larsson...
- Mit akarsz, kovács?
Hatalmas kalapácsát meglendítve jön felém, vállára fektetve szerszámát, megfeszítve jókora bicepszét, áll meg előttem, és haragos az arca. Műhelyének örökké égő tüze félelmetes sziluettet rajzol alakja köré, és önkéntelenül is hátrálok egy lépést. Mi baja van velem?
- Hagyd békén – mondja fenyegetően, és elállja utam. Nem mondja, kire gondol, de nincs értelme hülyének tettetnem magam, hiszen látom rajta, tudja, hogy Jeppéhez megyek.
- Mert ha nem? - húzom ki magam, és jégkék szemébe nézek. Erős a fickó, de nem harcos, a kalapácsából viszont nem kérek.
- Nem volt elég, amit tettél vele? - ereszti a földre a pörölyt, és rátámaszkodik, én pedig kezdem nem érteni a dolgot.
- Amit tettem? Mit tettem?
- Majdnem megölted... mikor két évvel ezelőtt hajóra szálltál... csak ennyit jelentett neked, hogy már nem is emlékszel?
- Megöl... mit beszélsz?! Eredj az utamból! Nem vesztegethetem az időmet ilyen ostobaságra!
Félrelököm, de elkapja a karom, és ahogy sisteregve visszafordulok, meghökkenve veszem észre szemében a könnyeket. Mi a fene ez az egész?
- Vele háltál... mindenki tudja... - suttogja, és elcsuklik a hangja. Kiderült... na és? Vele háltam azon az utolsó éjszakán... de hiszen szeretem! - Nem volt időd észrevenni, mit tettél vele... már elmentél, mikor megtaláltuk... súlyosan megsérült, majdnem elvérzett... szerencse hogy életben maradt...
Nem néz rám, lehajtja fejét, aztán elereszti karom.
- Mi...? - nem hiszem el... - De hát, ő nem... nem tudtam... én.... Jeppe!
Már nem érdekel, Larsson mit mondana még, összezavart lélekkel indulok a kis ház felé, melyet olyan boldogan hagytam itt két évvel ezelőtt, és most nem tudom, kit találok benne. Jeppe és én... mindig is elválaszthatatlanok voltunk, és azok után, amin keresztül ment, csak mégjobban magaménak akartam tudni őt. De hisz ő is ragaszkodott hozzám, ő is akarta, hogy azon az utolsó estén együtt legyünk! Lehetséges lenne...? Olyan önző voltam, hogy nem vettem észre, igazából mit is szeretne? Igaz, elveszítettem a fejem, mikor először éreztem csókját a számon, megrészegített törékeny teste, ahogy reszketve hozzámsimult, és talán nem éppen a legfinomabban tettem a magamévá... Elvakultam a saját gyönyörömtől, és nem láttam meg, hogy nem a kéj hullámzik át vergődő testén, hanem a kín? Hiszen szólni nem tudott... de odaadta magát nekem... talán hálából csupán? Mit tettem? Látni akarom, tudnom kell! A ház elé érve felkapom a földbe szúrt fáklyát, és kopogtatás nélkül nyitok be, a küszöbön mélyeket lélegezve csillapítom idegeim táncát, aztán elindulok, hogy megkeressem őt.
- Jeppe!
Fülelek, a konyha felől hallom a zajokat; vízcsobbanás, és sóhajok...
- Jeppe!
Megállok az ajtóban, ő háttal nekem az ablakon bámul kifelé, szőke fürtjei aranylón ragyognak a fáklya imbolygó fényében, törékeny alakja láttán elönti szívemet a forró szeretet. Aztán megmoccan, idegesen megrándul a válla, és reszketni kezd... nem, nem lehet!
- Jeppe... visszatértem – suttogom, majd a fáklyát az asztali tartóba szúrom, és lassan mögé lépkedek. - Nézz rám, Jeppe – fogom meg karját, és magam felé fordítom. Te jó ég... arca csupa rettegés, szemeiben könnyek, ajka remeg... hát igaz lehet. - Látni akarom – mondom, és elkerekedő szemében könyörgés; ne, ne! - Sajnálom, látnom kell!
Az asztalhoz penderítem, és rálököm a falapra, hátára nehézkedve fél oldalammal, tartom leszorítva vergődő testét. Fel akarja tolni magát, küzd ellenem, de hiába, nevetséges az ő kis ereje az enyémhez képest. Már le is rángatom róla a nadrágot, majd közelebb hajolva húzom szét farpofáit, és a fáklya fényében meglátom... két hosszú forradás, mely minden szónál egyértelműbben bizonyítja, hogy minden igaz, amit Larsson mondott.
***
Farpofa? Te jószagú.... Bámulom a sötét plafont, amit időnként megvilágít egy-egy elhaladó autó ablakon beverődő reflektorfénye, és nem értem. Hogy lehet ilyen baromságot összeálmodni? Nem is néztem mostanában se viking harcosokról szóló filmet, se pornót, pláne nem homikat... Sőt, amióta kidobtam Elisát, még csak nem is agyaltam ilyen érzelgős dolgokon... Na jó, aludnom kell, reggel korán indulok, holnapra „csak” négyszáz kilométer van betervezve... soha többé nem eszem makarónit vacsorára..
***
Imádok vezetni. Ez tiszta szerencse, mert pár kollégám már belefáradt, és belefásult ebbe a melóba, én viszont élvezem. Új helyek, új arcok, sok látnivaló, és sok kaland... ha valahol ott kell aludnom, a hosszú út miatt, sosem hagyom kiaknázatlanul a helyi ínyencségeket, mert mindenhol más a melle, meg a combja.... He-he, és az étvágyam aztán hatalmas - na mondjuk, nem csak az... Ha össze kéne számolnom, hány csirkét kóstolgattam már... hát nem hiszem, hogy menne. Pedig nem vagyok szexmániás, csak... nem találtam még meg azt az egyet, aki miatt soha többé nem kívánnám meg a többit.
Benzinkút... pihennem kéne, de az idő sürget; haza kell érnem szombatra, mert megígértem a haverjaimnak, hogy elmegyek velük a fesztiválra. Csirke csirke hátán... már alig várom!
- Vadbarom! Indexed nincs?! Hogy kap az ilyen jogsit?.....
Jeppe
Csend... nem moccanok, hátha mégis csak álmodom, és ha felébredek... Erős markának szorítása karomon zökkent ki a dermedtségből, ahogy megragad és maga felé fordít.
- Nézz rám, Jeppe.
Ejnar...
Barna haja, mely annyira szokatlan ezen a vidéken, még hosszabbra nőtt, mióta elment, állán többhetes borosta, már majdnem szakáll, és bal szeme alatt forradás. Visszatértél hát... hogy újra bánts? Félek... de mégis, a szívem majd kiugrik a helyéről, annyira boldog vagyok...
- Látni akarom – mondja, és belém reked a levegő. Ne... kitől tudtad meg? Ne, kérlek... ne alázz meg ennyire... - Sajnálom, látnom kell! - fordítja el rólam tekintetét, és máris az asztalon hasalok, tehetetlenül, mint valami béka.
Súlyával a falapra présel, és bárhogy küzdök, lerángatja nadrágom. Szégyen... érzem ahogy ujjaival alfelemen matat, és sokáig bámulja... elvörösödve hajtom fejem karomra, és csendben nyelem szégyentől égő könnyeim. Minek kellett ez? Már rég megbocsájtottam... hiszen szeretem!Félek a közelségétől, és mégis... mélyen, legbelül, mindig is a visszajöttét vártam.
- Sajnálom... - suttogja elmélyült hangon, és hirtelen felegyenesedik rólam. - Nem tudtam, és te... nem mondhattad.
Lekászálódom az asztalról, és felhúzom a nadrágot, közben szipogva törölgetem szemem. Mindig is ilyen nebántsvirág voltam, ez nem változott... Ejnar csodálkozva néz rám, mikor meglátja a szám szegletében megbújó mosolyt, és felkaccanok; nem tudhatja, hogy saját magamon nevetek.
- Ha akkor időben érkezem – rázza fejét, és nagyot sóhajt. - Most el tudnád mondani, mi jár az eszedben...
Elkomolyodva viszonzom pillantását, és közelebb lépek hozzá, hogy lássa, nincs bennem harag, és már nem is félek igazán. Kezemet mellkasára teszem, és lassan formálom ajkaimmal a szavakat, ő feszülten figyel, majd lehunyja szemét.
