|
-Ami az este történt, arról nem kell tudnia senkinek, vetted!? –s megint ugyanaz a gonosz láng táncol szemében, melyet éjjel is láttam.
-Ööö… rendben…- nyögöm ki alig hallhatóan, mert az igazat megvallva, nem igazán tudom, miről beszél. Mindenesetre ez már az egész napomat beárnyékolja, s már a legjobb barátom érkezésének sem tudok annyira örülni, mint azt megérdemelné.
Aikyo maga volt a megtestesült szépség. Rajongott is érte az egész suli. Elsősorban persze a fiúk, másodsorban a tanárok, mert eszes is volt, harmadsorban pedig egy-két lány is… Hosszú fekete haja karcsú derekáig ért, keblei csak úgy ringatóztak, ha felém szaladt. Azt mondta azért barátkozik csak velem, mert érzi, hogy én nem akarok tőle semmit. Legalábbis olyan téren nem. Meg volt győződve arról, hogy mindenki más akar valamit tőle. Így eshetett meg az, hogy legjobb barátok lettünk mi ketten, fiú és lány. Személy szerint én azért nem foglalkoztam vele annak idején, mert amilyen népszerűségnek örvendett ő, én annyi konkurenciával számolhattam volna. Később aztán megfordult egyszer-egyszer a fejemben, hogy mi lenne ha… de elvetettem, hiszen bízott bennem, s nem akartam csalódást okozni neki. Mert megszerettem úgy is, mint barátot, s már nem csak, sőt, aztán már egyáltalán nem láttam benne a nőt. Szimplán csak egy „haver”volt.
Most egy héttel később jött suliba, mert betegeskedett.
-Yoru! Yoru! –bukkan fel nevemet sikítozva a diákok közül. Engem még mindig az iménti kis afférom foglalkoztat Tsonu-sannal, így összeütközök Aikyo-val. Szerencsétlenségemre pont úgy zuhanok, hogy melli közé érkezek fejjel!
-Én is örülök neked Yoru-chan, de nem gondolod, hogy ez kicsit túlzás?- néz rám ledöbbent arccal.
-Jaj, neee haragudj Aikyo! Nem szándékosan… - fogom magyarázkodóra fülig vörösödött arccal.
-Semmi baj, Yoru-chan, már megszoktam tőled!- kuncog barátnőm.
-A fene esne beléd Tsonu-san!- morgom orrom alatt, jóllehet, tegnap még imádtam, amiért kihúzott a bajból, most a pokolba kívánom!IMÁDTAM???
-Képzeld Yoru-chan, lett egy barátom!- újságolja Akyo, mire felkapom a fejem.
-Barátod, Aikyo-chan? Rajtam kívül? –nézek rá hitetlenkedve.
-Tudom, tudom Yoru-chan!- legyint az. –A nyári szünetben ismertem meg. Olyan erős és olyan izmos és még gazdag is!
-De Aikyo-chan, neked egy barátod van…
-Jaaaj neeem Yoru-chan, ő nem olyan barát, mint te! Ő olyan barát, akivel leszokás feküdni…
-NA, itt álljunk meg egy szóra! Mi az, hogy LEFEKÜDNI?! – kiáltanám, de csak egy „Feküdni?”- csúszik ki a számon.
-Majd délután átnézek és elmondok mindent Yoru-chan, addig is jó légy, most rohanok órára, puszi! –integet, s már el is tűnik a semmibe.
Na, még el sem kezdődik az év és máris forrósodik a lábam alatt a talaj… A múlt évet is csak a szerencsének köszönhetően úsztam meg kéz és lábtörés nélkül, ahogy mondani szokás, sajnos nálam nagy valószínűséggel ez is bekövetkezik…Erről jut eszembe a tegnapi incidens suli után, s azt hiszem, a legjobb lenne elsüllyedni szégyenemben,amiért még magamat sem tudom megvédeni. Mi lesz így, ha barátnőm lesz? Majd őt is Omani fogja megvédeni? Elég paradoxon lenne…
Tulajdonképpen nem is tudom mi zavar jobban…
Hogy:
1.Szerencsétlen vagyok.
2.Omaninak kell védelmeznie.
