Hogy ki vagyok? Hiszen mindenki tudja, hogy ki vagyok, vagy inkább, hogy mi, mert sokan hallottak már rólam. Fõleg azok, akiket szolgáltam, és legfõképpen az, aki megteremtett engem. De most már többen ismernek, tudnak rólam, mégsem vesznek emberszámba. Hiszen nem is vagyok ember, még csak állat sem, csupán egy tárgy. Egy tõr, hogy pontos legyek. Elsõ látásra nincs rajtam semmi különleges, a pengém enyhén hullámos, erõs acélból készült, melyet lehetetlenség eltörni. A fényben gyönyörûen csillog, szebben, mint bármely penge, melyet valaha készítettek. A markolatom erõs tölgyfából készült, melyet fémmel vontak be annak idején. De ha jobban megnézel, egy nevet látsz kirajzolódni a pengém mindkét oldalán. Egy nevet, mely évszázadokig rettegésben tartotta az Elvarázsolt Erdõ minden lakóját, lett légyen az akár ember, törpe, tündér, akár állat. Igen, bizonyára te is hallottad már a nevet, a rettegett, mindenki által félt Sötét Úr, Rumplestiltskin nevét, aki az utóbbi háromszáz évben gazdám volt. Én védtem õt, én ruháztam fel hatalommal, halhatatlansággal. Pedig nem vagyok sem jobb, sem rosszabb senkinél.

Engem is úgy teremtettek, sok száz, vagy talán ezer évvel ezelõtt, megalkotóm az elsõ Sötét Úr volt, kinek nevét még én magam sem merem kimondani. Õ alkotott engem acélból, fából és ruházott fel sötét hatalmával, hogy õt magát még hatalmasabbá tegyem. Pedig én nem akartam. Szívesebben lettem volna egy szép dísztárgy, mit csak ünnepi alkalmakkor visel egy arra érdemes nemes úr. De hát ki hallgat egy tõr ostoba szavaira? Elsõ gazdám sem hallgatott rám, mert hatalmat akart, amelybõl már így is több volt neki, mint bárki másnak a világon. Ám ettõl kezdve sokan próbáltak megszerezni engem, a hatalmam, hogy még hatalmasabbá tegyem õket. Az évszázadok alatt rengeteg gazdám volt, és mind vérrel mocskolta be kezeit, hogy megszerezzen engem. Még a mostani is, kit elõször másnak hittem, mint amilyen. Õ csak a fiát akarta menteni, ám a bennem levõ hatalom elhatalmasodott rajta, gonosszá, sötétté téve a lelkét. Nem hallgatott intõ szavaimra, hogy szabaduljon meg tõlem, pusztítson el, mert én csak halált és szenvedést hordozok magamban. Nem, õ is süket volt mindenre, ami ellenkezett az elképzeléseivel. Pedig szívesen haltam volna meg, örültem volna, ha valaki képes elpusztítani, de én csak arra voltam jó, hogy ha más valaki kezébe kerülök, irányítsam a Sötét Urat.

Ahogy ez meg is történt egyszer, és akkor sem egy jólelkû ember kezébe kerültem, hanem Óz egyik boszorkánya kaparintott meg. Gyûlöltem neki engedelmeskedni, vissza akartam jutni a gazdámhoz, akiben, mint késõbb felfedeztem, még pislákolt a jóság halvány szikrája. Meg akartam menteni, de õ feláldozott engem a fiáért. Nemes áldozat volt, de sajnos sok fájdalmat okozott mindenkinek. Visszakerültem ugyan a gazdámhoz, de mindenki gonosznak hisz, veszedelmesnek. Pedig nem vagyok veszedelmes, nem vagyok gonosz. Én nem tettem semmi rosszat, nem én akartam megszületni, nem én akartam ilyen lenni. Most pedig egy sötét szekrényben, egy dobozkába zárva bûnhõdöm azokért a bûnökért, miket el sem követtem. Gazdám okos, fondorlatos, de azt kívánom, bár megtalálná a módját, hogy elpusztítson. Bár rávinné a lélek, hogy kettétörjön, hogy a bennem levõ hatalom mindörökre semmivé foszoljon. Hiszen, amíg létezem, mindig újabb és újabb emberek fognak keresni, hogy megszerezzenek. Én csak szabad akarok lenni, boldog akarok lenni, semmi mást nem akarok. Mert nem vagyok gonosz.

Vége