- Túlságosan jó vagy, Jeppe – szorít magához, és én fejemet rázva dőlök izmos testéhez. Dehogy, csak túlságosan szeretlek!
***
Ez kezd egyre érdekesebb lenni... Minden nappal egyre több részlet kerül felszínre ebből a fura történetből, és most már nem bosszankodva fekszem le, hogy vajon mit kuszál össze az agyam, míg alszom, hanem várom is, hogyan folytatódik? Hajnali három, még van időm reggelig, Dianával csak féltízkor találkozom a központban.
Vajon mi történhetett ezzel a sráccal? Azt hiszem - nem, már biztos vagyok benne -, hogy néma, és hogy egyedül van – mindössze ez a nagydarab barbár van neki. Furcsa egybeesés, talán csak a véletlen műve, hogy ugyanazon az intim területen vannak forradásai, ahol nekem is, ám míg én egy tályogműtét alatt szereztem, őt megerőszakolta az az álombéli férfi, akibe ennek ellenére nagyon szerelmes... vajon mi történhetett kettejük között?
Ha még a nyakán is lenne egy hosszú vágás nyoma, mint nekem, biztosabban hinném, hogy van valami közöm Jeppéhez, de mivel nincs... talán csak tényleg túl élénk a fantáziám, és a narkózis utóhatása, meg a magány ment az agyamra, hogy akkor is és most is visszatért az éjszakáimba.
Diana kiakad, ha ezt elmesélem neki, lehet hogy jobban teszem, ha nem kötöm az orrára ezt az újabb epizódot...
***
Zsúfolt minden busz, így hiába is várnék tovább, felpréselem hát magam a következő járatra. Szerencsétlenségemre egy punk és egy nagybajuszú öregúr közé szorulok, és kezdem bánni, hogy ezt a túldekoltált ruhát vettem fel... jobb lett volna egy páncéling... Nem mintha nem töltöttem volna órákat a ruha megválasztásával, hogy kinézzek valahogy a rapid-randira – bár teljesen feleslegesen, mert az ilyen alakra, mint amilyen az enyém, szinte majdnem mindegy, mit vesz fel az ember, így is úgy is olyan, mint egy jól megtömött liszteszsák. A magassarkú kezdi törni a bokámat, és a nagybajuszú beleliheg a mellembe, közben érzem, hogy a punk is – kihasználva a tumultust, meg a busz hirtelen fékezéseit – az én kufferomba kapaszkodik.
- Fejezd be a taperolást, különben a szemed is lila lesz, nem csak a hajad – sziszegem hátra, mire elröhögi magát.
- Bocs, kislány, de olyan jó nagy segged van, nem bírom megállni – közli hangosan, és elvörösödve nézek ki az ablakon, míg a busz összes utasa egy emberként fordítja felém a fejét... szégyen... vajon meddig kíséri még az életem?
Ejnar
A tűz vörös fénye ijesztően világítja be az éjszakát, széttépve az emberek biztonságba ringatott hitét. Sikoltások, rohanó lábak dobogása, ordítozó parancsok töltik ki a csendet, melyet felzavart a lángok falta fahasábok hangos ropogása.
Tűz...
- Ejnar, szedd össze a gyerekeket! - rohan el mellettem apám, és nagyot lök rajtam, hogy felocsúdjak végre ijedt mozdulatlanságomból.
Igen... én vagyok a legnagyobb gyerek most a faluban, a magam tizenhárom évével, és inkább számítanak a férfiak közé, mint a kicsinyekhez. Gyerünk, Ejnar, bátorság!
Csak rohanok, kézen kapva akit találok, és az erdő szélén biztonságban hagyom a szipogó, rémült kölyköket. A falu felbolydult méhkas, a felnőttek, nők és férfiak mind oltanak, egymás kezéből kapkodva a vízzel teli vödröket. Nem nyerhetnek... túl nagy a tűz. De hogyan történhetett?
Egy alak imbolyog felém, füstöl a ruhája, karjaiban egy ernyedt testet cipel, aztán erejét vesztve rogy a földre, és én máris odasietek.
- Ejnar... - hörgi a férfi, akinek az arca már a felismerhetetlenségig összeégett. - Keresd meg Jeppét...
De hisz... ezek Jeppe szülei! Ahogy látom, az anyja már nem lélegzik... az apja is eldőlt a fűben, nem moccan... mit tegyek?
- Jeppe! - indulok üvöltve a lángoló házak felé, miközben páni félelem járja át szívemet. Meg ne halj nekem!
Apámat látom meg egy pillanatra, bátorítóan biccent felém, és máris eltűnik a füstben, én újult erővel vágom keresztül magam a már eloltott romokon, a barátomat keresve.
- Jeppe!!!
Kétségbeesetten kiabálom nevét, félredobva a szenes gerendákat, és érzem, ahogy könnyeim forró patakokban csordulnak végig maszatos arcomon. Nem veszíthetlek el... szükségem van rád, ahogy neked is rám... megígértem, hogy férfit faragok belőled, megtanítalak mindenre, amit csak tudok.... Jeppe! Megígértem, hogy vigyázok rád!!!
Szőke tincsek egy ledőlt ajtó alatt... véres tincsek.
- Jeppe!
Megragadom a vastag falap szélét, és megpróbálom felemelni, de túl nehéz... ez nem lehet!
- Jeppe, hallasz???
Apró nyögés a válasz, de ennyi elég, hogy megszázszorozza erőmet. Üvöltve szakad ki belőlem a levegő, ahogy végre arrébb lököm az ajtót, és Jeppe kiszabadul alóla – ruhája cafatokban, véresen, torkából furcsa hörgés tör elő, és elfog a félelem, hogy elveszíthetem őt.
- Jeppe, tarts ki! - veszem karomba, és meglepődöm, milyen könnyű. - Vigyázok rád, itt vagyok – hajtogatom, míg kikecmergek a romok közül, és csak viszem őt, senkinek sem adva át elernyedt testét.
- Ejnar – állít meg apám, és bár nem akarom, elveszi tőlem Jeppét. - Elviszem Ada anyóhoz, te meg pihenj le... már nem tehetünk semmi többet.
- De... a szülei – tiltakoznék, de apám csak nemet int, és magamra hagy; sajnálat és fájdalom kavarog bennem, de aztán valami egészen más lép félelmem és gyengeségem helyébe.
Jeppe... már régen megígértem, hogy vigyázok rád, de ezek eddig csak szavak voltak... mostantól azonban... esküszöm, hogy gondom lesz rád... megvédelek, és ha kell, meghalok érted... Ezen a lángtól övezett éjszakán megfogadom, hogy az életem a tiéd, Jeppe!
Lassan elhamvad a tűz, már csak itt-ott parázslik egy-egy gerenda... kezemet ökölbe szorítva állok a falu füstfelhős közepén, és belebámulok a felkelő nap vörös korongjába. Pihenni? Ugyan... amíg nem tudom, mi van vele, egy percet sem!
***
Szórakozottan bámulom a tükörben magam, ujjaimmal beletúrok barna tincseimbe, és megsimítom borostás államat. Na nem akkora bozont, mint ennek a vikingnek szokott lenni... de a szeme... a termete... ehh, hülyeség!
Bosszankodva trappolok a konyhába, és levágom magam az asztal mellé, aztán megkavarom a reggeli kávémat, ami így déltájban, már igencsak időszerű. Későn keveredtem haza a melóból, le kellett adnom a kamiont is nagygenerálra, de most egy hétig szabad leszek, és én igyekszem is kihasználni ezt az időt. A pihenés is rámfér, meg a szórakozás is, a haverjaim már így is azt hitték, nem is élek, he-he... kedves fickók, még ha nem is tűnik úgy.
Haverok... fura, hogy igazi barátom meg egy sincs. Bezzeg Ejnarnak, ott volt ez a Jeppe... na ne, mit agyalok folyton rajtuk?! Nem kellene nagyobb jelentőséget tulajdonítani neki, mint egy akármilyen álomnak, és mégis... valami közöm van a fickóhoz, csak még nem tudom, hogy mi.
Nahh, gyerünk öltözni! Atléta, vagy póló? Mindkettőben előnyösen mutatnak kidolgozott izmaim, de az atlétában a tetkóm is látszik, szóval az marad. Mi kell még? Farmer, és bakancs, na meg egy fejkendő, az övembe fűzve, a kulcstartó lánc mellé. Igen... szívtipróan nézek ki, ma tuti becsajozok!