3.Tsonu ijesztő aurája, vagy, hogy nem tudom értelmezni a viselkedését.
4.Hogy Aikyo bepasizott, s jelen esetben nem rólam van szó…
Azt hiszem minden… csúszok le a padban, s most már tudom, miért van halál utáni vágyam…
Legalább a tanulás megy! Igaz, egy hete kezdődött csak el a másodév, de máris esszét írattak, amire kitűnő ötöst kaptam.
Ismét van életkedvem! Amit megint csak beárnyékol Kojuji segédtanár érkezése.
Halkan oson hátam mögé, megvárva, míg mindenki elhagyja a termet. Szokás szerint bénázok, kiejtek pár könyvet a kezemből, így az utolsó vagyok.
-Még meggondolom, hogy a pályán maradok-e, mert az ilyen szép látvány elveszi az eszem…- hallom rideg hangját, s megfagy ereimben a vér. Félve fordulok meg, de sajnos nem álmodom. –Olyan szép vagy Yoru…- simít végig arcomon, nem tudom mi tévő legyek. Zaklatását jelenteni fölösleges lenne, hiszen úgysem nekem hinnének. Nem is igazán az zavar, hogy idősebb, esetleg hogy férfi, hanem hogy ilyen nyíltan próbálkozik, meg hogy azt gondolja rólam… Azt hiszem…
-Kojuji-san, maga férfi…- lépek hátrébb, de asztalom feltart.
-Nincs abban semmi… Hisz, hol van az megírva, hogy két férfi ne szerethetné egymást?- lép rögvest nyomomba. Rémület lesz úrrá rajtam. A többiek már elmentek, csak ketten vagyunk, arcán pedig mocskos vigyor játszik. Nem mondja ki szavakkal, de tudom, mire gondol… Sötét szemei perverz vágyaktól izzanak…
-Minden oké, Yoru? –Hallom megmentőm hangját, ki nem más, mint Tsonu-san!
-Tsonu-san! –szaladok örömmel felé, támadóm nem kis bánatára.
-Most már igen. Mehetünk is, ha gondolod? –nézek rá reményteljesen, mintha előre megbeszéltük volna, hogy értem jön.
-Gondolom…- visszanéz támadómra a már jól ismert ördögi tekintetével. Ha nem rám néz így, még tetszik is.
-Mi járatban Tsonu-san? –próbálom elterelni figyelmét, ne kérdezősködjön az előbb történtekről.
-Mégis mi a franc volt ez?- néz rám értetlenül, s már látom, hogy nem úszom meg a vallatást.
-Ah… Kojuji, segédtanár itt és nem tudom mi okból kifolyólag, de a tavalyi fél évtől rám akaszkodott. Mindig azt lesi, mikor lephet meg, adhatja elő a kis műsorszámát arról, hogy én kellek neki „úgy”. –mutatom ujjaimmal az idézőjelet, hogy értse mire gondolok. –De fogalmam sincs, hogy gondolja, nőnek néz, vagy mi, hisz mint tudjuk, két pasi közt ilyesmi nem lehetséges. –belém hasít a gondolat, megmarkolom Tsonu pólóját –Ugye nem lehetséges?! –vonom kérdőre, mintha bármit is tudhatna erről. A pillanat tört része alatt szemembe néz, s valami furcsát látok tekintetében. Szomorúságot talán?
-Nem, nem lehetséges… - nyugtat meg végül, míg lefejti ujjaimat felsőjéről. –Egy lányért jöttem…- adja meg a választ első kérdésemre.
-Tsonu-san! Tsonu-san! –hallom az ismerős hang kiáltásait felsejleni a tömegből. A hang, mely nem is olyan rég még az én nevemet kiáltozta… Aikyo bukkan fel előttünk, s most Tsonu-san nyakában köt ki, s olyan csókot nyom szájára, hogy még én is belevörösödöm. –Alig vártam, hogy értem gyere!- bújik még szorosabban karjaiba. –Oh, Yoru-chan, ti ismeritek egymást? –néz kérdőn a srácra, ahogy észrevesz.
- Egyik haverom öccse…
-JUPIIII! Akkor mehetünk együtt!!!
-Ez most komoly Aikyo? –néz rá morcosan Tsonu. Valószínűleg nem ez szerepelt a tervei közt.
