|
Csak Ő
A nevem Yoru Chakuriku. Meg kell vallani, elég béna név, de már megbékéltem vele. Szabad fordításban valami olyasmit jelent, hogy leszálló est, vagy éjjel, ahogy jobban tetszik… Elvileg azzal érdemeltem ki eme kedves jelzőt, hogy megörököltem apám ében fekete szemeit. Na, de hagyjuk is ezt a témát, fölösleges ezen mélázni. Ez van, és kész. Azért egy férfiasabb névvel jobban kibékültem volna… 17 éves egyetemista srác vagyok, Tokió szívében élem mindennapjaimat, és ide járok az orvosira is. Van egy bátyám, Omani , aki 20 éves és a harcművészetek iránt való érdeklődés tölti ki mindennapjait. Ahogy az lenni szokott, megáldott minket az ég két tehetséges szülővel is, akik szanaszét a világban keresik a sok pénzt gyermekeik tanulmányaira. Apám híres személyi edző, a nagy Okinaba Chakuriku, anyám pedig neves ügyvéd, ki az államokban praktizál. Jóllehet, elváltak, de ránk való tekintettel mindig kulturáltan viselik egymás társaságát. Így eshetett meg azon helyzet, hogy a bátyámmal közös bérleményben élhetünk, távol tőlük. Az ő döntése volt, hogy itt maradjunk. Én meg mindig is mentem utána, mint a pincsi kutya. Apánk helyett ő volt számomra a megtestesült „hős”. Mindig itt van nekem, és mindig vigyázz rám, ha bajba kerülök. Ami gyakran megesik, meg kell hagyni…
Ezért is választottam az orvosit, hogyha miattam megsérülne, akkor meg tudjam menteni. Igen, sok orvos életeket akar menteni, amit én is, de én csak egyet…
Nem volt ez másként aznap sem, mikor is hazafelé baktattam az órák után, magányosan. Annyira belemerültem az anyagba, hogy gondolataim vitték lábamat, s mire észbe kaptam idegen helyen találtam magam. Ijedten kapkodtam fejem jobbra-ballra, hogy legalább valami ismerős táblát, vagy jelzést fedezzek fel, mely visszavezet az ismert útvonalra. Határozatlanságom egyből szemet szúrt három sötét tagnak, melyek vészjóslón közeledtek felém…
-Nédd mán a kis fiúkát, csak nem elvesztélll!? – közeledik felém az egyik, kicsit sem barátságos hangszínnel.
-Nem, én csak… ööö… izé… - hátrálok, de megütközök a társában.
-Hova sietsz kisfiú? Miért nem töltesz velünk egy kis időt? –kérdezi hátam mögül a másik.
-Nem, én… mennem kell, tanulni… - fogadkozom, s érzem, a szívem a torkomban dobog. Futni akarok el, messzire, de a harmadik pólómnál fogva ránt vissza.
-Köszönés nélkül itt hagyná’?! Inkább mutasd, mi van nálad!- mordul rám, s magához szorítva végig tapogatja testem. – Itt van a pénztárcája, nesztek! –hajítja oda a másik kettőnek, azok, meg mint a kiéhezett fenevadak ugranak utána. –Személy szerint én jobb szeretem a valódi bőrt! – mormolja fülembe s államat szorítva tart fogva, másik kezét pedig ágyékomra szorítja.