Jesse
Végre lekeveredem arról az elátkozott buszról, és nagyokat lépve török át a megállóban feltorlódott embertömegen, máris azt fontolgatva, hogy azonnal visszafordulok, és hazamegyek... ebből a mai napból bőven elég volt ennyi!
- Jesse! Hu-ú! - hallom meg Diana jellegzetesen rekedt hangját, aztán meglátom őt magát is, amint integetve, lelkesen szalad felém. Hazamenetelről ennyit...
- Diana, csao – mosolygok rá kényszeredetten, és megállapítom, most is szenzációsan fest, amit nem csak én veszek észre, hanem az összes hímnemű, aki a járdán megy, vagy a mellettünk elzúgó autókban ül.
Vállig érő mélyvörös tincsei hullámokban omlanak alá, napszemüvege feje tetejére tolva tartja ezt a lángoló frizurát, vállai kacéran villognak elő a pántnélküli szűk felsőből, és olyan miniatűr farmerszoknyát vett fel, hogy én maximum övnek hordanám... de hát teheti, modellekkel vetekedő alakja van.
- Jesse, na végre, már azt hittem el se jössz – ölel át szelesen, aztán összehúzott szemmel mér végig.
- Nem sokon múlt, hogy visszaforduljak – vallom be kelletlenül, de Diana meg sem hallja, elégedetlen ciccegéssel csóválja fejét, és karonfogva rángat a legközelebbi női mosdó felé.
- A ruha elmegy, bár rövidebb is lehetne a szoknyád – zsörtölődik, én meg szemeimet forgatom; rövidebb? Még így is a hosszabbat akartam felvenni, az én sonkáimon nincs mit mutogatni...
- Semmi smink, a hajad meg... ezzel a szopott gombóc stílussal akarsz pasit fogni? - folytatja, miközben a tükör elé perdít, és retiküljéből különféle kencéket szed elő. - Na, lássuk...
Megadóan tűröm, hogy kifesse szemem, és ajkaimra rúzs kerüljön. Nem szeretem a cicomát, de ahogy elnézem a tükörképem, be kell látnom, tényleg van különbség.
- Hé, a hajam jó úgy, ahogy van – tiltakoznék, mikor kihúzza a gumit, de hiába.
Beletúr dús barna fürtjeimbe, és szétzilálja, a rövidebb tincseket arcom köré húzgálva. Kicsit boszorkányra emlékeztető az új frizura, de előnyös... Diana tényleg ért hozzá, hogyan kell felturbózni valakit.
- Oké – nyugtázza elégedetten új külsőmet. - Na és most? Hová menjünk először?
- Passz... te vagy a túravezető – nyögöm, mire megfordul és felsóhajtva indul meg előttem.
Szótlanul követem, és igyekszem nem összeütközni senkivel sem, ami elég nagy ügyességet igényel, hiszen a tér tömve van emberekkel. Ekkora szám lenne a szerelem? Ugyan...
- A rapid-randi csak egy óra múlva kezdődik – morfondírozik barátnőm, mikor megállunk a fesztivál-tér közepén. - Megnézzük a cirkuszosok sátrait? Mindenféle kacatot árulnak, meg édességeket, céllövölde is van...
- Jó, úgyis régen voltam már ilyen vásári forgatagban – biccentek, és egymásba karolva megyünk tovább, egyenesen a messzire kimagasló cirkuszi sátor kupolája felé.
Nem vagyok hozzászokva ekkora tömeghez és hangzavarhoz, így kicsit kezdek elzsibbadni, a sok látnivaló, és a folytonos lökdösődés megszédíti fejemet; de Diana lelkesen rángat egyik standtól a másikig, és hol egy ragacsos nyalókát, hol egy plüssállatot nyom a markomba, aztán a horgász-bódé előtt végre lefékez, és kifizeti a három mágnes-csali árát, majd bottal a kezében pecázni kezdi a műanyag halacskákat.
Örülök hogy végre megálltunk, a magassarkú cipőm már teljesen feltörte a lábamat, és a nyalókától összeragacsozott ujjaimra tapadt papírzsebkendőt is le kéne csipkednem...
Hirtelen mintha kitágulna a tér körülöttem, eltűnik minden ember, a zajok messziről és tompán jutnak el fülembe, és egyedül állok a semmi közepén... mi történik? Egy plédekből összeeszkábált kis sátrat látok, nem messze tőlem, és a benne ülő komoly arcú idős asszony egyenesen a szemembe néz. Megrémít ez a sötét szempár, de ugyanakkor azt érzem, oda kell mennem hozzá...
- Jesse, nézd, kifogtam a fődíjat!
Diana örömteli hangja kizökkent félálomhoz hasonló állapotomból, és újra megtelik körülöttem minden, zajokkal, és testekkel. Mosolyogva ölelem át barátnőmet, de szemem sarkából a kis sátrat fürkészem, vajon valóban létezik, és én valóban láttam az előbb?
- Jaj, Jesse, lekéssük a randikat! - kapja elő mobilját Diana, és irtózatos iramban rángat el a halak mellől, otthagyva még a fődíj mackót is.
Kit érdekel a randi? Valami titokzatos dolog történik velem, az álmaim, a megérzéseim, és most ez... érzem, hogy ma sok mindennek utána járhatok, és utána is kell járnom... a saját utamat kell követnem, és az nem Diana útja...
Erik
Egymáson röhögcsélve pazaroljuk a lőszert a céllövöldés bódénál a fiúkkal; persze mindegyikünk tudja, hogy a puskák direkt félrehordanak, de ez most egyikünket sem zavarja, és nem is háborodunk fel ezen a szemtelen csaláson – ez a bazárhoz tartozik, és ma csak jól akarunk szórakozni. Meg persze becsajozni, és inni egy jót... kiszellőztetni a fejünkből a mindennapok szürkeségét.
Én már meguntam a puffogtatást, és most csak kárörvendően figyelem a haverokat, de aztán ezt is elunom, és úgy döntök, körbejárom a cirkuszosok sátrait. Szedett-vedett népségnek tűnnek, többük sötét bőre, és fekete szeme cigány származásra vall, és ez titokzatosságot von az egész vásár köré.
- Uram! - hallom meg közvetlen mellettem, és meglepve fordulok a kis sátor felé, észre sem vettem a jelentéktelenül meglapuló kuckót a forgatagban.
- Nekem szólt? - lépek közelebb az idős asszonyhoz, aki megragadja karomat, és már be is húz a sátorba, ahol érdekes módon nem hallani a kinti zajkavalkádot.
- Üljön le, fiatalember – nyom egy székbe, és végre felocsúdva nyerem vissza akaratomat.
- Na várjunk, ki maga, és mit akar tőlem? - próbálnék felállni, de egyetlen pillantásával megakaszt a mozdulatban
- Ne féljen, nem a pénzére pályázom – mosolyodik el, és összezavarodva nézek rá.
Kiváncsivá tett a vén nyanya...
- Akkor mit akar?
- Megálmodtam, hogy el fog jönni – húz egy kisszéket elém, leül, és tenyerébe veszi két kezem. - Erik.. igaz?
Meglepetten bólintok, és azon töprengek, van-e rajtam valami, amin látszik a nevem, de tudtommal nincs ilyen cuccom.
- Vagy hívhatnám... Ejnarnak is... igaz? - hunyja le szemeit, és választ sem várva folytatja, bár nem is tudnék mit mondani neki, annyira elképedek szavain. - Súlyos terhet cipel... több mint ezer éves terhet... egy beteljesületlen szerelem, és a lelkifurdalás terhét...
Felsóhajt, miközben leperegnek előttem az elmúlt pár nap furcsa álmai; hát lehet, hogy mégsem álmok voltak?
- Ez a karma nem engedi, hogy megállapodjon... csak sodródik, mint falevél a szélben... nem találja az igazi társát... akit örök szerelemmel szeretett... és akit túl hamar elveszített...
Elereszti kezem, és rámnéz, hosszan fürkészi ábrázatom.
- Maga is tudja, ugye? Hogy mit kell tennie?
- Sejtem – biccentek, és valóban, ebben a pillanatban belém vág a felismerés. Meg kell találnom őt, és ha megtaláltam, jóvá kell tennem a hibámat, amit valaha réges-régen elkövettem ellene... boldoggá kell tennem, és csakis őt...