-Jaj, ugyan már! Az még ráér!- csap a vállára huncut módon a lány, s ekkor megvilágosodok: Tsonu-san az a fiú, akivel leszokás feküdni!! TE JÓ ÉG! Hát vele biztos nem versenyezhetek… komor felhők gyűlnek fölém… Ez tényleg csak barátság…
Végül is hazafuvaroztak a csoda járgányon, majd kettesben távoztak. Ha jobban bele gondolok, megértem Aikyo-t. Tsonu-san nagyon jól néz ki, mind az arca, mind a teste, melyet a minap jobban megszemlélhettem. Hogy is gondolhattam, hogy beéri majd egy sráccal a suliból? Túl jó nő ahhoz, hogy egy velünk bélivel álljon le… A szobámba megyek,tanulni, de mindvégig előttem van,ahogy csókolóznak, s irigység fog el. Délután öt is elmúlik, mire meghallom Omani motoszkálását a földszintről. A könyveket félre téve, melyeknek egy sora sem jutott el a tudatomig, jobbnak látom inkább lemenni hozzá.
-Ha a kanalat keresed, akkor a középső fiók jobb oldalában találod.
-Uh, kösz! –feleli, miközben kiönt egy kis kávét a pultra. –Rohadt éjszakás műszak! De utálom! – szitkozódik. Mindig ezt csinálja, ha fáradt. Nem irigylem szegényt.
-Nem kötelező csinálnod… - foglalok helyet a pultnál.
-Hogyne! Hogy aztán anyáék azt mondhassák, hogy semmire kellő vagyok, megy ingyen élő! Na, azt már nem! –mérgelődik. Ezt már sokszor megbeszéltük, nem firtatom tovább. Lehet, hogy nézek én is valami másodállást…
-Ki az az Ayusa? –kérdezem, mire megtorpan.
-Hogy érted?
-Reggel hallottam, hogy róla beszéltetek…
-Áh, csak egy pótlék… - válaszolja kissé szórakozottan.
-Pótlék? –nézek rá értetlenül.
-Izéé… egy új pultos a bárban…- mondja zavarban.
Nem tetszik ez nekem… nem szokott titkolózni. Előttem soha!
-Nekem bármit elmondhatsz, ugye tudod?
-Persze öcskös!- mosolyog rám, mintha nem ismerném már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mikor füllent. De jó, ha így akarja… előbb-utóbb úgy is kiderül…
Csengő zavarja meg társalgásunk, így egykedvűen ballagok megnézni ki jött hozzánk. Igen csak meglepődök, amikor Aikyo-t látom.
-Aikyo?
-Szervusz Yoru-chan, bemehetek?
-Ööö… Persze, tessék csak! –engedem át az utat neki. - Mi járatban?
-Tudod, mondtam, hogy beszélni akarok veled…
-Igen, már emlékszem. Akkor menjünk a nappaliba!
-NE! Yoru-chan… nem lehetne a szobádba? –furcsállom viselkedését, de beleegyezek kérésébe,így még odaszólok Omaninak, ki a konyhában tesz, vesz, hogy fent leszünk. Szobámba érve végignyújtózok az ágyamon, fejemmel a szék felé intek, íróasztalom előtt, hogy üljön le, de ő megáll az ágy mellett.
-Emlékszel Yoru-chan mit mondtam reggel Tsonu-sanról? –kérdezi fülig pirulva.
-Pontosan mire gondolsz?
-Hogy ő olyan srác, akivel le szoktak feküdni…
-JA! Vagy úgy! –visszadőlök ágyamba, nem tudom akarok-e erről beszélni…
-Igen… nos, az a helyzet, hogy igen csak forszírozza a dolgot, de van egy kis gond…
-Aikyo-chan, biztos velem akarod ezt megbeszélni?- kezdek mérges lenni, hisz mit tartozik rám az, hogy ők mit csinálnak együtt?