-Evessz el!- sziszegem, de semmi értelme, végig nyalja nyakam undorító nyelvével. Érzem, hogy itt a vég… Rablótámadás áldozata: Yoru Chakuriku, élt 17 évet…
Összeszorítom szemeim, s arra gondolok, remélem gyorsan vége lesz. De a következő pillanatban a földre zuhanok. Kábultan nézek fel, s látom, hogy Omani és Tsonu-san (legjobb barátja), egymással, háttal állva püfölik az ellenük érkezőket, majd mikor már nincs senki, diadalittasan csapják össze tenyerüket, majd Tsonu-san Omani ölébe kapaszkodik… Odaugrok én is, és látom,hogy Tsonu vérzik…
Feltépve ajtónkat rontunk be házunkba, Omani a vállán húzva Tsonut lefekteti a kanapéra.-Vedd le a felsőjét!- parancsolok rá, számomra is meglepő határozottsággal. Habár élnek bennem a támadás képei, most dolgozik az adrenalin. Felszaladok a szobámba, felkapom a szükséges holmikat –géz alkohol-olló- s már vissza is érek a nappaliba. Még elkapom a póló reccsenő hangját, melyet Omani tép szét kézzel, hogy mihamarabb Tsonuhoz férhessek. Letérdelek, s késszúrás nyomát fedezem fel. –Tűt Omani, konyha! –vezénylem megmentőmet címszavakban, míg érzéstelenítek. Ő rohamléptekkel tér vissza, én pedig sietve ellátom a sebet. Kis nyugtatót is adok Tsonunak, így hamar elalszik. Aztán kettesbe hagyva őket, a konyhában mosom le véráztatta kezeimet.
-Szép munkát végeztél öcskös!- támaszkodik az ajtófélnek Omani.
-A fenéket!- mordulok rá vállam mögött. –Ha én nem vagyok, most ez sem történt volna meg!
-Ne hibáztasd magad!- húz karjai közé. –Te nem tehetsz arról, hogy ilyen alakok mászkálhatnak a világban. –megsimogat… szeretem, mikor ezt csinálja… az ő kezei közt mindig biztonságban érzem magam… a szív dobogása már kissrác korom óta nyugalmat hoz számomra. –Ma este be kell ugranom Tsonu helyett a melóba, de ő itt marad nálunk, hátha szükségetek lesz egymásra. –szavai sovány vigaszt jelentenek, jobb szerettem volna ma csak vele maradni, de végül is miattam van ez az egész, nem szólhatok semmit. Pedig ha valaha is, de ma nagy szükségem lett volna a közelségére…
Míg elkészül a munkába, addig én neki állok ételt készíteni. Mióta külön élünk a szüleinktől, azóta ez az én feladatom. Kettőnk közül mindig is én voltam a háziasabb… Ő meg a férfiasabb… - fut át agyamon a gondolat, mire megrázom fejem.
Mindig a cselédek és szakácsnők szoknyájánál sündörögtem, olyan vidámak és kedvesek voltak. A finomabbnál finomabb ételek illata megszerettette velem a főzést. Mindig örömmel néztem, ahogy Kirito asszony az ételeket készíti így sok mindent megtanultam tőle. Omani meg persze már akkor is csak boksz zsákot püfölt Tsonuval az élen…
-Gyere Yoru, zárd be mögöttem az ajtót! – szakítja meg emlékképeim sorát Omani.
-Hát nem eszel velem? –csodálkozva nézek fel rá, ha lehetőség adódott, mindig együtt ettünk. Persze előfordul az is, hogy kimarad az étkezés, de annak nyomós oka kell, hogy legyen.
-Nem, majd útközben harapok valamit, már így is elkéstem. -hát itt az ok..
-Akkor csomagoljak valamit? –követem az ajtóig.
-Nincs időm öcsi! –beleborzol hajamba –vigyázzatok magatokra! –s már el is tűnik a tömör fa ajtó mögött. Pedig szereti a főztöm… sebaj, majd teszek el neki holnapra!
Amikor elkészülök az étellel, mindent rendbe rakok, majd a nappaliba ülök le, ahol Tsonu fekszik mély álomba merülve. Komótosan pálcikázom a még gőzölgő levest, s párája közt átsejlik Tsonu lénye…
Fura, eddig sosem néztem igazán így meg. Kellemes a teste látványa… Szép izmok sorakoznak rajta, kevésbé szálkásan, mint Omanin, de azért pont figyelem felkeltően. Leteszem a levest, odamegyek hozzá… megnézni a sebét. Letérdelve mellé óvatosan elhúzom a textilt. Szerencsére nem mély a seb. Ha mélyebb lett volna, akkor akár a tüdejét is elérhette volna. Visszahelyezem a géz lapot, s már felállnék, amikor elkapja kezem, és mellkasára húzza. –Szeretümmm… - Lefagyok egy pillanatra, de aztán látom, hogy ez csak álmának hatása- félrebeszél… nyugtázom végül is és óvatosan kihúzom kezem. De nem tudja elkerülni figyelmem, hogy milyen meleg a bőre. Gesztenye barna tíz centis tincseit félre túrva homlokára teszem tenyerem, de nem tudok dönteni, hisz a történtek hatásától, még mindig reszketek, habár jól titkolom. A legjobbnak látom, hogy a tanultak szerint számat homlokára helyezvén vizsgálódjak tovább.