- Helyes – mosolyodik el, mintha olvasott volna a gondolataimban, aztán feláll, és felcsapja a sátor ajtajaként szolgáló lepedőt. - Ezt a kis... „fityegőt”, magának adom – nyújt nekem egy aranynak látszó, de tuti bizsu, bárdot formázó fülbevalót.
- Köszönöm, de nem hordok ilyesmit, ez az egy ezüst karikám van – pöckölöm meg a fülemben lévő piercinget, és már félig kilépek a sátorból, de az asszony a fejét rázza, és a kezembe nyomja a mütyürt.
- Muszáj, hogy hordja, ha nem a fülében, akkor a telefonján, vagy a ruháján... segíteni fog, hogy megtalálja őt.
Nem értem, ugyan hogyan vezethetne egy bizsu annak a szőke srácnak a nyomára, és legbelül élénken tiltakozom még a gondolat ellen is, hogy én egy pasit keressek, mint örök szerelmemet, de ahogy az asszonyra nézek, tudom, hogy nincs más választásom.
Övemen lógó láncomra fűzöm a bárdot, egye fene, jól megfér a többi kacat között, aztán biccentek a nőnek, és kilépek a zsivajba. Elgondolkodva battyogok a céllövöldés felé, hogy megkeressem a haverjaimat, mikor fülemet éles női visítás üti meg, és felkapom fejem. A horgász-bódé előtt egy lángvörös hajú, feltűnő csaj ugrál, és sipítozik, kezében egy hatalmas plüssmackóval, mellette pedig...
Sosem tetszettek a modell alkatú lányok, mindig is a telt idomú nőkre buktam, és akit most megpillantottam, álmaim netovábbja... barna haja lágyan hullámzik, ahogy a vöröskét ölelgeti, dús keble majd kibuggyan a ruhájából, mosolya édes, jégkék szeme pengeként villan felém... aztán eltűnik, eltakarja előlem a tömeg, és én csak állok, mint akit villám sújtott... francba, hová lett? Meg kell találnom a csajt!
Jesse-Jeppe
Nem is hallom a körülöttem lévő tömeg zsibongását, annyira elfoglalnak saját gondolataim... A kis aranyozott bárdot próbálom a telefonomra bűvészkedni, amit a jósnőtől kaptam, bár még mindig nehezen hiszem el, amit mondott. Igaz szerelem? Ugyan... Mégis, most már biztos vagyok benne, hogy Jeppe én vagyok, és hogy az az Ejnar, annak ellenére, amit tett vele, vagyis, velem... nagyon szeretett. Vajon hol lehet? Egyáltalán él ebben a korban? Az is lehet, hogy már nyolcvan éves, vagy csak tizenkettő, és akkor.... nincs mit tenni, ez az életem is úgy fejeződik be, hogy nem tudom jóvátenni a hibámat... nem tudom odaadni neki a szívemet, és a bizalmamat, és nem lehetünk végre boldogok...
Vajon milyen lehet az az ember, aki ezer éven át szeretni tud egy másikat?
Annyira belemerülök gondolataimba, hogy észre sem veszem a körülöttem zsizsegő tömeget, agyamban újra és újra lepereg a tíz perccel ezelőtti fura találkozás...
...Dianát szerencsésen faképnél hagyom a rapid-randi helyszínén, amikor meglátom a párkereső dzsigolókat; kivénhedt, totyakos bácsik, vagy épp ellenkezőleg, tejfelesszájú, és zöldfülű taknyosok, na de ha a barátnőmnek ez kell... Míg a jelentkezési adatlapot töltögeti, szép csendben meglógok mellőle, hogy megkeressem azt az asszonyt, akit olyan különös módon pillantottam meg a vásár forgatagában.
A horgász-bódéhoz visszatérve körülhordozom tekintetem, és nem is kell sok idő, hogy megtaláljam a pokrócokból összehevenyészett sátrat; belül reszketek, de tudom, hogy be kell mennem azon az ajtón.
- Elnézést... - dugom be fejem a plédek közti nyíláson, mire egy kedves hang beljebb invitál.
- Jöjjön csak, már vártam!
Várt? Persze, hiszen azért láttam meg őt az előbb. Borzongás fut végig testemen, ahogy leülök egy kis székre, és szemügyre veszem az idős nőt. Mint valami őskorból ittmaradt bálvány, ül egy asztalka mellett, arcán ezer ránc finom vonalának rajzolata, és ha nem tudnám, hogy képtelenség, elhinném, hogy legalább ezer éves ő maga is.
- Jesse, kedves... - nyúl felém, és önkéntelenül is tenyerébe adom kezeimet. Várjunk csak... honnan tudja a nevem? - Vagy szólítsam Jeppének?
- Én... honnan tudja? - makogok, de ő csak mosolyog, és lehunyja szemét.
- Különös a mai nap – folytatja, és csendben hallgatom lágy hangját, mely betölti a kis sátrat, kívül rekesztve a falain túl vibráló zsivajt. - Ma itt járt ő is... Ejnar... ma a sors végre megelégelte szerencsétlen lelkeik sóhaját... jól figyeljen az apró jelekre, Jesse, mert elérkezett a pillanat, amire ezer év óta hiába várt...
Felvillannak előttem az álmaim, és hirtelen kiszárad a torkom, úgy érzem, fojtogató füst ölel át, és hiába kiáltok, nem hallani a hangomat... Egyetlen nevet ismételgetek magamban, aztán eltűnik a látomás, hogy egy másiknak adjon helyet; a fűben fekszem, mellettem a barna hajú viking harcos, Ejnar, és lassan elhomályosuló tekintettel, de boldogságtól zakatoló szívvel nézek a szemébe... végül csend borul rám, és kétségbeesetten keresem őt valami sötét helyen...
- Lehetséges volna? - szólalok meg, és hangom idegenül csendül fülembe. - Valóban létezik ő, és engem keres?
- Így van – ereszti el a kezeimet az asszony, aztán egy kis aranyozott ékszert nyújt felém. - Ez segíteni fog, hogy egymásra találjanak, hordja a telefonján, vagy a ruháján, bárhol. Ugye tudja, mit kell tennie?
- Azt hiszem – felelem bizonytalanul, mert még mindig kételkedek az igaz szerelemben. - Esélyt kell adnom neki, ugye? Boldoggá kell tennem, ha már akkor... nem tudtam...
- Sok szerencsét – mosolyog rám a nő, és kitessékel a sátorból, én még ácsorgok ott egy ideig, aztán lassan elindulok, hogy megkeressem Dianát...
… Így most hagyom, hogy sodródjak a tömeggel, legalább van időm átgondolni mindent, és végre a bárdot is felügyeskedem a mobilomra. Találomra kanyarodom be egy sarkon, és újra bebizonyítom, hogy nem véletlenül nyertem ügyetlenségi versenyt gyerekkoromban; egyenesen belegyalogolok hat korsó sörbe, és még fel is borítom a gazdáját, de a hab a tortán, hogy teljes „csekélyke” súlyommal a földbe is préselem a szerencsétlen fickót...
- Oh, istenem, én... - tápászkodnék fel, de a pasi barna szemei az enyémbe mélyednek, és szinte megbabonázva viszonzom a pillantását. Te jó ég, mit csinálok? - Nagyon sajnálom, máris...
- Nyugi! - szól rám, és mély baritonja ismét szíven talál, ahogy a tekintete is. - Semmi baj, szépségem – dörmögi, aztán átfogja a derekam, és mint a pelyhet, emel meg, majd talpra ugrik, és engem is felsegít.
- Kö...köszönöm – dadogom zavartan, és szeretnék elsüllyedni szégyenemben; érzem, ahogy elvörösödöm.
- Még mindig ilyen pirulós vagy, Jesse? - villantja rám fogpaszta-reklám mosolyát, és meglepetésemben elakad a hangom. - Nem ismersz meg? Erik vagyok... a szomszéd Erik, tudod...
- Erik? - hitetlenkedve rázom a fejem, na ezt aztán nem vártam... - Hogy kerülsz ide?
- Visszaköltöztem, már négy éve... csodálom, hogy még nem futottunk össze.
- Nem jártunk egyfelé – nyögöm ezt a hülye frázist, és nem bánnám, ha most felbukkanna Diana.