-A gond az, hogy még szűz vagyok… - MIII? Akkor még nem? Felkapom ismét fejem, s most már ránézek. Ekkor látom, hogy jobb kezével felhúzza szoknyáját, hogy kilátszik harisnyájának csipkés része. –Yoru-chan, arra gondoltam, mi lenne, ha te… - átteszi lábát oldalamhoz, és ölembe ül. –ha te és én… - közelebb hajol, szemei lecsukódnak, ajkai csókra nyílnak. Engedek neki, hisz régi álmom válik ezzel valóra. Bedugom nyelvem szájába, s vadul csókolom. Magam alá fordítom, lekapom a felsőm, s nyakát csókolva búzát gombolom. Aztán lehúzom melltartóját bal melléről és ráhajolok hófehér keblére. Körös-körül játszom nyelvemmel, ő erre nagyokat sóhajt.
-A FRANCBA ÖCSI!!! –szakít félbe Omani felháborodott hangja, de mire az ajtóhoz nézek, már hűlt helyét találom. Felpattanok az ágyról és utána rohanok, de az utcán sem érem utol. Visszarohanok a házba, Aikyo-hoz, s míg cipőt húzok, pólót veszek, addig megkérem, hogy menjen el.
-De mégis miért?- néz rám csalódottan.
-A bátyám Tsonu-san legjobb barátja. Utol kell érnem és beszélni vele, hogy ne mondja el neki, mert biztos vagyok benne, hogy ő már tud rólatok! Mindent megbeszélnek…- rángatom a cipőm fél lábon ugrálva a sietségtől- nem hiába rohant úgy el… na, én szaladok, te pedig tudod hol a kijárat…- zárom magam mögött az ajtót. Láttam, hogy könnybe lábadnak szemei, de nem akarok most ezzel foglalkozni. El kell kapnom Omanit, mielőtt beszél vele! Lelkem zaklatott, hisz most először megyek bátyám munkahelyére, ami, mint mondotta, nem nekem való, s ha egy mód van rá, akkor ne menjek oda. Igaz, sosem értettem, hogy miért, de azt felelte, majd ha nagyobb leszek, elmondja. Aztán megtudtam, hogy sztriptíz bárról van szó, így tényleg nem vágytam oda. Majd rájöttem, hogy a valóság ennél is cifrább…
-Ácsi öcsi!- tartóztat fel az ajtóban egy nagydarab kidobó. - Elmúltál már 18? Mutasd a személyid!- a francba, ezzel nem is számoltam! Milyen ostoba vagyok, hisz a srácok is azért vannak itt!
-Hadjad!- szól rá a másik-ő Omani kisöccse, már láttam képen. Látod, a családnevük is ugyanaz! Menj be nyugodtan! - int felém kezével, én pedig örülök, hogy így megúsztam.
Odabent vörösen izzó fény borít mindent, melyet fehéren vibráló fény tör meg ütemesen pulzálva. Ahogy beljebb érek, a zene hangosodik, a dohányfüst sűrűsödik. Fojtogató… Aztán meglep a felismerés, hogy csak férfiakat látok… Elmegy előttem egy izompacsirta, fekete-fehér csokornyakkendő a nyakán és csupán egy rózsaszín tanga ágyékán. Végül meglátom a többit is. Hasonlóak mind, legalábbis öltözködésben. A színpadon épp megjelenik még egy, majd a zene ütemére táncolni kezd. Riadtan kapom el a fejem, a pultra könyökölve. URAMISTEN!!! Ez egy meleg bár??
-Először jársz ilyen helyen?- mosolyog rám a jó külsejű csapos, miközben a pultot töröli. S nem tudom nem észrevenni mellizmainak táncát. Fülig vörösödök.
-Nem, én nem vagyok…
-Na persze, tagadó fázis… Nyugi, itt nem kell titkolnod, itt mindenki meleg!-MIII?! Hogy meri így kimondani? Én szégyellem magam helyette!
-Nem, én tényleg nem, csak Omanit keresem, az öccse vagyok, de ez biztos valami félreértés lesz, úgyhogy megyek is…
-Omani, hát persze! Akkor azért voltál olyan ismerős! Már sokat mesélt rólad. Menj csak arra hátra, szerintem ott megtalálod, épp szüneten van.
-Rendben, kösz a segítséget!