-Még is mi a jó francot művelsz?! –Lök a padlóra Tsonu, hogy a lendülettől alig tudok talpon maradni, s már utánam is ugrik, s pólómat nyakamnál megragadva húz vissza magához –Ezt ne merészeld még egyszer! –szórnak szikrákat fekete szemei.
-Ne haragudj Tsonu-san, én csak azt néztem nem-e belázasodtál! –fogom védekezőre hangom.
-És a kezed, mire való?! Még a hülye is tudja, hogy úgy nézünk lázat! S nincs egy tetves hőmérő ebben a házban, ha már itt tartunk?! –Tart még mindig maga alatt, még sosem láttam ilyennek, ez félelemmel tölt el.
-A.a.azt Omani a múltkor eltörte, a kezem meg még mindig reszket a.a.a történtek miatt… -s ennyi, elszakad bennem valami, nem bírom tovább tartani magam, mint egy szaros kölyök, hullnak patakba a könnyeim.
-Ne haragudj… -nyögi ki vontatottan, majd lassan átölel. –Nem akartalak megijeszteni, csupán csak még bennem is dolgozik az adrenalin… Furcsa érzés arcomat a meztelen mellkasához tapasztani, s hallani amint az ő szíve is hevesen ver. Az enyém kétszer ennyire kalapál…
Késő éjjelig fenn maradtunk, video játékoztunk és beszélgettünk rengeteget. Ha nem is Omani volt, de nagyon is hajazott a társaságára, így lelkembe ismét béke költözött.
Az éjszakázásnak meglett a következménye: reggel bátyám csodálkozására ébredtem, miszerint hogyhogy még itthon vagyok, holott már rég a suliban kellene lennem. Sürgősen kapkodtam a cuccaim, s a nagy rohangálásommal Tsonu-t is felébresztettem.
-Mi ez a nagy hangzavar? – fogta fejét, mint aki másnaposan kel.
-Csak az öcsém az, épp elkésik a suliból. -bökött hüvelykujjával háta mögé Omani, rohangáló alakom felé.
-Hát csak ennyi? –sóhajtva eresztett le barátja, míg amaz mellé ült a kanapén.
-Ja…
-Éjjel, hogy ment?
-Elvoltunk… Semmi extra…
-Asuya?
-Ő is…
-Szerinted szóljunk neki, hogy van autóm? –a szavak hallatán lefagyok.
-MIIII?! Mért nem mondtátok hamarabb?! Én meg halálfélelmet élek itt át IDIÓTÁK!-toporzékolok a küszöbön.
-Nyugi kiscsávó, elviszlek… - dörzsölte meg fejemet világi nyugalommal, egyik kezével, míg egy szál cigit gyújtott a másikkal. Azt hittem szétrobbanok!
Persze a suli felé már lehiggadtam, figyelmemet a luxusautó belseje kötötte le. Jól lehet, hogy a mi családunk is gazdag, de a szüleink addig nem adnak nekünk extra költségekre pénz, míg rendesen el nem végezzük a tanulmányainkat. Ó, de mennyi remek lehetőség sorakozik ebben a sport kocsiban!
Óóó..ha végzek, akkor szerzek egy pont ilyet! Határozom el magam, s fel sem tűnik,hogy Tsonu milyen hallgatag kedvében van, csak mikor már szállnék ki,s visszaránt csuklómnál fogva,hogy arcunk majd összeér...
|