Erik... ahogy óvatosan végigmustrálom, meg kell állapítanom, alaposan megváltozott; alacsony, zömök kissrácból magas, szélesvállú és izmos fickó lett, félhosszú barna tincsekkel, és pár napos borostával, na meg jó pár tetkóval a felkarján - ha nem mutatkozik be, nem ismerem fel, az biztos. Én bezzeg... semmit nem változhattam, ha elsőre megismert... most is ugyanolyan kis dagadék vagyok, mint akkor...
- Semmit sem változtál – karol belém, és a földön hagyva a söröskorsók cserepeit, maga mellé vonva indul el, mintha csak valami randin sétálgatnánk. Ugye megmondtam, disznó vagyok most is... - Ugyanolyan szép vagy, mint kislánykorodban...
Tessék?! Nagyot nyelek, nehogy kibukjon belőlem a reakcióm, nem akarom ezt a kellemetlen találkozást mégjobban elrontani.
- Kösz, de nem kell udvariaskodnod – felelem, és kihúzom karomat az övéből. Végül is, ez NEM egy randi!
- Komolyan mondtam – nyúl újra kezem után, és egyre jobban elképedek magabiztos szemtelensége láttán. - Már gyerekként is azt gondoltam rólad, nincs még egy ilyen szép lány a világon, mint te... és hát...
- És hát? - kérdezem, de igazából nem vagyok kíváncsi erre a maszlagra.
- Szerelmes voltam beléd – hajtja le szégyenlősen a fejét, és nem néz rám, mintha hű de nagyon zavarban lenne. Én azonban tudom, ez csak egy ravasz gigolo-fogás.
- Ahha... - biccentek gunyorosan, és végre rámpillant, arckifejezésem láttán azonban lefagy ajkáról a mosoly.
- Nem hiszed?
- De.... Még jó hogy nem! - rántom ki karom kezének szorításából, és megállva nézek farkasszemet vele. - Ha nem vetted volna észre, már nem vagyok gyerek!
- Észrevettem – feleli, és végigmér, én meg újra elvörösödöm. - De akkor is komolyan mondtam... azt hittem, tudtad. Hiszen mindig megvédtelek... nem is sejtetted, miért?
Szavai felnyitják emlékezetem rég lezárt zsilipét, és hirtelen előtorlódnak a vele eltöltött nyarak színes képkockái. Valóban... Erik mindig megvédett a többi gyerek csúfolódásától, vagy a mérges kutyáktól, vagy... bármitől...
- Lehet – mondom tétován, de aztán megrántom vállam. Mit számít ez ma már? Gyerekszerelem, elmúlt, vége... és soha nem fogom elárulni neki, hogy én is nagyon szerettem őt.
- Nem akarsz valamelyik nap összefutni velem? - kérdezi hirtelen, és rámvillantja barna szemének izzó pillantását. Na ne...
- Bocs, de nincs időm randizgatni, rengeteget melózok, és különben is... nem vagy az esetem!
Többet nem bírnék kinyögni, sarkon fordulok, és úgy otthagyom, mint eb a szaharát... talán nem szép dolog a megfutamodás, de hasznos... Diana, merre vagy?! És merre lehet Ejnar?Nekem őt kell megtalálnom... nem egy gyerekkori pasit, aki ráadásul hosszú évekre eltűnt az életemből, és másoktól kellett megtudnom, hogy elköltöztek, mert ő még csak el sem búcsúzott... marhára szerethetett... szélhámos!
Egy vágyam van csak: hazamenni, és elfelejteni ezt az egész rosszul sikerült napot!
***
Miért kell újra elmenned? Azt akarom hogy maradj! Hogy velem maradj most már mindig... nem érdekel, mit szól a falu, majd elvonulunk, távolabb az emberektől... ha bárki is bántana, te megvédenél... bármit megteszek... használhatod a testemet is... Ejnar... én meghalok érted ha kell... szeretlek, ne menj!
- Sajnálom, Jeppe... - ingatja fejét, ahogy figyelmesen olvassa némán mozgó ajkaimról a lassan formált szavakat. - Mennem kell, köt az ígéretem...
Nem érdekel! Legszivesebben sikítanék, de tűz-marta torkomból csak halk nyögések törnek fel, ahogy végül elsírom magam.
- Csssss – ölel át, és ringatni kezd, mint valami kisgyereket, aztán megrázkódik a mellkasa, és felsóhajt. Ejnar... ugye te nem sírsz?
- Nem akarlak itthagyni – suttogja, és én lecsillapodva hallgatom mély hangját. - Amilyen hamar csak tudok, visszajövök, és aztán sosem megyek el többé, megígérem!
Kissé elhúzódik tőlem, a szemembe néz, aztán tenyerébe veszi arcomat, és ajkát az enyémhez nyomja. Lehunyt szemmel várom, hogy nyelvével behatoljon, de nem teszi, csak puhán megcsókol, aztán újra tekintetemet keresi.
- Jeppe, annyira kívánlak – suttogja rekedten, és megfeszülök karjai között. Szeretem őt, és tényleg meghalnék érte... de félek az újabb fájdalomtól, és kell egy kis idő, hogy rászánjam magam az együttlétre vele.
- Ne félj – mosolyodik el, látva az arcomra kiülő félelem és elszántság furcsa keverékét. - Nem teszem azt többé veled... az életemnél is jobban szeretlek, és soha többé nem teszek olyat, ami neked nem jó...
Ejnar... A tied vagyok...
Bólint, majd ölébe kap, és az ágyhoz sétál velem. Már nem vagyok gyerek, de ő olyan erős, hogy most is játszva elbír, mint egy pelyhet. A falitartóban utolsót lobban a fáklya, és sötétség borul a kis szobára, de az ablakon lassan bekúszik a telihold fénye, ahogy a felhőfoszlányokat elfújja a szél.
Ejnar lefektet a takarókra, aztán felegyenesedik, és megoldja széles övét derekán. Ingét leveti, és a földre dobja, a sápadt holdvilág végigcsókolja izmos mellkasát, és én irigyen bámulom a fénycsík útját hasfalának kockáin. Bátorságom azonban nincs megmoccanni, csak nagyot nyelve nézem, ahogy levetkőzik, aztán fölémhajol.
Kioldja övemet, és kihámoz a ruhámból, közben végigsimít reszkető testemen, és csókokkal halmozza el ujjai nyomán felperzselt bőrömet. Sóhajtozva, nyögve adom át magam érintésének, és minden idegszálammal bízni akarok benne; bár legbelül tudom azt is, ha mégis elveszítené a fejét, és újra megtenné velem azt, akkor sem tiltakoznék.
- Jeppe... - súgja szenvedélytől fűtött hangon -, kicsi Jeppém...
Hozzámsimulva fekszik el az ágyon, forró bőre elevenen éget el, és érzem, hogy ágyékom követelőzően sajdul meg, még többet akarva belőle. Ejnar számat keresve csókolja végig nyakam, fülem, aztán végre ajkaimra tapad; nyelve mohón csusszan be az enyém mellé, és fürge táncba kezdve körözni kezd.
Kezem önkéntelenül mozdul, mikor végre átölelem széles hátát, magamra húzva őt; ágyékomhoz nyomódik mereven ágaskodó szerszáma, és beleszédülök a kéjbe, mikor az enyémhez dörzsölve hímtagját, megmoccan rajtam.
Ejnar... annyi mindent szeretnék mondani...
- Jeppe... - lihegi fülembe, és forró leheletétől gerincemen bizsergés fut át. - Szeretlek...
Erősen szorítom magamhoz, csípőmet a ritmusához igazítva, míg szavai miatt egyre jobban torkomba préselődik a sírás. Kezét testünk közé csúsztatja, és nagy tenyerébe fogja mindkettőnk péniszét, majd ütemesen mozdítva karját, egyre közelebb visz a gyönyör kapuja felé.
Csak fojtott lihegésünk hallatszik a csendes éjszakában, aztán, szinte egyszerre feszülünk meg; Ejnar nyögve, hosszan élvez el, én sóhajtva, kéjtől rángatózva adom meg magam neki, míg hátába kapaszkodva ölelem, mint aki soha nem akarja elengedni. De hisz nem is akarom!
- Jeppe... - támaszkodik meg könyökén, és a hold fényénél arcomat fürkészi. - Két hónap... csupán ennyi... várj rám... aztán, örökké együtt leszünk...
Igen, Ejnar... várni fogok rád... örökké...!