Nem értem ezt az egészet. Mi akar ez lenni? Össze vagyok zavarodva, de még mielőtt tovább tanakodnék, megadatik a válasz… Elhúzom a gyöngyökből álló függöny sort, hogy áthaladhassak a sötét folyosón, mely végén meglelem a szörnyű igazságot… Omani alakja sejlik fel előttem, mellyel épp bekebelezi az előtte álló srácot, méghozzá francia csókkal… Meghűlik ereimben a vér… Az nem lehet, hogy ő is! De szemeim nem hazudnak, mélyen perzselik ezt a képet elmémbe… Nagy lendülettel fordítok nekik hátat, melyet Tsonu-san teste fog fel.
-Ezt nem kellett volna látnod… - dörmögi vérfagyasztó nyugodtsággal hangjában, ám mivel nekem már ez is több volt kettőnél, félretaszítom testét, s a kijáratot meglelve hazafelé véve az irányt szaladok, hogy lábam szinte alig éri a talajt. Végül mikor már elfogy minden tartalék levegőm, a falnak támasztva tenyerem lihegek. MIÉRT? Miért ő? Miért nem én? –hasítanak a ki nem mondott kérdések agyamban, de aztán hirtelen a falhoz szorít valaki.
-Mondd, te süket vagy? –kiabál velem Tsonu-san. –Végig utánad kiabálok és baszol megállni! –nem szólok semmit, voltaképpen meglep, hogy utánam jött, plusz, nem érdekel jelenleg a véleménye.
-Te ezt tudtad?- förmedek végül rá, és ellököm pólómat szorító ökleit. Látom rajta, hogy meglepi merészségem, hisz ilyennek még sosem láthatott.
-Figyelj, nem kell ezt úgy mellre szívni! –nyugtat, kezét felemelve.
-NEM?! A bátyám a szemem láttára egy sráccal smárol, és ne szívjam mellre? Szerinted ez normális?!
-Miért, ha egy lány lett volna, nem akadsz ki?- kérdezi ismét oly higgadtsággal, ami csak rá jellemző, s közben egy cigit gyújt.
-Tessék?
-A mi világunk sajnos tele van előítéletekkel… ha az lenne a normális, hogy mindenki a saját neméhez vonzódik, akkor most talán azért állnánk itt az éj sötétjében, mert egy lánnyal láttad volna… De mivel ez soha nem történhetne meg, hiszen akkor nem szaporodnánk, így ez a formáció az elfogadott.... Elvégre is nem mindegy, hogy kivel csinálja azt az ember, ha ezzel nem bánt meg mást? Ezt sosem tudtam megérteni… Miért fáj az neked, hogy valakivel jól érzi magát, legyen az fiú vagy lány? Nem az a dolgod testvérként, hogy úgy szeresd, ahogy van?
Szavai lyukat égetnek szívemben. Úgy „szeresd” ahogy van. Pont ez a baj… hogy úgy szeretem… Ki sem néztem volna Tsonu-sanból efféle bölcselkedést…
-Igazad van… azt hiszem rögtön abba a hibába estem, hogy a társadalom által elfogadott módon reagáltam… De mi jó neki egy fiúban? Ezt nem értem… -lerogyok az út menti padkára, érzem, amint elszáll minden haragom.
-Mondd Yoru, csókoltál már meg egy lányt?- letelepedik mellém.
-Hm? Ez meg miféle kérdés?
-Kíváncsi volnék, hogy tudod-e a különbséget…
-Igen, csókoltam már…- ha tudni akarod, éppen délután a barátnődet, és nem csak a száján!- dicsekednék, de nem merem. Habár barátkozós hangulatban van, attól még mindig van benne valami, ami ijesztő számomra. Ráadásul ki is belezne…
-És fiút?
-ÚRISTEN! DEHOGY! –mit gondol ez?!
-Ezt most úgy mondod, mintha tudnád, hogy rossz lenne…
-Nem, dehogy is, csak hát… milyen hülyeségeket kérdezgetsz már!
-Gyere, hazakísérlek!- pattan végül fel mellőlem, baráti jobbját nyújtva, melyet készséggel elfogadok.
Amint felállok, a közeli téglafalhoz préseli testem testével, majd államat magához húzva erősen csókot nyom ajkaimra. Pupilláim kikerekednek… MI EZ? MIT CSINÁL? De kezdeti meglepettségem alábbhagy, s nem is tudom miért, de automatikusan visszacsókolok, mire a válasza, hogy behatol nyelvével fogaim közé. ATYAÉG! MOST ÉN IS AZT CSINÁLOM! Combját az enyéim közé szorítja, melytől elválnak ajkaink, mert levegőre van szükségem.
-Felizgultál…- dörmögi fülembe a nyilvánvalót. Ha eddig szégyelltem is bevallani, de most már tudom, hogy nem vagyok én sem különb- Aikyoval nem történt ilyen- nem égetett lyukat ölembe a vágy. Csak szerettem volna…
Hangosabban nyögök fel, amint mozogni kezd combjával.
-Élvezz!- parancsol rám, miközben ismét csókra húzza számat.
-Hagyd abba!- lökném el magamtól, de már késő… elélvezek…
-Látod, látod? Nem eszik olyan forrón azt a kását…- jegyzi meg némileg cinikusan, miután sikerül egy kissé lehiggadnom.
-Szemét! –sziszegem, míg ölemre tapasztom kezem. - És Aikyo?
-Nem tudom, miről beszélsz, én csupán csak demonstráltam az elméletem, hisz tudod: minden agyban dől el. Te szeretted volna azt hinni, hogy normális, amit a bátyád tesz, én meg segítettem ebben. De én attól még a nőket szeretem… Most pedig gyere, hazaviszlek!
-Menjen veled a halál!- kiáltom megszégyenülve, és elrohanok.
Szerencsémre most egyenesen hazataláltam, nem keveredtem slamasztikába. Mondjuk, ha jobban belegondolok, már így is eléggé benne vagyok…
Egész éjjel nem aludtam, vártam Omani érkezését, hogy kérdőre vonhassam. Amikor reggel hétkor megcsörrent a zárban a kulcs, szinte repültem a bejárathoz.
-Helló öcskös! –borzol bele hajamba üdvözlésképpen, majd egyből a konyhába veszi az irányt. –Farkas éhes vagyok! –nyújtózik álmosan.
-Elfogsz hagyni? –szalad ki a számon.
-Tessék?- néz rám értetlenül.
-Eddig sosem hazudtál… Most meg… Mondd, miféle helyen dolgozol te?!- fakad ki belőlem.
-Hogy érted?- lép közelebb hozzám, vállaimra téve kezeit.
-Láttalak tegnap azzal a sráccal! –emelem fel hangom, mert nyilvánvalóan hülyének vagyok nézve.
-Mi?
-Ne értetlenkedj már! Mindent tudok! A meleg bárt, ahol mindenki a fiúkat szereti! Csak azt nem tudom, mióta megy ez már!?
-Nézd öcsi, –felemeli tekintetem, magáéra. –ettől mi ugyanolyan testvérek vagyunk! Ezen nem változtat semmi!
-De igenis! Mert én jobban szerettelek ennél!
-Ezt hogy értsem? –néz kérdőn szemembe.
-Hááát…öööö…- félre pillantok, nem állhatom tekintetét, de visszahúz.
-Ez az egész nekem csak egy pótlék… pótlék arra, amit nem tehetek meg…- könyörgően néz ajkaimra. Most jól gondolom? Vagy csak annyira szeretném?
-Mit nem tehetsz meg Omani?
-Szeretem mikor a nevemet mondod, de most nem biztos hogy jó ötlet…
-O-ma-ni…
*CSÓK*
Ajkai az enyémen… mióta vágyok erre… Közelebb húzódok, beengedésre nyitom számat, de ekkor ellép tőlem.
-Nem lehet!- lihegi- a testvérem vagy, értsd meg! Ezért kell a pótlék… - rám sem néz többet, csak félre vonul szobájának rejtekébe.
Szégyelli magát… Ez világos. De hisz én is akartam… Jó, lehet, hogy hülyeség az egész, hiszen tényleg a testvérem, de már eleve gáz, hogy a fiúkat szeretjük mind a ketten, nem? Nem hinném, hogy lehet ettől rosszabb… Kivéve, ha még a suliból is elkések! Villan elmémbe, hogy nemsokára nyolcat üt az óra. Eszeveszett kapkodásba kezdek, s remény vesztve lépek ki az ajtón, mivel már kizárt, hogy odaérjek. Ám ekkor Tsonu-san autója gördül házunk elé, melyből ő int sürgetve, hogy igyekezzek, elvisz. Nem is gondolkodva ülök be az anyós ülésre.