Erik – Ejnar
Nem tudom, merre keressem a lányt, de valami nem hagyja, hogy legyintve feladjam a fürkészést; míg visszamegyek a haverjaimhoz, szemem folyton a tömeget vizslatja, hátha újra megpillantom őt. Nagyon emlékeztet valakire, akit gyerek fejjel szerettem, és akit sajnos el kellett hagynom, még csak el sem köszönhettem tőle. Apámat hirtelen helyezték át, a munkája miatt, és egyik napról a másikra költözködnünk kellett, érzelgős búcsúzásokról szó sem lehetett, de a mai napig bennem maradt ez a tüske, mely felsebezte fiatal szívemet.
Mike és John már belevetette magát a csajozásba, mikor végre megtalálom őket, két szőke plázacica nyávog a fülükbe, és várják, hogy mit kapnak a várható szexért cserébe.
- Erik, gyere, bemutatunk a hölgyeknek – int felém Mike, és vigyorog, ő már érzi az elkövetkező félóra röpke gyönyörét.
- Bocs, de nincs kedvem most ehhez – térek ki előlük, és mielőtt nemtetszésüknek hangot adhatnának, szerencsémre megjelenik a csapat utolsó tagja is.
- Ki vagyok száradva – fogja át vállamat Chan, és végigméri a csajokat. - Nincs még véletlenül két hozzátok hasonló szépség a környéken? - negédeskedik a cica-micákkal, de John leinti.
- Hagyd, Erik ma szerzetesi napot tart, elleszünk öten is...
- Oké – vonja meg vállát ferdeszemű haverom, és hálás vagyok neki tapintatosságáért. - De akkor legalább sört hozhatnál, addig mi keresünk egy jó asztalt – lódít rajtam egyet, és mit tehetnék, fejemet rázva, de egyetértve indulok a sörsátor felé.
Kifizetem a hat korsó habzó nedűt, és míg pincért játszom, azon töprengek, hogy menjek-e haza, és nintendózzak agyhalálig, vagy kutassak még a lány után, vagy csak üljek le egy csendes helyen, és gondoljam át újra a cigányasszonnyal folytatott eszmecserémet... nem tudom elfogadni, hogy a valamikori énem meleg volt. Nagyon különlegesnek kellett lennie annak a fiúnak, hogyha beleszerettem, mert még nőbe sem voltam szerelmes, a kis Jessen kívül; nem vagyok az a romantikus típus, inkább lobbanékony, és mindig úgy képzeltem el, hogy a szerelem is majd üstökösként száguld be az életembe, és mindent letarol...
...áu, bassz... ez azért fájt... Istenem, ezek a jégkék szemek...
Ledermedve fekszem a földön, mellkasomnak két telt gömbölyűség nyomódik, és bal tenyerem egy nem kevésbé gömbölydedebb popsit markol... ez ő... Jesse!
- Oh, istenem, én... - hallom mentegetőző hangját, és most már semmi kétségem, ez ő! - Nagyon sajnálom, máris...
- Nyugi! Semmi baj, szépségem – felelem, és gyorsan talpra segítem, mielőtt még túl nagy lenne körülöttünk a csődület, és valaki más ajánlaná fel neki a karját.
- Kö...köszönöm – simítgatja ruháját, és tenyere nyomán felsejlik testének nőiesen ívelt körvonala. Elvörösödött... édes... de valószínűleg azt sem tudja, ki vagyok.
- Még mindig ilyen pirulós vagy, Jesse? - szólítom nevén, hátha felismer, de idegenül néz rám, és kissé ellenségesen is. - Nem ismersz meg? Erik vagyok... a szomszéd Erik, tudod...
- Erik? - csodálkozik nagyra nyílt szemekkel, de a hangja elutasítóan cseng. - Hogy kerülsz ide?
- Visszaköltöztem, már négy éve... csodálom, hogy még nem futottunk össze...
- Nem jártunk egyfelé - mondja most már teljesen hidegen, és nem értem. Ennyire rossz emlékeket őrizne rólam, hogy a tekintetével a pokolra kíván?
Végigseprem pillantásom alakján, és újra elfog a vágyakozás iránta. Tökéletes csípő, fognivaló combok, hatalmas keblek... és a haja, a szeme... az a gyönyörű kék szempár...
- Semmit sem változtál – fogom meg hirtelen elhatározással kezét, és magam után húzom, otthagyva a szétfolyt sört, a haverokat, mindent, hadd várjanak csak, kit érdekel? - Ugyanolyan szép vagy, mint kislánykorodban...
Bókolásom nem a kívánt hatást éri el, de nem lepődöm meg túlzottan, gyerekként is tüskés volt, és bizalmatlan.
- Kösz, de nem kell udvariaskodnod – rántja el karját, de én nem hagyom magam lerázni.
- Komolyan mondtam... Már gyerekként is azt gondoltam rólad, nincs még egy ilyen szép lány a világon, mint te... és hát... - nahh, ezt lehet hogy mégse kéne, de ha már belekezdtem... végül is, régen volt.
- És hát? - ismétli szavaim, de inkább türelmetlen, mint kíváncsi, ez kicsit bosszantó... más nő már rég olvadozni szokott, ahogy várják a nagy vallomást.
- Szerelmes voltam beléd – bököm ki, és hirtelen úgy érzem, nagyon régen voltam már gyerek.
- Ahha... - ciccent, és a gúnyos hangsúly szíven üt. Nem ezt vártam!
- Nem hiszed?
- De.... - vág egy pofát, aztán kirántja kezét az enyémből, és szembeáll velem. - Még jó hogy nem! Ha nem vetted volna észre, már nem vagyok gyerek!
- Észrevettem – siklik végig rajta tekintetem újra, és kezd elkeseríteni, hogy ilyen sikertelen vagyok nála. - De akkor is komolyan mondtam... azt hittem, tudtad. Hiszen mindig megvédtelek... nem is sejtetted, miért?
Tudhattam volna, ő az a fajta nő, akinél a szavak mit sem érnek, csakis a tettek. De hát én már bizonyítottam, nem is egyszer, gyerekkorunk közös nyarai alatt számtalanszor, hogy mennyire fontos nekem. Jópárszor verekedtem miatta, amiről nem is tud... hiába voltam gyerek, komolyak voltak az érzéseim.
- Lehet – mondja sokára, de aztán megrántja vállát, és elfordul, mint aki ezzel be is fejezte a beszélgetést. Valamit mondanom kell...
- Nem akarsz valamelyik nap összefutni velem? - vetem be csábmosolyom, és olyan perzselően nézek rá, amit a női rajongóim csak bugyiolvasztó pillantásként emlegetnek, de a válasz alaposan lehűti felajzott kedélyemet.
- Bocs, de nincs időm randizgatni, rengeteget melózok, és különben is... nem vagy az esetem!
Mi van?! Lebénultan állok, és nézem, ahogy tovasuhan a tarka virágmintás szoknya, hogy végképp eltűnjön a szemem elől. Mire felocsúdva nekilódulok, hogy utolérjem, már eltűnt, semerre sem látom... a francba, ezt jól elszúrtam... különben is, ha a jósnőre hallgatok, egy szőke pasit kéne keresnem, nem ezt a telt barna démont...
Káromkodva fordulok vissza, lábammal a port rugdosva, és szemem sarkában megcsillan valami. Nahát, ez a bizsu bárd, amit a jósnő adott, elhagytam volna? Még jó hogy megtaláltam, vissza is teszem az övláncomra... na ne! Az enyém megvan! Akkor ez?
Te jó ég, az nem lehet... vagy mégis? Jesse?!
***
Végre újra itthon vagyok... Odinra, és minden istenekre... hamar egy lovat alám, már így is éppen eleget késtem...
Két hónapra búcsúztam el Jeppétől, és fél év lett belőle... vajon mi lehet vele? Jól van, és vár még engem? Vagy már elsiratott, és éli az életét nélkülem, az emlékem nélkül? Arra gondolni sem merek, hogy baja esett... ha valaki bántotta, a pokol legmélyebb bugyraiba küldöm!
- Ejnar!
Türelmetlenül fogom vissza lovam futását, és bosszankodva nézek az utánam szaladó férfira; a kikötőbeli kocsmában láttam már néhányszor, és tudom, közel lakik a mi falunkhoz.
- Mit akarsz? Nincs vesztegetni való időm! - mordulok rá, de halálsápadt arca láttán összeszorul a szívem. Baj van...
- Ne menj most haza, maradj néhány napot, amíg elvonul az északi horda – lihegi, és megragadja csizmám szárát, én pedig elképedve meredek rá.
- Északi horda...? Ugye nem azt mondod, hogy a falum felé tartanak? Felelj!
Elrúgom magamtól, és belevágok a ló oldalába, rekedt hangja alig ér utol, de így is értem; Jeppe veszélyben van, meg kell előznöm a barbárokat!
Soha nem éreztem még ilyen aggódást, talán még a tűz éjszakáján sem, amikor Jeppe torka megnémult, és többé nem hallhattam édes hangját. Az, hogy megbocsájtott, és meggondolatlan tettem után is szeret, és velem akar lenni, adott erőt, hogy túléljem a zord tengerek viharait, és míg sok társam odaveszett, én hazajöjjek hozzá. Jeppe... megígértem, hogy vigyázok rád, és az életem a tiéd... hát nem fogom megszegni a szavam!
Még gyorsabb vágtára ösztökélem ménemet, de legbelül érzem, el fogok késni... Már látom a falu házacskáinak tetejét, de azt is látom, füst gomolyog a levegőben, és itt-ott vörös lángnyelvek csapnak az égre; most már a sikoltások, lovak dübörgése is fülembe jut. Ott vannak, és éppen lemészárolják az otthonom... kezem önkéntelenül nyúl kardom után.
Szinte berobbanok a falucska utcáira, és a szembe jövő torzonborz alakokat csak úgy futtában vágom le, közben Jeppét keresem, kutatom gyors pillantásommal. Nem látom őt, és ez megnyugtat, talán sikerült időben elmenekülnie... vagy elbújnia...
A falusiak egy csoportjába botlom, akik Larsson vezetésével hadakoznak a barbárokkal, segítenék nekik, de nincs időm, meg kell találnom Jeppét. Larsson rámnéz, és elkerekedik a szeme, úgy lehet, ő is halottnak hitt már.
- A mezőre! - ordítja felém, és hatalmas kalapácsával betöri a rárontó ellenség koponyáját.
Itt már eldőlni látszik a csata, így csak biccentek, és kifelé igyekszem a faluból, a szántóföld felé, ahol még teljes a káosz. Ahogy végigtekintek a harcolók között, hirtelen meglátom őt... és ebben a pillanatban ő is észrevesz. Elmosolyodik, arcán minden szónál kifejezőbben ragyog az öröm, és nevemet kiáltja néma hangszálaival. Leugrom holtfáradt lovamról, és belevetem magam a küzdelembe, a tudat, hogy máris a karjaimba zárhatom őt, megszázszorozza erőmet. Még pár méter... és ő vár, riadtan egy fához lapulva; próbálja elkerülni a harcot, karcsú ujjai közt idegenül hat a kard markolata. Jeppe... itt vagyok...
Egy pillanat műve csak, és megfagy körülöttem a levegő... nem... nem...
- Jeppeee! Nee!
Még engem néz, de kezéből kifordul a fegyvere, ajkán fájdalmas, torz mosoly, szemeiben könnyek, és nyakából ömlik a vér... teljes erőmből lesújtok a sisakos fickóra, aki megvágta Jeppét, és egyetlen ütéssel kettészelem koponyáját.
- Jeppe! - térdelek földre rogyó teste mellé, és karjaimba veszem. - Itt vagyok, Jeppe... bocsáss meg... elkéstem, megint...
Tenyeremet a zubogó vérpatakra szorítom, de tapasztalatból tudom, egy ilyen sérülést nem lehet túlélni... mit csináltam? Megöltelek...
Ejnar – mozdulnak ajkai, és nagyon figyelnem kell, hogy megértsem utolsó szavait. - Semmi baj... hiszen itt vagy... velem vagy... ez nekem minden...
- Itt vagyok, hiszen megígértem, hogy visszajövök... de elkéstem... - sziszegem, és alig bírom megállni, hogy fel ne zokogjak.
Halványan elmosolyodik, keze erőtlenül indul arcom felé, de mozdulatát megakasztja egy köhögés-roham. Vért köpve vergődik kezeimben, sípolva szedi a levegőt, és tehetetlenül nézem, ahogy lassan elszáll belőle az élet. Ez nem történhet meg... hiszen örökké szeretni akartalak!
Későn figyelek fel a mögöttem feldobogó vágta hangjára, már nincs időm megmoccanni. Oldalamba éles fájdalom hasít, hallom bordáim reccsenését, és bensőmet elönti a forróság hulláma... lándzsa...
A fának dőlök, karomban Jeppével, aki fájdalmasan néz szemembe, és most végre kicsordulnak könnyei. Maga miatt nem sírt, de engem megsirat... Torkomban forróság kúszik fel, és jó adag vért köpök, aztán megnyugodva fekszem el a fűben, Jeppe mellett.
Talán jobb is így... beszélni nem tudok már, csak pillantásom mondja el neki, mennyire szeretem. Arca közel az enyémhez, tekintete lassan megtörik, de mosolyog, és érzem, tudja, mire gondolok.
Vége... Jeppe, örökké szeretni foglak... örökké kereslek... boldoggá teszlek, bármi is legyen az ára...
Jeppe...
Jesse
Telefonom újra megcsörren, és dühösen pillantok rá, aztán majdnem a falhoz vágom; Erik nem ért a szóból, vagy lehet hogy csak szimplán ennyire hülye...
Dianát már alaposan kiosztottam, amiért a tudtom nélkül kiszolgáltatta a számomat; elég volt néhány negédes mondat, és a csillogó mélybarna tekintet, hogy Erik az ujja köré csavarja barátnőmet. Szép kis barátnő...
Nem elég, hogy a jósnőtől kapott kis medaliont is elvesztettem, és ezzel minden reményem szertefoszlott, hogy valaha is rendbe tudom hozni múlt életem hibáit, ráadásnak még ez a gyerekkoromból felbukkant pasi is idegesít; a rendezvény óta hívogat, és találkozni akar velem. De ugyan minek? Tipikus szívtipró rosszfiú, bugyiszaggató dumával és sármmal bőven megáldva, és nekem erre nincs szükségem.
Azt hiszem, vissza kellene mennem a térre, hátha valahol megtalálnám a kis bárdot, mert amióta elhagytam, nem álmodtam Jeppével, és ezt határozottan rossz jelnek veszem... igen, egy próbát megér...
***
A cigányok és a vándorcirkusz már továbbállt a térről, és a maguk után hagyott szemetet, papír és rongydarabokat hol a szél fújja erre-arra, hol a takarítómunkások seprűje zabolázza egyetlen kupacba. Reménytelen... biztosan megtalálta már valaki, és rég egy jampi fülében díszeleg sorsomnak záloga...
- Ezt keresed?
Meglepve kapom fel a fejem, és egyenesen Erik vidáman csillogó barna szemeibe bámulok, majd felemelt tenyerében meglátom a fityegőt.
- Ez... honnan? Csak nem elcsórtad? Hogy erre hivatkozva találkozhass velem? - támadom le rögtön, nem is gondolva meg, mit mondok.
- Nem szokásom „csórni”... - hervad le mosolya, és a kezembe nyomja az ékszert. - Elhagytad, trehány kisasszony... és hiába próbáltam találkozni veled, hogy visszaadjam, folyton elhajtottál. Gondoltam, hátha visszajössz ide... még szerencse hogy jók a megérzéseim.
Kicsit elszégyellem magam, amiért meggyanusítottam, de akkor sem akarok semmilyen kapcsolatba se kerülni vele. Lehajtott fejjel duzzogok, de ahogy pillantásom végigjártatom kopott farmerján, hirtelen szemembe ötlik valami, ami kisértetiesen hasonlít az én fityegőmre...
- Honnan van neked ilyen bárdod? - kapok övében lógó lánca után, és feljebb emelem, hogy az enyémhez illesztve, összehasonlíthassam a két ékszert. - Teljesen egyformák...
Míg ledöbbenve latolgatom e furcsa egybeesés miértjét, Erik megfogja a kezem, és valamiért most nem húzom el tőle.
- Nekem is a jósnő adta – magyarázza, aztán mélyet sóhajt. - Van valami ötleted, mit jelenthet ez? Mert amire én gondolok... az kissé meredek...
- Nem tudom – ingatom fejem, de arcába nézve már biztos vagyok benne. - Azt hiszem, mégiscsak randizom veled, legalábbis nem ártana találkoznunk, hogy ezt megbeszéljük...