-Hál’ Istennek Tsonu-san! Most sokat jelent ez a fuvar! Nézd, a tegnapi… vegyük úgy, hogy meg sem történt, rendben? – nézek fel rá, de ekkor baljós ábrázatát pillantom meg.
-Én is örülök Yoru, de nem tudom, miről beszélsz…- mondja, miközben szemei szikrákat szórnak. Ekkor veszem észre a hátsó ülésen helyezkedő Aikyo-t, ki kíváncsian hallgatja párbeszédünket.
-Áháháhá… Aikyo-chan, te is itt vagy?- vakarom meg tarkómat, leplezve meglepettségemet, kis időt nyerve magamnak.
-Igen, Yoru-chan, jó reggelt, neked is! Mondd csak, miről is van szó?
-Ööö… csak tegnap egy kellemetlen szituációban volt részem, ami örülnék, ha kettőnk közt maradna, ezért ha nem haragszol meg, nem kötném most az orrodra! –lépek fel erélyesebben a megszokottnál. Persze ezzel Aikyo rosszallását előidézve. Végül is nagy duzzogva, a csöndbe burkolózva tesszük meg az utat a suliig. Kiszálláskor Tsonu-san megint elkapja a csuklómat, feltartva ezzel egy pillanat erejéig, s mikor visszanézek rá, ismeretlen arcvonásokat vélek felfedezni. Ám most nem szól semmit, csak elenged, persze, hisz tezi mindezt úgy, hogy barátnője semmit se vegyen észre a dologból. Habár nem mondott semmit, pillantása is elég volt ahhoz, hogy görcsbe ránduljon a gyomrom, és a nap hátralevő részében úgy is maradjon.
-Remélem nem mondtál neki semmit rólunk!- támad rám Aikyo, mihelyst párja a semmibe vész.
-Persze hogy nem! Megőrültél? Szerinted még itt lennék, ha mondtam volna? Ezer százalék, hogy széttépett volna!
-Úgy… Akkor mi volt ez a kis közjáték az autóban?
-Jaj, ne faggass már! Így is elkéstem, ha Kojuji megtudja, kinyír! Ez férfi dolog!- s már szaladtam is kettesével szedve a lépcsőfokokat az órára, barátnőmet faképnél hagyva. Szép kis páros, mondhatom… Mind a ketten kikezdenek velem, aztán meg még én vagyok a hibás… elmélkedtem, melyet Kojuji tanár érkezése szakított félbe. Pechemre kifigyelte késésemet, mintha csak erre várt volna, olyan széles vigyor ült arcára, mikor kiszabta a büntetést, mely plusz egy óra délutáni foglalkozást jelentett. Szinte egész nap rettegtem, hogy mi lesz délután, ha össze leszek vele zárva, de aztán szerencsémre az osztály focista sztárja is megkapta bonctanon ezt a büntetést. Görbült is lefelé Kojuji szája, mikor megtudta, hogy nem lehet velem kettesben, én pedig megfogadtam, hogy soha többé nem késem el…
Az órák után Tsonu-san ismét megjelent a suliban, hogy Aikyo-t haza fuvarozza.
-Te nem jössz?- kérdezte tőlem, még barátnőjére várt.
-Nem, a reggeli késés miatt plusz munkát kaptam. - hajtottam le fejem szomorúan az ablakpárkányon ülve.-Tsonu-san…
-Hm?
-Haragszol rám?
-Ezt mért kérded?
-A reggeli miatt… nem akartam rosszat… megijesztesz… - nyögöm ki címszavakban, mert értelmes mondatok nem jönnek ki számon. -Ahogy megfogtad a kezem…
-Ne mondj többet! – szól haragosan, és vállamra teszi tenyerét. - majd megbeszéljük később, most mennem kell! –utána nézek és látom, amint Aikyot öleli karjába. Nagyot sóhajtok…
Délután négyet ütött a falióra, mire megkaptuk a plusz feladatot: békaboncolás.