- Hát, ha másért úgysem mentél volna bele... beérem ezzel is, egyelőre – vigyorodik el, aztán megvárja, míg a mütyürt újra a telefonomra ügyeskedem, ezúttal alaposan odafigyelve, nehogy még egyszer elveszíthessem.
- Most ráérsz? - tér egyenesen a lényegre. Meg kell hagyni, nem totojázik...
- Végül is – vonom meg vállam, és kérdően nézek rá, tüzetesen megvizsgálva arcát.
Igen, semmi kétség, barna fürtjei, egészen sötét szeme, markáns vonásai, és hangjának lágysága szinte teljesen olyanok, mint az álmombeli Ejnaré. Még termetre is olyan vállas, izmos, mint a viking harcos... lehetséges lenne? Vajon neki mit mondott a jósnő?
- Menjünk a parkba, most nem sokan vannak ott... mindjárt esik – fogja át vállamat, és irányít a tér körül elterülő szabadidőpark felé. - Majd beülünk a kézműves pavilonba, ha elered az eső; szünidőben mindig nyitva van, a gyerekek miatt.
- Honnan tudod? - kérdezem, csak hogy ne tűnjek kukának, közben azon tűnődöm, mennyire más, mint amit a külseje alapján gondolok róla.
- Be szoktam segíteni – feleli, és felnevet elképedt ábrázatom láttán. - Mindig is agyagoztam, gyerekként is, nem emlékszel?
Dehogynem... egyszer egy egész középkori várat csinált, apró lovagfigurákkal, ágyúkkal, szekerekkel... és mikor egy kövér gyerek összetörte, mert azt hitte, erősebb Eriknél, ő úgy megverte, hogy igazgatói intőt kapott érte... majdnem rendőrségi ügyet csináltak belőle... Erik... de hiszen engem is mindig megvédett. Igazi harcos típus... de hogy örök szerelemmel szeretne? Hiszen a mostani énemet alig ismeri...
Csendben ballagunk a beboruló ég alatt a park frissen nyírt füvén, és még épp időben érjük el a pavilont, mert hatalmas mennydörgés kíséretében elered az eső.
- Ittragadtunk – jegyzi meg Erik, aztán ledobja magát egy heverőre, ami a sarokban áll, én pedig egy székre kucorodom. A kis fabódét betölti a festék és a vizes föld illata, odakint újra és újra cikázva csattannak fel a villámok, és összerezzenve bámulok ki a nyitott ajtón.
- Félsz? - hallom meg fojtott hangját, és végre elmosolyodom.
- Nem – rázom meg fejem, és csalódott képét látva halkan teszem hozzá – hiszen itt vagy velem.
Tágra nyílnak szemei, aztán feláll, és hozzám lép, megfogja karom, és visszaül a heverőre, maga mellé húzva engem.
- Te hiszel a jósnőnek? - kérdezi, míg arcomat fürkészi a félhomályban, és tudom, érzem Jeppe vonásait kutatja.
- Talán... - felelem, és próbálok más szemmel nézni rá. - De inkább magamnak hiszek... az álmaimnak... te nem álmodtál?
- Dehogynem – biccent, és elgondolkodva dörzsöli meg borostáját. - El is hiszem, vagyis... most, ebben az életben, mindig is éreztem irántad... valamit, Jesse. De nő vagy, és ez így helyes... Akkor viszont... hát, te is tudod, mindketten férfiak voltunk... és én olyat tettem veled... hihetetlen, de ha még igaz is lenne...
Elhallgat, és félrebiccenti fejét, aztán ujjait végigsimítja nyakam bal oldalán. A forradásom... Szemében felismerés fénye csillan, de mégis, hitetlenkedve néz rám, aztán se szó, se beszéd, megragad, és eldöntve a matracon, hasamra fordít. Olyan gyorsan történik mindez, hogy felocsúdni sincs időm, nemhogy tiltakozni; máris megérzem, ahogy lerángatja rólam a nadrágot.
- Hé, megvesztél?! - csapkodok a hátam mögé, küszködve, de feleslegesen; félig rámnehezedő teste fogva tart. - Ne merészeld! Nem tudtad volna megkérdezni?! Hagy abba te...
Késő... kutató ujjai teszik a dolgukat, és én szégyentől vörösen temetem arcom tenyerembe, amíg ő befejezi fenekem alapos vizsgálatát. Hülye fasz...
- Jesse... - ereszt el végre, de nem moccanok, könnyeimmel küszködve gondolok Jeppére, és az ő sorsára, mely annyira hasonló az enyémhez. - Sajnálom... mindent sajnálok... hé, Jesse...
Nem öltöztet vissza, de alámnyúl és erővel fordít a hátamra; én nem nézek rá, amíg elfekszik mellettem, és végigsimítja arcomat, hajamat, és nyakamon a forradást.
- Erre emlékszel? - suttogja, és hogy megrázom fejem, sóhajtva folytatja. - Elkéstem... nem tudtalak megmenteni... talán ezért védtelek gyerekkorunkban... Mégis, megígértem, hogy örökké szeretni foglak... és most is így gondolom... Jesse.
- Örökké? - szólalok meg végre, és ahogy szemébe nézek, hallgatva az odakint tomboló vihar félelmetes hangjait, úgy érzem, ilyen védtelen még soha nem voltam. - És én megígértem, hogy örökké várni fogok rád... de te mindig elkéstél... soha lett az örökkéből, Erik...
- Nem, ne mondd ezt! – tiltakozik, és átölel, keze végigbarangolja testemet, és én hagyom, bár magam sem tudom, kinek. Jeppe lehunyt szemmel adja át magát Ejnarnak, és én nem akarom újra elszakítani őket egymástól...
Erik lassan levetkőztet, közben forró csókokkal borítja testemet, és alig merem elhinni azt, ami történik velem. Ő mindig is fontos volt nekem, hiszen az első szerelmem... vagyis, az egyetlen... de hogy ő is ugyanígy érez, sosem mertem remélni, pláne azt nem, hogy ősidők köteléke fűz össze bennünket, amit nem kerülhetünk el.
Lehunyt szemem mögött felvillannak Jeppe emlékei, és az érzések, melyeket Ejnar ölelése keltett benne, ugyanolyan hévvel fűtik át az én érzékeimet is. Önkéntelenül mozdulok, mikor beletúrok Erik hajába, és magamra húzom; forró bőre perzselve simul hozzám, és csak most veszem észre, hogy már ő is meztelen.
Végre felnyitom szemem; tekintetünk egymásba fonódik, és Erik lassan lábaim közé fészkeli magát. Istenem, le fogok feküdni vele, úgy, hogy azt sem tudom, mit hoz a holnap... nem lehetek biztos egy ezer éves szerelemben....
- Jeppe... - suttogja Erik, és száját az enyémre tapasztja, nyelvével utat törve ajkaim közé. Jeppe? Ez most hülyéskedik? Vagy így akar elbolondítani?
Összeszedem magam, és megpróbálok kicsúszni alóla, két kezemet vállainak feszítve, küszködve vergődök a csókja alatt, de erősen ölel át, érzem, hogy nem szabadulhatok...
Villám fénye világítja be a szobát, és hirtelen Ejnart látom meg magamon, ahogy becézve csókol, és izmos karjaiba fogja testemet. Ejnar... hát eljöttél végre? Sokáig vártam rád...!
Igen... Jeppe is ezt akarja...
Felhagyok az ellenkezéssel, és szétnyitva combjaim, utat engedek Eriknek; ő elégedetten nyög fel, és megmozdítja csípőjét; pénisze belém hatol, és tudom, valóban a sors akarta, hogy nőnek szülessek... hogy így megadhassam Ejnarnak azt, amit Jeppe nem tudott... és hogy beteljesedhessen végre ez a szerelem...
A gyönyör újra és újra áthullámzik testemen, ahogy Erik megmártózik bennem, és eszembe jut a jósnő; hinnem kell, és bíznom, és esélyt adnom neki...
Átölelem széles hátát, hangosan nyögve fel minden rezdülésére, szomjasan viszonzom csókjait, és már nem félek a holnaptól... tudom, hogy mi ketten örökké egymásé leszünk...
Egy újabb villám fényében meglátom őket... Jeppe Ejnar oldalához simulva figyeli kéjtől vibráló arcomat, és elmosolyodik; ajkai némán mozdulnak, ahogy nálam hagyja utolsó üzenetét:
„Szeress... és higgy!”
Vége |