Nem éppen a kedvencem, de most még ez is jobb volt, mint a tanár úrral kettesben lenni. Fel is húzta rendesen az orrát, s a feladat kiosztása után ránk zárta a termet.
Eddig még sosem nyílt alkalmam Daisuke-vel beszélni, hát most megadatott.
Ami azt illeti, nem vagyunk egy világ. Ő él-hal a sportért, azon belül is a foci a mindene. A suliba is ösztöndíjjal került. Azért választotta az orvosit, mert az apja követeli, hogy átvegye egykoron praxisát. De neki más tervei vannak, ám amíg a szülei tartják el, muszáj engedelmeskedni nekik. Érdekes… azt gondoltam, hogy csak ő is egy, a szép fiúk táborában, de mint kiderült, még esze is van. A rövid, szőke tincsek alatt rejtezik pár huncutság is. Kéklő szemei egyenest az éghez kötődnek, testalkata pediglen kisportolt. Így nem csoda hát, ha ismét az előítéletek csapdájába estem.
-Mit szólnál, ha összedolgoznánk? Hamarabb végeznénk, és nem kéne itt dekkolnunk még egy órát. - meglepődtem az ötleten, de gondoltam, miért is ne?
-Nekem megfelel…
-Akarod te végezni az Y bemetszést?
-Csináld csak nyugodtan, én majd a szívet veszem ki, ha neked is oké?
-Jól van, akkor kesztyűket fel!-mondta, miközben nagyot csattant a gumikesztyű kézfején. Jó magam is felhúztam őket, elvégre is elég undorító és nem is nagyon higiénikus egy döglött békában matatni.
-Milyen szép, egyenes a vonalad! –csodálkozom, hisz az enyém sosem sikerül ilyen jól.
-Úgy gondolod? Elárulok egy titkot: a békát sose hagyd kiengedni teljesen! Ha egy kicsit még fagyott a bőre, akkor nem csúszik el rajta a penge, így lesz szép a bemetszés.
-Fú, azért tudod, hogy ez elég undorító! –húzom fel orromat.
-Persze, ez így valóban nyersen hangzik, de így van! –kacag fel. –Hidd el nekem, én sem szívlelem a bonctant, de ez a szükséges rossz… többek közt. - komorodik el arca. –Abszolút hidegen hagy az orvosi… - vallja meg őszintén. - Csak kapjam meg a lehetőséget és egyből lelépek innen!
-Ahhoz képest nagyon jól csinálod…
-Muszáj… fenn kell tartanom a látszatot… sokféle téren… de egyszer tegyem le a szikét, biztos, hogy többet nem érintem!- közli merev komorsággal, miközben segít kiemelni a szívet. –Nos, azt hiszem végeztünk is. Befoltozod?
-Naa, ez nem túl kedves!- veszem kezembe a varró eszközöket.
-Miért?
-Olyan ridegen mondtad. Hisz ő is egy élőlény volt! Voltak érzései, meg minden! Talán még szeretett is… - hajolok fölé elérzékenyülve.
-Te most komolyan a békáról beszélsz? –néz rám csodálkozva, miközben megszabadul kesztyűjétől.
-Hát persze! Mi másról?
-Nem tudom, talán Kojuji tanárúr… - csuklik el szava, majd fertőtlenítős vízben mossa le kezeit.
-Mi van vele?- nézek fel rá, s mivel végeztem a varrással, én is leveszem a kesztyűket, kezeimet pedig az övéi mellé dugom a vízsugár alá.
-Nem tudom… Ahogy rád néz… fura… - megtörli kezeit.
-Nekem mondod? Ne is kérdezd!
-Valahogy meg tudom érteni…- tenyerét vállamra helyezi, én pedig kezdem furán érezni magam.
-Ezt mégis hogy érted? Osztod egy perverz nézeteit?- förmedek rá, de ujjhegyének érintése, mely végig fut arcomon, belém fojtja a szót.
-Nem, nem osztom… csupán megértem, hogy kiszemelt magának, hiszen elég figyelemre méltó jelenség vagy Yoru-san…- e kijelentésébe belepirulok, s mire már feleszmélek, ajkai ajkaimra tapadnak…
|
